Hónap: 2019 július
Stresszkezelés
Szeretnék előre szólni, hogy ez a cikk nem lett rövid, ugyanis erről a témáról nem lehet nagyon röviden írni. Azaz igen, de akkor nem lenne benne tartalom és köszönet, ezért ragadjatok egy jó kis jegeskávét vagy hideg menta teát, mielőtt elmélyülnétek az olvasásban.
Rohanó világban élünk, nincs idő a lassításra, hiszen sok a munka és a túlóra, meg aztán a gyerekeket is menedzselni kell, a hétvégén pedig behozni mindazt a lemaradást, amit hétközben felhalmoztunk… Nem túl pihentető.
Ahogyan az Isten ismer engem
Idén szeptembertől arra hívott el az ÚR, hogy tegyek tanítvánnyá másokat. (Mt 28,19) Legyek azoknak a gyerekeknek az Istenbe vetett hitre tanítója, akiket Ő már ismer és számon tart. Adta ehhez az Atya az Ő Szentlelkét, a Szentlélek pedig az Ő ajándékát. (Ef 4,11) Mert engem is ismert már az ÚR azelőtt, mielőtt elhívott és küldött volna erre a szolgálatra – s tudta: Lelke nélkül képtelen leszek megélni azt, ahogyan Ő ismer engem.
Először azt gondoltam, hogy valami vicc az, hogy az Atya pont engem szeretne tanítói szolgálatba helyezni. Az elmúlt évek alatt, lelkészi munkatársi tanulmányaim végzése közben, bennem határozottan körvonalazódni látszódott, hogy mi az, amire érzek késztetést, mi az, amire nem; mi az, amiben van tehetségem, mi az, ami nagyon nehezen indul be, s csak erős koncentráció, nagy szorgalom árán lesz sikeres (talán áldott is). A hitoktatás éppen az utóbbi kategóriába sorolódott a saját mércém, saját meglátásom szerint. Egyszerűen úgy ismertem meg magam az elmúlt pár év során, hogy azt gondoltam és hittem: engem biztos nem tanításra fog kiküldeni az ÚR.
Csak akkor kezdtem el nyitott lenni arra, ahogyan az Atya látja a hivatásommal összeforró személyemet, amikor azt kezdtem el észlelni: körülöttem minden olyan ajtó, út bezárul, amelyek a saját elképzeléseim és terveim voltak a szolgálatommal kapcsolatban. Már csak egyetlen út maradt hátra: távol az otthonomtól, egy teljesen új környezetben, teljesen új szolgálati területen elkezdeni egy teljesen új életet. Bevallom… küzdöttem Istennel, és magammal is legbelül, hogy hogyan is lyukadtam én ki idáig, én nem erre készültem, én nem így ismerem magamat, én nem vagyok alkalmas a tanításra.
Azért is volt számomra nehezebb az Isten szemével meglátni önmagamat, mert egyetemi tanulmányaim alatt olyan kurzusaim is voltak, mint önismeret, pszichológia. Ezeknek a tantárgyaknak a segítségével nagyszerűen fel tudtam magam térképezni. Ki vagyok én, miért lettem az, aki; miért viselkedek így, vagy úgy egyes szituációkban; milyen sérüléseket, milyen családi örökséget hordozok legbelül (stb.). Ezek a felismerések – bár hosszadalmasak és fájdalmasak voltak – segítettek abban, hogy megismerjem magamat más emberek állítása szerint. Az önismereti kurzusokon kívül még több olyan kurzuson vettem részt, amik egyre inkább megláttatták velem: gyülekezetben, a lelkész mellett tudom leginkább megtalálni azt a szolgálatot, ami lelkesedéssel tölt el, és kreativitást szabadít fel bennem. Ilyen önismereti utazás után, talán már egyikünk sem számított volna arra, hogy másképp is alakulhatnak a dolgok. Velem mégis ez történt. Az Atya nem az általam megismert énemet és hivatásomat keltette életre. Hanem ennél sokkal többet, és sokkal valóságosabbat! Örökkévalót.
Emlékszem, pont egy hittanórán, a 139. zsoltár tanítása közben világosodott meg előttem az, hogy a Teremtő sokkal jobban ismer engem, mint mások engem, vagy, mint én saját magamat. Egészen addig nagyra becsültem az önismeretet és pszichológiát (sőt, talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektettem rájuk), de akkor rájöttem: fontos, hogy megismerjem önmagamat, és jó az, hogy tudományosan is megérthetek önmagamból egy bizonyos szeletet, de a legjobban mégis csak a Teremtőm ismer. S az, ahogyan a Teremtő ismer engem, arra igazán érdemes alapozni, abban igazán érdemes bízni. Ezt az üzenetet helyezte az ÚR azon a hittanórán a szívemre a gyerekek számára, s nem csak az ő számukra üzente ezt, hanem számomra is. S most már számodra is.
„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. … Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam… Alaktalan testemet már látták szemeid…” (Zsolt 139,13-16)
A 139. zsoltár alapján a Teremtő már akkor ismert, amikor én és te még csak az édesanyánk pocakjában voltunk. Már akkor látta, hogyan formálódnak a csontjaink, a szerveink, milyen neműek leszünk, amikor ezeket még semmilyen műszerrel nem lehetett megállapítani. Ilyen mélyen, ilyen részletesen ismer bennünket a Teremtő. Már önmagában ez a tény sokkhatásként tud érni engem! Arról nem is beszélve, hogy ugyanebben a zsoltárban azt is megtudhatjuk, hogy a Teremtő minden egyes napunkról tud már akkor, amikor mi még el sem érkeztünk odáig. Átlátja szándékainkat és gondolatainkat. Az 1Kir 8,39-ben egyébként még arról is olvashatunk, hogy ugyanez a Teremtő a szívünket – s az, ami megfogan benne – pontosan ennyire mélységesen ismeri.
A hangsúly tehát – arról, hogy én hogyan ismerem magamat – hamarosan áthelyeződött arra, hogy az Isten hogyan ismer engem, és én ebből mennyit tudok elkérni Tőle, meglátni belőle? Ugyanis ez lesz az az objektív igazság, amit semmilyen hordozott lelki teher, múltbéli esemény, aktuális körülmény, szubjektív emberi vélemény, tudomány nem tud elvenni, vagy megmásítani.
A 21. században a pszichológia mint önismereti tudomány feltörekvőben van. A pszichológia – véleményem szerint – önmagában nem romboló hatású. Ám mégis az az érzésem, mintha a családi múltjaink felszínre hozatala, az önmagunk analizálgatása, netán a sérüléseink nevén nevezése divattá vált volna. Mintha az előbbieket felfedezve ezzel együtt akarnánk élni – és nem pedig ezektől megszabadulva. Lehet hasznos egy önismereti képzés, pszichológushoz járás (hiszen a Bibliából nem feltétlen tudnánk minden öröklött személyiségzavart, önmagunkban hordozott sebet felismerni és nevén nevezni). Mégis azt kell, mondjam: az igazi önismeretet az Isten megismerésében, a Vele való kapcsolattartásban találhatjuk meg. Ez mindenképp túl fog mutatni az önmagunkban hordozott rossz dolgok egyszerű felismerésén. Az, Aki Isten, és amit Ő képes tenni Jézus által a Szentlélekkel bennünk, felszabadít a felismert pusztító múltból, a bennünk kialakult hazugságoktól, kapcsolatainkból fakadó fájdalomtól, önképzavar alól, és új önismeretet ad.
A János 16,13-ban Jézus szavát olvassuk, hogy amikor a Lélek eljön az életünkbe, akkor elvezet minket a teljes igazságra. Meglehet, hogy ez az igeszakasz abszolút nem az önismeretről szól, engem imádságban mégis tovább lendített. Megértettem: ha jobban szeretném megismerni magamat úgy, ahogyan az Isten ismer engem az Igéje által, akkor abból kell kiindulnom, hogy engem a testté lett Ige, Jézus váltott meg arra az újemberre, arra az új életre, és új családi örökségre, ami csakis egyedül Benne, a Szentlélek által érhető el, az Atyától – kegyelemből.
„Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!”(Róm 6,11)
„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17)
„Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem [gyermek], ha pedig [gyermek] akkor Isten akaratából örökös is.”(Gal 4,7)
Minél inkább megismerem Isten Fiát, Jézust, s hagyom, hogy Ő nagyobb legyen bennem (Jn 3,30), annál közelebb jutok a megváltott énemhez, ami egy olyan objektív igazság lesz az életemben, amit nem ingathat meg az, hogy mi a múltam, ki voltam én, mire vagyok önmagam szerint képes, vagy hogyan analizál a pszichológia, mit gondolnak rólam mások, vagy éppen én magamról. Ugyanígy a megváltott énemet az sem kérdőjelezi meg, ha mélységeket, vagy éppen magaslatokat járok meg a saját életutamon. Hát nem elképesztő?
Nem az a cél önmagunk megismerésében, hogy mi hogyan ismerjük meg magunkat (vagy, hogy az énünk hogyan tud kiteljesedni önmagunk szerint). Hanem az a cél, hogy úgy ismerjük meg önmagunkat, ahogyan az Isten lát, ahogyan Ő ismer minket. Ez a legszilárdabb, legbiztosabb, legjobb útja az önismeretnek.
„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor 13,12b)
Ha az Ige szerint jelenleg még tükör által homályosan is látok, és töredékes is az ismeretem, mégis mélyen hiszek abban, hogy még ez a homályos látás és töredékes ismeret is többet tud nyújtani annál, mintha leragadnék önmagamnál, vagy a világ által kínált önismereti módszereknél. Nem gondolom, hogy baj lenne, ha nem tudok mindent Istenről, vagy önmagamról, mert megnyugtat az a tudat, hogy maga a Teremtő Isten a lábam kisujjától a fejem hajszáláig teljes mértékben ismer engem. És én ebben az Istenben hiszek, Benne bízok, Aki megváltott magának azzal, hogy már akkor mellettem döntött, amikor még bűnösségemmel együtt ismert. (Róm 5,8) Ugyanez a Megváltó Isten, Jézusban hajlandó bűnösségem ismerete nélkül rám tekinteni, lányának szólítani, s Lelkével ismeretre vezetni éppen akkor, éppen annyira, amennyire éppen szükséges. S ez nekem elegendő.
Önbizalom
Képzeljük el, hogy a lelkünk egy papírlap, amelyen gyűlnek a gondolatok, az érzelmek az életünk eseményeiről. A történetünk íródik rajta, és olyan csodálatos papír ez, amelyen rengeteg minden fér el egyszerre. A papírlapunk lehet sima fehér, vagy rózsaszín kockás is… a lényeg, hogy csak a miénk. Amikor valami rossz történik velünk, a papírunk elázik, kilyukad, gyűrött lesz… amikor valami jó történik, ezek a sérülések kisimulnak, és gyöngybetűk, gyönyörű rajzok, illusztrációk jelennek meg rajta. Bár csodálatos ez a papír, hiszen képes megújulni, azért ahogy telik az idő, megmaradnak rajta a nyomok… ahogy a szépség, úgy a sérülések is… Ilyen a lelkünk.
Self-help?
Az önismeret kényes kérdés, nem lehet kipipálni – folyamatosan dolgoznunk kell vele, időről időre, újra és újra önvizsgálatot kell tartanunk. Mi foglalkoztat leginkább? Mi az, ami hajt? Megteremthetem a magam boldogságát? Egyáltalán mikor vagyok boldog? Milyen félelmeim vannak? Mivel áltatom magam? Vajon milyen lélek munkálkodik bennem? Kinek és minek adok teret magamban?
Az elmúlt időszakban az egyetemi gyülekezetben, ahol szolgálok, a gonosz és a kísértő munkájáról beszéltünk. Arról, hogy mi a célja, és mennyire azon van, hogy elszakítson minket Istentől, és így az üdvösségen kívül tudjon minket: nem szeretné, hogy megismerjük a Teremtőnket, és ezzel együtt meglássuk azt is, hogy minket milyen céllal alkotott. Pedig az igazi önismerethez istenismeretre is szükségünk van. Szó volt arról is, hogy hogyan munkálkodik közöttünk és milyen veszélyesen, mert a kísértő a hétköznapokba beleszürkülve munkálkodik. És csak hogy egy igazán „girlpower”-es példát is hozzak: a gonosz olyan, mint egy fúró, aminek a hegye mindig éppen csak egy kicsit pusztít. Ebben az alattomos pusztításban pedig csak segíti az, hogy nagyon jól csomagol, és így rafináltan éri el azt, amit szeretne. Így sokszor csak akkor vesszük észre, hogy elbuktunk, amikor már késő. Ilyen szép, mégis csalfa csomagolás lehet az önbizalom, aminek ha a mélyére ásunk, akkor kiderül, hogy inkább gőg van benne. Aztán ott van az olyan sokszor hangoztatott „ez így igazságos, és csak az igazság miatt teszem” önámítás, de közben mögötte nem is az igazság keresése, sokkal inkább szeretetlenség lapul. Sok ilyen példát tudnék még sorolni, de talán értitek és tudjátok ti is, mert gyakran tapasztaljuk, hogy a takarékosság – talán nagyobb részben kapzsiság – és a meggondoltság sokszor inkább félelmet vagy gyávaságot takar. Csupa hangzatos és gyönyörűen csomagolt minősítések, amiket fájdalmas lelepleznünk.
És persze a gonosz nem csak belülről, de kívülről is munkálkodik, és azon van, hogy ne legyünk jól. Éppen ezért sok minden kísért minket mint a boldogság kulcsa. Hajkurászunk egy-egy álmot abban bízva, hogy ha azt elérjük, akkor végre minden rendben lesz, akkor majd igazán megvalósítom önmagam. Csomó ilyen bálvány vesz körül minket, amik becsapnak. Azért merem ezt a kemény meghatározást használni, hogy bálvány, mert ezektől várjuk a boldogságunkat, a „révbe értem” életérzést. És ezek a magunk elé kitűzött bálványok hajtanak minket, amiknek az eléréséért szinte bármit megtennénk, mert óriási erővel húz arra a szívünk.
Nagyon sokatmondóak azok a kifejezések, amiket egyre többször hallunk egy-egy csajos beszélgetés során: „mindent feláldoztam a munka oltárán”, vagy „a családomért, a nagy ő megtalálásáért teljesen feláldoztam magam, ez már nem is én vagyok…” Van egy történet, amiben egy nem is olyan rosszul élő házaspár arra vágyott, hogy a gazdagok közé tartozzanak. Éppen eladósodtak, amikor egy nagyszabású fogadás volt, és ők is el akartak menni. Hogy ott mutassák a szépet, utolsó pénzükből kölcsönkértek egy nyakláncot a feleségnek. Nagy bonyodalmak között az est végére aztán ez a nyaklánc eltűnt. Ezután a pár hosszú éveken át azért dolgozott és szenvedett, hogy ki tudják fizetni az értékes nyakék magas árát. És itt jött a csattanó. Egy szenvedéssel tele ledolgozott élet után kiderült, hogy az ékszer igazából hamisítvány volt, és ők erre áldozták fel az életüket…
Sok hamis dolog van, ami felemészt minket, ami megmérgezi a lelkünket, ami nem engedi meglátni azt, hogy kik is vagyunk igazából, és hogy Isten milyennek alkotott minket. Segíthet ezt észrevenni, ha feltesszük magunknak a kérdést: hova húz a szívem? Min szeretem a leginkább megpihentetni a gondolataimat? Mi az, ami nélkül nem érzem rendben magam? Mi foglalkoztat igazán?
Mert ha ezek hamis dolgok, akkor azok könnyedén becsapnak, és elszakítanak Istentől. Elégedetlenné tesznek, nem hagyják, hogy kiteljesedj. Mert Istennél lenni azt jelenti, hogy nem a bálványoknak élsz.
A kísértő szeretné elhitetni velünk, hogy értéktelenek vagyunk. Szeretne minket meggyőzni arról, hogy az Istennel való kapcsolatunk ápolásánál, az Ige és az üdvösségünkről szóló ígéreteink megismerésénél most sokkal „aktuálisabb” dolgokkal foglalkozzunk. Aztán ahogy ezek beszippantanak, már teljesen padlón vagyunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sajnos gyakran sokkal jobban félek egészen fizikai vagy legalábbis megfogható dolgoktól: mi lesz, ha kiderül, hogy beteg vagyok ennyire fiatalon, mi lesz, ha szakítunk, mi lesz, ha ez a vizsga nem sikerül, mi lesz, ha nem teljesítek 100%-on a munkában, és ha nem jön össze a baba 30 alatt? Ezek valós félelmek, és nem szeretném bagatellizálni őket, de gyakran ezek miatt nem félünk attól, amitől igazán kellene. A lelkünket nem féltjük, pedig ebben áll az üdvösségünk és az örök életünk. És ha ezt meglátjuk, akkor azért másként látjuk a többi félelmünket is. Nem hiába mondja Jézus:
„…ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni, inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában.” (Máté 10, 28)
Egy barátnőmnek mondta mindig az édesanyja, ha valamitől félt, rettegett, vagy éppen teljesen kilátástalannak látta az életét egy adott probléma miatt, hogy: „Kislányom! És ez örökélet-jelentőségű?” Meghökkentőnek találtam, ahogy a szipogó lányának ezt minden körítés nélkül nekiszegezte, de valahol mindig igazat adtunk neki, hiszen tényleg igaza van. Ez a kérdés rávilágít a helyes sorrendre. Mivel ha Jézusban vagyunk, akkor a gonosznak már nincs hatalma rajtunk, és ezektől a helyzetektől nem is kell igazán félnünk.
Ezért jó újból és újból megállni az Ige mellett és felismerni, hogy Isten hatalma, szeretete és szabadítása minden olyan foltnál nagyobb, ami szeretne becsapni és megtéveszteni minket. Nekünk győztes, hatalmas és hatalmasan szerető Urunk van, akit ha megismerünk, magunkat is teljesebben, tisztábban látjuk majd. Ha igazi önismeretre jutunk, akkor meglátjuk a magunk elesettségét, meglátjuk, hogy mennyire Istenre szorulunk, de ugyanekkor találkozunk Isten szabadításával is, amiben felismerjük, hogy Ő nem egy összetört, értéktelen személyt lát bennünk, hanem a gyermekét, akit nagyon szeret.
Szóval az önismeret kanyargós útján elindulni nem könnyű menet! És önmagunkban teljes önismeretre nem is juthatunk. De érdemes belevágni, még akkor is, ha tele van nehéz kérdésekkel, fájdalmas lelepleződésekkel, felismerésekkel, megéri újból és újból feltenni magunknak a cikk elején olvasható kérdéseket. Belevágsz?
