Ti még biztosan nem, de én már kerültem olyan helyzetbe, amikor széttárt karokkal álltam felfelé tekintve, felhúzott szemöldökkel és összeráncolt homlokkal… És őszinte bánattal csak annyit tudtam kérdezni, hogy miért pont én? Egészen a hétköznapi felszínes okoktól kezdve, amikor azt érzed, hogy minden összejön: elalszol reggel, nehezen kiválasztott szettedet leöntöd a reggeli kávéddal, senki, de tényleg senki nem ér rá arra a színdarabra, amire te annyira szeretnél elmenni… A súlyosabb életeseményeken át, amikről azt gondolnád, hogy csak a filmekben… vagy másokkal történhet meg. De veled nem! Te nem lehetsz ilyen szerencsétlen vagy ennyire nem szúrhatsz el komoly dolgokat.
Miért és hogy lehet az, hogy megint én húzom a rövidebbet, megint nekem kell az utálatos munkát megcsinálni a csapatból? Megint nekem kell őszintének lennem egy kellemetlen helyzetben és ezzel felvállalni azt, hogy talán valaki megharagszik rám?!
Miért pont velem történik ez meg? És másoknak miért annyival egyszerűbb minden? A pályaválasztás, a párkapcsolat, a családi kapcsolatok. Sőt… még a hite is annyival gördülékenyebben fejlődik. Ez nem fair, valamit biztosan nem jól csinálok. Baj van velem. Vagy csak egyszerűen menthetetlenül szerencsétlen vagyok… Mások problémájában sokszor egyszerűbb bölcsnek lenni, és amikor sajátokkal szembesülünk, könnyebben kétségbeesünk.
Annyira benne tudunk ragadni ebben a kérdéskörben és az önsajnálatban, hogy gyakran már ki sem látszunk belőle, de ami még nagyobb probléma, hogy mi sem látunk, nem tudunk kiszállni. Pedig lehet, hogy mindvégig csak a kérdésfeltevéssel és szemléletmóddal volt a probléma.
- Miért pont én helyett: miért ne én? Velem miért ne történhetne meg? De komolyan? Mivel lennék különb, mint akárki más?
- Mások külsejéhez hasonlítom az én belsőmet. Mert ami jól néz ki, az biztosan jó is… Csak gondolj a csalódott pillanatokra a cukrászdákban vagy a látványpékségekben. Nekem abból millió van: hogy lehet ennyire ehetetlen valami, ha olyan szép? Te a saját problémád összes tényezőjének az ismeretében vagy, míg a másikról lehet, hogy azt sem feltételezed, hogy küzd valamivel.
- Bölcsességet szeretnénk de próbákat, azokat nem! Hányszor álltam úgy meg, hogy “Igen, kértelek, de nem azt, hogy így teljesítsd!” Csakhogy ez nem így működik. “Kérjetek és adatik…”, de a módot nem mi választjuk meg.
- Mások helyett nem kell döntened, viszont helyetted sem fog senki… És a döntéssel felelősség is jár. Ezért teljesen normális, ha nagyobb súlyúnak érzed saját problémáidat másokénál.
- Magunk körül keringünk, azt feltételezve, hogy mindennek mi vagyunk az oka, tehát a megoldás is nálunk kellene legyen. Úgy is mondhatnám, hogy korlátozzuk azt az Erőt, ami a miénk lehetne. Egyszerűen kihagyjuk az egyenletből azt, hogy amit mi hozzá tudunk tenni az egészhez, az mennyire kevés, és mindig kevés is marad.
Ezek első ránézésre túl hétköznapi dolognak tűnhetnek, hogy ilyen spirituális szinten foglalkozzunk vele. Ez a gondolkodásmód egyenes út viszont ahhoz, hogy az életünk ketté váljon: hétköznapi és lelki életre. Amikor nem akarjuk a profánt keverni a szenttel, és így hasonlunk meg sokan sok mindenben. De ez olyan, mintha azt mondanánk a levegőnek, hogy csak a szoba egyik felén legyen meleg, a másik felében pedig hideg. Ezzel nem csak az a baj, hogy könnyebb a megfázás esélye, hanem az is, hogy végül is langyos lesz! Se hideg, se meleg… Az életünk melyik részén nem adunk teret a Lélek munkájának? Tisztában vagyunk azzal, hogy mi az?
A Lélek sok szerepéből az egyik nagyon fontos, a megértéshez való hozzávezetés akár az Igéből, akár a saját életünkből. Illetve a bűneinkre való rámutatás, ami, valljuk be, nem kizárólag kellemes érzésekkel tölt el. Főleg elsőre, ki szeretne a bűneivel szembesülni? Tisztán látni saját szívének piszkosságát? Ha ez egy dráma lenne, akkor itt lenne az a narratív betét, hogy a szereplők szeme élénken felcsillan. Vagy talán mégsem?
Pedig ez a szemléletmódváltás segítene ahhoz, hogy meglássuk, mi hibádzik a miért pont én kérdésben… És bevillanna, hogy nem jó felsorolással folytattam eddig a kérdőjel utáni tartalmat. Hogy hangozna ez máshogy, ha kicsit csavarunk a felfogásunkon? Miért pont én vagyok megváltva!? Miért pont én kapok olyan áldásokat az életemben, amiket meg sem érdemlek? Miért én tapasztalhatom meg a Szentlélek bűneimre rámutató, bátorító és értem imádkozó munkáját? És miért pont én vagyok vak arra, hogy ezeket észrevegyem?
