Kedves Lányok, Nők és Asszonyok! Mikor sírtatok utoljára? Tegnap vagy talán múlt héten? Esetleg több hónapja vagy éve nem engedtétek meg magatoknak ezt a fajta „luxust”? Nagyon sokszor találkoztam azzal a gondolattal, hogy egy igazi nő egyszerre gyengéd és erős. Egy igazi nő elpityeredik, ha lát egy romantikus filmet, de erősen tartja magát egy tragédia után. Azt nem tudom, hogy ez mikor és miért alakult ki, de azt igen, hogy nagyon sokan ebbe rokkanunk bele. A mindennapok során lenyelt könnyekbe, a mélyen elnyomott fájdalmakba. Nem beszélek mellé: én is nagyon sokszor ezt csináltam, csinálom. Ezt láttam otthon, az iskolában és igazából mindenütt.
Amikor viszont pár héttel ezelőtt a boldogmondásokat olvastam, meg kellett állnom jó pár gondolat erejéig. Azt mondja Jézus: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Itt van ez az ige, amit mindenki ismer. Tudjuk, hogy ez a második boldogmondás, és azt is, hogy Jézus mondta. Akkor mégis miért feledkezünk meg erről? Talán azért, mert túl sok fájdalmat okoz? Azért mert könnyebb nem sírni, és csak tovább menni a mindennapokban? Egyszerűbb bele sem gondolni a velünk történő rossz dolgokba vagy tragédiákba? Pedig minden ember életében vannak rossz napok, történnek megrázó életesemények, és néha még a legtürelmesebb keresztyénnél is el tud szakadni a cérna. A legokosabb egyetemistának sem minden vizsgája lesz ötös, a mindig boldog barátnő is kelhet fel bal lábbal, a gyerekét otthon nevelő édesanya is gondolhatja úgy, hogy kiszaladna a világból, és bizony a lelkészek is összeroppanhatnak a mindennapok terhe alatt.
Rutinszerűen éljük a mindennapokat, és nem engedjük meg saját magunknak – és ezzel másoknak sem -, hogy őszintén kimutassuk az érzéseinket. Félünk a sírástól, félünk, hogy gyengének gondolnak minket, és attól rettegünk, hogy nem találunk vigasztalást. Ezek a félelmeink viszont csak emberi gyarlóságunkra mutatnak rá. Miért félünk egy olyan dologtól, amit Jézus megígért? Nem a szomszéd néni és nem a legjobb barát, hanem maga Jézus mondta, hogy megvigasztal minket. Gondoljunk csak bele, milyen nagyszerű lehetőségről mondunk le azzal, hogy félünk attól, hogy vigasz nélkül, egyedül maradunk?
A napok egymásutániságában gyakran megfeledkezünk erről az ígéretről, pedig ha ezt hordoznánk a szívünkben, kevesebbet őrlődnénk. Nem mondok újdonságot azzal, hogy egy vigaszra talált, és ezáltal felszabadulást kapott ember a mindennapi kisebb-nagyobb akadályokat is könnyebben veszi. Egyszerűen még a hétfő reggeli korán kelés is jobban esik azzal a tudattal, bármilyen nehézség is jön, bármennyire is elfáradok és összeroskadok, bátran sírhatok a mennyei Atyám előtt, mert vigaszra fogok találni.
Ezzel a bizonyossággal létezni számomra azt jelenti, hogy a napok valójában áldottá válnak, és meg merem élni azt, ami rossz és azt is, ami jó; szabadságot és biztonságot ad. Légy te is attól bátor, hogy mersz sírni. Hidd el: “Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!”
Gaál Anna
