Nő vagyok

Gondolkoztatok már azon, mi tesz titeket nőkké?

A külső nemi jegyeink? Az alkatunk, kinézetünk – hogy a férfiak nagy részéhez képest alacsonyabbak, gyengébbek vagyunk, hogy a hangunk magasabb? Érezhetjük-e magunkat csak ezektől nőnek annak ellenére, hogy nem mérhetők általánosságban? Van-e mércéje a szépségnek, a jó alkatnak, a nőiségnek, a nőiességnek? Persze, mondhatjátok, hogy van, nézzek csak a legközelebbi plakátra, ott van a férfi és a nő archetípusa – de ezek ránk erőltetett, perfekcionista korunkban kialakult sarkítások, száz évvel ezelőtt egészen más volt az ideális női test, és azelőtt megint csak más. Pont úgy, ahogy a női szerepek is sokat változtak, bővültek. Nyilvánvaló, hogy a megoldás nem csak kívül, hanem belül is keresendő.

Mi tesz minket nővé? A belénk kódolt gondoskodás, empátia, szeretetadás, a nagy teherbírásunk? Netán a szerepeink? Az tesz minket nővé, hogy feleségek, anyák vagyunk? Klasszikus szerepek betöltői, vagy valami egészen mástól vagyunk nők?

Mégis mitől vagyok nő? Sokat gondolkoztam mostanában ezen, néha több okból is feltettem magamnak a kérdést: ettől már nem vagyok nő? Ez nővé tesz engem?

Az, hogy nő vagyok, olyan alapigazság, mint az, hogy magyar vagyok, keresztény vagyok, feleség vagyok – az identitásom szerves része, sőt, az alapja, ami ezer más részemre kihatással van. A nőiségem hatással van a stílusomra, az egyéniségemre, és fordítva is –  kölcsönhatással vannak egymásra, minden egyformán kihat mindenre, de az indikátor a tény: nő vagyok.

Arra rájöttem, hogy a nőiségem kérdése többtényezős, és olyan, mint egy hagyma: réteges.
A hagyma héja az, amit kívülről látunk: a testem. Természetesen nővé tesznek mindazok a dolgok, amik láthatók, és amiket biológia órán megtanulunk. A nőt alapvetően így definiálhatjuk: “A nő a biológiai értelemben vett nőnemű felnőtt ember elnevezése.” Ezután persze fel is sorolhatjuk mindazt, ami fizikailag és anatómiailag nővé tesz minket.

Szeretem azt gondolni, hogy a nőiségem egyik látható kifejeződése, hogy mindig szoknyában járok (itthon persze más a helyzet, semmi sem verheti a kényelmes, bő tréningnadrágot.) Szeretem különféle színekre lakkozni a körmöm, szeretem néha kisminkelni magam, néha meg hagyni, hogy a természetes szépség látszódjon rajtam. Szeretem a hajam így vagy úgy hordani, levágatni, hogy aztán megint növesszem, majd megunjam, és ismét frizurát váltsak. Szeretek szépen fel- és kiöltözni, szép cipőt húzni.

Emellett viszont szeretem érezni, hogy bár a gyengébb nemhez tartozom, mennyire erős a testem. Szeretek hosszan futni, szeretem, hogy a medencében azt játszom, épp az olimpián vagyok, és kipróbálom, milyen száz métert a saját képességeimhez képest a lehető leggyorsabban leúszni – aztán bizsereg mindenem, és csak úgy kapkodom a levegőt. Szeretem, ahogy egy 20-30 kilométeres túra után mindenem fáj, de a lelkem felüdült, hogy képes voltam ismét legyőzni magam, a határaimat.

Ahogy elkezdünk a héjtól beljebb haladni, elkezdődnek az igazán érdekes dolgok. Mitől is érzem magam nőnek? Mik azok az egymásra épülő, nem is tudatos gondolatok, érzelmek vagy definíciók, amiktől úgy tartom, hogy nő vagyok?

A vágytól, hogy az házunkat otthonná tegyem, hogy csinosítsam, megtöltsem melegséggel.
Az érzéstől, hogy vigyázzak a férjemre, óvjam, egy fárasztó nap után nekem önthesse ki a szívét, együtt oldjuk meg a problémákat.
Az ezernyi, bennem feszülő érzéstől, amiktől néha úgy érzem, szétrobbanok, amik sokszor őrültségként hatnak, amiktől a legváratlanabb pillanatban tudom elsírni magam.
A vágytól, hogy anya legyek. Hogy egy kis emberéletet szeressek.
A szeretet érzésének ezer formájától.
A megérzéseimtől.
Attól, hogy egyszerre több mindent is tudok csinálni: főzni, közben telefonálni, és összeírni a bevásárlólistát.
Attól is, hogy elszánt vagyok, akár a munkámban, akár itthon – ha valamit a fejembe veszek, véghez is viszem.
Attól, hogy merek gyenge lenni. Sírni, és támaszt kérni.
Az együttérzéstől, hogy vigasztalni is tudok.

Ha igazán sokat gondolkozunk azon, hogy mi minden tesz minket nőkké, talán a végére sem érünk a listának.
A kérdés, ami ennek kapcsán nagyon sokat foglalkoztatott, hogy lehetünk-e valamitől kevésbé nők?

Kevésbé vagyok-e nő attól, hogy ebben vagy abban nem hasonlítok a nőtársaimra? Vagy attól, hogy ez a tulajdonság, érzés úgy ahogy van, hiányzik belőlem? Ha valaki például inkább sportosan szeret öltözni – ő kevésbé nő?
Kevésbé vagyok-e nő azért, mert nem tipikus női szakmám van? Van-e még modern világunkban egyáltalán olyan szakma, amiben nem képviseltetjük magunkat? Helyes-e az egyáltalán, hogy olyan munkákat is végeznek nők, amiket pedig egyáltalán nem kellene? (Gondoljunk csak a bányász nőkre.)
Vagy ami még fájóbb kérdés sokunkban – kevésbé vagyok nő attól, hogy nem akarok gyereket? Vagy az ellenkezője – kevésbé vagyok-e nő attól, hogy nem tudok megfoganni?
Kevésbé vagyok-e nő attól, hogy egy betegség miatt a legfontosabb, meghatározó női szerveim bármelyikét eltávolították?

Tudom, hogy súlyos kérdések ezek, de azt is tudom, hogy többen vagyunk ilyen vagy olyan helyzetben, mint gondolnánk. Tudom, hogy többünkben is felvetődnek az ilyen kérdések, és hogy sokan küzdünk azzal, hogy ne essen csorba a nőiségünkön, a magunkról kialakított képen.

Nem tudok jó választ adni, nem akarok álszent lenni, hogy nálam van a tudás, mert olykor, amikor rám tör, hogy még mindig csak egy negatív tesztet tartok hó végén a kezemben, akkor igenis belül kiabálok magammal: miért lehet az, hogy a testem nem segít engem?! Aztán megnyugszom, és sorra veszem, hogy mi az, amiben viszont a szolgálatomra van. Az, hogy nő vagyok, nem csak a külsőségeken múlik, és nem is csak a biológián. A nőiség kérdése az elfogadásnál kezdődik – a képességen, hogy saját magam elfogadjam. Múlik a szereteten, hiszen Jézus úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Múlik azon, hogy ne kritizáljuk magunkat, ne hasonlítgassuk másokhoz magunkat. Megismételhetetlen, egyedi alkotásai vagyunk Istennek, ilyennek szánt minket. Ha úgy közelítünk magunkhoz, hogy nincs még egy ilyen teremtmény a világon, mint én – akkor az borzongatóan csodálatos!

Nő vagyok a fent felsorolt dolgok összességétől – és a hiányaim, amik tanítanak, szintén azzá tesznek.
Mit tesz titeket nőkké?

Halmi-Juhász
Ágnes

 





Mitől jó feleség egy feleség?

Olyan különleges a teremtés történetében, hogy Isten minden alkotása után látta, hogy valami jót hozott létre. Egy dologra mondta csupán azt, hogy nem jó: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” 1 Mózes 2,18 De hogyan tölthetjük be jól ezt az Isten által nekünk szánt szerepet?

Tovább a cikkhez

A dolgos nő – Isten tükrében

Nőként hazánkban elég nagy küzdőtéren találjuk magunkat egy ideje, amikor szóba jön a dolgozó nő meghatározása és értékelése a 21. században. Talán már te is – kedves Nőolvasóm, Nőtestvérem – olvastál olyan interneten keringő írásokat, hozzászólásokat, amelyekben a nők két nagy serege (ha szabad így fogalmaznom) élesen néznek szembe egymással azért, hogy a dolgozó nővel kapcsolatos elveiket alátámasszák, és bebizonyítsák.

Tovább a cikkhez

Határainkon túl

A minap az uszodában a hajamat szárítva nézegettem a testem. Azon gondolkoztam, nem véletlen, hogy nem lettem úszó, hiszen semmi testi adottságom nincs meg hozzá (ennél természetesen jóval többön múlott a dolog); ez a gondolatfonál azonban előhozott egy sokkal régebbi emlékfoszlányt.

Kicsike lehettem, általános iskolás voltam, ötödikes talán, amikor azon merengtem magyaróra közben, hogy belőlem sosem lesz igazán nagy ember. Úgy jutottam erre a következtetésre, hogy mindenki, akivel addig megismerkedtem (legyen az író, költő vagy felfedező) nem átlagos névvel rendelkezett. A Juhász az ő neveikhez mérve annyira snassz, semmitmondó volt! Akkor megfogalmaztam magamban, hogy a nevem predesztinálja azt, hogy mindig csak átlagos leszek, hiszen ki hallott már híres Juhászról? (Természetesen már csak két évet kellett várnom, hogy találkozzak Juhász Gyula nevével, de akkor még erről nem tudhattam…)

Ez az emlék elindított bennem valamit. Valóban kijelölhet-e nekünk megszabott utakat a nevünk, a testfelépítésünk, a tehetségünk, a képességeink? Van-e egyáltalán nekünk kijelölt út?

Nem mondanám, hogy híres ember lennék, de ahhoz képest, amit akkor, tizenegy évesen éreztem elérhetőnek, már most jóval többre vittem. Több olyan pont is volt már az életemben, amikor közel álltam ahhoz, hogy feladjam, vagy kételkedtem abban, hogy meg tudom-e csinálni azt, amit elterveztem; vagy sokat rágódtam azon, hogy merjek-e változtatni valamiben az életem bizonyos területein. Utólag látom, hogy ezek azok a pontok, ahol ki kell tartani, és bele kell állni a szituációba, ezzel legyőzni a félelmeket – és növekedni emberként.

Nem is olyan régen láttam egy rendkívül inspiráló TEDx előadást Risztov Éva olimpiai bajnok úszónőnkkel. A videót itt nézhetitek meg, de ami számunkra tanulságos, azt röviden összefoglalnám. Éva egészen kicsi korától kezdve, amióta Egerszegi Krisztinával találkozott, úszónő akart lenni, és ennek érdekében meg is tett minden tőle telhetőt. Sosem volt az az igazi úszó alkat, hiszen ha megnéztek egy ebben a sportágban versenyzőt, legtöbbjük magas, szikár, hosszú, izmos lábakkal. Évánál ezek a külső tulajdonságok egyike sincs meg. Rendkívül felemelőnek és óriási teljesítménynek tartom azt, hogy amikor különös úton-módon úgy alakult, hogy ő fogja képviselni hazánkat a londoni ötkarikás játékokon, akkor mindezen tulajdonságainak tudatában nekiállt felkészülni, kitartóan tett a cél érdekében, és még ha ő maga sem hitte el teljesen, hogy képes elhozni az aranyat, legyőzte a saját határait, a saját testét – és olimpikonná vált.

Forrás: Nemzeti Sport

Számtalan olyan eset van a világban, amikor a nőket igyekeznek elnyomni lelki, gondolati szinten is, elbátortalanítani attól, hogy határaikat feszegetve kihozzák még a maximum felettit is magukból. A legtöbben tisztában vagyunk azzal, amikor olyan dologra készülünk, ami kívül esik a komfortzónánkon, amiben bizonytalanok vagyunk – ilyenkor egy bátorító szó sokat segíthet; de bizony egy kekeckedő, gonosz megszólalás is megingathat, visszavethet minket attól, hogy egyáltalán nekikezdjünk valaminek.

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ne kételkedjünk magunkban! Isten nem akar lekorlátozni minket – ne tegyük akkor ezt mi sem saját magunkkal! Ne hagyd, hogy a világ vagy a kishitűek azt éreztessék veled, hogy csak ennyit érsz, csak ennyire vagy képes! Sokkal többet képes vagy kihozni magadból, mint gondolnád! Munkával fog járni, és ára van. Lemondás és áldozatok is lesznek – de képes vagy rá!

Nem is olyan sokkal ezelőtt szerették azt hangoztatni, hogy a nő kevesebbet ér, nem olyan okos, hogy képezze magát, elégedjen meg azzal, amire a “jóisten” teremtette. Van egy jó hírem, Lányok! (Bár néhányan ma is szeretnek ilyesféle viccekkel élcelődni…) Isten sosem teremtett minket “csak” valamire! Csodálatos, sokszínű, tehetséges nőket teremtett, akik képesek bármire, amit elhatároznak. Isten sosem határolt le minket egy feladatkörre, sosem mondta azt, hogy nekünk csak itt vagy ott lenne helyünk az életben. Különféle szerepeket szánt nekünk, amiket egymás mellett tudunk viselni. És ha valaki, akkor Ő tudja, hogy mi mindenre vagy képes. A Biblia, és napjaink világa is telis-tele van remek, tevékeny nőkkel, akik különféle szerepekben, missziókban vettek, vesznek részt – mert Isten gyönyörködik abban, mennyire sokfélék és mások vagyunk.

Nem is gondolnád, mennyire fontos az, hogy egészséges önbizalmad legyen magad felé! Nagyon biztosan tudom azt, hogy a sikereinkben mekkora szerepe van annak, hogy a fejedben mit gondolsz magadról, elhiszed-e azt, hogy sikerül megvalósítanod az álmod. Sokszor épp a sportolóknál szokták azt mondani, hogy fejben dől el minden. Nem elvitatva a sok-sok befektetett időt és energiát az edzésekbe, de ez az állítás igaz. Hadd hozzak egy másik személyes példát.

2014-ben elhatároztuk a férjemmel, hogy benevezünk a Tour de Balaton második leghosszabb távjára, a 168 km-es távra. Mindezt úgy tettük, hogy bicajozgattunk a hétvégéken, de azok közelében sem jártak ennek a távnak. Ahogy közeledett a dátum, kezdtek gyülekezni a kérdések a fejünkben, de olyan nagy élménynek ígérkezett, hogy még az sem vetett minket vissza, hogy Lepsénytől Balatonföldvárig – ami 40-50 km lehet – a versenyt megelőző napon szintén csak biciklivel tudtunk haladni, mert pályaszakasz-lezárása volt a MÁV-nak. Másnap, a verseny közben én viszonylag hamar elkezdtem érezni a térdeimben a felkészületlenséget, és volt néhány olyan fájdalmas pillanat, amikor felmerült, hogy adjuk fel, hívjunk egy mentőt. Előttem viszont három dolog lebegett: ott vár az érem Földváron; ha már eltekertem eddig, itt nem adhatom fel; nem lesz mit mesélnem a gyerekeimnek, ezért sem adhatom fel. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, és legyűrtem a maradék kilométereket. Fájt? Nagyon. De egy pillanatig sem bántam meg, akkor sem, amikor az éremmel a nyakamban bebicegtem az orvosi sátorba.

Nőként a magunkba vetett hiten nem is csak a saját sikerességünk múlik. Felelősek vagyunk azért is, hogy a minket körülvevő kislányok, nőpalánták milyen üzeneteket kapnak tőlünk. Milyen testvérek, nagynénik, keresztanyák és anyák vagyunk? Hogyan bátorítjuk őket saját életünkön keresztül példamutatással?

Te elhiszed magadról, hogy amit csak elhatározol, azt véghez is tudod vinni? Elhiszed magadról, hogy ügyes lehetsz ebben a sportban – még ha a körülmények nem is azt mutatják? Elhiszed, hogy csodaszép énekhangod van? Elhiszed, hogy tehetséges író vagy, aki segít másokon a soraival? Elhiszed-e, hogy remek vezető vagy? Elhiszed, hogy legyen bármi a célod, kitartással, Istenbe és magadba vetett hittel elérheted azt?

Halmi-Juhász
Ágnes