A sárga kabát

Rá se kellett néznem a telefonomra ahhoz, hogy tudjam: délután bizony nem jön vonat. Az állomás tele volt várakozókkal, a csizmákról tócsákká olvadt a hó, a kijelző szerint pedig 360 perc múlva érkezett volna a járatom, ami a tapasztalatok alapján legalább a kétszer ennyi idő. Bár édesapám mindig azt mondja, az utazás az, ami tanít, soha sem a cél, nem tudtam elképzelni, ebből a helyzetből mit is tanulhatnék. Inkább be se léptem az ajtón, csak rákerestem, megy-e valaki Budapestre a közeljövőben. Így kerültem egy telefonhívással és negyed órával később egy sötétzöld autóba, egy végtelenül kedves úriember mellé. Pár perccel az indulás után újra érezni kezdtem az ujjaimat, így már arra is tudtam figyelni, amit újdonsült útitársam mond.

– Szerencséje volt, hogy felvettem a telefont, már el is felejtettem azt a hirdetést. A hó miatt nem is akartam végül elindulni, de meggyőzött.

– Nagyon köszönöm, egy hete nem voltam otthon, úgyhogy már gyalog is nekiindultam volna – feleltem a szélvédőt nézve, hogy aztán a következő egy órában alig egy kilométert tegyünk meg. Sötétedésig a városból sem sikerült kijutnunk, lépésben haladtunk a nem szűnő havazásban, miközben az időjárásról, a hosszú utakról és hasonló, semmitmondó témákról beszélgettünk. Tudtam, hogy igazán nem figyel rám, cserébe kezével türelmetlenül dobolt a kormányon.

– Ön szerint éjfélig elérünk a Lánchídig? – kérdezte hirtelen.

– Ebben a havazásban már semmit sem merek mondani. Jó lenne, ha az időjárásnak is eszébe jutna, hogy holnap már tavasz van.

– Igazából csak holnap után. Szökőév… – nevetett fel és még csak oldalra se kellett pillantania, hogy észrevegye felvont szemöldökömet. – Bocsánat, csak azon derültem, hogy szerintem egész életemben ez az első alkalom, amikor tudom, hogy szökőév van. Emlékszik, milyen idő volt négy évvel ezelőtt?

Igazából arra se tudtam volna válaszolni, ha azt kérdezi, milyen idő volt a múlt héten, ezért csak megráztam a fejem, de beszélgetésünk ezen pontján már éreztem, hogy nem is ez a lényeg.

– Miért szeretne éjfélig odaérni?

– Ez egy nagyon hosszú történet – bámult bele még inkább a hóesésbe, azonban fél perc múlva meggondolta magát. – De végül is ez meg egy hosszú út lesz… Sok évvel ezelőtt ott dolgoztam, a Lánchíd lábánál, a vár alatt. Az irodám a Dunára nézett, amikor pedig nem ment a munka, csak figyeltem az elhaladó hajókat, a Parlamentet vagy a hídon sétáló turistákat, és pont olyan lomhán vánszorgott az idő, ahogy a folyón zajlik a jég tavasszal.

Ahogy beszélt, megelevenedett előttem az akkoriban még újdonságnak számító, informatikával foglalkozó csapata, törékeny felesége és békés élete. Mindegyikről úgy beszélt, mintha egy régen látott filmet idézne fel, amiből már tudtam, hogy valami nagyon fájdalmas következik.

– Mire az orvosok felismerték, hogy beteg, már semmit sem tudtak tenni. Néhány hónapunk maradt együtt – folytatta. – Aztán elment, és bár azóta is itt vagyok, mégis magával vitt. Ezután semmi sem tudott felvidítani, nem hajtott többé, hogy hány megrendelésünk lesz, hogy dolgozik a csapatom, vagy mi lesz a másnap. Olyan lett az élet, mintha mindig csak egy ablakon át figyelném, ahogy mások átélik. Olyan emberek, akikhez nincs semmi közöm.

Halkan és nyugodtan beszélt, de kezeivel egyre inkább szorította a kormányt. Mire az autópályára értünk, már azt is tudtam, hogy érzései elől legtöbbször a munkába, olykor azonban az alkoholba menekült. Néha elhallgatott és csak a rendületlenül dolgozó ablaktörlőt figyelte, de aztán újra és újra felvette története fonalát.

– Fél a haláltól? – Nézett oldalra, én pedig összerezzentem a kérdéstől, mert egy ideje már úgy éreztem, elfelejtette, hogy mellette ülök.

– Félek – bólintottam, és szerettem volna némi magyarázatot fűzni válaszomhoz, de rájöttem, hogy nem szükséges.

– Csak az nem fél, akinek már nincs mit veszítenie. Nekem hosszú éveken át nem volt mit. Elvesztettem a hitem, és nem találtam semmi értelmet a mindennapjaimban… El akartam menni. Valami újat, valami mást csinálni. Valahol máshol. El akartam adni a céget, hogy utazhassak, és találjak valamit, amitől érezhetek. Könnyű úgy hinni vagy elmondani egy-egy imát, hogy minden rendben van, de megtanultam, hogy magamat nem húzhatom ki a gödörből. Viszont mindent meg kell tegyek, hogy változzon valami – folytatta. – Aztán az irodánk épületének aljában nyílt egy apró pékség, zöld ablakkerettel, két asztallal és virágos tányérokkal. Egy októberi hajnalon tértem be oda először: épp akkor érkeztem, mikor a péklány. Sárga kabátját vettem észre, aztán a hosszú, barna haját. Bocsánatot kért a késésért, én pedig nem akartam elmondani, hogy csak az épületbe igyekezetem, nem a boltba, ezért vele tartottam. Olyan korán még csak kávét tudott adni, de miközben az egyik asztalnál ülve forgattam a bögrét, figyeltem, ahogy kötényt vesz, és elkezd dolgozni az előző este begyúrt tésztával. Hamar lisztes lett a blúza és az arca, de amikor észrevette, hogy nézem, csak rám mosolygott és elkezdte elmagyarázni, hogy készül a kenyér. Fel se tűnt, mennyi ideig hallgattam, de nyolc is elmúlt mire felértem az irodába. Aznap reggel néztem hosszú idő után először a Dunán úszó hajókat.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Olyan fordulatot vett a történet, mint amikor egy fekete-fehér film lassan elkezd színesre váltani – és csak egyre színesebb lett.

A kis hölgy és útitársam lassan minden nap találkoztak, természetessé váltak a reggeli kávék, a délutáni péksütemények és az estébe hajló beszélgetések. Bár a pult majdnem mindig elválasztotta őket, mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz. Mire a karácsonyi fények felgyúltak a városban, a férfi azon kapta magát, hogy ingujját felhajtva ő maga is kenyeret gyúr, és reggelente izgatottan várja, mikor pillantja meg a sárga kabátos lányt befordulni a sarkon.

– Nem csináltunk semmi mást, csak beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy látjuk a világot, mik történtek, és hogy képzeljük el a jövőt. A múltat nem bolygattuk, azt fél szavakból is tudtuk, hogy mindketten sokat veszítettünk. A karácsony előtti napon találkoztunk utoljára abban az évben, egy sálat vettem neki, ami illett a kabátjához. Hazautazott a szüleihez az ünnepekre, én pedig minden percben azt vártam, hogy január legyen. Olyan lassan még sose teltek a napok.

Több ideig hallgatott, mint az út korábbi részein, aztán pont úgy folytatta, ahogy az várható volt: igaz, hogy január lett, de jelentkezett egy vevő a cégre, őt pedig megtaláltak egy kétéves, külföldi állásajánlattal. Nem értettem, miért fogadta el. Azt sem, miért nem beszélt előtte a lánnyal. De mintha csak olvasott volna a gondolataimban, minden kérdésemre választ adott.

– Annyira fiatal volt és kedves, nem kérhettem, hogy egy ennyivel idősebb emberhez kösse magát. Nem vezetett ez az egész sehova, ezért tudtam, hogy el kell mennem. Azt pedig még annyira se kérhettem volna, hogy várjon rám. Miért is tette volna?

Válaszolni akartam, de arra eszméltem, hogy nem tudnék mit mondani. Nem is tudom, mit tennék egy hasonló helyzetben. Ők viszont úgy döntöttek, nem változik semmi – csak éppen március elsején már nem látják egymást. Ettől azonban mégsem keseredtek el, ahogy közeledett február vége, egyre tovább beszélgettek, volt, hogy a férfi a teljes napját a pékségben töltötte.

– Mindent elintéztem, szabaddá tettem az utolsó Budapesten töltött délutánt. Addigra kiadtam a lakásom, elrendeztem a dolgaim. Csak már nem tudtam, miért teszem. Szívesebben maradtam volna az apró üzletben, és mosogattam volna akár egy életen át is, ha cserébe minden nap láthatom őt. De tudtam, hogy ezt sosem mondhatom el. Van az az életkor, amikor már nem jön el a tavasz – vont vállat és hirtelen azt hittem, visszafordulunk. Végül ehelyett csak hosszan hallgatott.

– De akkor most hová megyünk? – törtem meg a csendet.

– Hát ez az… Valójában nem tudom. De a búcsúnk sem úgy alakult, ahogy terveztem. Bementem, hogy elköszönjek, de ő csak meglepve bámult, rám nevetett, és elmondta, hogy másnap még csak február 29-e lesz. Megkönnyebbültem, hogy nyertem egy napot, ő pedig azt mondta, vegyük úgy, hogy ez nap kilóg az időből. Úgy is vettük. Gyönyörű idő volt, április elejét idézte és hiába tudtam, hogy hamar visszatér a hideg, mégis hagytam, hogy elvarázsoljon. Így hát beszélgettünk és kávét ittunk és sétáltunk a városban majdnem egy teljes napig. De aztán nem lehetett tovább húzni az időt, el kellett köszönnünk egymástól. Ő volt a bátrabb, a szemembe nézett, szomorkásan elmosolyodott, és sok sikert kívánt. Még akkor is mosolygott, mikor megjegyezte, hogy négy év múlva találkozzunk ugyanígy, és mivel úgyis elfelejtem, hogy szökőév van, majd újra lesz egy ajándék napunk, amikor elmesélhetem, mi minden történt, ameddig nem láttuk egymást. Én is mosolyogtam, hosszan néztem őt, de még csak hozzá sem értem. Annyit mondtam, hogy négy év múlva, ugyanitt. És elindultam. Kétszer akartam visszafordulni, de egyszer sem tettem. Aztán két év külföldi munka, sok tanulás, még több munka, néhány randevú és hosszú utazások. Összefolyó hetek és hónapok. Tavaly jöttem haza, de azóta sem jártam Budapesten, úgy éreztem, akkor már ki fogom várni a négy teljes évet, mert ez a történet csak így lehet kerek.

Azonnal az órámra néztem. Az nem lehet, hogy ne érjünk oda. Elmúlt már este 11, de még több mint 30 kilométer volt előttünk, a hóesés pedig nem csitult.

– Oda fogunk érni! – Próbáltam megnyugtatni, de magam se hittem el.

– Nem is tudom, mi értelme. Rengeteget gondolkoztam rajta, hogy elinduljak-e. Azt se tudom, hogy ott van-e még a bolt.

Bár megfogadtam, hogy nem szólok bele, mégsem tudtam megállni: – Miért utazunk, ha nem is látja értelmét?

– Vannak olyan dolgok az életben, amikért meg kell küzdeni. De akkor is volt értelme ennek a négy évnek, ha nem vár semmi a végén. Újra hiszem, hogy az életem végén is vár valami. Hiszem, hogy újra találkozom majd a feleségemmel, és hogy minden okkal történik. De újra azt érzem, hogy van mit veszítenem. És mégsem szeretném elveszíteni…

– Nem tudok okosat mondani – fordultam az ablak felé. – De azt tudom, hogy azt az időt, amit tényleg odaszántunk valamire, már nem veszíthetjük el.

– Hol tehetem majd ki? – kérdezte pár perc múlva válasz helyett.

– A Lánchídnál tökéletes lesz – bólintottam, mire elmosolyodott. Addigra mindketten tudtuk, hol ér véget utazásunk, de már majdnem éjfél volt, mire beértünk a városba. Ilyen útviszonyok mellett esélyünk sem volt odaérni, és bár nem jöttem rá, miért pont éjfélig kellene megérkezni, megtanultam, hogy van, amit nem kell értenem. Ennyire későn már alig voltak autók az úton, de így is háromnegyed egyre gurultunk át a hídon. Én is izgatottan néztem, megvan-e még a zöld keretes ablak és majdnem sírva fakadtam, mikor végre megláttam – azonban bent teljesen sötét volt.

Nehéz szívvel szálltam ki a kocsiból, nem szerettem volna egyedül hagyni őt, de el kellett érnem az éjszakai buszt. Elbúcsúztunk, majd a megállóból még figyeltem, ahogy átsétál az úton és megáll a pékség ajtaja előtt. Azon gondolkoztam, mennyi minden történhet négy év alatt – és hogy ez milyen elképzelhetetlenül hosszú idő valakit várva. És azon is, hogy tényleg igaz: van, amikor az utazás többet tanít, mint maga cél. De ez nem vigasztalt.

Mire végre megérkezett a busz, csalódottan ültem le, és egy megszokott mozdulattal letöröltem a párát az üvegről. A megállóból kigördülve azonban nagyot dobbant a szívem, de tudtam, hogy pár méterrel odébb, a kapuban álló férfinak ennél jóval nagyobbat dobban majd, amikor ő is megpillantja a sarkon beforduló, sárga alakot.

Farkas Zsuzsanna
Vendégíró

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..