Beszédes böjt

Nem vagyok válogatós, ha ételről van szó, de amikor szükséges véleményt nyilvánítani, tudok kritikus lenni, persze csak ha nagyon muszáj… Azt viszont már megfigyeltem, hogy korszakokban jelennek meg az életemben olyan sütemények, amikre különös figyelmet fordítok.

Tovább a cikkhez

Digitális böjt

Biztosan ti is találkoztatok már a következő jelenségek valamelyikével: séta közben a veled szembe jövő nem is veszi észre, mi történik körülötte, mert folyamatosan a mobilján pötyög; barátok kávézás közben nem egymással, hanem a telefonjukkal vannak elfoglalva; a szülő levegőzés közben a kisgyereke fecsegésére nem, de a kütyüjére teljes odaadással figyel. A felsorolást sajnos lehetne folytatni.

Tovább a cikkhez

Zenével dicsőíteni Istent

A nagyböjti időben mindig igyekszem arra, hogy Krisztus minél inkább felragyogjon az életemben, és másoknak is rajtam keresztül. Ebben az időszakban talán még tudatosabban kérem azt, amit az úri imádság első kéréseként az év minden napján elmondok: „szenteltessék meg a te neved!” Ebben a hónapban hét különleges lánnyal beszélgettem arról, hogy ők hogyan dicsérik Istent. Mind a heten az 1RE (Református Egyetemi Misszió Budapest) dicsőítő csapatának a tagjai, akik hétről hétre szívvel-lélekkel magasztalják az egyetemistákkal együtt az Urat. A két Anna fuvolán játszik, Viki zongorán kíséri az énekeket, Juli és Virág énekelnek, Zsófi és Tina gitároznak.

Meséljetek először az egyetemi gyülekezetről! Mi jellemez titeket? Mik azok az értékek, amit ti az 1RE közösségében tapasztaltok?

Gál Anna: Úgy érzem, ez a közösség egy nagyon befogadó, és elfogadó közösség. Jó érzés az, hogy figyelünk egymásra, figyelnek rám. Jó példa erre, hogy ha bárki hiányzik, akkor keressük egymást. Szeretem, hogy az istentiszteletek után kötetlen beszélgetések, társasozások vannak. Szerintem ez egy ilyen fiatalos társaságban fontos. Ilyen módon is ki tudunk kapcsolni, megismerhetjük egymást, viszont a középpontban mindig az istentisztelet áll, amelyen Istent dicsérhetjük, vele lehetünk közösségben. Jó hétről hétre együtt az Ige körül lenni. Isten igéje az igehirdetésen keresztül a mindennapokban, saját élethelyzeteimben sokat segítenek. Fiatalos, ugyanakkor a hagyományos református értékeken alapul. Szeretem, hogy a közösség összetartó és befogadó.

Csordás Juli: Én is hasonlókat említenék, számomra nagy érték az itt tapasztalható nyitottság és kedvesség. Az, hogy szeretettel tudunk egymás felé fordulni.

Milyen célkitűzéseitek vannak az egyetemi misszióban?

Műhelyi Viki: A tavaly szeptemberben megújult egyetemi misszió célja, hogy minél több egyetemistát elérjen, és nekik utat és irányt mutasson. Itt van lehetőségünk megismerni Istent, válaszokat kaphatunk a kérdéseinkre, és növekedhetünk a hitünkben. Az istentisztelet utáni beszélgetések, társasozások és a közös dicsőítés összehozza a közösséget is.

Ha jól értem, célotok az egyetemisták, illetve az egyetemi korosztályhoz közeli fiatalok elérése, és az evangéliummal való megszólítása. Milyen szerepe van ebben a megszólításban a zenének és a dicsőítésnek?

Gaál Anna: Azt csak remélni tudom, hogy sikerül megszólítani a fiatalokat. Úgy gondolom, hogy a mi korosztályunk, az egyetemisták és a gimnazisták az egyik legnehezebben megszólítható réteg. Nagyon sok és különféle kísértésnek vagyunk kitéve, hiszen legtöbbünk évfolyamtársai nem keresztyének, és így nem is szokták érteni, miért járunk inkább istentiszteletre és ifire más lehetőségek helyett. Talán a megszólításukban a zene az egyik legjobb eszköz. Zenét hallgatni és zenélni mindenki szeret. Én sokszor tapasztalom azt, hogy először csak a fiatalos dallam marad meg, és később, egy nehezebb életszakaszban jut eszükbe a szöveg. Ezek a dalok nagyon sokat adnak a mindennapok sűrűjében. Nekem a jelenlegi kedvencem, és ami a legtöbbet segít, az a következő pár sor:

“Áldom szent neved, ha éppen minden rendben megy
Ha napfényes az életem, áldom nevedet
Áldom szent neved a szenvedések útján is
Bár könnyek között áldozom, áldom nevedet”

Ahogyan beszélgetünk, egyre inkább megerősödöm abban, hogy nem véletlen az, hogy Istent dicsőítő zenével vesztek részt az Ő országának az építésében. Számotokra mit jelent a zene?

Nyeste Zsófi: Mit jelent számomra a zene? Óvodás korom óta zenélek. Számomra a zene olyan, mint egy másik nyelv, amellyel könnyebben meg tudom értetni magam másokkal. Sokkal erőteljesebben lehet benne kifejezni az érzelmeket. Valahogy megvan bennem az a képesség, hogy rátalálok az olyan zenékre, amik kifejezik az éppen akkori érzelmeimet, gondolataimat. A zene mint dallam vagy hangok sorozata lehet szép, de ha mellé társul szöveg, valamilyen üzenet, akkor az még kifejezőbb számomra.

Baski Virág: Már pici korom óta dokumentálva van, ahogyan éneklek a családnak és a szomszédoknak. Később zeneiskolában tanultam hangszeren, ami azóta is szerves részét képezi az életemnek. Egyet tudok érteni Kodály Zoltán szavaival, aki azt mondja, hogy: „A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”

Gál Anna: A zene számomra egyrészt kikapcsolódást, másrészt egy olyan lehetőséget jelent, amellyel Istent dicsérhetem. Akár énekelve, akár hangszeren játszva imádság is számomra. Sokszor egy-egy vizsga vagy nehéz feladat előtt is erőt ad.

Miért tartjátok fontosnak, hogy szolgálóként vegyetek részt ebben a küldetésben? Hogyan alakult meg a dicsőítő csapatotok? Miért választottátok éppen ezt a szolgálati formát?

Műhelyi Viki: A zene szerintem egy nagyon jó formája az Istenhez való közeledésnek, mert akár éneklés nélkül, hallgatva is átérezhetjük az egészet. A dalok és azok stílusa szerintem könnyen befogadható, élvezetes tud lenni a kevésbé vallásosak számára is. A szolgálat számomra jó érzés, mert nemcsak szeretem a zenét, és szeretek zongorázni, hanem egy közösség tagjaként segíthetünk a dicsőítésében hétről hétre.

Baski Virág: Az őszi alkalmak egyikén hirdettél a szolgálatokat, és lehetett jelentkezni a dicsőítő csapatba. Ha jól emlékszem, ekkor még csak két fiú volt benne, majd a következő próbán egészen sokan voltunk. Utána folyton érkezett még valaki, egyre többen lettünk, és így alakult ki a mostani felállás. Minden kedden próbáltunk, így nagyon hamar összerázódtunk, megismertük egymást, és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy összeszokott csapat lettünk.

Műhelyi Viki: Én mindenképp szerettem volna valamilyen szolgálatot vállalni az 1RE közösségében, de szeptember elején még nem tudtam, hogy mi lesz az. Az első felhívás után részt is vettem az első próbán, és azóta is hétről hétre készülünk. Azért tetszett meg egyből, mert régen sokat zongoráztam, de az elmúlt években sajnos nem volt rá lehetőségem. Nagyon örülök, hogy tagja lehetek a csapatnak, a próbák is mindig jó hangulatban telnek.  A zongora hangját nagyon szeretem, főleg amikor az egész gyülekezet énekel mellé.

Nyeste Zsófi: Óvodában és általános iskolában furulyázni tanultam, majd 12 éves koromban gitárra váltottam. A gitárt egy akkor még teológus hallgatótól kezdtem el tanulni. Az első dal, amit le tudtam játszani, az egy két akkordból álló ifjúsági ének volt. Emiatt és mivel már akkor aktív tagja voltam az akkori gyülekezetemnek, nem volt kérdés, hogy ezt a tudásomat a gyülekezeti életben, Isten szolgálatában kamatoztatom.

Nem lehet könnyű elköteleződni egy szolgálat mellett, főleg így, hogy többen vagytok az adott szolgálati ágon belül.  Hogyan tudtok benne együttműködni és közösen fejlődni?

Baski Virág: Sokat segít benne a közös cél, hogy Istent dicsőítsük, és az eszköz: a zene. Ezen kívül, hogy oda tudunk figyelni egymásra, és szeretettel fordulunk a másik felé. Mindenki fejlődik a saját tempójában, és ebben segítjük egymást is. Az együttműködésünk alapja szerintem a kölcsönös figyelem és tisztelet, mert ha ez nem lenne, több órás próbákkal sem jutnánk egyről a kettőre, most pedig már talán a hangszerek behangolásánál elkezdődik az egymásra hangolódás is. Így dicsőítés közben tudunk figyelni a lényegre.

Beszélgetésünk végén hadd kérdezem meg talán az egyik legszemélyesebb dolgot. Mit jelent számotokra Isten dicsőítése? Mennyire hat a dicsőítés a személyes kapcsolatotokra Istennel?

Csordás Juli: Nekem ez egyfajta zeneterápia, boldoggá tesz.

Seffer Valentina: Isten dicsőítése számunkra nem más, mint az Ő hatalmasságáért, gondviseléséért, szeretetéért való hálaadás. Sokszor szoktuk mondani mi is, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. A zenélés tehetségét Istentől kaptuk, és amikor dicsőítünk, neki köszönjük meg hálából mindezt az ajándékot, amit tőle kaptunk.

Nyeste Zsófi: Mivel kiskorom óta szolgálok gyülekezeti alkalmakon mint zenész, az akkori énem talán még csak annyit látott ebben, hogy megdicsérnek az emberek, hogy ügyesen játszom, azt érzem, hogy tartozom valahova, meg persze menő zenélni. Éppen ezért nehéz ettől elvonatkoztatni, hogy mikortól mondom azt, hogy azokat a dicsőítő dalokat, amiket már azóta kívülről játszok, tényleg megértettem, átérzem és általuk közelebb érzem magam Istenhez. Ez nem egyértelmű és nem megy könnyen. Van, amikor nagyon megérint egy dal, van, amikor csak arra figyelek, hogy ne rontsam el a nemrég tanult nehéz fogást. Néha akkor hat rám egy dalon keresztül Isten, amikor egyáltalán nem gitározok, csak éneklem, vagy hallgatom. Tudatosan oda kell figyelnem a szövegre – ami már néha a könyökömön jön ki-, és bele kell tenni a lelkemet, hogy hatással legyen rám.

Bobok Ágnes







A sárga kabát

Rá se kellett néznem a telefonomra ahhoz, hogy tudjam: délután bizony nem jön vonat. Az állomás tele volt várakozókkal, a csizmákról tócsákká olvadt a hó, a kijelző szerint pedig 360 perc múlva érkezett volna a járatom, ami a tapasztalatok alapján legalább a kétszer ennyi idő. Bár édesapám mindig azt mondja, az utazás az, ami tanít, soha sem a cél, nem tudtam elképzelni, ebből a helyzetből mit is tanulhatnék. Inkább be se léptem az ajtón, csak rákerestem, megy-e valaki Budapestre a közeljövőben. Így kerültem egy telefonhívással és negyed órával később egy sötétzöld autóba, egy végtelenül kedves úriember mellé. Pár perccel az indulás után újra érezni kezdtem az ujjaimat, így már arra is tudtam figyelni, amit újdonsült útitársam mond.

– Szerencséje volt, hogy felvettem a telefont, már el is felejtettem azt a hirdetést. A hó miatt nem is akartam végül elindulni, de meggyőzött.

– Nagyon köszönöm, egy hete nem voltam otthon, úgyhogy már gyalog is nekiindultam volna – feleltem a szélvédőt nézve, hogy aztán a következő egy órában alig egy kilométert tegyünk meg. Sötétedésig a városból sem sikerült kijutnunk, lépésben haladtunk a nem szűnő havazásban, miközben az időjárásról, a hosszú utakról és hasonló, semmitmondó témákról beszélgettünk. Tudtam, hogy igazán nem figyel rám, cserébe kezével türelmetlenül dobolt a kormányon.

– Ön szerint éjfélig elérünk a Lánchídig? – kérdezte hirtelen.

– Ebben a havazásban már semmit sem merek mondani. Jó lenne, ha az időjárásnak is eszébe jutna, hogy holnap már tavasz van.

– Igazából csak holnap után. Szökőév… – nevetett fel és még csak oldalra se kellett pillantania, hogy észrevegye felvont szemöldökömet. – Bocsánat, csak azon derültem, hogy szerintem egész életemben ez az első alkalom, amikor tudom, hogy szökőév van. Emlékszik, milyen idő volt négy évvel ezelőtt?

Igazából arra se tudtam volna válaszolni, ha azt kérdezi, milyen idő volt a múlt héten, ezért csak megráztam a fejem, de beszélgetésünk ezen pontján már éreztem, hogy nem is ez a lényeg.

– Miért szeretne éjfélig odaérni?

– Ez egy nagyon hosszú történet – bámult bele még inkább a hóesésbe, azonban fél perc múlva meggondolta magát. – De végül is ez meg egy hosszú út lesz… Sok évvel ezelőtt ott dolgoztam, a Lánchíd lábánál, a vár alatt. Az irodám a Dunára nézett, amikor pedig nem ment a munka, csak figyeltem az elhaladó hajókat, a Parlamentet vagy a hídon sétáló turistákat, és pont olyan lomhán vánszorgott az idő, ahogy a folyón zajlik a jég tavasszal.

Ahogy beszélt, megelevenedett előttem az akkoriban még újdonságnak számító, informatikával foglalkozó csapata, törékeny felesége és békés élete. Mindegyikről úgy beszélt, mintha egy régen látott filmet idézne fel, amiből már tudtam, hogy valami nagyon fájdalmas következik.

– Mire az orvosok felismerték, hogy beteg, már semmit sem tudtak tenni. Néhány hónapunk maradt együtt – folytatta. – Aztán elment, és bár azóta is itt vagyok, mégis magával vitt. Ezután semmi sem tudott felvidítani, nem hajtott többé, hogy hány megrendelésünk lesz, hogy dolgozik a csapatom, vagy mi lesz a másnap. Olyan lett az élet, mintha mindig csak egy ablakon át figyelném, ahogy mások átélik. Olyan emberek, akikhez nincs semmi közöm.

Halkan és nyugodtan beszélt, de kezeivel egyre inkább szorította a kormányt. Mire az autópályára értünk, már azt is tudtam, hogy érzései elől legtöbbször a munkába, olykor azonban az alkoholba menekült. Néha elhallgatott és csak a rendületlenül dolgozó ablaktörlőt figyelte, de aztán újra és újra felvette története fonalát.

– Fél a haláltól? – Nézett oldalra, én pedig összerezzentem a kérdéstől, mert egy ideje már úgy éreztem, elfelejtette, hogy mellette ülök.

– Félek – bólintottam, és szerettem volna némi magyarázatot fűzni válaszomhoz, de rájöttem, hogy nem szükséges.

– Csak az nem fél, akinek már nincs mit veszítenie. Nekem hosszú éveken át nem volt mit. Elvesztettem a hitem, és nem találtam semmi értelmet a mindennapjaimban… El akartam menni. Valami újat, valami mást csinálni. Valahol máshol. El akartam adni a céget, hogy utazhassak, és találjak valamit, amitől érezhetek. Könnyű úgy hinni vagy elmondani egy-egy imát, hogy minden rendben van, de megtanultam, hogy magamat nem húzhatom ki a gödörből. Viszont mindent meg kell tegyek, hogy változzon valami – folytatta. – Aztán az irodánk épületének aljában nyílt egy apró pékség, zöld ablakkerettel, két asztallal és virágos tányérokkal. Egy októberi hajnalon tértem be oda először: épp akkor érkeztem, mikor a péklány. Sárga kabátját vettem észre, aztán a hosszú, barna haját. Bocsánatot kért a késésért, én pedig nem akartam elmondani, hogy csak az épületbe igyekezetem, nem a boltba, ezért vele tartottam. Olyan korán még csak kávét tudott adni, de miközben az egyik asztalnál ülve forgattam a bögrét, figyeltem, ahogy kötényt vesz, és elkezd dolgozni az előző este begyúrt tésztával. Hamar lisztes lett a blúza és az arca, de amikor észrevette, hogy nézem, csak rám mosolygott és elkezdte elmagyarázni, hogy készül a kenyér. Fel se tűnt, mennyi ideig hallgattam, de nyolc is elmúlt mire felértem az irodába. Aznap reggel néztem hosszú idő után először a Dunán úszó hajókat.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Olyan fordulatot vett a történet, mint amikor egy fekete-fehér film lassan elkezd színesre váltani – és csak egyre színesebb lett.

A kis hölgy és útitársam lassan minden nap találkoztak, természetessé váltak a reggeli kávék, a délutáni péksütemények és az estébe hajló beszélgetések. Bár a pult majdnem mindig elválasztotta őket, mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz. Mire a karácsonyi fények felgyúltak a városban, a férfi azon kapta magát, hogy ingujját felhajtva ő maga is kenyeret gyúr, és reggelente izgatottan várja, mikor pillantja meg a sárga kabátos lányt befordulni a sarkon.

– Nem csináltunk semmi mást, csak beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy látjuk a világot, mik történtek, és hogy képzeljük el a jövőt. A múltat nem bolygattuk, azt fél szavakból is tudtuk, hogy mindketten sokat veszítettünk. A karácsony előtti napon találkoztunk utoljára abban az évben, egy sálat vettem neki, ami illett a kabátjához. Hazautazott a szüleihez az ünnepekre, én pedig minden percben azt vártam, hogy január legyen. Olyan lassan még sose teltek a napok.

Több ideig hallgatott, mint az út korábbi részein, aztán pont úgy folytatta, ahogy az várható volt: igaz, hogy január lett, de jelentkezett egy vevő a cégre, őt pedig megtaláltak egy kétéves, külföldi állásajánlattal. Nem értettem, miért fogadta el. Azt sem, miért nem beszélt előtte a lánnyal. De mintha csak olvasott volna a gondolataimban, minden kérdésemre választ adott.

– Annyira fiatal volt és kedves, nem kérhettem, hogy egy ennyivel idősebb emberhez kösse magát. Nem vezetett ez az egész sehova, ezért tudtam, hogy el kell mennem. Azt pedig még annyira se kérhettem volna, hogy várjon rám. Miért is tette volna?

Válaszolni akartam, de arra eszméltem, hogy nem tudnék mit mondani. Nem is tudom, mit tennék egy hasonló helyzetben. Ők viszont úgy döntöttek, nem változik semmi – csak éppen március elsején már nem látják egymást. Ettől azonban mégsem keseredtek el, ahogy közeledett február vége, egyre tovább beszélgettek, volt, hogy a férfi a teljes napját a pékségben töltötte.

– Mindent elintéztem, szabaddá tettem az utolsó Budapesten töltött délutánt. Addigra kiadtam a lakásom, elrendeztem a dolgaim. Csak már nem tudtam, miért teszem. Szívesebben maradtam volna az apró üzletben, és mosogattam volna akár egy életen át is, ha cserébe minden nap láthatom őt. De tudtam, hogy ezt sosem mondhatom el. Van az az életkor, amikor már nem jön el a tavasz – vont vállat és hirtelen azt hittem, visszafordulunk. Végül ehelyett csak hosszan hallgatott.

– De akkor most hová megyünk? – törtem meg a csendet.

– Hát ez az… Valójában nem tudom. De a búcsúnk sem úgy alakult, ahogy terveztem. Bementem, hogy elköszönjek, de ő csak meglepve bámult, rám nevetett, és elmondta, hogy másnap még csak február 29-e lesz. Megkönnyebbültem, hogy nyertem egy napot, ő pedig azt mondta, vegyük úgy, hogy ez nap kilóg az időből. Úgy is vettük. Gyönyörű idő volt, április elejét idézte és hiába tudtam, hogy hamar visszatér a hideg, mégis hagytam, hogy elvarázsoljon. Így hát beszélgettünk és kávét ittunk és sétáltunk a városban majdnem egy teljes napig. De aztán nem lehetett tovább húzni az időt, el kellett köszönnünk egymástól. Ő volt a bátrabb, a szemembe nézett, szomorkásan elmosolyodott, és sok sikert kívánt. Még akkor is mosolygott, mikor megjegyezte, hogy négy év múlva találkozzunk ugyanígy, és mivel úgyis elfelejtem, hogy szökőév van, majd újra lesz egy ajándék napunk, amikor elmesélhetem, mi minden történt, ameddig nem láttuk egymást. Én is mosolyogtam, hosszan néztem őt, de még csak hozzá sem értem. Annyit mondtam, hogy négy év múlva, ugyanitt. És elindultam. Kétszer akartam visszafordulni, de egyszer sem tettem. Aztán két év külföldi munka, sok tanulás, még több munka, néhány randevú és hosszú utazások. Összefolyó hetek és hónapok. Tavaly jöttem haza, de azóta sem jártam Budapesten, úgy éreztem, akkor már ki fogom várni a négy teljes évet, mert ez a történet csak így lehet kerek.

Azonnal az órámra néztem. Az nem lehet, hogy ne érjünk oda. Elmúlt már este 11, de még több mint 30 kilométer volt előttünk, a hóesés pedig nem csitult.

– Oda fogunk érni! – Próbáltam megnyugtatni, de magam se hittem el.

– Nem is tudom, mi értelme. Rengeteget gondolkoztam rajta, hogy elinduljak-e. Azt se tudom, hogy ott van-e még a bolt.

Bár megfogadtam, hogy nem szólok bele, mégsem tudtam megállni: – Miért utazunk, ha nem is látja értelmét?

– Vannak olyan dolgok az életben, amikért meg kell küzdeni. De akkor is volt értelme ennek a négy évnek, ha nem vár semmi a végén. Újra hiszem, hogy az életem végén is vár valami. Hiszem, hogy újra találkozom majd a feleségemmel, és hogy minden okkal történik. De újra azt érzem, hogy van mit veszítenem. És mégsem szeretném elveszíteni…

– Nem tudok okosat mondani – fordultam az ablak felé. – De azt tudom, hogy azt az időt, amit tényleg odaszántunk valamire, már nem veszíthetjük el.

– Hol tehetem majd ki? – kérdezte pár perc múlva válasz helyett.

– A Lánchídnál tökéletes lesz – bólintottam, mire elmosolyodott. Addigra mindketten tudtuk, hol ér véget utazásunk, de már majdnem éjfél volt, mire beértünk a városba. Ilyen útviszonyok mellett esélyünk sem volt odaérni, és bár nem jöttem rá, miért pont éjfélig kellene megérkezni, megtanultam, hogy van, amit nem kell értenem. Ennyire későn már alig voltak autók az úton, de így is háromnegyed egyre gurultunk át a hídon. Én is izgatottan néztem, megvan-e még a zöld keretes ablak és majdnem sírva fakadtam, mikor végre megláttam – azonban bent teljesen sötét volt.

Nehéz szívvel szálltam ki a kocsiból, nem szerettem volna egyedül hagyni őt, de el kellett érnem az éjszakai buszt. Elbúcsúztunk, majd a megállóból még figyeltem, ahogy átsétál az úton és megáll a pékség ajtaja előtt. Azon gondolkoztam, mennyi minden történhet négy év alatt – és hogy ez milyen elképzelhetetlenül hosszú idő valakit várva. És azon is, hogy tényleg igaz: van, amikor az utazás többet tanít, mint maga cél. De ez nem vigasztalt.

Mire végre megérkezett a busz, csalódottan ültem le, és egy megszokott mozdulattal letöröltem a párát az üvegről. A megállóból kigördülve azonban nagyot dobbant a szívem, de tudtam, hogy pár méterrel odébb, a kapuban álló férfinak ennél jóval nagyobbat dobban majd, amikor ő is megpillantja a sarkon beforduló, sárga alakot.

Farkas Zsuzsanna
Vendégíró

Hol van Isten, amikor fáj?

Mindig is nagyon közel állt hozzám a Húsvéti történetből a Gecsemáné-kertben zajlott jelenet. Amikor Jézus elmegy a tanítványokkal imádkozni, és „megszenvedi” az imádságot. Kéri Istentől, hogy vegye el a poharat… legyen máshogy… ne kelljen átélnie azt, ami várt rá. Tudom, hogy nagyon sok másik helyen is találkozhatunk Jézus emberi arcával, de számomra itt a legemberibb… térdre roskadva, könnyek között, vért izzadva, kérésekkel megy Atyja elé…

Tovább a cikkhez

Hol van Isten, amikor fáj a magány?

Minden ember életében vannak nehezebb időszakok. Ilyenkor akaratlanul is felmerülnek bennünk kérdések magunkkal, az életünkkel és Istennel kapcsolatban is. Olyan jó lenne átugrani a fájdalmas napokat, az önmarcangolást, a sírással, perlekedéssel töltött időt, és eljutni oda, ahol már látjuk, értjük, hogy mi volt Isten célja az egésszel. De ha átugranánk ezeket a megtapasztalásokat, talán pont az esszenciáját veszítené el a növekedésünk, mert sokszor a fájdalom, kérdések, önvizsgálat mellett, bizony ott van a csiszolódás, növekedés is. Talán attól lesz olyan értékes a változás, hogy „megszenvedtük” azt.

Horváthy Petrát – Pötyit én egy talpraesett, mosolygós, céltudatos, vicces nőnek ismertem meg, aki sugárzott minden találkozásunkkor. A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy ő keményen megdolgozott azért, hogy olyan nő lehessen, amilyen most. Őszintén mesélt arról, hogy keresztyén fiatal nőként, jövendőbeli lelkipásztorként, hogy élte meg az egyedülállóságott. Mire készítette őt Isten, és hol volt Ő, amikor fájt a magány.

Pötyi úgy fogalmazott, hogy száz év magány helyett, neki „hét év magány” járt, hisz már boldog párkapcsolatban él, de a várakozással, formálódással, növekedéssel ő is megküzdött.

Volt olyan időszak, amikor perlekedtél az egyedüllét miatt Istennel?

Én akkor szoktam perlekedni Istennel, amikor fáradt vagyok. Amikor túlterhelem magamat és fizikálisan, valamint lelkileg is elfáradok. A sok feladat miatt jutottam el többször oda, hogy önmagam hordozásában fáradtam el. Abban, hogy én nem találtam fel magam az egyedüllétben, pedig nagyon sok lehetőséget rejt. Szolgálattal és egyebekkel halmoztam el magamat, hogy ne érezzem magányosnak a mindennapokat.

Akkor jöttek ezek az érzéseim elő, amikor egy falu szélén egyedül voltam messze a barátoktól, tehát nem az volt, hogy egy nehezebb nap után találkoztam egy barátommal, hogy beszélgessünk egy kicsit, mert több száz kilométerről ezt nehéz lett volna megoldani. Ekkor önmagam hordozása vált nehézzé…. Ilyenkor azért perlekedtem Istennel, hogy ez így elég volt! Nem is feltétlenül az motoszkált bennem, hogy milyen nehéz egyedül, hanem az állapot, amiben vagyok, az milyen nehéz.

Visszatekintve, úgy gondolom, hogy valószínűleg ezért nem kaphattam meg ebben az időszakban a társamat, mert elégedetlen voltam – amikor perlekedtem az Istennel, mindig fáradtságból fakadt és az elégedetlenség hangja szólalt meg bennem, nem csak az egyedülléttel, hanem a teljes életemmel kapcsolatban. Utólagosan már látom, hogy emiatt az elégedetlenség miatt nem tudta abban az időszakban megadni a társamat Isten.

Említetted, hogy a te esetedben „hét év magányról” beszélhetünk. Mi volt számodra  a legnehezebb ebben az időszakban?

A várakozás – én nagyon türelmetlen ember vagyok. Ami még rendkívül nehéz volt számomra, az a nem megosztott élet volt. Úgy gondolom, hogy az öröm akkor igazi öröm, ha meg tudod osztani másokkal – hazamentem, hálát adtam, imádkoztam, de hiányzott az, hogy megosszam az örömöm, hogy valaki más velem együtt örüljön, hiszen sok jó dolog is történt abban az időszakban.

Azt is nehezen éltem meg, hogy a hitben járás során, mindig is arra igyekeztem, hogy az életemet ne önmagamért éljem. De úgy éreztem, hogy ez sem tudott igazán megvalósulni, hiszen nem tudtam megosztani mással, még a szolgálatban sem.

Mit gondolsz, ezt miért érezted így?

Dekódolva van bennünk, hogy „Nem jó az embernek egyedül lenni…” Mondogathatom, hogy jól vagyok, erős vagyok, de legbelül érzem, hogy vágyom arra, hogy valakinek a társa lehessek.

Fiatal koromban nagyon irigyeltem a diakonisszákat. Mondogattam is, hogy nem fogok férjhez menni, úgy fogok élni, mint egy diakonissza: fogyatékosokkal, fiatalokkal fogok dolgozni, és szolgálni fogok, de emellett mindig reménytelenül szerelmes voltam… A szenvedély, a szeretet, a szerelem abszolút kódolva van az emberbe. Aztán rájöttem, hogy ezt nem vonhatom meg saját magamtól, mert, ha az alapvető rendeltetésemtől megfosztom saját magam, akkor Isten nem tud úgy felhasználni, ahogy akar.

Ez egy körforgás. Önigazolhatom magam, hogy tök jó egyedül, mennyi időm van, mennyi szolgálatot el tudok látni – de tulajdonképpen az alapvető rendeltetésemnek szabok határt. Ez kicsit olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Egyedül voltam, ezért rengeteg szolgálatot vállaltam, így nem hagytam Istennek teret és időt, hogy megadja a társamat, de közben vágytam rá, és emiatt nem tudtam kiteljesedni – a szolgálatban sem.

Egyedülállóként tudtál határt húzni a szolgálatban?

Az egyházban óriási veszély, hogy ne kerüljön az egyedülállókra több feladat és teher csak azért, mert nekik „van idejük”, szabadabbak még este nyolckor is… Elcsúszott az emberismeretünk és az emberről való gondolkozásunk, feladat-, és programorientáltak lettünk.  De meg kell említenem a pozitív dolgokat is, hiszen vannak még olyanok is az egyházban, akik úgy gondolkoznak, hogy segíteni szeretnék azokat, akik még nem találták meg a társukat – alkalmakat szerveznek, ahová több egyedülállót meghívnak –, de ez azért nagyon ritka.

Nem a szolgálattal van baj, félre ne érts, hanem azzal, amikor mellette nincs semmi másra időd. Arról se feledkezzünk el, hogy alapvető szolgálatunk az, hogy férfiak és nők legyünk. Mai nagy hiánya az egyházi kommunikációnak az, hogy nem mondjuk ki, hogy mitől nő a nő és mitől férfi a férfi. Nem attól lesz igazán nő a nő, hogy milyen méretei vannak vagy attól, hogy hogyan öltözködik, hanem attól, hogy megtalálja-e az Isten által neki szánt paramétereket, rendeltetést és akár stílust is…

Segítség lehet a pártalálásban az, ha ezzel tisztában van egy nő?

Persze! Én úgy gondolom a Szentírás alapján, hogy nem két félnek kell eggyé válni, hanem  két egésznek kell eggyé válni. „Lesznek ketten egy testté…” Én az 1+1=1 képletben hiszek, tehát a nőnek „teljesnek” kell lenni egy férfi nélkül is. Ez nekem is nehézség volt – megtalálni önmagamat nőként úgy, hogy nem ragyogtat egy férfi!

Meg kellett tanulnom, hogy egésznek kell lennem önmagamban is, hogy a másik egészet az Isten mellém adhassa – ez a legnehezebb az egyedüllétben. Én ezzel küzdöttem a legtöbbet és ezzel kapcsolatban perlekedtem a legtöbbet az Úristennel. Hogy mutassa meg, hogy ki vagyok én és milyen vagyok én igazából?  Külsőleg és belsőleg! Én négy és fél évig dolgoztam azon kísérővel, szupervízorral, hogy az a nő lehessek, aki vagyok a mai nap. Hogy rátaláljak, Isten kinek és milyennek teremtett külsőleg és belsőleg. Önmagunkban és egyedül is teljesnek kell éreznünk magunkat!

Mit gondolsz, éri a nőket ezzel kapcsolatban társadalmi vagy egyházi nyomás? Te hogy élted meg?

A társadalom felől ezzel kapcsolatban nincs nyomás, hiszen egy fogyasztó és élvezet orientált világban élünk, ami azt sugallja, hogy nőként egyedül is meg tudod állni a helyed.

Az egyház a másik részről, talán akaratlanul is, de rátesz a nőkre egy nyomást – ha hívő az ember, akkor ciki, ha próbálkozik. Bizonyos körökben, inkább nem beszélünk arról, ha egy ideje már egyedül van az ember, hogy ismerkedik, randizik-e, mert az egyházi körökben a „jó partik” viszonylag hamar elkelnek, és marad az a réteg, akik ismerik egymást, és tudják egymásról, hogy szinglik.

És azt is tudjuk magunkról, hogy nem véletlenül vagyunk szinglik! Miért van ez? Valahol belül az ember érzi, tudja, hogy miért nem találja a társát! Hogy min kellene dolgoznia, ha meg nem érzi, akkor nem él elég öntudatos életet. Akkor az lehet a megoldás, hogy elkezd az önismeret útján járni.

Azok az emberek, akik hamar megtalálják az Istentől nekik rendelt társat, azok az emberek „rendben vannak önmagukkal”. Tisztában vannak önmagukkal, tisztában vannak az Istenkapcsolatukkal, a családjukkal. Ez nem azt jelenti, hogy problémamentes az életük, hanem önazonosak.

Sokan vagyunk olyanok, akik nem ismerjük megfelelő mértékben önmagunkat, és ez gátolhat a pártalálásban. Hisz nem tudunk saját egyediségünkben kiteljesedni. El kell hinnem, hogy én önmagamban teljes értékű vagyok, mert Isten kiválasztott, Krisztus által megszabadított, és felszabadított az életre. Kálvin gondolata az, hogy tiszta önismeretre úgy lehet eljutni, hogy először Istent kezdjük megismerni. Ezzel én is maximálisan egyetértek.

A környezeted, hogy kezelte azt, hogy református exmisszus lelkipásztori szolgálatot végzőként egyedül vagy?

Három típusú emberrel találkoztam. Az elsőbe azok tartoznak, akik természetesen kezelték, hogy ez volt éppen az aktuális állapotom, ami tényleg csak egy állapot. Nagyon kevesen vannak az egyházban, akik ezt így tudják kezelni. Vannak azok, akik elefántok a porcelánboltban. Jönnek, és vagy rád zúdítják a maguk örömét úgy, hogy az nehezen befogadható számodra, vagy értetlenkednek, hogy miért nincs párod, pedig „annyira jó csaj vagy”. A harmadik kategóriába azok az emberek tartoznak, akik nem beszélnek róla.

A barátnőim közül szinte mindenki családos már. A megváltozott élethelyzet miatt nagyon nehéz volt megtalálni azt, hogy zavarom-e őket egy-egy kérdésemmel, felhívhatom-e őket… A családjuktól nem akartam őket „elrabolni”, és így inkább önmagamat raktam háttérbe. Ezért is volt, hogy elkezdtem magamat magányosan érezni. Kellett hozzá némi önismeret, hogy ki tudjam mondani, és a barátnőimmel meg tudjuk beszélni, hogy miért viselkedek úgy ahogy.

Utólag visszatekintve érted már az akkori „miértjeidet”?

Minden belső harc azért kellett, hogy eljussak oda, hogy az én értékem és szépségem az Istenben való érték és szépség. Akkor tudom magam szépnek látni, amikor elégedett tudok lenni az életemmel. Megtanultam, hogy egyedülállóként is el kell jutni oda, hogy elégedett legyek az életemmel. Képes lettem teljesen odabízni magam Istenre. Lélekben eljutottam arra a pontra, hogy azt mondtam: „Uram, én már mindent megpróbáltam, ami tőlem telik, az önismeret útját a jelenlegi pontig megharcoltam, a veled való kapcsolatomat elmélyítettem, a jelenlegi állapotomban itt vagyok, idáig jutottam, nem tudom, mit kell tenni, a Te kezedbe teszem az irányítást…”. Ez már nem az elégedetlenség hangja, hanem annak a hangja, hogy tényleg mindent megtettem, amit tehettem és átadom az irányítást.

Az önismeretet megharcoltam. Ismerem a hibáimat, tudom, hogy ebben vagy abban az állapotban elviselhetetlen vagyok egy férfi számára is. Tudom, hogy kritikus vagyok, és hogy ezt a férfiak mennyire nem szeretik. Tudom, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, vagy röhögőgörcsöt kapok, vagy bambán nézek, hogy ne röhögjem el magam… erre az Úristen megáldott egy romantikus férfival…. de őszintén elmondtam neki, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, ezért már tudunk mit kezdeni vele.

Azt is gondolom, hogy mi, akik hosszasan nem vagyunk tisztában önmagunkkal, azért nem kapjuk meg a társunkat, mert őt is kell, hogy készítse Isten arra, hogy jól kezelje a hibáinkat… Péter az első férfi, aki a hibáimat, nehézségeimet nagyon jól tudja kezelni!

Pál apostol írja a Rómaiakhoz írt levélben: „De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is…” A sok könnyért, próbatételért, önismereti leckéért te tudsz hálát adni?

Abszolút! A megpróbáltatások formáltak a legtöbbet. Olyan ez, mint egy csiszolópapír… Csiszolatlan drágakövei vagyunk az Istennek. Ő fogja a Szentlelket, aki fogja a csiszolópapírt, és elkezd rajtunk dolgozni… Ez nem egy gyors folyamat, bizonyos fázisai vannak. A köveknek is kell pihenőidő, nem lehet hirtelen széppé csiszolni őket. Minden próbatétel csiszolása Istennek, hogy valóban Krisztus arcúvá formáljon.

Hol van Isten, amikor fáj egyedül lenni? Pont ott! Ő csiszol, hogy még szebb lehessek. Amikor fáj, akkor dolgozik rajtam, hogy még Krisztusarcúbbá váljak – hibáztathatom, de hálás lehetek, hogy dolgozik rajtam! Kell egy hitbeli érettség hozzá, hogy értsük, hogy Isten mit és miért csiszol…

Ismét az Istenismeretet és önismeretet tudnám kiemelni – tisztába kell jönnöm azzal, hogy rólam van mit,  és mindig lesz mit lecsiszolni. Azért formál, hogy egyre inkább közelítsünk a tökéleteshez! Így a fájdalmak által válik az ember igazán széppé! Visszatekintve azt tudom mondani, hogy minden harcomért nagyon hálás vagyok.

Balázsfalvi-Ábrám Anna







Hol van Isten, amikor fáj a várakozás?

Olyan emberi tulajdonság, és olyan sokszor előfordul, hogy eltervezünk valamit, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor frusztráltak leszünk. Néha nehéz érteni Isten akaratát, és nehéz bízni abban, hogy az Ő időzítése tökéletes.

Molnár-Petró Esztert egy gyönyörű, életvidám, beszédes, céltudatos nőnek ismertem meg. Tanítónéni révén mindig is közel álltak hozzá a gyerekek. Nem csak nőként, a hivatásában, hanem lassan két éve anyaként is példaként nézek rá.

Olyan jó volt a gyerekvállalás nehézségeiről úgy beszélgetni vele, hogy Isten kicsit több mint két éve megáldotta őt és férjét, Krisztiánt egy gyönyörű, egészséges kislánnyal, aki ugyanolyan talpraesett, mint az anyukája.

Most már tudunk mosolyogni, hiszen a megpróbáltatásokat, várakozást Isten csodává formálta, de nyilván maga a várakozás időszaka nem volt mindig ilyen pozitív. Mi volt számodra a legnehezebb abban az időben, amikor még csak vártátok, hogy szülővé válhassatok?

Azt mindig is éreztem, hogy egyszer anyuka leszek, viszont abban kételkedtem, hogy biztos úgy leszek-e anyuka, hogy én fogom kihordani a gyermeket. Tényleg úgy lesz-e az én szülővé válásom, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva?

Hosszabb próbálkozás és a második sikertelen lombik program után komolyan elkezdtem foglalkozni az örökbefogadás kérdésével. Kádár Annamáriának is két örökbefogadott gyermeke van, és tőle hallottam egyszer egy nagyon szép megfogalmazást, ő azt mondta, hogy neki a gyerekei a szívében születtek meg. És ez tényleg így van, ahhoz, hogy édesanyává válj, meg kell, hogy szülessen a szívedben az anyaság érzése.

Mi volt a legnehezebb a várakozás időszakában?

Nehéz volt szembesülni azzal, hogy nem úgy alakul a gyerekvállalás, ahogy elterveztem. Mindig is szerettem volna gyereket, a házasság után teljesen késznek éreztem magam a baba érkezésére, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem úgy megy, hogy az ember csinál egy méregtelenítő kúrát, elhatározza, hogy most már érkezhet a baba és kész… Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem én kontrollálom a folyamatot.

Amikor megtudtam, hogy a második lombik program sem sikerült, azt iszonyatosan nehezen éltem meg. Már a lelkemben készültem, úgy éreztem, hogy minden rendben, és amikor szembesültem vele, hogy mégsem, az engem nagyon összetört… Emlékszem édesapám ölelésére. Úgy bújtam hozzá, mint egy kislány, szívtam magamba az illatát. Az az ölelés és az, hogy azt mondta, minden rendben lesz – nagyon sokat adott. A következő nehézség az volt, hogy el kellett fogadnunk, hogy tovább kell várnunk. Ismét meg kellett állnunk és kicsit befelé fordulnunk.

Említetted, hogy két lombik programban vettetek részt. Egyértelmű volt, hogy belevágtok vagy hezitáltatok?

Amikor szembesültünk azzal, hogy természetes úton nem lehet gyerekünk, akkor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy próbáljunk ki más utat is, így a lombik program mellett döntöttünk. Be kell vallanom, hogy végig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon biztos-e, hogy ez a helyes út? Isten szemében helyes ez az egész? Tőle való?

A gyülekezetünkből több nővel is beszélgettem erről, és azt szűrtem le magamnak, hogy van az a pont, amibe nem tud beleszólni az orvostudomány. Azt, hogy a fogantatás megtörténik-e, Isten dönti el, neki kell rábólintania az életre. Bár be kell vallanom, utólag belegondolva nem biztos, hogy száz százalékosan elengedtem ezt a kérdést, és teljesen meg tudtam volna nyugodni, ha úgy alakul, hogy lombikkal születik meg a kisbabánk. Bár tudom, hogy nagyon sokaknak segített a program, és hiszem, hogy az orvostudomány önmagában nem elég, minden esetben Isten adja az életet.

Mi volt az, ami erőt adott a nehezebb napokon?

Mindig eszembe jutott a Heidelbergi Káté első kérdése és válasza.

Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?
Felelet: Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.

Mindig eszembe juttatta, hogy egy hajszál se eshet le a fejemről Isten tudta nélkül, akkor hogy ne tudna az én fájdalmamról, küzdelmeimről. Hittem, hogy ami történik, nem ok nélkül történik, és olyan fájdalmat nem kaphatok, amit ne tudnék elviselni. Valahol mindig bennem volt, hogy Istenem, lehetetlen, hogy én ne éljem meg az anyává válás örömét. Aztán nagyon sokszor szembe jött velem ez az ige: „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Prédikátor 3,1

Én úgy képzelem el Istent, mint egy marionett bábost. Ezernyi szállal kapcsolódunk hozzá és Ő folyamatosan rezegteti a szálakat, csak a zajban nem halljuk, vagy nem akarjuk hallani – én ezt a rezgést éreztem, hogy meg fogja adni, csak az időzítésben nem voltam biztos.

Az is nagyon sokat adott, hogy tudtam erről beszélni emberekkel. Én így dolgozom fel a dolgokat, és hálás voltam a körülöttem lévőkért, azért, hogy meghallgattak.

Mennyire formálta a várakozás a kapcsolatodat Istennel?

Nagyon! Több próbatétel is volt már az életem során. Az első férjemmel elváltak az útjaink. Az volt az első nagyobb megpróbáltatás, de meg kellett tapasztalnom azt, hogy Isten ad a nehéz időszakokhoz, a fájdalmak elviselésére erőt.

A második ilyen próbatétel a gyerekvállalás nehézsége volt. Itt, ami nagyon sokat formált rajtam, az az ima volt, valamint a körülöttem lévő emberek támogatása. Annyian imádkoztak értünk, és ez nagyon sok erőt adott.

Formált úgy is, hogy önvizsgálatot tartottam, sokat néztem befelé, és így az önismeret által, egyre közelebb kerültem Istenhez. Egyre jobban figyeltem az Ő hangjára, egyre jobban értettem Őt. Ahogy ráhangolódtam Istenre, Ő késszé és képessé tett arra, hogy megszülessen bennem a csoda.

Nőként hogy láttad magad ebben az időszakban? Formált téged ez az egész ilyen szempontból?

Nagyon sokszor találkoztam azzal az üzenettel, hogy akkor vagyunk nők, ha gyereket szülünk, közben meg Isten szemében ugyanolyan értékesek vagyunk akkor is, ha van gyerekünk, és akkor is, ha nincs. Azért nőként valahol bántotta a nőiességemet az, hogy nem tudok megfoganni. Én úgy éreztem, hogy annál nőiesebb már nem tudok lenni, amilyen voltam, aztán rájöttem, hogy női jellememben még kellett fejlődnöm. Feleségként például meg kellett tanulnom, hogy az én női szerepem a házasságban az, hogy engem vezessen a férfi. Hiszen a nőiességet nem csak a külsőségek határozzák meg.

Említetted, hogy nagyon sokan támogattak titeket. Biztos volt az ismerőseid, barátnőid között olyan, akinek ebben az időszakban lett kisbabája. Ezt hogyan élted meg?

Igen, abban az időben nagyon sok barátnőm és kolléganőm is kisbabát várt. Amikor először megosztotta velem a volt kolléganőm, hogy sikerült a lombik program, akkor az jó hatással volt rám, hiszen úgy gondoltam, ha nekik sikerült, nekünk is fog. Nekünk mégsem jött össze. Utána, amikor megosztotta még egy barátnőm velem az örömhírét, bevallom őszintén, nagyon nehéz volt tiszta szívből örülni, hisz valahol ott volt bennem az irigység.

Amikor a negyedik babaváró hírt megkaptam, akkor tudtam őszintén örülni, pedig akkor már túl voltam a második sikertelen lombikon. Ez egy nagy lecke volt: megtanulni örülni más örömének úgy, hogy arra a dologra én is vágyom, csak még nem adatott meg. Amikor ez sikerült, akkor utána egy hónap múlva megtudtam, hogy ott van a kislányunk, Anna a pocakomban. Formált Isten, hisz megtanított más boldogságának tiszta szívből örülni.

Volt harag benned Isten felé?

Volt! A munkám során nagyon sokszor találkoztam értékes gyerekekkel, akiknek nagyon furcsa szüleik voltak… Ilyenkor azért feltettem Istennek a kérdést, hogy hogy lehet az, hogy nekünk nincs gyerekünk, pedig mennyivel jobb anyuka lennék, vagy a férjem mennyivel jobb apuka lenne. Meg kellett tanulnom nem ítélkezni. Ne érts félre, még mindig nagy kérdés bennem, hogy miért van az, hogy valaki nem úgy gondoskodik a gyermekéről, ahogy kellene, de emellett már azt is tudom, hogy Isten az, aki ítélhet és nem mi.

Szerinted máshogy nézel Annára azért, mert többet vártatok az érkezésére?

Elcsépelten hangzik, de nap mint nap hálát adok érte! Örök lenyomat és örök kapcsolat Isten és közöttem. Anna élete egy meghallgatott imádság! Tudod, én egy temperamentumos ember vagyok, de olyan nyugodtan és hálaadással tudom megélni a mindennapokat Annával, és ez annak köszönhető, hogy formálódtam a várakozásban.

Így utólag visszatekintve, hol volt Isten, amikor fájt a várakozás?

A legsötétebb mélységben is volt reménységem. A második sikertelen lombik után úgy éreztem, hogy a szívem teljesen összetört, de ezzel párhuzamban volt egy olyan érzésem is, hogy Isten mégis tart engem.

A válásom után egy gyülekezeti alkalmon az egyik feladat során választani kellett egy tárgyat a templomból. Én egy kavicsot szemeltem ki, amit azóta is őrzök. Azt jelképezi számomra, hogy mennyit súrlódik, formálódik, mennyi ütődés ér egy követ, amíg ilyen gyönyörű és sima lesz. A mi formálódásunk is ilyen, sok súrlódás, “ütés” ér minket is.

Fájt-e a folyamat? Persze! Sokat perlekedtem Istennel, hogy nekem miért kell végig mennem a váláson, a sikertelen lombik programokon, de így visszatekintve látom, hogy Isten formálni akart, hogy a végén én is egy szép „kavics” legyek.

Balázsfalvi-Ábrám Anna








Miért pletykálunk mi, nők?

A suli küszöbét sietősen léped át, és rögtön méregető tekintetek kereszttüzében találod magad. A két menő lány mosolyogva súg össze, miközben azzal a zsákmányszerző nézéssel téged pásztáznak. Rögtön azon gondolkozol, hogy mi nem passzol a szettedben. Egyedülálló nőként csatlakozol egy helyi közösséghez, pár hét múlva rólad szóló rosszindulatú pletykák jutnak vissza hozzád értetlenül nézel. A munkahelyeden kollegáid nem tartanak megfelelőnek a betöltött pozíciódra erről értesülve igyekszel a rátermettségedet mindennap bizonyítani.

Tovább a cikkhez