Mi tesz valakit képessé arra, hogy kitartóan véghezvigyen egy feladatot, míg mások inkább kihátrálnak és feladják a küzdelmet? Miért van az, hogy néhányan állhatatosan mennek kitűzött életcélok felé, míg másoknak hamarabb elfogy az energiája és korábban feladják?
A kitartás pszichológiai szempontból való megvizsgálása számomra egy nagyon érdekes terület, hiszen számtalan tényező befolyásolja. Nehéz pontosan megfogni, hogy egy stabil személyiségjellemzőről beszélhetünk, vagy fokozatosan fejlesztjük ki a kitartás képességét magunkban életünk során, netán sokkal inkább társadalmi konstruktumként kell-e rá tekintenünk.
A kitartás mint személyiségvonás
A személyiségpszichológiában a kitartás (perzisztencia) önálló személyiségvonásként van számon tartva és azt értjük alatta, hogy egy személy fáradsága és frusztrációja ellenére mennyire képes kitartó lenni egy helyzetben. A magas perzisztenciával jellemezhető egyének szorgalmasak, állhatatosak és stabilabbak kedvezőtlen körülmények között is. Készek önként vállalkozni feladatok elvégzésére és képesek a fáradságra és frusztrációra személyes kihívásokként tekinteni. Nem adják fel könnyen, sőt a kritika és a hibáikkal való konfrontáció ösztönzi őket, hogy még keményebben küzdjenek. Az igazán magas perzisztencia összefüggésbe hozható a maximalizmussal, a sikerért hozott jelentős áldozathozatallal, és extrém esetekben ezek az emberek munkájukban és egyéb területeken is a határaikon túlfeszíthetik magukat. A személyiségpszichológiai megközelítés szerint a kitartás adaptív (alkalmazkodó) viselkedési stratégia, amennyiben a jutalmak időszakosan érkeznek és csupán kevés váratlan esemény bekövetkezte lehetséges. Amikor azonban az események kevésbé kiszámíthatóak, olyankor az extrém mértékű kitartás maladaptív (rosszul alkalmazkodó) stratégiává válhat.
Láthatjuk, hogy e szerint a megközelítés szerint, vannak olyan személyek, akik magasabb mértékű kitartással rendelkeznek, mint mások, és ebből kifolyólag könnyebben viselik a küzdelmek során őket ért kudarcokat. Az is szembetűnő azonban, hogy a szélsőséges mértékű kitartás könnyen rugalmatlansághoz és merevséghez vezethet és veszélyeztetheti a személy testi és lelki egészségét.
A kitartás neuropszichológiai megközelítése
Neuropszichológiai szinten a dopamin nevű neurotranszmitter az az üzemanyag, ami hajt előre és ösztönöz minket arra, hogy megvalósítsunk egy célt. A „boldogsághormonként” is ismert molekula jutalomként szolgál a testünk számára, mert képes arra, hogy elégedettebbnek, sőt boldogabbnak érezzük általa magunkat. A dopamin számos viselkedés és érzelem szabályozásában vesz részt, de legjelentősebb szerepe a pozitív viselkedés megerősítésében van. Ez a hormon aktivizálódik, amikor azt a bizonyos megelégedettséget érezzük, ha valamilyen finomat eszünk, a szerelmünkkel csókolózunk, ha amitől féltünk nem következett be, stb. A dopamin lép működésbe akkor is, amikor sikerül egy feladatot teljesítenünk, egy célt elérnünk.
Minden olyan cselekvés véghezviteléért, ami szükséges a fajunk túléléséhez, a testünk olyan kémiai anyagokkal áraszt el minket, amiktől jobban érezzük magunkat. Ezek az állatoknál is megtalálható mintázatok segítenek minket, hogy elégedettséget éljünk át, illetve hogy elkerüljük a fájdalmat. Ugyanakkor emberi lényként számos – az ösztönökön túli – más tevékenység, amiknek során elérünk egy célt, megelégedettséggel és nagy adag boldogsághormonnal önt el minket. A viselkedéskutatók azonban azt mondják, hogy ezeknek az ösztönökön túli viselkedéseknek az elérése, az irántuk való küzdés kevésbé jön automatikusan, hiszen elsősorban nem a biológiai értelemben vett túlélésünkhöz szükségesek.
Ugyanakkor olyan csodálatosan lett megalkotva az emberi test, hogy képesek vagyunk arra, hogy a kemény munka és a kitartó küzdés során beindítsuk a testünkben a dopamin termelődését. Vagyis ez azt jelenti, hogy megvan a tehetségünk ahhoz, hogy a saját testünket „örömtermelésre” ösztönözzük azáltal, hogy célokat tűzünk ki magunk elé, amik eléréséért kitartóan küzdünk.
Tanulható-e a kitartás?
Jean Wiecha a University of Massachusetts Boston egészségtudományi karának professzora a gyermekkori elhízás megelőzésének szentelte munkásságát. A professzorasszony szerint nagyon fontos, hogy az elhízás hangsúlyozása helyett a fókusz arra kerüljön, hogy a gyerekek szeressenek egészségesen élni azáltal, hogy örömet okoz számukra a testmozgás és az egészséges étkezés. Megelőzési és beavatkozási programjai során számos tinédzsernek sikerült megváltoztatnia a szemléletét a saját testére és életmódjára vonatkozóan.
Wiecha tapasztalatai szerint a hosszú távú siker legpontosabb előrejelzője a gyermekek kitartása volt. Azáltal, hogy elkezdtek rendszeresen testmozgást végezni, megerősítették magukban az állhatatosság képességét, ami pedig életük más területein is működésbe lépett. Minden egyes alkalommal, amikor ezek a gyerekek felvették a tornaruhájukat és elkezdték aktivizálni a testüket, megerősítettek magukban egy új hozzáállást; felvették a kitartásnak a szemüvegét. Ez a kitartás pedig fokozatosan változást idézett elő idegrendszeri szinten is, és a személyiségük részévé vált.
A dopamin és a kitartás kapcsolatát vizsgáló neuropszichológusok szerint képesek vagyunk szabályozni a saját dopamin-háztartásunkat azáltal, hogy változtatunk az attitűdünkön és a hozzáállásunkon. Ez pedig azt jelent, hogy ha rendszeresen arra tréningezzük magunkat, hogy egy kihívást öröm- és sikerforrások sorozataként éljük meg, azáltal erősíthetjük a kitartásunkat.
A „kitartó-hozzáállás”
Christopher Bergland Amerikában ironman versenyeken nyújtott hihetetlen teljesítményéről és Guiness-rekordjáról elhíresült sportoló, az elmúlt években elmélyülten foglalkozott a kitartás pszichológiájával. A tapasztalatai és kutatásai alapján nagyon fontosnak tartja a tudatosságot és a nézőpontváltást a kitartás fejlesztésében. Úgy gondolja, fontos, hogy a kitartást és egy feladatnak az elvégzését mindig megpróbáljuk az öröm érzésével párosítani ahelyett, hogy a fájdalomra és a szenvedésre koncentrálunk. Amikor kitartóan küzdünk valamiért és elérjük azt, örömöt fogunk érezni, ami idővel magához a küzdéshez is kapcsolódni fog. A mindennapi tevékenységeinkre vonatkozóan azt javasolja, hogy igyekezzünk a feladatainkat apró feladatszigetekre felosztani, amiknek elérésekor örömet és megelégedettséget érezhetünk, és így újult erővel mehetünk a feladat vége felé.
Kitekintés
Ebben a cikkben olvashattunk a kitartásról, mint személyiségvonásról, illetve mint tanulható, neuropszichológiai konstruktumról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ebben a kérdésben is nagyon fontos hangsúlyozni a környezeti befolyás szerepét. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a minket körülvevő környezet (család, barátok, társadalom, média, stb.) hogyan tekint a kitartásra, illetve mennyire támogatja/ellenzi azt különböző helyzetekben. Nem mindegy az, hogy miben és miért vagyok kitartó. Kitartó vagyok-e a munkámban, mert ezt várja el tőlem a környezetem, vagy kitartó vagyok a munkámban, mert tudom, hogy ez a hivatásom, és személyes célok vezetnek? Kitartó vagyok-e a párkapcsolatomban azért, mert eldöntöttem, hogy márpedig ennek működnie kell bármi áron, vagy kitartó vagyok azért, mert a másikat szeretem?
Úgy gondolom a kitartás nagyon nagy erény, különösen a mai (sokszor lelket romboló) világban és érdemes magunkat ösztönözni, hogy úgy fussunk, „mint aki előtt nem bizonytalan a cél”. Ugyanakkor nagyon fontos tisztában lenni azzal, hogy mik is a céljaink és fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a kitartás rugalmassággal, kellő tudatossággal és alázattal együtt képes építeni.
B.L.
