Tedd le. Lépj közelebb!

Nem újkeletű jelenség, hogy az ember bálványokat kreál magának. Talán ezek segítségével szeretné elkerülni, hogy ne kelljen Isten tükrében szembesülnie saját esendőségével?

Nemcsak aránytalanul nagy jelentőséggel felruházott tárgyak, kapcsolatok vagy esetleg jobban kézzel fogható fogalmak (pl. FOMO-szindróma*) rabszolági lehetünk, hanem bizony mindannyian jónéhány, a személyes hitünk fejlődését nem elősegítő, ámde annál is inkább akadályozó gondolatláncolatok rabjai vagyunk.

Emberi lényünkből eredő, teljesen természetes és helyénvaló vágyaink (például a szeretettség igénye vagy az, hogy jogos elvárásaink lehessenek környezetünk felé), és a rájuk válaszoló, lelki szomjúságunkat enyhíteni képes értékek keresésének módja közötti egyensúly felborulása diszfunkcionális megoldási módok hajszolását eredményezi.

Mit is jelent ez? Azt, hogy lelkünk mélyén, egyedi élettörténetünk során begyűjtött tapasztalatok eredményeként olyan nem tudatos, automatikus gondolatok határozzák meg jellemünket és viselkedésünket a mindennapjainkban, amelyek szemünk elől rejtettek. Talán nem is olyan véletlen, hogy vakok vagyunk azokra a dolgokra, amelyek legyőzéséhez ki kellene lépnünk a komfortzónánkból.

A minket mélyen meghatározó attitűdjeink gyakran torzítottak, szélsőségesen szubjektívek, mégis igaznak, magától értetődőnek tűnnek, mi több, döntő szerepük van érzelmi állapotunk kialakításában.

Lássuk, mik azok az attitűdök, amelyek alapvetően egészséges emberi vágyakból fakadnak, ám ártalmasak lehetnek a kapcsolatainkra és lelk iéletünkre nézve, ha nem reális módon, igen rugalmatlanul, a száz százalékos beteljesedésüket várjuk!

Te melyiket véled felfedezni magadban? Milyen helyzetekben és hogyan akadályoz Téged?

  • Szeretettség igénye: mindenki által elfogadottnak szeretnénk tudni magunkat, és ha ez nem történik meg, elkezdjünk magunkat vádolni.
  • Külső elismerés igénye: azt várjuk el magunktól, hogy teljes mértékben megfeleljünk a környezetünknek. A negatív kritikát, még ha építő is, nagyon nehezen viseljük.
  • Teljesítményigény: önmagunktól és másoktól is igen nagy teljesítményt követelünk, majd szenvedünk, ha mi és mások sem tudnak ennek megfelelni.
  • Perfekcionizmus-igény: mindent minden részletében tökéletesen szeretnénk megoldani. Ha ez nem sikerül, elégedetlenek vagyunk önmagunkkal vagy éppen a környezetünket vádoljuk.
  • Jogos elvárások a környezettel szemben: környezetünktől ideális, de nem reális magatartást várunk el; ha nem kapjuk meg, szenvedünk.
  • Omnipotencia-igény: mindenért felelősnek érezzük magunkat, akkor is, ha nem vagyunk képesek a helyzetek megoldására.
  • Külső kontroll, külső meghatározottság attitűd: úgy érezzük, a helyzetek egyszerűen csak történnek velünk, nem tudjuk irányítani saját sorsunkat – a kontrolvesztettség élményét éljük át.

Ha a teremtett világ jelenségeit, életünk eseményeit, önmagunkat, a környezetünkben lévő szerető embereket és Isten életünkben való jelenlétét ilyen akadályozó gondolatok szűrőjén keresztül értelmezzük, sajnos Isten üzeneteit és áldásait fogadni képes vevőkészülékünk is takaréklángon ég. Még ha tudatosítjuk is ezeket a lelki stratégiáinkat, ezek kísértő gondolatokként újra és újra betörhetnek életünkbe érvénybe léptetve a jól megszokott, óemberi működésmódunkat.

El tudjuk képzelni, mindezek következményei milyen horderővel bírnak lelki életünk fejlődésében, társainkkal és Istennel való kapcsolatunk alakulásában. Hátrányos gondolkodásmódunk elidegenít Istentől – és önmagunktól is. Hogyan lendülhetünk át régi énünk korlátain?

Vetkőzzük le magunkról a visszahúzó, berögzült szokásokat, amelyek a stagnálás rabságában tartanak bennünket! Engedjük el! Hagyjuk menni! Van lehetőség, Isten képes rá. Ő már kinyújtotta a karját felénk.

A mi dolgunk, hogy merjünk szembenézni önmagunkkal. Kérjük Isten útmutatását és segítségét a szorongásaink és félelmeink legyőzéséhez, hogy elhagyva mindent, ami felesleges és hiábavaló, tenni tudjunk egy lépést a Megtartó felé!

Nézzünk a szívünk mélyére és fedezzük fel azt a kis hézagot, ahol be tud férkőzni Isten az életünkbe. Adjunk teret megszólalni a Szentlélek vezetésének. Imádkozzunk a változást előre mozdító erőért és engedjünk Isten formálásának, hogy újjászülethessen a rend a lelkünkben. 

* FOMO = Fear Of Missing Out, azaz az attól való félelem, hogy offline állapotban kimaradunk valami fontos dologból.

Zábó Virág
Vendégíró

PiheNő nyugalom

– Mit csinálsz?
– Rohanok!
– Na, és hova?
– A kérdés inkább az: hova nem!?

 Az előző hónapban feldobtam egy témát, a pihenést. Viszont hiányérzetem maradt, hogy a komoly oldala a témának meg tudott-e csillanni a sorok között. Mert sokszor ott bízzuk el magunkat, hogy az alap dolgokat alapnak, és könnyedén emiatt jól működőnek vesszük, és így nem igényeljük, hogy a mélyére nézzünk.

Tovább a cikkhez

Okos bálványok

Olyan egyszerű lenne, ha a bálványok ma is alakba lennének öntve. Bronzba, kőbe, fába vagy legalább látszó betonba. Könnyen lebuktathatóak volnának. Könnyebben elkerülhetőek lennének. De ma minden okos, cizellált és elvont.

A mai istenpótlóink sokszor észrevétlen hangsúlytévesztések. Belső megérzések és hiedelmek előnyben részesítése. Eszközök összekeverése célokkal. A szolgálat összekeverése a megfelelési kényszerrel, vagy a saját pozitív önképünk fenntartásával, vagy akár azzal, hogy folyamatosan hasznosnak érezzük magunkat. 

Amikor a gyerek “érdekében” programokra cipeljük őt kifáradásig, hisztisségig, utána pedig megsértődünk, mert nem becsülte eléggé a mi erőbefektetésünket az ő lenyűgözésére.  Igazából a saját „jó anya” képünk hajtott; a tudatos szlogen a mindent a gyerek érdekében, ami mögöttesen motivál az a jó anyaság hajtóereje, sőt inkább félelem a rossz anyaságtól, a végeredmény meg az hogy épp egyáltalán nem vagyunk vevők arra, amire a gyermeknek épp szüksége lenne. Klasszikus, szerintem egyszer-kétszer mindenki beleszalad ebbe. És hányszor esünk hasonló hibába Istennel kapcsolatban. „Nevében”, „érdekében”, „egyházáért” teszünk dolgokat, amiket nem feltétlenül nyitunk ki Neki: akarja-e egyáltalán és ha igen, hogyan.

Település, ahol nincs református gyülekezet, de mindkét másik felekezetből van erős (ifjúsággal, zenészekkel) közösség, mégis megtartjuk az iskolai hittanokat. Annak ellenére, hogy nem tudjuk integrálni őket a későbbiekben, tudva hogy mindkét másik közösségben esélyük lenne bekapcsolódni, ottragadni. Inkább hagyjuk őket a semmibe menni az általános iskola után. Mert milyen dolog lenne visszavonulni egy iskolából? Inkább ott tartunk egy hitoktatót az egy-két fős csoportokért, csak, hogy legyen. Mintha presztízskérdés lenne, hogy ott legyen a saját felekezet odaképzelt zászlaja.

Amikor a cégnél kínálkozik egy magasabb státusz. Ugyan már a jelenlegi is bőven sok teendőből és felelősségből áll, ezalatt is görnyedünk, de elfogadjuk „mert ez a dolgok rendje”. És közben megkeseredünk és tüneteket produkálunk. Mert nemet mondani egy kínálkozó lehetőségre olyan, mintha istenellenes bűntett lenne. Akkor is, ha ez épp egy kísértés.

Ha évente tartottunk a gyülekezetben eddig gyerektábort, de most senkinek nincs indíttatása, és még mintha a szél is ellene fújna, de azért is megtartjuk, mert hát hogy nézne ki? Visszalépés szagú lenne, ha lemondjuk. És talán se hangosan, se imában nem tesszük fel a kérdést, kell-e egyáltalán gyerektábor idén… Inkább lenyomjuk rutinból. Legyen meg.

Lelkész családok, vagy aktív gyülekezeti szolgálók, akik feláldozták magukat a válásig, a kiégésig a gyülekezeti elfoglaltságok oltárán. És a válás, a harag, a kudarc pedig végeredményként még jobban megosztja a gyülekezetet, mintha néha nemet mondtak volna a soron következő beáldozott estére, vagy a harmadik táborra.

Valójában azt hiszem, a mai bálványunk az, amikor Istennel nem vagyunk folyamatos párbeszédben, hanem a problémára adott választ ismertnek véljük. Egy személyes akaratot teszünk lélektelen világnézetté. Kapcsolatot automatizmussá. Amikor meg sem adjuk a lehetőségét annak, hogy valami más hangozzon el a párbeszédben, mint amit mi elképzeltünk, vagy gyerekkorunkban tanítottak nekünk. Amikor igazából monológot folytatunk dialóg helyett. Valamilyen szempontból mégiscsak kőbevésés és betonba öntés ez: nem engedjük ki Istent a neki öntött formából. Annak áldozunk, amit formáltunk belőle, amit megszilárdítottunk, ahova lecövekeltük a tűz- és felhőoszlopot. 

Bella Violetta
Vendégíró