Szexualitás

Huszonévesen szembesültem azzal, hogy jelentős káosz van bennem (több dologgal kapcsolatban is, de most egy témát emelek ki számotokra): nem tudom, ki vagyok én mint nő. Nem tudom, mit jelent számomra a szexualitás és hogyan élhetem meg mindkettőt egészségesen, sőt, mi több, Isten előtt is felvállalható módon: örömmel, szégyenérzet nélkül, felszabadultan.

Tovább a cikkhez

Kibontatlan ajándékok

„De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12,11)

Emlékszem, megtérésemet követően nagyon sokat olvastam a Bibliát. Leginkább az Újszövetséget lapozgattam, mert bennem élt a vágy, hogy megértsem a jelenkor gyülekezeteinek „működését”, felépítését, aminek már én is tagja voltam. Minél többet olvastam, annál jobban elmerengtem a biblikus gyülekezet életképében – s annál inkább vágytam rá.

Tovább a cikkhez

Fájdalmas várakozás

Amikor kitaláltam, hogy a keresztény tabuk témakörében miről fogok írni, akkor még jó ötletnek tűnt. Éppen jól voltam, tele voltam reménnyel és bizakodással, így arra gondoltam, szuper lesz, hogy egy olyan témáról fogok írni, amiről mind a keresztény, mind a világi körökben suttogva lehet csak beszélni. Az utóbbi időben azért kissé feloldódni látszik ez a helyzet, de – részben érthető okokból – azért még mindig inkább zavarba jön mindenki, ha erről esik szó. Most épp nem vagyok jól, nagyon nehéz bizakodónak lenni, de mint minden hullámvölgy, egyszer ennek is a legmélyére kerül az ember, ahonnan nincs másfelé út, mint felfelé. A témáról nem lehet objektíven írni, így kérlek titeket, ne is így olvassátok. Ez egy abszolút szubjektív írás, a saját élményeimről és érzéseimről – arról, hogy én hogy élem meg, hogy a várva várt gyermekáldás csak nem jön.

A mi történetünk

A mi történetünk pont a házasságkötésünkkor kezdődik, hiszen ekkor már úgy éreztük, hogy jöjjenek csak a gyerekek, minden készen áll rá. Mint ilyenkor mindenki, aki erre az elhatározásra jut, izgatottan kezdtünk neki, minden együtt töltött este különlegesebb volt, és aztán kíváncsian vártuk, hogy elmarad-e a menstruációm, néhány napos késésnél pedig természetesen már mentünk is a tesztért – de sajnos sosem volt pozitív.

Az első jó pár hónapon keresztül ezt természetesnek vettük, nem keseredtünk el, hanem lelkesen mentünk tovább. Aztán úgy egy évnyi sikertelenség után már azért – főként én – elkezdtem aggódni, és rávettem a férjem, hogy menjünk el egy kivizsgálásra, az nem árthat. Úgy voltam vele, inkább tudjunk róla, ha baj van és oldjuk meg mielőbb, minthogy a sötétben tapogatózzunk. Ekkorra már persze minden ciklus vége egy nagy elkeseredés volt, haragudtam a testemre és magamra, hogy nekem miért nem mehet olyan könnyen, mint körülöttem mindenki másnak.

A kivizsgálások során mindent renben találtak, semmi nem utalt arra, hogy bármilyen szervi bajunk lenne, így megkaptuk mi is a diagnózist: ismeretlen okból meddő.

Meddők vagyunk

Itt el is érkeztünk az első olyan ponthoz, ami szerintem borzasztó az orvosi terminológiában. Akkor is, ha szervi rendellenesség nincs, azt hallani, hogy huszonöt-huszonhat évesen közlik veled, hogy meddő vagy, az egy eléggé megrázó élmény – és most finom voltam. Lehet, hogy csak máshogy kell fogalmazni, de nekem meggyőződésem az, hogy ezzel a kijelentéssel a párok nagy része – és főként mi, nők – egyből felvesz egy betegségtudatot is, sokszor nem szándékosan. Ezzel az egyszerű szóval az jár, hogy akkor nekem valami, egyelőre még ki nem derített bajom van. Rosszul működöm, nem vagyok jó. Hát, velünk is pont ez történt. Drámaian láttam a helyzetet, és egyben semmi más megoldást nem láttam, mint azt, hogy akkor belevágjunk a művi megoldásokba, hiszen mást sem hallani, csak azt, hogy ez egyedül így oldható meg: inszemináció vagy lombik.

Eközben azért természetesen – hiszen ilyen nyughatatlan teremtmény a nő – módszeresen kutattam egyéb alternatív megoldások felé, fórumokat olvastam, cikkeket kerestem, hátha szembejön velem az a megoldás, ami majd hozzásegít minket a babánkhoz. Minden pozitív történet erőt adott, de egyben el is hitette velem, hogy ez lesz az én utam is.

Közben haladtunk a másik vonalon is, összesen két inszeminációig jutottunk el. A második eredménye épp úgy alakult, hogy december 24-én kellett elvégeznünk a tesztet. Én már hallottam magamban az angyalok fújta fanfárok hangját, ahogy a fa alatt egy pozitív teszt lesz az ajándék kettőnknek – ehelyett negatív lett. Akkor már mentálisan annyira mélyen voltam, hogy csak azért nem következett a menetrendszerinti zokogás, mert úgy döntöttem, hogy a Szentesténket nem fogom ezzel tölteni.

Számomra akkor jött el a mélypont, amikor egy újabb sikertelen ciklus végén azt gondoltam, hogy már annak is örülnék, ha lenne egy vetélésem, mert legalább tudnám, hogy képes vagyok megfoganni. Ez egy nagyon kemény és saját magamat is megbotránkoztató gondolatnak hatott, de mégis azt éreztem, hogy így bizonyságot kapnék arról, hogy működik a szervezetem.

A férjem ekkor úgy döntött, hogy abbahagyjuk ezt az egészet. Ezért akkor haragudtam, de most már nagyon hálás vagyok neki, mert ő egészen másként látott engem, mint ahogy én akkor érzékeltem saját magam, és úgy gondolta, hogy ha ezt továbbra is így folytatjuk, akkor mind szellemileg, mind lelkileg bele fogok törni. Újra és újra ugyanazokat a köröket futottam a fejemben, a kedélyállapotom pedig nagyjából egy depressziósénak felelt meg, annyira hullámzó volt, és nem csak a stimuláló szerek miatt. Minden ciklus vége pár napnyi zokogás és önmarcangolás volt, aztán kezdődött minden elölről. Újév estéjén megfogadtuk, hogy egy kicsit napoljuk a témát, fiatalok vagyunk még, engedjük el az egészet és élvezzük az életet.

Szóval így aztán a múlt évünk tényleg a pihenésről, a közös kalandokról szólt, és nyilván a vágyat nem lehet elaltatni a szívünkben, de egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb évet tudhattunk magunk mögött. Volt, hogy megviselt, hogy ismét megjött; volt, hogy csalódtam, amikor ismét csak negatív tesztet tartottam a kezemben, de összességében sikerült picit nyugovóra tenni a kérdést.

Mi lehet a gond?

Aztán idén év elején úgy döntöttük, hogy vágjunk bele ismét, újult erővel ebbe a kérdésbe. Természetesen az egy év alatt is keresgéltem, mi lehet az, amit még nem néztünk meg, mi lehet még a felszín alatt, ami gátolja azt, hogy megfoganjak? Azt már tudtuk, hogy most nem a művi beavatkozások felé akarunk menni, és ennek nem hitbeli meggyőződés állt a hátterében. Ennek a boncolgatásába nem szeretnék belekezdeni, hiszen ebben mindenkinek a saját meggyőződése, hite mentén kell döntenie, és ebbe igazán senkinek sem lehet beleszólása. Ezen a ponton, két inszeminációval a hátunk mögött már tudtuk, hogy mi az, amit nem akarunk, és mi az, amire viszont vágyunk. Tudtuk, hogy a legfontosabb az, hogy egy olyan orvost találjunk, aki empatikus, akiben teljesen megbízunk, aki a kisugárzásával is megnyugtat minket, akinek adunk a szakértelmére, akivel megvan a kémia. Így jutottunk el a mostani kezelőorvosunkig, akinek már a honlapján is nagyon pozitív gondolatokat olvastunk, majd a személyes találkozón is azt éreztük, hogy az ő kezébe bele merjük tenni ezt a kérdést.

Nagyjából azzal egyidőben, hogy elkezdtem orvost keresni, a Kossuth Rádió egyik műsorát hallgatva megismerkedtem a Creighton módszerrel. Addig még nem hallottam róla, az adásban pedig egy régóta gyermekre vágyó házaspár mesélt arról, hogy természetes módon, a nő testi jeleit megfigyelve milyen olyan zavarok, gondok jöttek elő, amit addig egyik orvos sem derített ki. Az ő történetük sikerrel ért véget. Természetesen egyből utánaolvastam, mi is pontosan az a Creighton módszer és a NaProTechnológia (erről részletesen a Természetes utakon a gyermekáldásért című interjúnkban olvashattok), és elkezdtem kutatni, hogy milyen orvosok ismerik a módszert. Amikor a két szálon való kutatás egybeért, örömmel láttuk, hogy a kiszemelt doktornő nem csak hogy szimpatikus, de épp a módszer szerint praktizál is.

Az első konzultációról nagyon boldogan jöttünk ki, mert eddigi utunk során először éreztük azt, hogy figyelnek ránk, velünk gondolkozik az orvos, elmagyaráz mindent. Természetesen jött egy sor vizsgálat, én túlestem egy műtéten, minden eredmény jó volt. Vagyis nem.

Ez hogyhogy nem derült ki eddig?

Szervi elváltozásom továbbra sem volt, sőt végre az endometriózist is kizártuk, amire egy-egy szimptóma gyanakvásra adott okot. A laboreredmények viszont nem voltak tökéletesek. Kiderült egyfelől egy olyan genetikai rendellenesség, ami születésem óta fennáll és kihatással van a fogantatásra. Könnyen orvosolható, de felmerült bennem a kérdés, hogy ez mégis miért nem derült ki eddig? Miért nem nézte senki ezt a mutációt, ami ráadásul komolyan veendő, a szervezetem ugyanis magától nem tudja feldolgozni a folsavat, és mint tudjuk, ennek a hiánya a magzatban nyitott gerinchez vezethet. Emellett kiderült az is, hogy enyhe inzulin rezisztenciám van, ami szintén gondozást igényel, és sűrűn felelős a sikertelen fogantatásért.

Ezzel részben beigazolódott az az érzésem, amit a meddőségi centrumban minden kezeléskor éreztem: nem igazán lehet feltenni kérdéseket, nincs igazi tájékoztatás, és sajnos hiába a protokoll, nem teljeskörű a kivizsgálás. Számtalan olyan esetet olvastam csoportokban, ahol a nő saját maga keresgélte ki, mégis milyen vizsgálatokat kellene még elvégeztetni, hogy tényleg mindenre fény derüljön, hogy átfogó, holisztikus képet kapjon a szervezete működéséről. Ez nagyon mélyen elszomorított. Tudom, hogy rengetegen várnak kezelésre, hogy egy nap rengeteg klienssel foglalkozik egy orvos, de mégis, ez az élet egyik legnehezebb küzdelme, amiben még a legnagyobb alaposság mellett is csak puhatolózik az emberiség, hiszen olyan komplex a testünk, a felépítésünk, hogy teljesen a mai napig nem sikerült kiismernünk… Azonban ha nem tudsz megbízni az orvosban, ha csak egy munkadarab vagy, amit a protokoll szerint kell kezelni, ha nem szabják egyénre a kivizsgálásokat, kezeléseket, akkor mit sem ér az egész.

Szóval tudtuk, hogy ezt nem akarjuk és hálásak vagyunk a mostani orvosunkért. A vizsgálatok mellett elkezdtem megtanulni a Creigthon módszert is, és az oktatómért, Tamás Eszterért – akivel az interjú készült – szintén nagyon hálás vagyok.

Így sem minden könnyű

Amikor január környékén kitaláltam, hogy ez lesz a témám, azért titkon reméltem, hogy már arról mesélhetek, mennyire kegyelmes Isten, hogy megadta nekünk négy év után azt, amire vártunk. Sajnos a lapzártáig erről nem számolhatok be. Rengeteg minden tanít nekem, nekünk ez a sok évnyi várakozás.

Vannak rendkívül nehéz helyzetek, bár igyekszem mindenben fejlődni. Mindannyiunknak, akik hosszasan várakozunk, át kell vészelni, amikor a rokonságban vagy a baráti társaságban jönnek a bejelentések. Ez nagyon nehéz. Leginkább az történik, hogy mosolygunk és összeszedjük magunkat arra a pár órára, mert mégsem vághatunk fancsali képet, aztán amikor ketten maradunk a párunkkal, hosszasan zokogunk. Mindezt követi a lelkiismeret-furdalás és az, hogy nagyon rossz embernek érezzük magunkat, amiért nem tudunk örülni más sikerének, örömének. Ez nincs így! Nagyon is örülünk minden kisbabának, egyszerűen csak olyan ez, mint a gyász: meg nem született gyerekeinkért sír a lelkünk, akiket már oly régóta szeretnénk a karjainkban tartani. Ha ezeket a sorokat úgy olvasod, hogy Te is keresztülmész ezen, kérlek, ne hibáztasd magad! Nincs veled semmi baj, ezek természetes érzelmek. Lesznek olyan időszakok, amikor könnyebben fogadod majd az ilyen hírt, de lesz olyan is, amikor nagyon rossz időben jön a másik boldogsága. Nem vagy gonosz, rossz ember, de még csak önző sem. Ha pedig úgy olvasod, hogy nem érted, a másik miért nem tud örülni neked igazán – kérlek, légy megértőbb.

Természetesen ott van az ember fejében a sokszor felbukkanó kérdéskör: Neki miért adtál gyereket, Istenem, és nekem mégis miért nem? Ha ő megérdemli, pedig üvöltözik vele, ellöki magától, akkor én, aki igazán szeretném és dédelgetném, nekem mégis miért nem?! Nem szeretsz? Rosszat tettem? Nem vagyok elég jó?

Ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ. Egy dolgot biztosan tudok: Isten nem szeret kevésbé engem és nem rátartiságból nem ad nekem gyermeket. A gyermek ajándék, és mint minden ajándék esetében, nem mi döntjük el, mikor, milyen eseményre kapjuk meg. Mi csak kérhetjük, elmondhatjuk, mire vágyunk, de az ajándékozón múlik, mikor adja ezt oda. Ezt persze a fájdalom mélyén nehéz elfogadni és elhinni, mégis tudom, hogy Isten ezt (sem) használja büntetésként. Nem tudom megválaszoni azt, hogy valakinek miért jár az ajándék, mikor szerintem nem méltó rá – és nekem miért nem? Végső soron, objektíven nézve: ki lenne méltó erre a csodás feladatra?

Haragudni Istenre

Ha már a tabukról írunk, ezt sem hagyhatom ki. Bizony van olyan, hogy haragot érzek Isten felé. Van, hogy nem tudok mást elé vinni ezzel kapcsolatban, mint azt, hogy haragszom Rád, Istenem, és elegem van belőled! Nem hallgatod meg az imáimat, nem érdekel a fájdalmam, talán nem is szeretsz! Olykor beszélni sincs erőm vagy kedvem, csak sóhajtok egy mélyet az esti ima helyett. Nem állítom, hogy ügyesen veszem ezt az akadályt, ezt a hitharcot. Nehéz kapcsolatban maradni Istennel mostanában, és nehéz Őt dicsérni, amikor fáj a lélek. 

Mi a tanulság?

Sokat gondolkozom rajta, hogy mi az, amit Isten ezzel tanítani akar nekem, miért várakoztat ennyire? Egzakt magyarázatom nincs, de azért tippeim vannak. 

Kontrollmánia: Mindig is nagyon határozott voltam olyan tekintetben, hogy ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett lenni. Akkurátusan megterveztem minden nyaralást és a tervtől nem szabadott eltérni. Ez nagyjából az életem minden területére többé-kevésbé igaz volt. Itt sem volt ez másként. Mindig is az volt a fejemben, hogy fiatalon szeretnék édesanya lenni, és sok-sok gyereket szerettünk volna. Tudom, hogy a fiatalság egy szubjektív kérdés, de nekem persze az volt a fejemben, hogy 26-28 évesen szeretnék már egy kisbabát. Nos, ez a hajó messzire elúszott. Valahol még most is nehéz elfogadnom azt, hogy az is megeshet, hogy 30 felett leszek, amikor megérkezik. Tudom én, hogy az sem a vég, egyre inkább kitolódik a gyermekvállalási kor – de ez nem az én saját döntésem, ez tőlem független. Persze még nem fellegzett be a nagy családnak sem, de azért valljuk be, ahogy telnek az évek, ennek is egyre kisebb az esélye. Itt bizony az irányítás nagyon nem nálam van. Nagyon nehéz az, hogy abszolút semmi kontroll nincs a kezemben ezt illetően. Sokat lazultam, sokkal spontánabb lettem ez alatt a négy év alatt, de azért sokszor még most is küzdök magammal és kontrollmániámmal.

Türelem: Sok türelmet is tanít, folyamatosan. Nem tudom, hogy a személyiségem ilyen vagy a mai kor szelleme okozza, de azért én is mindent azonnal szeretnék. Nyilvánvalóan ezt is. Ezalatt az idő alatt rengeteg típusú türelmet tanultam már: kivárni a ciklus végét, hogy ez most sikeres volt-e; kivárni egy vizsgálat eredményét; türelemmel lenni a társunk felé, ha ő épp nincs jól – bár azt hiszem, ezt leginkább Bence gyakorolhatta -; türelemmel lenni a testem felé, türelmet és időt adni a lelkemnek, hogy egy-egy csalódásból kigyógyuljon.

Önfegyelem: Nem gondolom, hogy ebben annyira rossz lettem volna, de bizony itt is van mit fejlődni. Kitartónak lenni diétákban, mindent beszedni, amit be kell – néha nem is megy, feladom, mert elegem van mindenből. Nem e körül a téma körül kattogni egész nap, másra is figyelni, nyitottnak lenni más jellegű problémákra, mikor legszívesebben egész nap azt kutatnám, hogy mi lehet a sikertelenség oka?

Törékenynek lenni a másik előtt: Persze, ez előtt is láttuk egymást különféle okokból kifolyólag gyengének – de az a fajta szívfájdalom és gyengeség, ami a meddőségből adódik, még sebezhetőbbnek mutat minket. Ilyenkor olyan jó érzés teljes bizalommal a másik vállára borulni és csak sírni, szavak nélkül elmondani, mennyire fáj minden.

A kapcsolatunk erősödése: Egy házasságban számtalan próbatétel vár ránk – én most azt gondolom, hogy ez az egyik legnagyobb. Nagyon felszínre kerül az ember elevene, és megismerszik, milyen társat választottunk magunknak. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, mert soha nem érezti velem, hogy haragudna vagy neheztelne rám, mindig együtt hordozzuk ezt a keresztet. Ha valamim fáj, mindig mellettem áll és vigasztal. Ha kell, szigorú, ha kell, gyengéd. Amiért igazán hálás vagyok, hogy egy olyan oldalát ismerhetem meg, amit e nélkül a helyzet nélkül soha nem ismerhettem volna meg. Hálás vagyok, hogy láthatom, mennyire mély érzelmei és gondolatai vannak, mennyire pozitív és bátorító akkor is, amikor olyan mélyen vagyok, hogy felkelni sincs kedvem. És bár apróságnak hathat, de aki ismeri ezt a helyzetet, az tudja, mennyit jelent, hogy kikeveri a gyógyszereket, előkészíti a vitaminokat, kiméri a grammokat.

Mégis kegyelmes Isten

Ezt azért biztosan állíthatom. Végső soron nincs olyan betegségem, ami teljesen kizárná azt, hogy természetes módon egyszer legyenek gyermekeink. Hálásak lehetünk, mert Isten minden szempontból a tenyerén hordoz minket, és valamiért – talán egyszer megtudjuk – azt gondolta, ebből a helyzetből sokat tanulhatunk. Nagyon érdekes számomra az, hogy elhalmoz minket Isten olyan ajándékokkal, amikért nem igazán imádkoztunk, de ezt az egy kérésünket egyelőre nem adta még meg. A nap végén, ha elkezdek hálát adni mindazért, amim van, olyan hosszú a sor – és tudom, hogy egyszer majd úgy fejezem be az imádságomat: köszönöm a gyermekeimet.

Halmi-Juhász Ágnes

 




Meddőség? – férfi szemmel?

Remélem, hogy ez a cikk segít majd azokon, akik hozzánk hasonlóan régóta várják a gyermekáldást és kétségek között gyötrődnek.

A meddőség egy orvosi fogalom. Azok a házaspárok, akik egy év folyamatos próbálkozással nem jutnak el a gyermek fogantatásáig, meddők. Ezen a ponton a meddőség nem orvosilag alátámasztott tény, hanem egy ránk ragasztott bélyeg. Rossz, amikor egy pár ezt hallja, mert jelentőséget tulajdonítunk neki, pedig ez még egyáltalán nem az út végét jelenti. 

Amikor ez bekövetkezett a mi életünkben, szinte azonnal elkezdtük szakorvosokkal kivizsgáltatni az okát. Visszagondolva, ekkor ugyanannyira féltem, mint Ági, hogy velem lehet a baj, lehet, hogy miattam nem lesz gyerekünk. Hál’ Istennek gyorsan kiderült, hogy nálam minden rendben. Áginak több vizsgálaton kellett részt vennie, de végül nála sem találtak olyan szervi elváltozást, ami gátolna bennünket a gyerekvállalásban. Anélkül, hogy elmesélném a teljes történetünket, a lombik kivételével mindennel próbálkoztunk. Majd belefásultunk. Elegünk lett a sikertelenségből. Ezért egy időre elengedtük a gyerek-kérdést. Idén, év elejétől orvost váltottunk, új vizsgálatokba kezdtünk. Áginál találtak olyan problémákat, amik gyógyszeres kezeléssel korrigálhatók, de a gyermekáldás még mindig nem jött el.

Jelen pillanatban azt gondolom, hogy a párom és én egészségesek vagyunk, tehát semmi más dolgunk nincs, csak szeretni egymást és várni a babát. Vagy mégsem? Állandóan felüti a fejét a kétely: Mi van akkor, ha valamit nem vettek észre az orvosok? Lehet, hogy a mindennapi negatív stressz miatt nem sikerül? Túlzottan rágörcsölünk? – Ezek a gondolatok az én fejemben ritkábban, Ágiéban viszont igen gyakran keringenek. Engem jobban foglalkoztatnak ennél egyszerűbb kérdések: el kéne vinni szerelőhöz az autót, ki kellene vinni a szemetet, el kéne menni moziba vagy színházba, mert ritkán mozdulunk ki. Időnként én is gondolok arra, hogy hát miért is nincs még mindig gyerekünk, aztán inkább hiszem és remélem, hogy ez csak idő kérdése. 

Ágival más a helyzet: keresi a válaszokat, nehezebb pillanataiban már-már követeli is őket. A bizonytalanságot mindketten nehezen viseljük, de Ági sokkal nehezebben. Kicsit ránk is igaz a közhely: együtt sírunk, együtt nevetünk. A nehéz időszakokban emlékeztetnünk kell magunkat és egymást arra, hogy az életet azért is kaptuk, hogy élvezzük és megbecsüljük. Ne álljanak a mindennapjaink kesergésből, mert ezzel csak ártunk magunknak, ártunk a párunknak, a környezetünknek, a szeretteinknek. Könnyebben meglátjuk a rosszat, minthogy észrevennénk a jót. De miért? Miért teszünk így, ha ezzel rombolunk? Nemrég megéltünk egy mélypontot a babavárás kapcsán, amikor a környezetünkben többeknek is összejött a gyerek és nekünk továbbra sem. Az egyetlen gondolat, amit úgy éreztem, van értelme Ágival megosztanom, az az volt, hogy ne ártsunk magunknak tovább pszichésen. Ne sanyargassuk magunkat tovább ezzel a hülyeséggel, hogy nekünk nem lesz gyerekünk. Mert lehet, hogy így lesz. Lehet, hogy nem lesznek gyerekeink, de legalább ne tegyünk kárt magunkban, a kapcsolatunkban. Ne keserítsük el a szüleinket, a rokonainkat és a barátainkat azzal, hogy leépítjük magunkat azért, mert nekünk nem jön össze.

Oké, ezt könnyű mondani, hogy ne essünk kétségbe, de hogyan csináljuk? Azt gondolom, meg kell tanulni. Mi még csak tanulgatjuk. Kell hozzá egyfajta pozitív szemlélet. Segít, ha arra koncentrálunk, mi mindenünk van, ahelyett, hogy mi nincs.  

A kérdőjel kétszer szerepel a címben: Egyszer, mert nem tudnék mesélni a meddőségről férfi szemmel, amíg el nem meséltem – legalább vázlatosan -, hogy a feleségem hogyan viszonyul hozzá, tehát muszáj volt elmondanom, milyen a meddőség egy Nő szemével. A két fél nem elválasztható, meddő házaspárokról szokás beszélni, nem meddő férfiról és nőről. Ezt a keresztet együtt kell cipelnetek, cipelnünk. Másrészt a kérdőjel a meddőségnek szól: én egyszerűen nem hiszek benne. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy vannak emberek, akiknek sajnos orvosi okokból nem lehetnek babáik, de magunkra ezt nem érzem igaznak. Számomra ebben a szóban van valami végérvényes, lezárult és megmásíthatatlan. Hiszek abban, hogy felhasználva a tudományt és segítségül hívva a szerelmünket és a szeretetünket, végig kell járnunk ezt az utat, mert nekünk ez rendeltetett. De ugyan már! Még semminek sincs vége, szóval ezzel a “meddőség” szóval nem tudok komolyan és érdemben mit kezdeni. 

Férfi szemmel, számomra a meddőség – hát nem nevetséges ez a szó egy fiatal házaspárra? – egy próbatétel. Próbára teszi a türelmünket, a lelkesedésünket, a házasságunkat, a szerelmünket és az érettségünket – a teljesség igénye nélkül. Ha nem aggódnánk, és nem kerülnénk időről időre mélypontra, akkor szimplán csak babavárásról beszélnénk. A mélypontokon ugródeszkának kell lennem a feleségem számára. Azt hiszem, hogy a házasságunk jól működik. Hiszek abban, hogy ennek az alappillére a szerepeink betartása. És ezt sokan félreértik. Nem attól lesz valaki férfi, hogy kemény, mint Rambo, nem ő takarít vagy főz. Lehet, hogy sokak számára ez nem túl maszkulin tulajdonság, de szeretek felmosni és ruhát hajtogatni – porszívózni utálok. Itt másról van szó: támaszt kell adnunk a feleségünknek és később a gyerekeinknek. Azt nem tudom, én jól csinálom-e, de igyekszem. 

Azt hiszem a cikk végére belendültem, és már olyan dolgokról írok, ami túlmutat a témán. Kicsit vegyes lett, de az érzéseink is vegyesek, időnként káosz van a fejünkben. Remélem, kedves Olvasó, hogy Neked segít ez az írás, ha nem járunk esetleg egy cipőben, legalább valamit magaddal tudsz vinni ebből.

Halmi Bence
Vendégíró

Hitben küzdeni a leukémia ellen

Az ősz összetéveszthetetlen illata, érett szőlőszemek és pislákoló gyertyafény kísérte a Mesivel való beszélgetésünket. Kósa Emese ebben a hónapban tölti a huszonötöt, mégis sok megtapasztalást tudhat már a háta mögött. Három lánytestvérével a Vácrátóti Botanikus Kert közepén nőttek fel, a kertek és növények szeretetét szüleitől örökölte.  Fotográfusként elmondhatja magáról, hogy hivatása egyben a hobbija is. Mesinél nem egészen két évvel ezelőtt diagnosztizáltak leukémiát, ebben az interjúban ebbe a nehéz időszakába kapunk tőle betekintést.

Tovább a cikkhez

Őszintén az anyaságról

Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) 

Isten már a teremtésnél megparancsolta az embernek, hogy ​“Szaporodjatok, sokasodjatok…” (​1Mózes 1:28), ​így a kezdetektől belénk lett oltva az utódok, gyermekek utáni vágy, illetve ösztön. És bár az élet egyik legalapvetőbb és legtermészetesebb velejárója egy gyermek születése, mégis világszerte örömünnepként élik meg az emberek egy új jövevény érkezését. És ez így van jól. Az életet ünnepelni kell. Az élet áldás, a gyermek élete Isten által ránk bízott ajándék. De azt hiszem, hogy ezt tudjuk. Tudjuk, és sokszor beszélünk arról, hogy egy kisbaba érkezése milyen nagy öröm egy pár életében és mennyire teljessé tud tenni egy családot. A nő is kiteljesedik általa, anya lesz, egy addig ismeretlen énje kerül felszínre, ami ismeretlen erőket mozgat meg benne. És boldog. És lássuk be, gyermekvállalás előtt alapvetően ezek azok az érzések, remények, vágyódások amik hajtanak bennünket. No, de ennél azért sokkal többről van szó. Mielőtt megszületett a kislányom, főleg a pozitív dolgokat festették le elém is az ismerősök, könyvek, cikkek, fórumok (persze mondták, hogy hosszú ideig nem fogok tudni rendesen aludni és fáradt leszek, de nyilván az addigi ismereteim a fáradtságról meg sem közelítik ezt a fajta fáradtságot, így nem is foghattam fel…) 

Azt tapasztalom, hogy az anyák többsége gyakran nem mer a nehézségekről beszélni, mert úgy érzik, elítélik emiatt és elégedetlennek könyvelik el. Szabadkoznia és bizonygatnia kell, hogy mennyire szereti a gyerekét, mielőtt valamilyen panasz bukna ki belőle. De vajon honnan ered ez a nyomás? Hogy anyaként élveznünk KELL minden egyes percet, amit a gyerekeinkkel töltünk és hálásan, csendben elfogadni az esetleges nehézségeket? Talán az alapkoncepció az, hogy nőként ez a feladatunk, erre lettünk teremtve fizikailag és lelkileg, legyünk hálásak, amiért megadatott ez nekünk. És természetesen hálásak vagyunk, hogyne lennénk! De azért jó lenne azt is hozzátenni, hogy bár sokszor emberfeletti dolgokra képes egy anya, mégiscsak ember, ami azt jelenti, hogy elfárad, kiborul, betelik a pohár. És nem mondjuk ki elégszer, hogy ​ezzel nincs semmi baj és ez normális. Mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Általában többször is. 

Senki nem tud igazán felkészülni az anyaságra. Teljesen mindegy, hány könyvet olvasott el, hány szakemberrel beszélt, hány gyerekre vigyázott tinikorában… Egyszerűen ez egy teljesen új és ismeretlen élethelyzet, amihez nagyon hirtelen és gyorsan kell alkalmazkodni. Tudjuk, hogy a szülés fájdalmas, de azt kevésbé emelik ki, hogy utána nem akarod hogy bárki valaha újra hozzád érjen, azt pedig pláne nem, hogy ezt még egyszer végig kelljen csinálnod! Sokan 1-2 hétig le sem tudnak ülni rendesen a sebük miatt. Tudjuk, hogy valamennyi hajunk kihullik szülés után, de azt nem hangoztatják, hogy jó eséllyel kisebb foltokban megkopaszodhatunk. Császármetszés után jaj neked, ha tüsszentened kell. Terhességi csíkok a terhesség ​után ​is megjelenhetnek. És ez csak néhány fizikai “tünet”, amikkel meg kell küzdenie egy újdonsült anyának. Emellett persze ott van a tény, hogy a megváltozott testünk elfogadása mennyire megterhelő lelkileg, hisz valószínűleg sosem lesz már olyan, mint azelőtt. Ezzel pedig bizony nehéz megküzdeni. Sokszor nem merünk erről beszélni, mert hiú dolog a külsőségekkel foglalkozni, hisz életet teremtett a testünk, Isten teremtő csodáját éltük meg, el kell fogadni, hogy megváltozik ezután. De miért ne lehetne egy kicsit utat engedni ezeknek az érzéseknek? Szabadon meggyászolni, elengedni, elfogadni, és végül majd remélhetőleg eljutunk oda, hogy ünnepelni tudjuk. Ez egy folyamat, amit végig kell járni. Kinek több, kinek kevesebb idő szükséges hozzá. Persze emellett fontos, hogy vigyázzunk a testünkre, ápoljuk megfelelően, figyeljünk arra, mivel tápláljuk. De azt gondolom, hogy egyáltalán nem elvárható, hogy azonnal rendben legyünk önmagunkkal. 

A gyermek érkezése az egyik legdrasztikusabb változás a házasságban – tulajdonképpen újra kell definiálni a szerepeket és feladatokat. Saját (és szinte minden újdonsült szülő párostól hallott) tapasztalat, hogy nagyon könnyen háttérbe tud szorulni a férjünk, miközben mi anyák egész nap egy másik emberi lényt tartunk életben, gondozunk, nevelünk. A gyerek képes arra, hogy minden energiát elszívjon belőlünk (még ha ezt nagyon cukin is csinálja), és sokszor a nap végén csak összeesni akarunk. Ami persze nem igazságos a férjünkkel szemben. És tulajdonképpen mi szeretnénk időt tölteni velük, beszélgetni, figyelni egymásra, de néha minden igyekezetünk ellenére csak a szándék lángol bennünk. És ez annyira nehéz! Nehéz, mert volt egy megszokott ritmusunk, szabadságunk, hogy kedvünk szerint alakítsuk a szabadidőnket. Most viszont akármennyire is szeretnénk rugalmas szülők lenni, mégiscsak a gyerek igényeit vesszük elsősorban figyelembe: úgy próbálunk meg elindulni otthonról, hogy egyen előtte és lehetőleg hazafelé aludjon, egy-egy randit néha hetekkel előre meg kell szervezni, és még az utolsó pillanatban is közbejöhet valami (mondjuk, hogy lebetegszik a gyermek). Szóval a kettesben töltött idő drasztikusan lecsökken, míg a szervezésébe fektetett energia megnő. Sokszor csak lopott 10 percek jutnak kettőnkre, de olyan fontos észben tartanunk, hogy a házasságunk adja a keretet, a gyerekeink életének alapját, és mindennél fontosabb, hogy az egységünk erősen álljon ezekben az időkben is. 

Szeretjük a gyerekeinket. A szülők, elsősorban pedig az anyák olyan csodálatosan vannak megalkotva, hogy már a kis élet születése előtt is beléjük van oltva egy végtelen szeretet, ami a születésük után – hihetetlen módon – csak még erősebb lesz, és úgy érezzük bármit tenne is, így fogunk érezni. No de lehetünk racionálisak? Amikor gyermekünk egy éjszakai ötödik ébredés-visszaaltatás után tíz perccel úgy dönt, eljött az idő egy hatodik ébredésre, akkor tényleg az anyai szeretet járja át gondolatainkat? Vagy amikor a kicsink úgy dönt, hogy a tegnap nagy élvezettel majszolt ebédet ma már utálja, és magát megfeszítve sír a székben, az ételt egyenesen a földre küldve – akkor is azt gondoljuk, hogy milyen különleges és ügyes? És amikor bármennyi kérlelés, győzködés, könyörgés, megvesztegetési kísérlet után továbbra is csak a szandálját akarja felvenni télen mínusz tíz fokban, lerúgva magáról a csizmát – abban a pillanatban is úgy érezzük, hogy ő a legjobb dolog, ami történt a házasságunkban? Meg is válaszolom ezeket a kérdéseket: nem, nem és nem! Lehet, nem leszek népszerű a következő kijelentéssel, de talán nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, és szükséges kimondanunk: a gyerekek néha idegesítőek. Kimondtam. Az ember egyik legnagyobb próbára tevői. Két lábon járó kis irracionális, csillogó tekintetű, határokat feszegető, hangos, ragacsos kezű lények. Felfoghatatlan és folyton megújuló türelem és higgadtság szükséges a mindennapokhoz, mindamellett pedig, hogy próbáljuk a saját józanságunkat megőrizni, még óriási nyomás is nehezedik ránk, hiszen mégiscsak rajtunk áll, hogy a jövő nemzedéke értelmes, kiegyensúlyozott és józan felnőttekből álljon. Szóval nem egyszerű. Néha pedig bizony elfogy a türelem, nyugodtság és a józanság. És felemeljük a hangunkat, becsapunk egy ajtót, kidobjuk a játékot, amin csak veszekszenek a gyerekek. Amikor pedig ide jutunk, jó lenne egy kis szünet vagy pihenés. És kell is. Ragaszkodjunk hozzá! Mert néha elege van az embernek abból, hogy háromszori nekifutás után sikerül csak elfogyasztania az ebédjét, vagy hogy nyitott ajtónál kell zuhanyoznia, hogy közben rajta tudja tartani a szemét a kicsin/kicsiken. A mellékhelyiség ajtaját pedig már be sem zárjuk. (És nem, nem lehet mindig alvásidőben elvégezni ezeket a dolgokat…) Jó lenne néha úgy elindulni otthonról, hogy nem kell 3 telepakolt táska, nem izzadunk le mire az autóhoz érünk, illetve magunkkal is tudunk többet foglalkozni annál, hogy nem kifordítva vesszük fel a felsőnket és gyorsan megfésülködünk. Vagy egyszer-kétszer magunktól felkelni. Nyugodtan kávézni egyet a barátnőkkel. Esetleg egy olyan nap, ahol nem mászik senki a ragacsos, nyálas kis lényével az arcunkba… Sokszor érzem magamon, hogy nehezen fogadok el segítséget, ragaszkodom a gyerek körüli teendőkhöz, hiszen naphosszat ezekkel foglalkozom, rutinosan és gyorsan megy már nekem, míg más talán jobban “megszenvedne” vele, ami se neki, se a gyereknek nem jó. (Ami persze egyáltalán nem szokott így lenni az esetek többségében, a gyerekek – mint megtanultam – elég jól tudnak alkalmazkodni.) 

Hajlamos vagyok ráfeszülni, hisz ez most a feladatom, nekem kell elvégeznem, különben lusta vagyok vagy felelőtlen anya. Nehéz elengedni. De ez is egy olyan tanulási folyamat, amit meg kell élni, el kell jutni egy egészséges elengedés-állapothoz. Pedig jó, ha néha elengedjük. Legyen az 5 perc, amikor kicsit kijövünk az ordító gyerek szobájából és megpróbálunk megnyugodni; vagy az a fél óra, amikor a férjünk elviszi a játszótérre; vagy az a néhány óra, idővel pedig 1-2 éjszaka, amikor ott tudjuk már hagyni a nagyszülőknél, barátoknál. Muszáj néha leengedni és újra feltöltődni. Muszáj megosztani a nehézségeket, félelmeinket, kudarcainkat – a férjünkkel azért, mert megnyugtat, megölel; néha viszont a legjobb olyanokkal, akik megértik, átélték és átélik ugyanazokat, mint mi. És talán sokszor gondoljuk, hogy “ilyen biztos csak velem történhet meg”, vagy “a szomszéd gyerek ennyi idősen már késsel-villával evett”… de én még nem találkoztam olyan problémával, amivel valaki más ne küzdött volna előttem. Anyaként könnyen magányosnak, kívülállónak érezhetjük magunkat, és a nehézségeinket is inkább megtartjuk magunknak, mi akarunk megküzdeni velük, hiszen ez most a ​feladatunk​. De ezzel csak ártunk: a férjünknek, a gyereknek és magunknak is. Fontosnak tartom, hogy leendő szülőkkel őszintén beszéljünk pozitív ÉS negatív tapasztalatainkról. Mert ha gyakrabban megosztanánk a nehézségeket, amiket szülőként megélünk, akkor ez segíthet abban, hogy valamennyire normalizáljuk, elfogadottabbá tegyük azokat az érzéseket és alkalmazkodási nehézséget, amiket friss anyaként megélünk és így talán kevésbé éreznénk magunkat magányosnak, vagy sikertelen anyának. 

Azt tapasztaltam, hogy nagyon szélsőséges érzelmeket tudunk megélni az anyaságban. Néha elönt minket a megmagyarázhatatlan boldogság és hála ahogy drága gyermekeink arcát nézzük. Máskor pedig a kilátástalanság, tehetetlenség és végtelen kimerültség győzedelmeskedik. Mégis olyan csodásan működik ez az egész, Isten hibátlanul kitalálta az anyaságot – hisz minden kibillenés, akadály, elfáradás ellenére, a nők újra és újra nekivágnak ennek a kalandnak, újra és újra belemerülnek minden szépségébe, csúfságába és képesek azt mondani (és komolyan is gondolni), hogy az anyaság az egyik legjutalmazóbb feladat, amibe valaha belevágtak. 

Gajdos-Szilágyi Debóra

 





Egy kávé Jézussal…

Nézem az órámat. Késni fogok és még az eső is esik… Vajon lesz a közelben parkolóhely? – kérdezem reménytelenül…

Sikerül parkolót találni nem messze a kávézótól. Amikor belépek az ajtón, megcsap a kávé és az almás pite illata. Otthonos a hely. Kis lámpák égnek az asztalokon, a padokon nagy párnák vannak, és a kinti hűvös eső után jólesik a meleg. Ő már ott ül az asztalnál. Gyorsan odasietek és leteszem a kabátomat a székre.

Ne haragudj, hogy késtem! Nagy volt a forgalom, és indulás előtt muszáj volt gyorsan kiteregetnem, mert lejárt a mosás, és tudod, úgy be tudnak büdösödni a ruhák, ha bent hagyjuk a gépben őket… De a lényeg, hogy csak össze tudtuk hozni a találkozót! Hát, mit ne mondjak, nem volt egyszerű! Te rendeltél már? Én egy cappuccinót kérek! 

Hol is kezdjem? Mi újság velem? Azt érzem, hogy rohan az élet, én meg csak futok utána… Nem tudom, hogy a világ gyorsult fel vagy én vállalok túl sokat, de a mindennapokban olyan nehezen tudom besűríteni azt, hogy elolvassam az üzeneteidet, ne haragudj érte! Csak nincs mindig időm válaszolni. Ezért is gondoltam én is, hogy jobb lenne találkozni, úgyhogy nagyon megörültem, amikor kerestél, hogy kávézzunk egyet!

Jól vagyok amúgy, köszönöm! Vagyis, mostanában nem annyira! De erről nem könnyű beszélni, meg mit is lehet erre a kérdésre mondani? „Hogy vagy?” “Köszi a kérdést, nem jól?” Pedig ez az igazság, de panaszkodni se szeretnék, de tudod, néha olyan rohadt nehéz, hoppá, bocsi, olyan nagyon nehéz egyedül. Nem teljesen így képzeltem el az életemet tizenévesen, és ez mostanában nagyon nyomaszt. Lehet, hogy azért is, mert Facebookon meg Instán annyi ismerősömnek ebben az évben volt az esküvője, vagy már gyereke született vagy csak éppen kitette, hogy kapcsolatban van… Én meg még csak keresgélek. Nem állást, mert az van, és szeretem is csinálni, és van hol laknom, és tudom, hogy hálásnak kellene lennem és az is vagyok, hidd el, de nem tudok azon az érzésen túllépni, hogy mellette meg annyira vágyom már egy társra… Hiszen Te magad mondtad, hogy nem jó az embernek egyedül! Teremtettél mindenkinek segítőtársat? Vagy én kimaradtam a sorból? És be kell vallanom, hogy nem is értem, és annyira rosszul esik, hogy már annyit imádkoztam és keresem az ismerkedésre a lehetőséget, de még mindig semmi! És közben meg tudom-tudom, te mindenkit értékesnek teremtettél, de körülöttem sokkal gázabb emberek is társra találtak már… És igen, lehet, hogy ezért sem olvastam az üzeneteidet meg nem válaszoltam rájuk, mert egy kicsit belefáradtam és haragszom. Az egyik részem tudja, hogy nem jogos a haragom, mert minden kegyelem és ajándék, de a másik részem meg tök őszintén azt mondja, hogy, ha másnak megadod, akkor nekem miért nem? Kevésbé szeretsz?

Elővettem egy zsepit a táskámból és folytattam: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”  vagy meggondoltátok magatokat és azóta már más a helyzet? Mi a minden? Hát az én esetemben az lenne a minden, ha végre találkoznék már azzal a személlyel, akit nekem teremtettél… akkor végre azt érezném, hogy nekem ajándékoztad… Tessék? Hogy lehet, hogy rossz mindent keresek? Lehet-e az örök élet a minden? A helyreállított kapcsolat Isten és ember között? Ezen még nem gondolkoztam…

Arra gondoltam, hogy nem megyek el a találkozóra… Mit mondhatnék neki? Amúgy se szívesen találkozik az ember olyanokkal, akik elfordultak tőle, vagy cserbenhagyták őt… Pedig annyit imádkoztam… És fejben tudom, hogy a „Ti utaitok nem az én utaim…”, meg hogy „Isten a szeretet…” és, hogy a barátnőm most már olyan helyen van, ahol nincsenek könnyek, sem szenvedés, blablabla, de ezek most csak üres szavak. Egyáltalán nem éreztem így az elmúlt hetekben. Még fel se fogtam, hogy nincs. Hogy már nem fogok találkozni vele, megölelni őt. Nem fogunk éjszakába menően dumálni, és a kakaós csigája közepét sem fogja többször nekem adni. Pedig ő egy ilyen ember volt, aki bárkinek odaadta volna, még annak is, akit nem is ismert… Fel-alá járkáltam a lakásban és akkor eszembe jutott: Ez az! Elmegyek, és megmondom neki, hogy elegem van az üres szavakból, meg abból is, hogy néhány imádságot meghallgat, néhányat nem… Felkaptam a dzsekimet és bicajra pattantam. Eltekertem a sarki kávézóhoz. Már szürkült. Az órát meg se néztem, biztos voltam benne, hogy elkéstem. Lehet, hogy már itt sincs! – gondoltam.  Na, az szép lenne, hogy még csak meg sem vár, Ő, aki maga a türelem. Mérgelődve lakatoltam le a bicajt. Amikor beléptem a kávézóba, gondolkoztam azon, hogy egy ír kávét rendelek, abban legalább van egy kis alkohol… de aztán csak egy pohár almalevet kértem. Természetesen Ő már ott volt, időben és pontosan érkezhetett, mint mindig. Mondjuk, legalább várt rám… Ahogy felé tartottam, arra gondoltam, hogy lehet, hogy mégse kellett volna jönnöm. Van értelme veszekedni vele?! De ekkor már mindegy volt. Lehuppantam mellé, és már el is kezdtem neki mondani, hogy nem maradok sokat, igazából csak azért jöttem, hogy megosszam vele, hogy rohadtul nem fair, amit tett… 

– Ne nézz rám ilyen nyájasan, mert akkor is úgy gondolom, hogy igazságtalanul betegedett és halt meg a barátnőm… Sokkal jobb ember volt, mint sokan mások, akiket ismerek, fiatal volt és még Téged is ismert és szeretett. Annyian imádkoztak a gyógyulásáért, és mégse?! Hogy van ez, kedvetek szerint kiválasztjátok, hogy melyik imádságot hallgatjátok meg és melyiket nem?! Annyira elegem van belőle, hogy ilyen nehéz néha érteni az akaratodat, hogy néha csak el kell fogadnunk azt, értetlenül, belesimulni a tervedbe… Nem lenne néha egyszerűbb csak szimplán megmondani, hogy mit miért csinálsz? Vagy azt, hogy bocs, nem tudtam mit tenni? Mert néha ezt is érzem, hogy Te sem tudsz mit tenni… Pedig elvileg mindenható vagy, nem? Akkor meg miért van az, hogy csodák csak a Bibliában léteznek? Merthogy az én életemben nincsenek, az biztos! És hogy várod el, hogy így bízzunk benned, hogy higgyünk, hogy imádkozzunk? Tudod, legszívesebben el se jöttem volna, hogy Te is érezd, hogy milyen, amikor vársz valamit, de cserbenhagynak. Elfordulnak tőled! Mert én így éreztem, amikor meghalt. Rá is mérges voltam és rád is! Sőt, nem csak voltam, hanem vagyok! Mert azóta sem értem, hogy miért kellett így történnie…

Türelmesen hallgatott, nem vágott közbe, nem javított ki, figyelt rám, és a végén megköszönte, hogy megosztottam a gondolataimat és érzéseimet. Intett a pincérnek, kifizette a számlát, az én adósságomat is… Meglepődve és megkönnyebbülten álltam fel az asztaltól.

Már nagyon készültem a találkozóra. Kicsit hamarabb végeztem a munkámmal és így a kávézóba is hamarabb érkeztem. Ablak mellé ültem, mert olyan szépen sütött az őszi nap, jól esett kicsit csukott szemmel megpihenni a pillanatban. Egyszer csak éreztem, hogy áll mellettem valaki, szinte biztos voltam benne, hogy Ő jött meg, és a jelenlétét érzem, de csak a pincér volt az. Mikor kinyitottam a szememet, kicsit meg is lepődtem…
– Egy fekete teát kérek szépen, pici tejjel, de a tejet kérem, külön szolgálja fel, mert szeretem jól kiáztatni a teafüvet, és csak utána hozzáadni a tejet, és kérnék mellé egy kis mézet is.

Elrendeztem az asztalon lévő tárgyakat, nem tehetek róla, szeretem, ha nem össze-vissza vannak a dolgok körülöttem, talán pont ezért is bánt annyira, hogy a saját életemben jelenleg nem én „rendezem” a dolgokat. Amikor már kezdtem ezen a gondolaton elmerengeni, megérkezett, és mosollyal a száján leült mellém. Kicsit izgultam, mert tudtam, hogy sok múlik a beszélgetésen. Már annyiszor felépítettem a fejemben, hogy hol kezdem majd a mondandómat, mivel érvelek, milyen jó cselekedeteimet említem majd meg finoman neki. Hogy elmondom, milyen jó szülők lennénk a férjemmel, hogy mennyire szeretjük a gyerekeket és mennyire szeretnénk sajátot, de ahogy ott ült, a jelenlétében nem tudtam megszólalni… Kitört belőlem a sírás… Patakokban folytak a könnyeim… A jól átgondolt érvek és megfogalmazott mondatok semmissé lettek… csak fájdalom volt, keserűség, csalódottság és könnyek. Könnyek az elmondott imákért, a várakozásért, a haragért a szívünkben, a cserbenhagyottság érzéséért, Tőle való elfordulásért, a sok sikertelen próbálkozásért, a kellemetlen orvosi vizsgálatokért, a sok-sok „és mikorra tervezitek a babát” kérdésért, az irigységért a szívünkben, amiért sok barátunknak már sikerült, a kínzó érzésért, hogy nőként még erre sem vagyok képes… és a könnyek patakokban folytak, szavak nélkül. Megsemmisültem előtte, és valószínű több tíz-húsz ember előtt is, akiknek ez egy átlagos péntek délutáni kávézás volt, és nem értették, hogy mi történik az asztalunknál. De ebben a megsemmisülésben valami fel is oldódott akkor, amikor odahajolt hozzám és átölelt. Ő sem mondott semmit, csak szorosan tartott, tartott és nem engedett el, addig nem, amíg békességet nem találtam Nála.

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. Máté 11, 28-30 

Balázsfalvi-Ábrám Anna

 





A párterápia a kapcsolat végét jelenti?

Bár mai fogyasztói kultúránk nem kedvez a hosszú távú, elkötelezett párkapcsolatok fenntartásában, vagyunk mégis páran, akik hiszünk a házasság fontosságában, erejében. Ám mi történik akkor, ha alábbhagy a kezdeti lelkesedés és felütik fejüket a problémák a kapcsolatunkban?

Azt hiszem, abban mindenki egyetért velem, aki évek óta él házasságban vagy párkapcsolatban, hogy egy kapcsolat nem lehet mindig fenékig tejfel és nincs is ezzel semmi gond, ha tudjuk ezeket az időszakokat megfelelően kezelni.

Hogyan kezeljük a hullámvölgyeket, a laposabb időszakokat?

Először is, nagyon nagy terhet helyez ránk a mai kultúra, a filmek, a zenék, amikből az ömlik, hogy az igaz szerelemben, a tökéletes kapcsolatban, mindig minden nagyszerű, kiteljesedett és mindenki nagyon boldog. Ilyen persze nem létezik, mégis ez az elvárása a mai embernek. Ez nemtől és kortól függetlenül lassan mindenkire igaz, hiszen milyen gyakran halljuk 5, 10, 20 vagy 30 év házasság után az embereket, hogy már nem boldogok, társuk nem elégíti ki szükségleteiket, lakótársként élnek csak együtt vagy nincsenek közös témáik a napi teendőiken kívül, ezért sokszor ahelyett, hogy dolgoznának a kapcsolatukon, inkább kilépnek belőle.

Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk reagálni arra, ha valami megváltozott, fontos ismernünk és megértenünk a kapcsolatok dinamikáját. Aki kellő ismerettel rendelkezik az emberi kapcsolatok mikéntjéről, főleg a társkapcsolat különböző időszakairól és az azokkal járó nehézségekről, az kevésbé fog megrendülni a megváltozott helyzetektől.

Nagy bátorságra vall, amikor egy pár eljut arra a pontra, amikor őszintén felismerik és beismerik, hogy megváltozott a kettejük kapcsolata, de ezen szeretnének együtt, közös erővel dolgozni. Azzal sincs semmi gond, ha ez új, akár negatív érzéseket hoz fel bennünk vagy társunkban. Teljesen érthető, ha megijeszt vagy aggaszt bennünket, hogy bizonyos problémák mélyére kell ásnunk, és ki tudja, hogy mi lesz a kimenetele annak, hogy megbolygatunk olyan témákat, amelyekkel nem szívesen foglalkoztunk eddig.

Kezdjük könyvekkel, előadásokkal

Nem kell egyből fejest ugranunk a terápia világába, főleg ha ez elsőre ijesztően hat ránk, társunkra, vagy akár mindkettőnkre. Szerezzünk be könyveket olyan témákban, amik kifejezetten foglalkoztatnak minket. Beszélgessünk társunkkal arról, hogy ő mit olvasna szívesen és válasszunk olyan könyveket is, amiket együtt tudunk olvasni. A mai világban csak az nem talál megfelelő szakirodalmat, aki nem akar. Vezessük be az olvasást, mint rendszeres, közös programot. Az esti tévénézés vagy online időtöltés helyett, beszéljük meg, hogy melyik nap olvasunk együtt. Kezdetben furcsának találhatjuk a közös, hangos olvasást, de ez ne riasszon el bennünket, hiszen idő kell az új szokások kialakításához. Rendkívül sokat mélyülhet majd a kapcsolatunk azzal, hogy beszélgetünk az olvasottakról. Fokozhatjuk a téma iránti érdeklődésünket olyan módon is, hogy ellátogatunk előadásokra párunkkal együtt. Kössük össze egy vacsorával, és kész is a tökéletes randi program.

Férjemmel mi egy ilyen előadással összekapcsolt vacsora után döntöttük el, hogy elmegyünk párterápiára. Annyira hasznos információkat hallottunk egy számunkra akkor nagyon aktuális témáról, hogy ez kellő löketet adott ahhoz, hogy elkezdjük a közös munkát. Már meg tudtunk fogalmazni valami konkrétat, amivel elindulhattunk a közös fejlődés útján. Természetesen voltak fenntartásaink és izgultunk is kicsit, hogy egy idegennek fogjuk kiteregetni a magánéletünket, de rábíztuk magunkat a folyamatra, és őszintén hittük, hogy a javunkra válik majd egy ilyen megtapasztalás, amit párterápiának hívnak.

Milyen terápiát válasszunk?

A terápiás, segítő foglalkozások száma és típusa szinte végtelen. Nehéz eligazodni, hogy együtt vagy külön kezdjük el a munkát, illetve pszichológushoz, coach-hoz, családterapeutához vagy kihez is forduljunk. Az első és legfontosabb kérdést társunkkal kell megvitatnunk arról, hogy együtt vagy külön keressünk szakembert, illetve ha vannak gyermekeink és olyan problémáról van szó, ami őket is érinti, akkor az egész család kezdje-e el a foglalkozást.

Attól függően, hogy éppen hol tartunk a kapcsolatban érdemes átgondolnunk, hogy mi lenne az adott helyzetben a leghasznosabb számunka és a kapcsolatra nézve. Nem kell megriadnunk attól, hogy elsőre a tökéletes szakemberhez megyünk vagy sem, bátran válthatunk egy-két alkalom után, ha nincs meg a kémia a segítővel. Fontos, hogy azzal a szakemberrel, akivel elkezdjük a közös munkát, kialakuljon a bizalom és mindketten meg tudjunk nyílni előtte vagy előttük, hiszen pár- és családterápián gyakori, hogy egy férfi és egy női segítő vesz részt az ülésen.

Ha van egy konkrét terület, amivel szeretnénk foglalkozni, akkor érdemes olyan terapeutát keresnünk, aki arra a bizonyos területre szakosodott (szexualitás, kommunikáció, transzgenerációs problémák), de belekezdhetünk a párterápiába úgy is, hogy nincs konkrét terület, csak általánosságban érezzük, hogy szeretnénk fejleszteni a kapcsolatunkat.

Sajnos ma Magyarországon a párok el sem jutnak párterápiára, vagy ha igen, akkor már túl későn, esetleg egy hűtlenség után vagy annyi feldolgozatlan konfliktussal a hátuk mögött, hogy azt már csak sok évnyi munkával lehetne korrigálni és ennyi energiát már nem akarnak a kapcsolatba fektetni.

Fontos lenne rendszeresen feltennünk a kérdést magunknak és párunknak, hogy éppen hogyan vagyunk mi házaspárként. Ha belegondolunk, az autónkat is rendszeresen szervizeltetjük és igyekszünk nem megvárni, amíg menthetetlen állapotban lesz. Sokkal könnyebb és célravezetőbb folyamatosan kis szervizeket beiktatni már csak ellenőrzés szempontjából is, minthogy végignézni, ahogy az egész autó darabjaira hullik. Ezért sem szoktam érteni, hogy miért lepődnek meg ennyire még mindig az emberek, amikor a párterápiáról vagy úgy általában a segítő foglalkozásokról van szó. Emlékszem milyen rémülten néztek ránk még a legközelebbi ismerőseink közül is, amikor mi teljes természetességgel beszéltünk arról, hogy épp egy párterápiás folyamatban vagyunk benne. Jöttek a kérdések, hogy ilyen nagy a gond? Vagy esetleg a váláson gondolkodunk ilyen rövid idő után?

Azért mentünk fiatalon párterápiára, és azóta is azért járunk időközönként bizonyos problémákkal terápiás foglalkozásokra, mert számunkra fontos, hogy rendszeresen karban legyen tartva a kapcsolatunk. Nem szeretnénk megvárni, amíg egy-egy probléma elhatalmasodik a kapcsolatunkon és majd oda vezet esetleg, hogy már nincs energiánk megoldani, mert olyan régóta húzódik, és csak rakódik rá a sok sérelem, harag, csalódottság, hiszen azért mert valamivel nem foglalkozunk, az nem jelenti azt, hogy az a probléma már nincs is vagy megoldódott. Ezért szoktuk javasolni pároknak, hogy amint felüti a fejét egy nehézség vagy újra és újra visszatér egy-egy téma, akkor azzal érdemes mielőbb foglalkozni.

A párterápia egyáltalán nem kell, hogy a kapcsolat végét jelentse, tekinthetünk rá úgy is, mint egy általános szervizre. Azért megyünk most, mert fontos számunkra a társunk és a kapcsolatunk és még sok évig szeretnénk élvezni a gyümölcsöző házasságunkat. A coachingban van egy kiváló mondás, miszerint a versenylónak van szüksége edzőre (coachra) és nem az igáslónak. Ha sikereket szeretnénk elérni, ahhoz igenis szükség van külső segítségre, és ez igaz a párkapcsolatunkra is. Tekintsünk úgy a házasságunkra, mint egy fontos befektetésre, amire szívesen szánunk pénzt, időt, energiát, és amit becsülünk annyira, hogy megjavítjuk, ahelyett, hogy eldobnánk.

Mi történik akkor, ha mi magunk szeretnénk változtatni a kapcsolatunkon, de párunk nem hajlandó velünk tartani?

Ideális esetben párunkkal együtt észleljük a gondokat és mindketten elkötelezettek vagyunk a megoldás megtalálásában. Illetve, ha nem is észleljük ugyanúgy a problémákat, egy jól működő kapcsolatban elfogadjuk és megértjük, hogy a társunk egy bizonyos témával, nehézséggel szeretne foglalkozni. Ám nagyon gyakori eset, hogy az egyik fél nem partner abban, hogy segítséget kérjenek. Ebben az esetben sem kell lemondanunk a változásról. Ha mi magunk fontosnak tartjuk a fejlődést, akkor éljünk a fent leírt lehetőségekkel. Olvassunk könyveket, járjunk el előadásokra akár barátokkal és bátran forduljunk szakemberhez. Egyedül is abszolút van értelme terápiára járni még párkapcsolati nehézséggel is. A családi rendszerek úgy működnek, hogy ha az egyik fél változik, akkor a rendszer többi tagja is érzékelni fogja a változást és idővel reménykedhetünk a pozitív előremenetelben.

Végül ne felejtsük el, hogy akár egyéni, akár páros foglalkozáson, terápián veszünk részt, csak és kizárólag saját fejlődésünkért vagyunk felelősek. Ha számunkra fontos a személyes fejlődésünk vagy a kapcsolatunk fejlesztése, akkor tegyük meg mi magunk a szükséges lépéseket és ne várjunk arra, hogy társunk csatlakozik-e, arra meg főleg ne várjunk, hogy ő tegye meg az első lépéseket.

Hamar Noémi
Vendégíró

Válás

Pallagi Andreával készült ebben a hónapban interjúm. Andi a rendőri szakközépiskola elvégzése után református teológiát végzett. Sokáig lelkészként és vallástanárként szolgált, de nemrégiben ötvözte a két hivatást. Jelenleg rendőrként dolgozik a fővárosban, és emellett a Káposztásmegyeri Református Gyülekezet szolgáló lelkésze is.

Tovább a cikkhez

Testem. Tükröm. Tányérom.

Elmentem a kirakat mellett, de azt nem tudom, mit kínált. Magamat néztem… A próbafülkében kedvetlenül pakoltam vissza a vállfára a ruhákat. Egyik sem állt jól. Sajnos van tükör az uszodai öltözőben. Csak érteném, miért… Egy álló autóban kémleltem az alakom, amíg észre nem vettem, hogy ülnek bent. Kínos… Megnéztem magam, látom magam, és egyáltalán nem tetszik. Bezzeg mások! Tudnám, hogy csinálják! Ha elég erős lennék, ha önfegyelmem lenne… Sosem leszek csinos, mindig alaktalan leszek, és nem akarok még ennél is jobban elhízni. Megint többet ettem, mint kellett volna. Ebből most már elég!

Tovább a cikkhez

Természetes úton a gyermekáldásért

Ebben a számban mindenképpen szerettem volna interjút készíteni Tamás Eszterrel, aki Magyarországon az elsők között oktatta a Creighton módszert, és amellett, hogy szakmailag a tudásával segíti a párokat, még lelkileg is vezeti őket ezen a nehéz úton. Esztert én is ennek kapcsán ismertem meg, szerettem volna, ha itt is mesél a módszerről, és arról is, nekik milyen út vezetett a gyermekáldásig.

Ennek a hónapnak a témája a tabuk, ezért is szerettem volna Veled a meddőségről beszélni, hiszen nem csak keresztény, hanem világi körökben is suttogva beszélnek erről a témáról – ha beszélnek. Ennek egyfelől vannak érthető okai, másfelől sokszor egymást fosztjuk meg a tapasztalatoktól, tudástól. A Creighton módszer – mint a legtöbb ehhez hasonló módszer – azért általában nem úgy kerül a nők látókörébe, mint egy jó családtervezési módszer, hanem mint egy újabb lehetőség arra, hogy érkezzen az a várva várt baba. Ha jól tudom, Te is hasonló módon találtál rá a módszerre.

Tamás Eszter: Így van. Nagyon sok évig küzdöttünk mi is a gyerekvállalással, próbáltunk az egyház morális és erkölcsi elvárásainak megfelelni; bár hozzáteszem, hogy az akkori lelki vezetőnk egyáltalán nem zárta ki a lombikprogramot, sőt kifejezetten biztatott minket, hogy ha már mindent kimerítettünk, és ha már semmi nem működött, akkor próbáljuk meg a lombikot. Ez kicsit tévút volt, mert akkor még mi sem voltunk tájékozottak abban, hogy az egyház ebben mennyire megengedő vagy sem. Így végül elmentünk egy lombikra, ami nem stimulált ciklus volt, így nem kaptam hormonokat, és hála Istennek nem kellett megküzdenünk azzal a kérdéssel, hogy mi legyen a lefagyasztott sejtekkel, és mennyit ültessenek vissza. Ez hihetetlenül megviselt fizikailag, lelkileg; minden szempontból borzalmasan éreztük utána mindketten magunkat. Hamar rájöttünk, hogy Isten biztosan nem lombikkal szánt nekünk gyermeket. Nem sokkal később kiderült, amikor lelki vezetőt váltottunk, hogy ezt nem is tehettük volna meg. Ez egy meghasonlott állapot volt, újabb lelkiismeret-furdalást okozva, bár az akkori tudásunk talán mentesít minket ez alól. Ezután keresgéltünk, hogy mi lehet az, ami természetes. Teljesen véletlenül egy nagyon esős, téli napon az egyik atya telefonált, hogy a belvárosban lesz egy előadás és menjünk el. Azt sem tudtuk, mi ez, ki fogja tartani, így teljesen véletlenül, pár óra alatt sodródtunk bele egy olyan előadásba, amit akkor Európa vezető NaProTechnológiás orvosa, Dr. Phil Boyle tartott itt, Budapesten. Végighallgattuk, és rájöttem, hogy ez mennyire zseniális, átlátható és egyszerű, és hogy én ezt szeretném tanítani. Elsőnek nem is az jutott eszembe, hogy ez nekünk jó lesz, hanem hogy mindenképp szeretném Magyarországon oktatni, mert akkor, 2012-ben ez még újdonság volt itthon. Ezután nyilván használtuk a saját magunk küzdelmében is, bár amikor mi ezt elkezdtük, akkor itthon NaProTechnológiás orvos még nem volt. Alapvetően is azt tartja a Creighton módszer, hogy egy adott országban előbb oktatónak kell lennie, addig nem lehet orvos, hiszen az oktató munkájára épül a teljes orvoslás. Jó pár év telt el, mire lettek NaPrós orvosaink, így addig külföldre kellett járni, de hála Istennek, ma már sokkal több oktató és sokkal több orvos van itthon.

Tamás Eszter

Hogy tudtad ezt a munkád, magánéleted és a babátokért való küzdelem mellett csinálni? Esetleg ez pont átsegített a nehézségeken?

A nagyon őszinte válaszom az, hogy nagy szívfájdalom volt. Amikor jöttek a kliensek, és tudtunk nekik segíteni, várandósak lettek, akkor egy kicsit mindig belehalt az ember. Oktatóként persze örültem, de mellette egy örök küzdelem: neki miért és nekem miért nem? Ez a meddő párok agyában egy szűnni nem akaró kérdésként van jelen, és én sem tudtam ezt kizárni. Remélem, hogy a kliensek ebből semmit sem éreztek. Hazugság lenne azt mondani, hogy könnyű volt oktatni. Szerencsére négyen kezdtünk el tanítani egyszerre, így az elején – mivel kevesen voltunk – nagyon összetartóan együtt tudtunk dolgozni, egymás munkáját segítve. Volt benne sok küzdelem – például hogy nem voltak magyar nyelvű anyagaink -, de mindig láttuk a magasztosabb célt, és láttuk, hogy sokaknak van rá szüksége, akik a természetes utakat keresik.

Örülök, hogy felhoztad a “neki miért, nekem miért nem” kérdéskört, mert ez minden hosszú ideje babára vágyónak megfordul a fejében. Tipikus esete ennek, amikor az újszülött mellett mondjuk dohányzik az anyuka, de vannak ennél sokkal kényesebb helyzetek is, amikor például a rokonságban vagy a baráti körben jelentik be a jó hírt. Az ember nyilván örül, de közben ott van a rengeteg ambivalens érzés és kérdés, emiatt pedig az állandó lelkiismeret-furdalás. Most, hogy van már egy kislányod, látod visszatekintve, hogy tanított neked Isten valamit, vagy hogy mi volt az oka, a célja, hogy ennyit kellett várnotok rá?

Nem tudom megfejteni, mi lehetett a célja. Talán sok időt akart nekünk adni, amíg bevállalunk egy ilyen nem túl kedves, aranyos gyereket. (jóízű nevetés)

Sokat gondolkoztam én is, mi ennek a tanítása, de most még nem tudom erre a választ, talán később majd megvilágosodunk. Elképzelhető, hogy csak sok minden volt, amit még el kellett végeznünk. Ilyen a Creighton módszer is. Lehet, hogy egy gyerek mellett az ember meg sem hallja a hívást, ráadásul rengeteg munka volt – és még van is – vele, ami egy kisbabával elvégezhetetlen lett volna.

A múltban ezzel kapcsolatban biztosan volt rengeteg fájdalmas időszakotok, sok lent és fent. Hogyan tudtátok ezen átsegíteni egymást? Te nőként mit láttál, a férjed hogyan viselte ezt?

Szinte mindenki átesik ezeken a hullámvölgyeken. Érdekes azt látni – és oktatóként rengeteg párnak látok rá a kapcsolatára -, hogy a gyerekre várás időszaka alatt hogyan változik meg a párkapcsolat. A miénk erősödött ettől, erőt tudtunk egymásból meríteni. Azóta pedig, hogy megszületett a kislányunk, sokkal küzdelmesebb a saját kapcsolatunk, mert sokat elvesz belőle ő, és kevesebb idő jut a minőségi dolgokból, amik korábban megvoltak, hiszen vállvetve mentünk előre. Láttam, hogy mennyire megviseli a férjemet is ez. Akármilyen beavatkozást végeztek rajtam – mivel az ő oldalát hamar kipipáltuk, és vele minden rendben volt -, ő nagyon partner tudott lenni ezekben. Nem tudok olyan esetet mondani, hogy ne jött volna velem, pedig ő is dolgozott. Ha kaptunk egy szívszaggató eredményt, akkor ő mindig mellettem állt. És ő mindig pozitívan tudott hozzáállni. Az orvosok hajlamosak játszi könnyedséggel kimondani egy diagnózist, amin te akár fél évig is eszed magad, és ezekben a helyzetekben ő nagyon ott volt, és sokat segített lelkileg, és ugyanúgy megszenvedte, hiába nem ő volt az alanya. Amikor vége volt a lombiknak, és látta, mennyire kikészültünk, akkor ő is mondta, hogy nem ez az utunk, nem kell ebből több. Rá csak jókat tudok mondani, de látom a hozzám járó pároknál, hogy ez erősen megoszlik, és bomlanak fel kapcsolatok azért, mert a férfi nem tud, nem akar úgy állni a helyzethez, ahogy kellene. 

Ezt nagyon szomorú hallani, mert épp az az ige jutott erről eszembe, hogy “lesznek ketten egy testté” (Márk 10,8). Hiába vagyok én az, akinél “nem működnek jól a dolgok”, mi már egy test vagyunk, ez a közös keresztünk, amit együtt kell hordoznunk.

Jól látod, de sajnos tényleg vannak, akiknek hiába mondod, akár ilyen erős képekkel is, nem megy át az üzenet. Volt egy pár, ahol a lány már nagyon össze volt törve, mert a férfinak korábbról volt már gyereke, és ő például nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy van meddőség, hiszen őt nem érintette. Így egyedül maradni egy ilyen helyzetben nem egyszerű.

Biztosan volt neked is ekkor olyan időszakod, amikor semmihez nem volt kedved. Nem akartad bevenni a gyógyszereket, követni a diétát. A személyes tapasztalataidra is kíváncsi vagyok, de oktatóként is kérdezlek, hogy ez rendben van így?

Igen, ez normális. Én oktatóként is a személyes megéléseimből szoktam példákat mondani. Nekem is volt olyan, hogy azt éreztem, orvost és gyógyszert nem akarok látni, több diétát nem akarok megcsinálni – és ez teljesen belefér. Normális, hogy az ember egyszer csak telítődik. Azért szeretem ezt a módszert, mert ez nem úgy működik, hogy benne vagy egy folyamatban – mint a lombik -, ahonnan aztán nem vagy csak nagyon nehezen tudsz kiszállni, mert annyira követi a protokoll egyik lépése a másikat, ráadásul az egy drága eljárás, sok befektetett pénzzel, így a párok azt is mérlegelik, hogy anyagilag mekkora a veszteség, ha az eljárás közben gondolják meg magukat. Itt, a mi módszerünkben nem történik dráma, ha szükséged van szünetre, mert a megpihenés után ugyanonnan tudjuk folytatni, mint előtte. Szoktuk javasolni, hogy a megfigyeléseket ne hagyják abba a klienseink, de ezen kívül nincs akadálya. Pihenni is tudni kell ebben, nem robotok vagyunk, és nem arról szól ez, hogy mindent muszájból kell csinálni.

Nektek kiderült végül, hogy mi volt az oka a gyermektelenségnek?

Nem. Találtunk okokat, próbáltuk megjavítani ezeket, de nem vezetett sehová. A kislányunk egy olyan ciklusban fogant, amikor mi már egyáltalán nem gondolkoztunk abban, hogy valaha gyerekünk lesz. A megfigyeléseket csináltam, de emellett semmit nem szedtem. Aztán ebből volt is gond, mert nagyon kockázatos volt, hogy megmarad-e a baba. Előtte sok mindent megcsináltam én is: diétáztam, vitaminokat és gyógyszereket szedtem. Amikor kiderült valami, akkor annak a terápiáját végigcsináltam, de mindig eljutottam arra a pontra, hogy elég. Volt, amit megtartottam persze. Tudjuk például, hogy D-vitaminból nincs sok, így azt szedtem, de a folsavat, ami nagyon fontos a várandósság alatt, elhagytam, mert úgy voltam vele, hogy ez a hajó már elúszott nekem. Nagy meglepetés volt ezután a pozitív eredmény!

Akkor igazi kis ajándék a maga huncutságával. Én is ezt tapasztalom, akár saját magamon, akár beszélgetésekkor, hogy egyre több nőnél nincs konkrét ok, nincs a vizsgálatok végén egy explicit diagnózis. Te mit tapasztalsz?

Ez egy nagyon érdekes helyzet, mert sokan, akik konkrét bajjal érkeznek hozzám, nekik akkora gondjuk van, amit még feleannyira sem akarna magáénak az ember. Rengetegen jönnek, akiknek pedig nem tudjuk, mi a bajuk, nekik akkor próbáljuk felgöngyölíteni az okokat. A mi esetünkben is így volt ez, egy konkrét, megfogható ok nem volt, de mindig találtunk valamit, hogy ez sem jó, az sem az igazi, valamit kezdeni kell ezekkel. Ettől a módszer sokak számára nem is szimpatikus első hallásra, mert ahhoz vannak szokva az emberek, hogy azonnal jöjjön a megoldás. A lombik ebből a szempontból egy sokkal gyorsabb megoldást ígér, mint amit mi valaha is tudunk nyújtani, de nem is akarunk ilyet ígérni. Ez nem egy sprint, sokkal inkább egy maratoni futás. Tudom, hogy fárasztó tud lenni, hogy kizárunk egy okot, és aztán csak várakozunk. A legnagyobb lépés nekünk az volt – és nagyon megkönnyebbültünk, amikor eljutottunk idáig -, amikor az agyunk fogságából kiszabadultunk. Amikor úgy állsz neki, hogy most minden rendben, a következő hónap lesz az! Végül nem az lesz, csalódsz, és ismét fel kell építened magad, de ezúttal sokkal mélyebbről kell felállni. Ez nagyon nehéz. Nekünk rengeteget segített, amikor volt egy pont az életünkben, hogy azt mondtuk: mindjárt negyven évesek leszünk, küzdöttünk közel egy évtizedet – engedjük el. Foglaljunk le bátran síeléseket és nyaralást, vegyük meg a repülőjegyet, ne görcsöljünk azon, mi lesz, ha…? Bezárják az emberek saját magukat az elméjükbe, és mi magunk kreáljuk ezeket a helyzeteket. Önmagunkat korlátozzuk, aztán várjuk is, hogy ha már ennyi mindent “feláldoztunk”, akkor legyen valami. Berendezkedünk egy ennek a helyzetnek mindent alárendelő életre, és ez egy idő után nagyon őrjítő tud lenni.

Beszéltetek az örökbefogadásról?

Igen, még a legelején. Én nagyon sokáig szerettem volna, de a férjem nem érezte ezt magáénak, ő nagyon várta, hogy legyen saját. Nem tettünk erőszakot egymás gondolatain. A vége felé, amikor látszódott, hogy nem lesz gyerekünk, akkor ő hozta ezt fel, de addigra már én nem voltam nyitott. Végül valamennyire elkezdtük, de anélkül, hogy bántanám a magyar örökbefogadási rendszert, nem tudtunk azonosulni azzal, hogy nekünk milyen gyereket kellene örökbe fogadnunk szerintük. Lehet, hogy fiatalabb korunkban ők is flexibilisebbek tudtak volna lenni, de ezen a ponton úgy voltunk vele, hogy ez nem egy játékszer, amit megunás után visszaviszel a boltba. Életre szóló felelősség. Mivel azonban a rendszer sajnos nem így működik, végül feladtuk ezt. Sok kliensemnél viszont ez lett az út, és nagyon jó látni a fotókon, olvasni a leveleikben, hogy olyan édes babákat nevelnek végtelen szeretettel! Ha végül nem jön a jónak számított ciklusokból a gyermekáldás, akkor egy bizonyos jó ciklusszám után igyekszünk mindenkit az örökbefogadás felé terelni.

Nagyon fontos, hogy megbízzunk az orvosunkban. Van bármilyen jó tanácsod, hogy itthon – akár a Creightonhoz kapcsolódóan – hogyan válasszunk olyan nőgyógyászt, akiben meg tudunk bízni?

Nagyon fontos, hogy a nők ne érezzenek döntésképtelenséget! Ez egy nagyon bizalmi szakma, fontos, milyen orvos nyúl hozzád. Nem kell hagyni, hogy bizonyos dolgokat (néha akaratod ellenére) csináljanak veled – hallok mindenféle szörnyű történetet, ami utána traumaként, sokszor életen át tartó panaszként marad meg. Javasolni szoktam, hogy ha nem érzed jól magad, nem hallgat meg az orvos, akkor állj fel és keress másikat. Szerencsére sok nőgyógyász van, nem lehetetlen, hogy megtaláld a neked jót. Lehet, hogy ő a maga nemében remek doktor, de a te habitusodnak és igényeidnek nem felel meg, és ilyenkor nem szabad félni nemet mondani. Nekem volt olyan, hogy már a váróteremben otthagytam: nem gondolom, hogy normális lenne, hogy minden magyarázat nélkül várakoztasson egy időpontos magánrendelésen három órát. Sokszor azt látom a klienseimen, hogy a végén már görcsösen ragaszkodnak valakihez, akiről más azt állítja, hogy ő a legjobb orvos, és hogy minden áldozatot megér rá várni, vele dolgozni. Ez nincs így!

Biztosan nehéz volt neked, hogy annak idején itt nem volt NaProTechnológiát végzett orvos. Hogyan oldottad meg?

Nekem adta magát a helyzet, hogy az orvosom – annak ellenére, hogy Írországban élt – Dr. Phil Boyle legyen, aki miatt belevágtam az egészbe, így mi végül Skype-on beszéltünk meg mindent, a vizsgálatokhoz pedig kerestem itthon nőgyógyászt. Lássuk be, ez is egy erősen bizalmi helyzet volt, kicsit visszautalva az előző kérdésre is.

Ha már ennyit beszéltünk a Creighton módszerről, akkor kérlek, mesélj erről, hogy azok, akik nem ismerik, képet kaphassanak!

A Creighton módszer egy olyan biológiai jeleket rögzítő módszer, aminek a segítségével a nő a saját testének a nyelvén tanul meg beszélni. Megérti, mit kommunikál a teste, hiszen ezek a jelek lesznek azok, amik segítik őt, hogy az adott ciklusában és élethelyzetében a látott jelek odavalók-e vagy sem. Mik a biológiai jelek? Például a menstruáció, a méhnyaknyák jelenléte és minősége, vagy akár a luteális szakasz kalkulációja. Azaz nagyon sok minden utal arra, hogy az adott reproduktív helyzetben azok a jelek megállják-e a helyüket vagy sem. Egy kamasz lánynak például teljesen más a ciklusmintázatának a felépülése, mint egy szoptatós édesanyának vagy egy menopauza felé menő nőnek. Ami egyiküknek normális, a másiknak valószínűleg nem az. Minden kliensünknek megtanítjuk a módszer alapját, esetleg itt-ott egy kis plusz kiegészítést még adunk a későbbiekben, és összeáll a kép. A testünk folyamatosan kommunikál velünk, a kulcs az, hogy ezt mi értjük-e. Táblázatban vezetjük a biológiai jeleket, és így lehet követni azt, hogy minden rendben van-e. A kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e reagálni a jelzéseinkre, vagy egyáltalán meghalljuk-e mit üzen a testünk. A módszer használható a várandósság elkerülésére és létrejöttére is.

Van olyan, akinek nem használ a módszer?

A biológiai jelek vezetése a menopauza beálltával erősen behatárolttá válik. A NaProTechnológiának pedig három korlátja van: nulla hímivarsejtszám, a petevezetékek átjárhatatlansága és ha megnyitó műtéttel sem sikerült ezt rendbe hozni; és a menopauza.

Hogyan kapcsolódik a módszerhez a NaProTechnológia?

Az amerikai anyaintézet jó 43 éve vezette be a Creighton módszert, és akkor nem gondoltak arra, hogy ennek lesz bármi orvosi vonzata. Rájöttek egy pár évtized múlva – a sokféle táblázatmintát látva – , hogy ezek azonos tünetekhez, okokhoz vezettek. Ezt elkezdték kutatni és megoldásokat keresni, így fejlődött ki az orvostudományi rész, a NaProTechnológia: egyszerűen csak választ adtak a táblázatvezetés közben felmerült biológiai kérdésekre. Olyannyira szorosan kapcsolódik egymáshoz ez a kettő, hogy a NaPro csak a Creighton táblázatvezetés mellett és azzal együttműködve, az abban a ciklusban tapasztaltak mentén diagnosztizálva gyógyít. A NaProTechnológia tehát nem létezik a Creighton módszer nélkül. Orvosok, itthon túlnyomórészt nőgyógyászok végzik.

Ma Magyarországon hány orvos és oktató van, akikhez fordulhatnak azok, akiknek megtetszett ez a módszer?

Hat végzett oktató van, kilenc oktatójelölt, így tizenöten vagyunk. A jó hír, hogy már az ország keleti részén, Debrecenben is van oktatójelöltünk – eddig sajnos nagyon fővároscentrikusak voltunk. Orvosunk jelenleg öt van, és ebből egyikük Írországban praktizál, a többiek pedig Budapesten dolgoznak.

Nagyon köszönöm a beszélgetést és az őszinteséged! 

Akit érdekel a módszer és utánaolvasna, itt teheti meg: http://csaladtervezo.hu/

Halmi-Juhász Ágnes

 




Beszélni arról, amiről nem szabad…

Avagy tabuk nélkül a szexualitásról, szexuális nevelésről egyházon belül és kívül.

Próbálom tömören összeszedni a gondolataimat és megrostálni azokat ebben a cikkben, hisz e téma hallatán mindig tömérdek dolog jut eszembe. Az elmúlt 2-3 évben ez lett a vesszőparipám, ami nálam azt jelenti, bármikor szívesen megállok egy kiadós eszmecserére bárkivel, aki az utamba kerül.

Már nem is tudom, hogy konkrétan honnan jött az ötlet erről a témáról írni, viszont azt igen, hogy a saját botlásaim és személyes kapcsolati csalódásaim vezettek el arra a következtetésre, hogy talán itt lehet a kutya elásva. Minél mélyebbre ásva ebben a témában, s ezzel együtt magamban az önismeret és Isten segítségével, rájöttem, sok minden torzultan él bennem, amelyek nem is csodálkozom, hogy megnyomorították az életem. 

Akkor kezdeném is valahol itt.

Szexualitás és egyház. Na, bumm. Most van az a pillanat, amikor a legtöbb olvasó e két szó együttes hallatán megáll és gondolkodik. Szexualitás és egyház? Szabad vagy egyáltalán lehet-e a két szót egy napon vagy akár egy lapon emlegetni? Én voltam annyira bátor, hogy megtettem. Sőt, ez lett a nemrégiben elkészült mester diplomám  témája. Ráadásul az egyik célkitűzésem a dolgozatom megírásával éppen a keresztyén körökben meglévő tévhitek eloszlatása a szexualitás és annak megélése kapcsán, a valódi keresztyén szemlélet ismertetése, ezzel együtt pedig a figyelem felhívása a szexuális nevelés fontosságára vallásos környezeten belül is. 

Azt látom, hogy a szexualitás veszített napjainkban az értékéből, ezzel együtt a szexuális nevelés és az ember e területhez való viszonyulása is megváltozott. Ezt támasztja alá számos felmérés, a kutatások és az ezzel foglalkozó szakemberek is.

A részigazságok (legyen az teológiai, biológiai, pszichológiai stb.) felértékelése – mint ahogyan ezt oly sokan és sok esetben tesszük a mindennapokban –, valamint azok folyamatos hangoztatása és monopólium helyzetbe való állítása meglátásaim szerint túlnyomórészt hatástalannak minősülhetnek, ami kétségkívül ellenhatást fog elérni. A segítségadás az intim szféra megsértésének, támadásként hathat, ha nem megfelelő az adott hozzáállás az egyénhez és a problémához egyaránt. Annál is inkább, mert a szexualitás ma is olyan tabuizált életterület, amelyről vagy sehogy, vagy csak virág- vagy obszcén nyelven beszélnek.

Változóban van a világunk, változóban vagyunk mi is, és a felnövekvő generációk is. Sok a kérdés és kevés a hiteles válasz, főleg, ha a szexualitáson és annak megélésén belül a családi vagy párkapcsolati modellekre gondolunk most elsőként. Ha a statisztikákat nézzük, csak elborzadunk. Mindezek a megváltozott társadalmi normákról, rendszerekről és az átalakult társas kapcsolatokról, együttélési szokásokról tanúskodnak. 

Miért viszonyulunk ennyire ridegen, demoralizálóan és természetellenesen a szexualitáshoz? A szexualitás, a nemiség épp olyan alkotóeleme a személyiségünknek, mint az intelligenciánk vagy a spiritualitásunk. Mindenhol ott van, ahol teljes emberként veszünk részt a mindennapokban, tehát nem korlátozódik az élet egyes területeire.

A nemiség egyrészt tabu jellegénél fogva, másrészt a helytelen feldolgozása, ismertetése miatt, azt mondhatom, hogy a gyakorlatban és a mindennapokban a testet elfogadó, értéknek tekintő megközelítés nem igazán ismérve az egyháznak, sőt joggal kijelenthetem azt is, fényévekre állunk ettől az attitűdtől. Számomra ez azt sugallja, hogy jelentősen kevés lehet azon beszédek/prédikációk/párbeszédek száma, amelyek elfogadónak és hatékonynak minősülnek az egyház részéről a fiatalok körében. Ugyanakkor az egyházi kiadványok azon száma is korlátozott, amelyek szabadságunkat tiszteletben tartva, saját kincseink felfedezésére hívna, megközelítésében pedig felüdülésre találhatnának azok is, akiket elkedvetlenítettek a moralizáló ítélkezések. Emellett kevesen vannak azok is, amelyek üzenete nem erőltet semmit, hanem szexualitásunk gyógyulásának és helyreállításának lehetőségét kínálja fel. (ld. Christopher West: A test teológiája kezdőknek)

Juhász-Laczik Albin katolikus teológus hangoztatja: „Jézus tudott úgy beszélni értékekről, hogy közben nem ítélkezett. Sőt, rá tudta venni a tömeget is, hogy ítélet helyett engedjenek teret a továbblépésre. Nemiségről, a testről röviden, érthetően, és mégis a képviselt értékhez méltóan? Szerintem ez nagyon mélyen bennünk van. Emlékezzünk csak: a jézusi örömhír egy olyan világban hirdette, hogy Isten testté lett, amely – újplatonista divatszínezetként – megvetéssel tekintett a testre. A test a lélek börtöne – vallották az apostolok kortársai, ők pedig elkezdtek arról beszélni, hogy a mindent irányító értelem, a logosz, azaz Isten nemhogy testté, hanem hússá lett. Inkarnáció. Ennél a szónál rövidebben és tömörebben nehéz lenne úgy beszélni testiségről, hogy még az isteni értékét is kifejezzük.”

Az egyház általában a „lelki” dolgokat hangsúlyozza. Testünk és nemiségünk rossznak tartandó és hanyagolandó, fontosságáról kevésbé esik szó. Ferenc pápa hangsúlyozza: „keresztényként „lelki életet” élni soha nem azt jelenti, hogy elszakadunk az anyagi világtól. Jézusnak „semmi köze nem volt azokhoz a filozófiákhoz, amelyek megvetették a testet, az anyagot és a világ dolgait.” Ma már látjuk és elismerjük, hogy „az egészségtelen dualizmus a történelem során egyes keresztény gondolkodókra is hatott, és mindez az evangéliumot is eltorzította.”

II. János Pál szerint a Sátán legfőbb célja mindig is az volt, hogy elszakítsa egymástól a testet és a lelket. „Amikor elutasítjuk a nemiség és az erotika torzulásait, soha ne becsüljük le és ne hanyagoljuk el magát a nemiséget és az erószt”, mert amikor ezt tesszük, egyenesen a Sátán csapdájába sétálunk bele és nem leplezzük le az ördög hazugságait. A test és lélek szétválasztására II. Pál pápa szerint létezik egy teológiai szakkifejezés, ami nem más, mint a halál. Ide vezet minden eretnekség csakúgy, mint a manicheizmus. „A test pornográf eltorzítására nem az a helyes válasz, hogy elutasítjuk a testet, hanem hogy visszahódítjuk, vagyis helyreállítjuk, amit a bűn eltorzított, hogy felragyoghasson a test valódi dicsősége, nagyszerűsége és felbecsülhetetlen értéke. A nemiséget bálványozó kultúránkkal nem az a gond, hogy túlértékeli a testet és a szexualitást, hanem éppen az ellenkezője valósul meg: nem értékeli eléggé.”

A torzításhoz szükséges eszközöket egy karnyújtásnyira vagy akár egy gombnyomásra meg is kapjuk a technika vívmányainak és a médiának köszönhetően. Ezek azok a dolgok, amelyek nagyban megnehezítik a mai ember vívódásait. 

Mai, információs társadalmunkban már jellemzően nem a kistestvér érkezése generálja a legtöbb kérdést a gyerek számára, hanem az első online szexuális tartalmak, amikkel ő maga, illetve kortársai tolmácsolása révén találkozik. Az internetes forgalom 75%-a ma már az okostelefonokon zajlik – amelyekre szűrőprogramok sem tehetők –, így teljes mértékben kikerült a szülők felügyelete alól, hogy mit tölt le, vagy miket néz a gyerek.

Hevesi Kriszta szexuálpszichológus gondolatával teljesen egyetértek, aki szerint tévhit, hogy a mostani generáció rosszabb, mint az előzőek voltak. „Inkább arról van szó, hogy a mostani fiatalok rosszabb eszközökkel rendelkeznek. Ilyen eszközök a modern kor fejlett technikai vívmányai; az okostelefonok. Ezek jelenléte sokszor hátráltathatja a kapcsolatok fejlődését, elősegítheti a párok eltávolodását, mert sokan, még ha mellettük is van a másik, mégis a figyelmüket a virtuális világ köti le és elmaradhatnak a személyes beszélgetések. A pornó filmek is válhatnak olyan eszközökké, amik problémát jelenthetnek egy kapcsolatban.”

Jim Taylor A digitális nemzedék nevelése című könyvének megírását azzal indokolja, hogy szeretné megértetni az olvasóval: a tömegkultúra és a technika a két legerősebb hatás, amelyek gyermekeinket érintik. Nyíltan vagy rejtve befolyásolja őket pszichológiailag, érzelmileg és szociálisan, mind pozitív, mind negatív értelemben. Ez a két hatás eredendően se nem rossz, se nem jó, de nem mondható semlegesnek sem. Akkor válhat veszélyessé, ha a gyermekek ellenőrizetlenül és korlátlanul használhatják. Mindeközben semmi sem védi meg őket a hatásaitól, csupán mi, akik neveljük, és elsősorban a szülő szükséges, hogy hiteles és példamutató életével segítsen tudatos médiafogyasztóvá válnia a gyereknek.

Kérdés: Hogyan tudjuk megállítani az ördögi mókuskereket?  Jó kérdés. Valahol el kell kezdeni. Fiatalként: Találd meg azt a felszabadult, bizalmas légkörű közösséget (legyen az gyülekezetben, egyetemi közösségben, iskolában, ifin,  ahol lehet tabuk és félelem nélkül beszélgetni, csevegni ezekről a dolgokról. Kezdésnek ez éppen elég. Én a saját egyetemi gyülekezetemen belül alakítottam ki egy női kört – aminek mondhatom, hogy rengeteg pozitív hozadéka volt mindenki számára –, ahol „csak” beszélgettünk egymással.

Felnőttként: Számos esetben személyesen bizonyosodtam meg afelől, hogy a nemiséghez kapcsolódó téves információk, generációs nézetek – egyházi és világi viszonylatban egyaránt – torzítják a fiatalok fejlődését és attitűdjét. Úgy gondolom, minden embernek joga van a hiteles információhoz, különösképp a gyerekeknek és a fiataloknak. Meggyőződésem, hogy máskülönben egy fiatal sem találhatja meg az utat, amely az egészséges, szeretetteljes és Isten közeli életúthoz, életmódhoz vezet. Véleményem szerint ez is hozzátartozik az istenképűségünkhöz. Feladatunk a pásztorlás, a tanítás, jelen lenni fiataljaink életében, következetesen és valóban Istent képviselve. Meglátásom szerint, ha ebben a nagy kérdésben, ami minden fiatalt foglalkoztat, bizalmas, őszinte beszélgetőpartner vagyok, csak akkor tudok beszélni nekik a kegyelemről, áldozathozatalról, Krisztusról. Másképp kevés az esélye annak, hogy halló fülekre és nyílt szívekre akadjak köztük.

A személyiséget meghatározó nemiséget nem lehet sem az átszellemült szeretetre, sem a puszta testiségre leszűkíteni. Férfi vagy női mivoltunk elfogadása egész életünk feladata. A nemiség személyes integrálása a kisgyermeknél kezdődik testének megismerésével; problémává lesz a serdülés erotikus kapcsolataiban és ösztönös élményeiben; s abban a folyamatban bontakozik ki, amelyben a partneri szeretet-képesség az emberi érettség bizonyítója lesz, vagyis amikor a szeretet a teljes felnőttkorban, a házasságban és a bensőséges egyesülésben eléri csúcspontját; s végül az öregedés elfogadása a nemiség területén is új feladat. Bár az egyes életszakaszokban az eltévelyedések különféle veszedelmei előfordulhatnak (önzésben, exhibicionizmusban és nárcizmusban) és a nemiséghez kapcsolódhat bűn, a nemiség mégis Isten jó ajándéka.

Egy biztos, a megváltozott világ felborult értékeket és értékrendet kínál különösen a fiatalok számára.  A keresztényi értékek képviseletében megerősítésre van szükség, főképp a szexuális nevelés területén. A teológiának és az egyháznak, vélekedésem szerint, igenis feladata helyes mederbe terelni a szexualitást és pozitív módon beszélni arról. 

„Akár úgy is mondhatjuk, hogy kelettől nyugatig ugyanazok a változások zajlanak le a vallásos fiatalok életében. Az új trendek új kihívásokkal szembesítik az egyházakat. A fiatalok már elmondták, hogy mit szeretnének: kapcsolatot, példamutatást, olyan hitet, mely nemcsak egy vasárnap délelőtti elfoglaltságot jelent, hanem kapaszkodóként tud szolgálni a kihívásokkal teli mindennapokban. Hogy miért van szükségük ehhez egy intézményre vagy közösségre? A válaszokat most már az egyházaknak kell megadniuk.”
David Kinnaman

Bódi Rozália
Vendégíró







Felhasznált szakirodalom:
 Christopher West: The Theology of the Body for Beginners, Rediscovering the Meaning of Life, Love, Sex and Gender, Beacon Publishing, Florida, 2017
Magyar kiadásban: Christopher West: A test teológiája kezdőknek. Az élet, a szerelme és nemiség értelmének újrsfelfedezése, MIssion is Impossible Kft., 2017

Párkapcsolati tabuk

Kedves nőtársam…

Bizonyára számodra is ismerős a tabu kifejezés. Életünk során nagyon sok tabuval szembesülünk. Tabu az, amiről nem beszélünk. Tabukkal szembesülünk a keresztyén vallásgyakorlatunkban, tabukkal a párkapcsolatainkban, házasságunkban, a családban, munkahelyi környezetben és igazából az élet minden területén.                                                   

Jelen esetben a párkapcsolati, keresztyén házassági tabukról ejtenék pár szót. Júliusban készült el magiszteri dolgozatom (államvizsga) a teológusok, lelkészek párválasztásáról. Dolgozatomban külön foglalkoztam a keresztyén házasság kérdésével. Számomra nagyon megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy a keresztyén házasság is rengeteg tabut tartalmaz. Ilyen tabuk például a szexualitás, a párkapcsolati válságok, a válás. Még mielőtt rátérnék a tabuk tárgyalására, fontos megemlítenem, hogy a dolgozatban arra kerestem a választ, hogy a teológusok vagy fiatal lelkészek párválasztása mitől más. Nem jobb, nem rosszabb, hanem egyszerűen csak különbözőbb-e más foglalkozású ember párválasztásánál vagy házasságánál. Már itt az elején szembesültem az első nagy tabuval, ami érdekes módon nem a szexualitás, hanem a válás. Szarka Miklós, nyugalmazott református lelkipásztor és a párterápia kimagasló hazai egyénisége volt az, aki szembesített beszélgetéseink és könyve kapcsán azzal, hogy mekkora a baj. Baj abban az értelemben, hogy sokszor azt gondolja az ember, keresztyén házasságokban nincsenek válságok, nincsenek válások. Ha eddig azt hitted, hogy a keresztyén párkapcsolat, házasság mindenféle problémától mentes, hát kedves nőtársam, el kell szomorítsalak. Ez nem minden esetben állja meg a helyét. Lelkészek és keresztyének közé is ugyanúgy beférkőznek a nehézségek, sőt néha odáig fajul, elmérgesedik a helyzet, hogy már csak a válás segíthet egy látszólag tökéletesen működő kapcsolaton. Ugye, te is azt gondoltad, naivan, mint én, hogy az Isten gyermekein nem foghat ki sem probléma, sem válás? Bár nem beszélünk róla, mégis egy meglévő jelenség. Sajnos az emberi gyarlóság legtöbbször a kapcsolatokban mutatkozik meg, de mégis van egy jó hír azok számára, akik javítani szeretnének a kapcsolatukon, vagy a válást szeretnék megelőzni. Vannak esetek, amikor már csak a saját erőnkből nagyon nehéz új alapra állítani egy kapcsolatot, de tudnunk kell, azt is, hogy mindig van lehetőség segítséget kérni. Elsősorban kitartóan kell imádkoznunk és hinnünk abban, hogy az, Aki bemutatott minket egymásnak, továbbra is velünk van és bátran kérhetjük, hogy áldja meg életünket és kapcsolatunkat. Másodsorban ott van a külső segítség, egy párterapeuta, aki a legjobb szaktudása szerint segíthet a konfliktusok mediálásában, és abban, hogy megláthassuk a saját gyengeségeinket és hibáinkat. A már fentebb is említett párterapeuta, Szarka Miklós mesélt nekem a válás terápiás kezeléséről. Ennek 3 féle fokozatáról. Az első, a primer fázis, amely a prevencióról szól, vagyis arról, hogy a pár hogyan előzze meg a válságot. A második szakasz a szekunder, amikor már jelen van a válság, ezt a pár felismeri és legtöbben ilyenkor keresik fel egyénenként vagy párjukkal együtt a terapeutát. A harmadik és egyben az utolsó fázis a tercier, már az elváltakkal foglalkozik. Itt a legfontosabb, amit tehet a terapeuta, hogy átsegíti az egyént a nehéz folyamaton. Ez egyfajta utógondozásként szolgál.

Végezetül pedig Jézus álláspontját mutatnám be a válással kapcsolatban. Számára ez nem volt tabu, így Jézus a következő párbeszédet folytatta a farizeusokkal:

„Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, elhagyta Galileát, és elment Júdeának a Jordánon túli vidékére. Nagy sokaság követte, és ott meggyógyította őket. Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Ő így válaszolt: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” Majd így folytatta: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” Erre azt mondták neki: „Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?” Jézus így válaszolt nekik: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” Ő azonban így válaszolt: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Mt 19,1-12)

Farkas Orsolya-Júlia
Vendégíró

Lombik – ahogyan én átéltem

Sok minden fájhat. Minden élethelyzetben más és más fájdalmakkal találkozunk, ami lehet testi és lelki egyaránt. Nekem az első igazi találkozásom a fájdalommal, a nagyszüleim elvesztése volt. Igazi farkasszemet néztünk egymással: én, és a halál következtében beálló veszteség. Nehezen tudtam, mit tegyek, hogyan dolgozzam fel, még annak ellenére is, hogy születésem kezdete óta református családban, református nagyszülők unokájaként nevelkedtem.

Tovább a cikkhez

Zárt tér a közösségben, avagy lombik a gyülekezetben

Homunculus:
„Hogy vagy papus? Nem volt ez tréfaság!
Jöjj és öleld meg szíved magzatát!
De csak vigyázva, szét ne törd üvegcsém.
A dolgokat így jellemezném:
szűk a mindenség a természetesnek,
a művi dolgok zárt teret keresnek.”
/Goethe: Faust/

A „The Lancet” című angol orvosi szaklapban 1978. augusztus 12-én jelent meg egy rövidke és alig észrevehető közlemény, melyben Patrick Steptoe és Robert Edwards bejelentették, hogy megszületett az első „lombikbébi”, Louise Brown. Az anya kilenc évi meddőség után in vitro fertilizációval (a továbbiakban: IVF) – azaz az anyaméhen kívüli megtermékenyítéssel – adott életet leánygyermekének. Tíz évvel később, 1988-ban született meg az első magyar lombikbaba, Haán Zsuzsanna a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikáján.

Tovább a cikkhez

Haragudhatunk-e Istenre?

Haragudhatunk-e Istenre azért, mert még nem találkoztunk a párunkkal, mert elveszítettünk valakit, akit szerettünk, mert nem találjuk a helyünket a világban, mert úgy érezzük, hogy senkinek sem vagyunk fontosak, mert mindenki mást sikeresebbnek látunk magunk körül, mert nem tartjuk szépnek magunkat, mert várakoznunk kell a gyermekáldásra, mert úgy érezzük, rengeteg imádság ellenére hallgat? A rövid válaszom az, hogy igen!

Tovább a cikkhez

A szépség és a szörnyeteg

Ha meg kellene neveznem egy okot, ami idővel depresszióhoz vezet(het), a kiégést az elsők között említeném. A téma felkapott lett mostanában a különböző pszichológiai témájú szaklapokban, életmód blogokon. A kiégés a Merriam-Webster értelmező szótár szerint olyan állapot, amely hosszantartó stressz és frusztráció hatására alakul ki, amely során fizikális, érzelmi és motivációbeli kimerülés következik be.

Manapság amennyire sokat emlegetett témáról van szó, annyira nincs egységes álláspont a kiégés kialakulásának egészségügyi okairól, a diagnózisáról és a kezeléséről sem. A napi munkavégzésünk, hétköznapi feladataink, emberi kapcsolataink során számtalan olyan szituációba kerülhetünk, amely dühöt, aggódást, félelmet, elégedetlenséget, türelmetlenséget vagy más negatív érzelmi reakciót indíthat el bennünk. A lelkileg erős, reziliens emberek a helyükön kezelik ezeket az olykor fárasztó, vagy idegesítő eseményeket, de előfordulhat, hogy olyan élethelyzetben sűrűsödnek felettünk a feladatok, a „kell”-ek, az „azonnal”-ok, amellyekkel úgy érezzük, nem tudunk már megbirkózni és kimerülünk. Ez a hosszabb-rövidebb ideig tartó, szinte zsibbasztó állapot tehát sokunk számára ismerős lehet. Az ősz egyébként minden ódon szépsége ellenére állandósul nemcsak a külvilágban, de a szívünkben is, „s ont monoton bút konokon és fájón…” 

Az ószövetségi próféták közül igen sokak számára ismerős volt ez a jelenség: többen is úgy fohászkodtak Istenhez, hogy nyughatatlanságtól, bánattól, fásultságtól, keserűségektől szenvedtek. Többen, közöttük Illés vagy Jónás, még azért is kiáltottak, hogy az Úr vegye el a lelküket magához. Lukács evangéliumát fellapozva több olyan szituációt találunk, ahol Jézus a kiégéshez hasonló állapotú, megfáradt szív következményeire hívja fel a figyelmet. Az egyik legismertebb a magvető példázata: „És amelyik a tövis közé esett, ezek azok, akik hallották, de elmenvén, az élet gondjaitól, és gazdagságától és gyönyörűségeitől megfojtatnak, és gyümölcsöt nem teremnek.” Keresztény életünk egyik legfontosabb elemeként vonul végig az Újszövetségen a gyümölcstermés, a jó gazda még le is metszi rólunk a nem termő ágakat, hogy még többet teremjünk. A megfáradt szív azonban elnehezül, leveszi a fókuszt az égiről, és a nehézségekre, a földire koncentrál, ezáltal nem tud munkálkodni az Isten országában. Jézus a mi tiszta gondolkozásunkat emlékeztetés által serkentgeti, amikor még egyszer felhívja a figyelmet az eljövetelével kapcsolatban: „De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek tobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap.”

Jézus ugyanakkor nem olyan, aki elhordozhatatlan parancsolatokat aggatna a nyakunkba anélkül, hogy ne kínálna kiutat: saját magát. Sokszor a saját békességünket, nyugalmunkat, a jövőre való kilátásunkat és reményünket azért veszítjük el, mert magunkban bízunk, a képességeinkben, az ötleteinkben, a kapcsolatainkban. Irányítani szeretnénk az életünk minden területét, a körülményekre, az emberekre viszont nincs igazán befolyásunk. Isten vigasztalása az, amihez fordulhatunk a nehéz időkben: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” 

A jól ismert Disney-klasszikus, a Szépség és a szörnyeteg szemléletes példa a lélek borúval, fáradtsággal tarkított napjaira. A Szörnyeteg a legtöbb ember számára nem látható, elvarázsolt, régen szebb napokat látott kastélyban tengeti életét egyre kiábrándultabb szívvel, ahol sok időt mereng szívének szimbóluma, a hervadó rózsa társaságában. Ugyanis a kiégés rekedt hangjai közepette is az ember vágyakozó marad, tekintetét a hőn áhított nyugalom, a siker, vagy valami más célra helyezi, csak épp ez a cél számára elérhetetlennek vagy rendkívül küzdelmesnek tűnik.

Vajon mi kire vagy mire szegezzük a tekintetünket? Arra, aki felemelhet, aki által képesek vagyunk arra, hogy megálljunk, vagy arra, ami egy végeláthatatlan örvényben tartja gondolatainkat? 

Ökrös Tünde
Vendégíró