Kitartás a párkeresésben

A félelem, hogy soha nem lesz családom rettenetesen megijeszt; hogy ne jutnának azokból a pillanatokból, amikor a székben hátradőlve nézem a gyerekeket játszani az udvaron, vagy a síró tinédzser lányomnak adhatok szerelmi tanácsot. Nincsen örömteli ünneplés esküvőn vagy izgalom a szülőszobában. Ez a félelem végzetes dolgokra képes késztetni minket. Legalábbis engem biztosan.

Amikor 15 évesen elképzeltem a jövőmet, egy boldog családot láttam, gyerekkel, kutyával, macskával, és minden egyéb filmbe illő dologgal. Ilyenkor mindig melegséget éreztem a szívemben, mert mindennél jobban vágytam erre. És persze most is vágyom, de azóta túl vagyok néhány dolgon és képes vagyok reálisabban látni a helyzetet. Ez persze nem azt jelenti, hogy mostanra ezeket mind feladtam, de megtanultam egyet s mást a szerelmi kapcsolatokról. Tudom és hiszem, hogy Isten választott nekem valakit társul, mert szeret engem, ahogyan mindenki mást, és mikor eljön az ideje, a házasságban fog kiteljesedni Isten ígérete.

Nekem, az ehhez vezető út eddig elég hosszadalmas volt és igen tanulságos. Párkapcsolatból párkapcsolatba estem, nem sok időt töltöttem magammal. Soha nem szántam elég időt arra, hogy megismerjem magamat és tudjam pontosan kitől mit akarok vagy várok el. A saját igényeimet sem ismertem, így nem támasztottam igényeket mások felé sem. Ennek lehet oka a korábbiakban említett félelem, vagy az, hogy a szerelembe voltam szerelmes. De kismillió más magyarázat létezik rá, lényeg, hogy nem egészséges. Ha visszanézek, rengeteg felesleges fájdalmat és szomorúságot okoztam saját magamnak azzal, hogy engedtem, hogy a félelem irányítson. A remény, hogy a következő lehet az Igazi, teljesen elkábított. Párválasztás során az egyedülléttől való félelem sokszor megvakított és egyértelmű, szembetűnő (?) jeleket nem vettem figyelembe, amik miatt szinte biztos lehettem volna abban, hogy a kapcsolat hosszútávon nem fog működni. Hogy néhány ilyen jelet említsek:

• Nem hasonlít az értékrendünk. Nagyon nem. A másik fél teljesen más dolgokat tartott fontosnak az életben, mint én. Prioritásaink néha-néha összeegyeztethetetlenek voltak.
• Nem tud olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Ez egy idő után nagyon meg tudja bénítani az embert, hiszen mi nők eleve előszeretettel hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, és ezen az nem segít, ha a társunk folyamatosan változtatni szeretne rajtunk.
• A szeretetnyelvünk túlságosan eltérő. Ezen úgy gondolom lehet dolgozni, és törekedni arra, hogy minél jobban megismerjük, hogy a másiknak mivel tudunk kedveskedni, de ehhez kell mindkét fél közös együttműködése.
• Nem tud önzetlenül szeretni. Hiszen valljuk be legtöbbször erre vágyunk egy kapcsolatban, hogy a másik azért szeressen, akik vagyunk, és úgy, ahogy vagyunk.
• Nem ugyanazt a jövőt látja, amit én. A kapcsolat elején ez nyilván nem olyan nagy probléma, hiszen lehet attól még közös programokat szervezni, jól érezhetjük magunkat a másik társaságában. Viszont, amikor egy pár év elteltével kiderül, hogy teljesen más irányba megy az életünk, akkor onnan már nagyon nehéz közös nevezőre jutni. Ezért gondolom azt, hogy fontos, hogy már a kapcsolat elején figyeljünk tudatosan arra, hogy legyen közös jövőképünk.
• Problémamegoldó képessége nulla. Nem hangzik nagyon fontosnak, pedig az. Elengedhetetlen egy kapcsolat működésénél, hogy ha valamilyen probléma, konfliktus merül fel a felek között, akkor tudjanak a megoldáson közösen dolgozni. Vannak olyan időszakok, amikor az egyik fél “viszi a hátán” a kapcsolatot, de nagyon fontos az, hogy gondok, nehézségek közepette ne széthúzzon a pár, hanem közösen tudjanak, kitartóan megoldást keresni.

Volt még millió egy problémám millió egy kapcsolatomban. És úgy gondolom ezek az intő jelek, mindenkinél kicsit másak, viszont azt megtanultam, és nagyon fontos számomra, hogy a párválasztás során legyenek olyan “alapkritériumaim”, amikből nem adok lejjebb, még akkor sem ha… Sokszor a fent említett dolgokat én vakon elfogadtam, és készségesen feladtam magamat, mert féltem a magánytól és beakartam bizonyítani magamnak, hogy igenis szerethetővé tudok válni, azáltal, hogy olyanná formálom magam, amilyennek látni akartak. De mikor kiléptem ebből a szerepből, és teljesen önmagamat adtam, elváltak útjaink újra és újra és újra. Szinglinek lenni nem könnyű. Sokszor ijesztő, sokszor magányos, sokszor reményvesztett olyankor az ember. De buzdítanálak arra téged, hogy szánj arra néhány percet, hogy végiggondold azt, hogy Neked személy szerint, mik azok az “alapfeltételek”, amik nélkül nem mennél bele egy párkapcsolatba. Nem arra kérlek, hogy az ideális férfit írd le, az ideális feltételeket, hanem a minimum feltételeket. Miért fontos ezt így előre végiggondolni, még esetleg le is írni valahaová? Azért, mert nem hiába van egy olyan mondás, hogy “A szerelem elvakít.”, vagy “Nem lát a rózsaszín felhőtől.” Ha let volna egy ilyen lista,eszköz, amihez nyúlhatok a párkeresés során, nagyon sok csalódástól megkímélhettem volna magamat. Mindez annak volt köszönhető, hogy nem bíztam Istenben eléggé. Az első nagy csalódás után a szorongás vette át a hit helyét. Nem engedtem Istennek, hogy Ő irányítson. Mert tudtam, hogy várnom kellett volna. Ki kellett volna tartanom amellett, amit Ő ígért, mert Társat ígért, amit én azonnal akartam. Nem voltam elég kitartó, ehelyett gyáva és önző voltam, hisz nem akartam várni. Sok esetben nem tudtam beismerni, hogy a barátom nem hozzám való volt. De nagyon sok mindent tanultam magamról. Azt hiszem könnyebben is mehetett volna, de Isten engem így tanított: a hibáimon keresztül. Felkészített, hogy mikor a megfelelő emberrel találkozom, a legjobb lehessek: önmagam, hittel tele.

T.E.