2019-10-06 - Lélegzet Magazin

Amikor kitaláltam, hogy a keresztény tabuk témakörében miről fogok írni, akkor még jó ötletnek tűnt. Éppen jól voltam, tele voltam reménnyel és bizakodással, így arra gondoltam, szuper lesz, hogy egy olyan témáról fogok írni, amiről mind a keresztény, mind a világi körökben suttogva lehet csak beszélni. Az utóbbi időben azért kissé feloldódni látszik ez a helyzet, de – részben érthető okokból – azért még mindig inkább zavarba jön mindenki, ha erről esik szó. Most épp nem vagyok jól, nagyon nehéz bizakodónak lenni, de mint minden hullámvölgy, egyszer ennek is a legmélyére kerül az ember, ahonnan nincs másfelé út, mint felfelé. A témáról nem lehet objektíven írni, így kérlek titeket, ne is így olvassátok. Ez egy abszolút szubjektív írás, a saját élményeimről és érzéseimről – arról, hogy én hogy élem meg, hogy a várva várt gyermekáldás csak nem jön.

A mi történetünk

A mi történetünk pont a házasságkötésünkkor kezdődik, hiszen ekkor már úgy éreztük, hogy jöjjenek csak a gyerekek, minden készen áll rá. Mint ilyenkor mindenki, aki erre az elhatározásra jut, izgatottan kezdtünk neki, minden együtt töltött este különlegesebb volt, és aztán kíváncsian vártuk, hogy elmarad-e a menstruációm, néhány napos késésnél pedig természetesen már mentünk is a tesztért – de sajnos sosem volt pozitív.

Az első jó pár hónapon keresztül ezt természetesnek vettük, nem keseredtünk el, hanem lelkesen mentünk tovább. Aztán úgy egy évnyi sikertelenség után már azért – főként én – elkezdtem aggódni, és rávettem a férjem, hogy menjünk el egy kivizsgálásra, az nem árthat. Úgy voltam vele, inkább tudjunk róla, ha baj van és oldjuk meg mielőbb, minthogy a sötétben tapogatózzunk. Ekkorra már persze minden ciklus vége egy nagy elkeseredés volt, haragudtam a testemre és magamra, hogy nekem miért nem mehet olyan könnyen, mint körülöttem mindenki másnak.

A kivizsgálások során mindent renben találtak, semmi nem utalt arra, hogy bármilyen szervi bajunk lenne, így megkaptuk mi is a diagnózist: ismeretlen okból meddő.

Meddők vagyunk

Itt el is érkeztünk az első olyan ponthoz, ami szerintem borzasztó az orvosi terminológiában. Akkor is, ha szervi rendellenesség nincs, azt hallani, hogy huszonöt-huszonhat évesen közlik veled, hogy meddő vagy, az egy eléggé megrázó élmény – és most finom voltam. Lehet, hogy csak máshogy kell fogalmazni, de nekem meggyőződésem az, hogy ezzel a kijelentéssel a párok nagy része – és főként mi, nők – egyből felvesz egy betegségtudatot is, sokszor nem szándékosan. Ezzel az egyszerű szóval az jár, hogy akkor nekem valami, egyelőre még ki nem derített bajom van. Rosszul működöm, nem vagyok jó. Hát, velünk is pont ez történt. Drámaian láttam a helyzetet, és egyben semmi más megoldást nem láttam, mint azt, hogy akkor belevágjunk a művi megoldásokba, hiszen mást sem hallani, csak azt, hogy ez egyedül így oldható meg: inszemináció vagy lombik.

Eközben azért természetesen – hiszen ilyen nyughatatlan teremtmény a nő – módszeresen kutattam egyéb alternatív megoldások felé, fórumokat olvastam, cikkeket kerestem, hátha szembejön velem az a megoldás, ami majd hozzásegít minket a babánkhoz. Minden pozitív történet erőt adott, de egyben el is hitette velem, hogy ez lesz az én utam is.

Közben haladtunk a másik vonalon is, összesen két inszeminációig jutottunk el. A második eredménye épp úgy alakult, hogy december 24-én kellett elvégeznünk a tesztet. Én már hallottam magamban az angyalok fújta fanfárok hangját, ahogy a fa alatt egy pozitív teszt lesz az ajándék kettőnknek – ehelyett negatív lett. Akkor már mentálisan annyira mélyen voltam, hogy csak azért nem következett a menetrendszerinti zokogás, mert úgy döntöttem, hogy a Szentesténket nem fogom ezzel tölteni.

Számomra akkor jött el a mélypont, amikor egy újabb sikertelen ciklus végén azt gondoltam, hogy már annak is örülnék, ha lenne egy vetélésem, mert legalább tudnám, hogy képes vagyok megfoganni. Ez egy nagyon kemény és saját magamat is megbotránkoztató gondolatnak hatott, de mégis azt éreztem, hogy így bizonyságot kapnék arról, hogy működik a szervezetem.

A férjem ekkor úgy döntött, hogy abbahagyjuk ezt az egészet. Ezért akkor haragudtam, de most már nagyon hálás vagyok neki, mert ő egészen másként látott engem, mint ahogy én akkor érzékeltem saját magam, és úgy gondolta, hogy ha ezt továbbra is így folytatjuk, akkor mind szellemileg, mind lelkileg bele fogok törni. Újra és újra ugyanazokat a köröket futottam a fejemben, a kedélyállapotom pedig nagyjából egy depressziósénak felelt meg, annyira hullámzó volt, és nem csak a stimuláló szerek miatt. Minden ciklus vége pár napnyi zokogás és önmarcangolás volt, aztán kezdődött minden elölről. Újév estéjén megfogadtuk, hogy egy kicsit napoljuk a témát, fiatalok vagyunk még, engedjük el az egészet és élvezzük az életet.

Szóval így aztán a múlt évünk tényleg a pihenésről, a közös kalandokról szólt, és nyilván a vágyat nem lehet elaltatni a szívünkben, de egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb évet tudhattunk magunk mögött. Volt, hogy megviselt, hogy ismét megjött; volt, hogy csalódtam, amikor ismét csak negatív tesztet tartottam a kezemben, de összességében sikerült picit nyugovóra tenni a kérdést.

Mi lehet a gond?

Aztán idén év elején úgy döntöttük, hogy vágjunk bele ismét, újult erővel ebbe a kérdésbe. Természetesen az egy év alatt is keresgéltem, mi lehet az, amit még nem néztünk meg, mi lehet még a felszín alatt, ami gátolja azt, hogy megfoganjak? Azt már tudtuk, hogy most nem a művi beavatkozások felé akarunk menni, és ennek nem hitbeli meggyőződés állt a hátterében. Ennek a boncolgatásába nem szeretnék belekezdeni, hiszen ebben mindenkinek a saját meggyőződése, hite mentén kell döntenie, és ebbe igazán senkinek sem lehet beleszólása. Ezen a ponton, két inszeminációval a hátunk mögött már tudtuk, hogy mi az, amit nem akarunk, és mi az, amire viszont vágyunk. Tudtuk, hogy a legfontosabb az, hogy egy olyan orvost találjunk, aki empatikus, akiben teljesen megbízunk, aki a kisugárzásával is megnyugtat minket, akinek adunk a szakértelmére, akivel megvan a kémia. Így jutottunk el a mostani kezelőorvosunkig, akinek már a honlapján is nagyon pozitív gondolatokat olvastunk, majd a személyes találkozón is azt éreztük, hogy az ő kezébe bele merjük tenni ezt a kérdést.

Nagyjából azzal egyidőben, hogy elkezdtem orvost keresni, a Kossuth Rádió egyik műsorát hallgatva megismerkedtem a Creighton módszerrel. Addig még nem hallottam róla, az adásban pedig egy régóta gyermekre vágyó házaspár mesélt arról, hogy természetes módon, a nő testi jeleit megfigyelve milyen olyan zavarok, gondok jöttek elő, amit addig egyik orvos sem derített ki. Az ő történetük sikerrel ért véget. Természetesen egyből utánaolvastam, mi is pontosan az a Creighton módszer és a NaProTechnológia (erről részletesen a Természetes utakon a gyermekáldásért című interjúnkban olvashattok), és elkezdtem kutatni, hogy milyen orvosok ismerik a módszert. Amikor a két szálon való kutatás egybeért, örömmel láttuk, hogy a kiszemelt doktornő nem csak hogy szimpatikus, de épp a módszer szerint praktizál is.

Az első konzultációról nagyon boldogan jöttünk ki, mert eddigi utunk során először éreztük azt, hogy figyelnek ránk, velünk gondolkozik az orvos, elmagyaráz mindent. Természetesen jött egy sor vizsgálat, én túlestem egy műtéten, minden eredmény jó volt. Vagyis nem.

Ez hogyhogy nem derült ki eddig?

Szervi elváltozásom továbbra sem volt, sőt végre az endometriózist is kizártuk, amire egy-egy szimptóma gyanakvásra adott okot. A laboreredmények viszont nem voltak tökéletesek. Kiderült egyfelől egy olyan genetikai rendellenesség, ami születésem óta fennáll és kihatással van a fogantatásra. Könnyen orvosolható, de felmerült bennem a kérdés, hogy ez mégis miért nem derült ki eddig? Miért nem nézte senki ezt a mutációt, ami ráadásul komolyan veendő, a szervezetem ugyanis magától nem tudja feldolgozni a folsavat, és mint tudjuk, ennek a hiánya a magzatban nyitott gerinchez vezethet. Emellett kiderült az is, hogy enyhe inzulin rezisztenciám van, ami szintén gondozást igényel, és sűrűn felelős a sikertelen fogantatásért.

Ezzel részben beigazolódott az az érzésem, amit a meddőségi centrumban minden kezeléskor éreztem: nem igazán lehet feltenni kérdéseket, nincs igazi tájékoztatás, és sajnos hiába a protokoll, nem teljeskörű a kivizsgálás. Számtalan olyan esetet olvastam csoportokban, ahol a nő saját maga keresgélte ki, mégis milyen vizsgálatokat kellene még elvégeztetni, hogy tényleg mindenre fény derüljön, hogy átfogó, holisztikus képet kapjon a szervezete működéséről. Ez nagyon mélyen elszomorított. Tudom, hogy rengetegen várnak kezelésre, hogy egy nap rengeteg klienssel foglalkozik egy orvos, de mégis, ez az élet egyik legnehezebb küzdelme, amiben még a legnagyobb alaposság mellett is csak puhatolózik az emberiség, hiszen olyan komplex a testünk, a felépítésünk, hogy teljesen a mai napig nem sikerült kiismernünk… Azonban ha nem tudsz megbízni az orvosban, ha csak egy munkadarab vagy, amit a protokoll szerint kell kezelni, ha nem szabják egyénre a kivizsgálásokat, kezeléseket, akkor mit sem ér az egész.

Szóval tudtuk, hogy ezt nem akarjuk és hálásak vagyunk a mostani orvosunkért. A vizsgálatok mellett elkezdtem megtanulni a Creigthon módszert is, és az oktatómért, Tamás Eszterért – akivel az interjú készült – szintén nagyon hálás vagyok.

Így sem minden könnyű

Amikor január környékén kitaláltam, hogy ez lesz a témám, azért titkon reméltem, hogy már arról mesélhetek, mennyire kegyelmes Isten, hogy megadta nekünk négy év után azt, amire vártunk. Sajnos a lapzártáig erről nem számolhatok be. Rengeteg minden tanít nekem, nekünk ez a sok évnyi várakozás.

Vannak rendkívül nehéz helyzetek, bár igyekszem mindenben fejlődni. Mindannyiunknak, akik hosszasan várakozunk, át kell vészelni, amikor a rokonságban vagy a baráti társaságban jönnek a bejelentések. Ez nagyon nehéz. Leginkább az történik, hogy mosolygunk és összeszedjük magunkat arra a pár órára, mert mégsem vághatunk fancsali képet, aztán amikor ketten maradunk a párunkkal, hosszasan zokogunk. Mindezt követi a lelkiismeret-furdalás és az, hogy nagyon rossz embernek érezzük magunkat, amiért nem tudunk örülni más sikerének, örömének. Ez nincs így! Nagyon is örülünk minden kisbabának, egyszerűen csak olyan ez, mint a gyász: meg nem született gyerekeinkért sír a lelkünk, akiket már oly régóta szeretnénk a karjainkban tartani. Ha ezeket a sorokat úgy olvasod, hogy Te is keresztülmész ezen, kérlek, ne hibáztasd magad! Nincs veled semmi baj, ezek természetes érzelmek. Lesznek olyan időszakok, amikor könnyebben fogadod majd az ilyen hírt, de lesz olyan is, amikor nagyon rossz időben jön a másik boldogsága. Nem vagy gonosz, rossz ember, de még csak önző sem. Ha pedig úgy olvasod, hogy nem érted, a másik miért nem tud örülni neked igazán – kérlek, légy megértőbb.

Természetesen ott van az ember fejében a sokszor felbukkanó kérdéskör: Neki miért adtál gyereket, Istenem, és nekem mégis miért nem? Ha ő megérdemli, pedig üvöltözik vele, ellöki magától, akkor én, aki igazán szeretném és dédelgetném, nekem mégis miért nem?! Nem szeretsz? Rosszat tettem? Nem vagyok elég jó?

Ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ. Egy dolgot biztosan tudok: Isten nem szeret kevésbé engem és nem rátartiságból nem ad nekem gyermeket. A gyermek ajándék, és mint minden ajándék esetében, nem mi döntjük el, mikor, milyen eseményre kapjuk meg. Mi csak kérhetjük, elmondhatjuk, mire vágyunk, de az ajándékozón múlik, mikor adja ezt oda. Ezt persze a fájdalom mélyén nehéz elfogadni és elhinni, mégis tudom, hogy Isten ezt (sem) használja büntetésként. Nem tudom megválaszoni azt, hogy valakinek miért jár az ajándék, mikor szerintem nem méltó rá – és nekem miért nem? Végső soron, objektíven nézve: ki lenne méltó erre a csodás feladatra?

Haragudni Istenre

Ha már a tabukról írunk, ezt sem hagyhatom ki. Bizony van olyan, hogy haragot érzek Isten felé. Van, hogy nem tudok mást elé vinni ezzel kapcsolatban, mint azt, hogy haragszom Rád, Istenem, és elegem van belőled! Nem hallgatod meg az imáimat, nem érdekel a fájdalmam, talán nem is szeretsz! Olykor beszélni sincs erőm vagy kedvem, csak sóhajtok egy mélyet az esti ima helyett. Nem állítom, hogy ügyesen veszem ezt az akadályt, ezt a hitharcot. Nehéz kapcsolatban maradni Istennel mostanában, és nehéz Őt dicsérni, amikor fáj a lélek.

Mi a tanulság?

Sokat gondolkozom rajta, hogy mi az, amit Isten ezzel tanítani akar nekem, miért várakoztat ennyire? Egzakt magyarázatom nincs, de azért tippeim vannak.

Kontrollmánia: Mindig is nagyon határozott voltam olyan tekintetben, hogy ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett lenni. Akkurátusan megterveztem minden nyaralást és a tervtől nem szabadott eltérni. Ez nagyjából az életem minden területére többé-kevésbé igaz volt. Itt sem volt ez másként. Mindig is az volt a fejemben, hogy fiatalon szeretnék édesanya lenni, és sok-sok gyereket szerettünk volna. Tudom, hogy a fiatalság egy szubjektív kérdés, de nekem persze az volt a fejemben, hogy 26-28 évesen szeretnék már egy kisbabát. Nos, ez a hajó messzire elúszott. Valahol még most is nehéz elfogadnom azt, hogy az is megeshet, hogy 30 felett leszek, amikor megérkezik. Tudom én, hogy az sem a vég, egyre inkább kitolódik a gyermekvállalási kor – de ez nem az én saját döntésem, ez tőlem független. Persze még nem fellegzett be a nagy családnak sem, de azért valljuk be, ahogy telnek az évek, ennek is egyre kisebb az esélye. Itt bizony az irányítás nagyon nem nálam van. Nagyon nehéz az, hogy abszolút semmi kontroll nincs a kezemben ezt illetően. Sokat lazultam, sokkal spontánabb lettem ez alatt a négy év alatt, de azért sokszor még most is küzdök magammal és kontrollmániámmal.

Türelem: Sok türelmet is tanít, folyamatosan. Nem tudom, hogy a személyiségem ilyen vagy a mai kor szelleme okozza, de azért én is mindent azonnal szeretnék. Nyilvánvalóan ezt is. Ezalatt az idő alatt rengeteg típusú türelmet tanultam már: kivárni a ciklus végét, hogy ez most sikeres volt-e; kivárni egy vizsgálat eredményét; türelemmel lenni a társunk felé, ha ő épp nincs jól – bár azt hiszem, ezt leginkább Bence gyakorolhatta -; türelemmel lenni a testem felé, türelmet és időt adni a lelkemnek, hogy egy-egy csalódásból kigyógyuljon.

Önfegyelem: Nem gondolom, hogy ebben annyira rossz lettem volna, de bizony itt is van mit fejlődni. Kitartónak lenni diétákban, mindent beszedni, amit be kell – néha nem is megy, feladom, mert elegem van mindenből. Nem e körül a téma körül kattogni egész nap, másra is figyelni, nyitottnak lenni más jellegű problémákra, mikor legszívesebben egész nap azt kutatnám, hogy mi lehet a sikertelenség oka?

Törékenynek lenni a másik előtt: Persze, ez előtt is láttuk egymást különféle okokból kifolyólag gyengének – de az a fajta szívfájdalom és gyengeség, ami a meddőségből adódik, még sebezhetőbbnek mutat minket. Ilyenkor olyan jó érzés teljes bizalommal a másik vállára borulni és csak sírni, szavak nélkül elmondani, mennyire fáj minden.

A kapcsolatunk erősödése: Egy házasságban számtalan próbatétel vár ránk – én most azt gondolom, hogy ez az egyik legnagyobb. Nagyon felszínre kerül az ember elevene, és megismerszik, milyen társat választottunk magunknak. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, mert soha nem érezti velem, hogy haragudna vagy neheztelne rám, mindig együtt hordozzuk ezt a keresztet. Ha valamim fáj, mindig mellettem áll és vigasztal. Ha kell, szigorú, ha kell, gyengéd. Amiért igazán hálás vagyok, hogy egy olyan oldalát ismerhetem meg, amit e nélkül a helyzet nélkül soha nem ismerhettem volna meg. Hálás vagyok, hogy láthatom, mennyire mély érzelmei és gondolatai vannak, mennyire pozitív és bátorító akkor is, amikor olyan mélyen vagyok, hogy felkelni sincs kedvem. És bár apróságnak hathat, de aki ismeri ezt a helyzetet, az tudja, mennyit jelent, hogy kikeveri a gyógyszereket, előkészíti a vitaminokat, kiméri a grammokat.

Mégis kegyelmes Isten

Ezt azért biztosan állíthatom. Végső soron nincs olyan betegségem, ami teljesen kizárná azt, hogy természetes módon egyszer legyenek gyermekeink. Hálásak lehetünk, mert Isten minden szempontból a tenyerén hordoz minket, és valamiért – talán egyszer megtudjuk – azt gondolta, ebből a helyzetből sokat tanulhatunk. Nagyon érdekes számomra az, hogy elhalmoz minket Isten olyan ajándékokkal, amikért nem igazán imádkoztunk, de ezt az egy kérésünket egyelőre nem adta még meg. A nap végén, ha elkezdek hálát adni mindazért, amim van, olyan hosszú a sor – és tudom, hogy egyszer majd úgy fejezem be az imádságomat: köszönöm a gyermekeimet.

Remélem, hogy ez a cikk segít majd azokon, akik hozzánk hasonlóan régóta várják a gyermekáldást és kétségek között gyötrődnek.

A meddőség egy orvosi fogalom. Azok a házaspárok, akik egy év folyamatos próbálkozással nem jutnak el a gyermek fogantatásáig, meddők. Ezen a ponton a meddőség nem orvosilag alátámasztott tény, hanem egy ránk ragasztott bélyeg. Rossz, amikor egy pár ezt hallja, mert jelentőséget tulajdonítunk neki, pedig ez még egyáltalán nem az út végét jelenti.

Amikor ez bekövetkezett a mi életünkben, szinte azonnal elkezdtük szakorvosokkal kivizsgáltatni az okát. Visszagondolva, ekkor ugyanannyira féltem, mint Ági, hogy velem lehet a baj, lehet, hogy miattam nem lesz gyerekünk. Hál’ Istennek gyorsan kiderült, hogy nálam minden rendben. Áginak több vizsgálaton kellett részt vennie, de végül nála sem találtak olyan szervi elváltozást, ami gátolna bennünket a gyerekvállalásban. Anélkül, hogy elmesélném a teljes történetünket, a lombik kivételével mindennel próbálkoztunk. Majd belefásultunk. Elegünk lett a sikertelenségből. Ezért egy időre elengedtük a gyerek-kérdést. Idén, év elejétől orvost váltottunk, új vizsgálatokba kezdtünk. Áginál találtak olyan problémákat, amik gyógyszeres kezeléssel korrigálhatók, de a gyermekáldás még mindig nem jött el.

Jelen pillanatban azt gondolom, hogy a párom és én egészségesek vagyunk, tehát semmi más dolgunk nincs, csak szeretni egymást és várni a babát. Vagy mégsem? Állandóan felüti a fejét a kétely: Mi van akkor, ha valamit nem vettek észre az orvosok? Lehet, hogy a mindennapi negatív stressz miatt nem sikerül? Túlzottan rágörcsölünk? – Ezek a gondolatok az én fejemben ritkábban, Ágiéban viszont igen gyakran keringenek. Engem jobban foglalkoztatnak ennél egyszerűbb kérdések: el kéne vinni szerelőhöz az autót, ki kellene vinni a szemetet, el kéne menni moziba vagy színházba, mert ritkán mozdulunk ki. Időnként én is gondolok arra, hogy hát miért is nincs még mindig gyerekünk, aztán inkább hiszem és remélem, hogy ez csak idő kérdése.

Ágival más a helyzet: keresi a válaszokat, nehezebb pillanataiban már-már követeli is őket. A bizonytalanságot mindketten nehezen viseljük, de Ági sokkal nehezebben. Kicsit ránk is igaz a közhely: együtt sírunk, együtt nevetünk. A nehéz időszakokban emlékeztetnünk kell magunkat és egymást arra, hogy az életet azért is kaptuk, hogy élvezzük és megbecsüljük. Ne álljanak a mindennapjaink kesergésből, mert ezzel csak ártunk magunknak, ártunk a párunknak, a környezetünknek, a szeretteinknek. Könnyebben meglátjuk a rosszat, minthogy észrevennénk a jót. De miért? Miért teszünk így, ha ezzel rombolunk? Nemrég megéltünk egy mélypontot a babavárás kapcsán, amikor a környezetünkben többeknek is összejött a gyerek és nekünk továbbra sem. Az egyetlen gondolat, amit úgy éreztem, van értelme Ágival megosztanom, az az volt, hogy ne ártsunk magunknak tovább pszichésen. Ne sanyargassuk magunkat tovább ezzel a hülyeséggel, hogy nekünk nem lesz gyerekünk. Mert lehet, hogy így lesz. Lehet, hogy nem lesznek gyerekeink, de legalább ne tegyünk kárt magunkban, a kapcsolatunkban. Ne keserítsük el a szüleinket, a rokonainkat és a barátainkat azzal, hogy leépítjük magunkat azért, mert nekünk nem jön össze.

Oké, ezt könnyű mondani, hogy ne essünk kétségbe, de hogyan csináljuk? Azt gondolom, meg kell tanulni. Mi még csak tanulgatjuk. Kell hozzá egyfajta pozitív szemlélet. Segít, ha arra koncentrálunk, mi mindenünk van, ahelyett, hogy mi nincs.

A kérdőjel kétszer szerepel a címben: Egyszer, mert nem tudnék mesélni a meddőségről férfi szemmel, amíg el nem meséltem – legalább vázlatosan -, hogy a feleségem hogyan viszonyul hozzá, tehát muszáj volt elmondanom, milyen a meddőség egy Nő szemével. A két fél nem elválasztható, meddő házaspárokról szokás beszélni, nem meddő férfiról és nőről. Ezt a keresztet együtt kell cipelnetek, cipelnünk. Másrészt a kérdőjel a meddőségnek szól: én egyszerűen nem hiszek benne. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy vannak emberek, akiknek sajnos orvosi okokból nem lehetnek babáik, de magunkra ezt nem érzem igaznak. Számomra ebben a szóban van valami végérvényes, lezárult és megmásíthatatlan. Hiszek abban, hogy felhasználva a tudományt és segítségül hívva a szerelmünket és a szeretetünket, végig kell járnunk ezt az utat, mert nekünk ez rendeltetett. De ugyan már! Még semminek sincs vége, szóval ezzel a “meddőség” szóval nem tudok komolyan és érdemben mit kezdeni.

Férfi szemmel, számomra a meddőség – hát nem nevetséges ez a szó egy fiatal házaspárra? – egy próbatétel. Próbára teszi a türelmünket, a lelkesedésünket, a házasságunkat, a szerelmünket és az érettségünket – a teljesség igénye nélkül. Ha nem aggódnánk, és nem kerülnénk időről időre mélypontra, akkor szimplán csak babavárásról beszélnénk. A mélypontokon ugródeszkának kell lennem a feleségem számára. Azt hiszem, hogy a házasságunk jól működik. Hiszek abban, hogy ennek az alappillére a szerepeink betartása. És ezt sokan félreértik. Nem attól lesz valaki férfi, hogy kemény, mint Rambo, nem ő takarít vagy főz. Lehet, hogy sokak számára ez nem túl maszkulin tulajdonság, de szeretek felmosni és ruhát hajtogatni – porszívózni utálok. Itt másról van szó: támaszt kell adnunk a feleségünknek és később a gyerekeinknek. Azt nem tudom, én jól csinálom-e, de igyekszem.

Azt hiszem a cikk végére belendültem, és már olyan dolgokról írok, ami túlmutat a témán. Kicsit vegyes lett, de az érzéseink is vegyesek, időnként káosz van a fejünkben. Remélem, kedves Olvasó, hogy Neked segít ez az írás, ha nem járunk esetleg egy cipőben, legalább valamit magaddal tudsz vinni ebből.

Halmi Bence
Vendégíró