Lombik – ahogyan én átéltem

Sok minden fájhat. Minden élethelyzetben más és más fájdalmakkal találkozunk, ami lehet testi és lelki egyaránt. Nekem az első igazi találkozásom a fájdalommal, a nagyszüleim elvesztése volt. Igazi farkasszemet néztünk egymással: én, és a halál következtében beálló veszteség. Nehezen tudtam, mit tegyek, hogyan dolgozzam fel, még annak ellenére is, hogy születésem kezdete óta református családban, református nagyszülők unokájaként nevelkedtem. Annyira fájt anyai nagymamám elvesztésének a hiánya, hogy lebénult a lelkem és a szívem. Majd pár évvel később apai nagyapám elvesztése következett, és legvégül közel egy évtizeddel később elvesztettem utolsó nagyszülőmet is. Ekkor billent helyre a halál és köztem valami. Tisztán emlékszem minden pillanatra, minden fénycsóvára, minden illatra, az érzések áradatára. A jeges rémületre, ahogy beléptem a kórház folyosójára. A mély csöndre, arra hogy nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy megint itt van a halál. Ahogy ezt kimondtam magamban, az egész folyosó fényárban kezdett úszni, és olyan volt, mint egy ragyogó, melegséget sugárzó ösvény. És elindultam. Tettem a lábaim egymás elé, mentem. Mentem a nagyapám szobája felé, és közben nem érzékeltem mást, csak hívogató, puha melegséget, a csodálatos fényeket, a békét. A szobájához érve mindez elillant, észrevettem családtagjaimat, üdvözöltük egymást, majd beléptem a szobába. Abban a pillanatban értettem meg, hogy nagyapám akkor megy el, hogy én is részese lehetek a távozásának. Olyan nyugalom, megnyugvás volt az arcán és körülötte, amit addig én nem tapasztaltam. Elköszöntem tőle, majd kimentem. A mérhetetlen fájdalom mellett akkor, ott értettem és éreztem meg, hogy mindaz, amiben elődeim hittek, úgy van. Hogy mindenki, aki fontos volt nekem, és már elvesztettem, ott van, ahová az a csodálatos fény és melegség vezette őket: az Egy Igaz Teremtő Istennél. Hogy az én megtett lépéseim, ott azon a folyosón az oltalmazó, békességet adó Istenhez vezettek. Ettől a pillanattól kezdve más a mi kapcsolatunk Istennel. Ez az élmény az örök kapaszkodó, a viszonyítási pont minden mélységben és magasságban, amit életem során megéltem. Mert tudom, hogy Ő oltalmazó, erőt adó Isten. Erőt ad az örömeim és a fájdalmaim elhordozásához. Attól a pillanattól értettem meg, hogy mit jelent pontosan a következő kérdésre adott válasz.

Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban? Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona.

http://www.ujszeged.ref.hu/bongeszo/kate/01.php

Az én életemben is volt néhány mélység: szakmai és magánéleti egyaránt. De mikor ilyen fordulópontokhoz értem, mert ezek mindig fordulópontok is az ember életében, akkor mindig kaptam iránymutatást. Például egy kavics képében vagy egy ige formájában. Ilyen visszatérő ige az én életemben az Ézsaiás 48, 17: ”Én, az Úr, vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami a javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.”

Mert Isten mindig vezet minket, mindig irányt mutat. Csak el kell csendesednünk, figyelni kell a belső hangra, ami Isten üzenete nekünk. De milyen nehéz is ez! Főleg akkor, amikor valamit nagyon szeretnénk, mikor valamire mindennél jobban vágyunk, de valamiért csak nem kapjuk meg. Nekem ilyen volt a gyermek iránti vágy. Nem tudtam elképzelni nélküle az életem. Zsigereim legmélyéről vágytam az anyaságra. Azonnal, abban a percben, ahogy azt kigondoltam. De nem ez volt az én utam. Nekem egy igen magas, meredek lépcsősort kellett megmászni. Az első lépcsőfokon a vágyakozással, reménnyel és kudarccal találkoztam. Igen, kudarccal, mert szembesültem azzal minden hónapban, hogy nem sikerült. Az elején könnyebben léptem át rajta, de aztán egyre nehezebben. Egyre inkább veszteségként éltem meg a sikertelenséget. Nem értettem, miért nem. Kerestem az okokat, és nem találtam értelmes, racionális választ. Dühös voltam. Sírtam. Nem éreztem magam teljes értékű nőnek. Ekkor már a második lépcsőfokon jártam. Aztán jött a segítségkérés lépcsőfoka, amit nagyon nehéz volt megmászni. Az egyik legszemélyesebb vágyamat mások elé vinni, akik nem a családtagjaim, barátaim. Mindeközben perlekedtem Istennel. Őt sem értettem, holott tudtam, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le a fejemről tudta nélkül. De mégis… Aztán jött a negyedik lépcsőfok: a megsemmisülés lépcsőfoka, amikor megtudtam, hogy természetes úton nem lehet gyermekem. Egy lehetőségem van: a lombikprogram. Ijesztő volt. Tele voltam kérdésekkel. Minden kérdés közül a legnagyobb az volt, hogy vajon ez Istennek tetsző-e? Azonnal tudtam, kit kell megkérdezni. Ugyanakkor heteket vártam a beszélgetésre, mert tudtam, ez számomra egy sorsfordító beszélgetés lesz, hiszen egy hitét gyakorló, hitét megélő édesanyához, egyben orvoshoz készültem beszélgetésre. Nagyon izgultam. Izzadt a tenyerem, gombóc volt a gyomromban. Féltem. Féltem mind a személyes, mind az orvosi véleményétől. Akár az ítéletétől. Nem tudhattam, neki mi a véleménye, sosem hallottam erről semmilyen formában beszélni, de azt tudtam, hogy sok keresztény egyháztag, egyházi vezető, lelkész nem támogatja a lombikprogramot. Ő pozitív véleménnyel volt. Maximálisan a támogatásáról biztosított, és a beszélgetés végére az erősödött meg bennem, hogy a tudás ellentéte a tudatlanság, és a hit ellentéte a hitetlenség. Hogy a tudomány csak egy csodálatos eszköz, és Isten végzi el a teremtő folyamatot. 

Így vágtam bele a lombikprogramba. Mindezt sok-sok vizsgálat előzte meg, amely során  támogató orvosokkal, nővérekkel, asszisztensekkel találkoztam. Tele voltam reménnyel, hittel. Imádságos szívvel készültem. Tudtam, mennyien hordozzák szívükön, imádságukban a vágyamat. Elérkezett a nagy nap. Megtörtént a beavatkozás, a petesejt leszívása, a megtermékenyítés és visszaültetés. Ez így leírva egyszerűnek tűnik, de nem az. Tele van izgalommal. Torkot és gyomrot szorító félelemmel, hogy mennyi petesejtet tudtak leszívni, érettek voltak-e, amikor megtermékenyítették, eljutnak-e a beültethető szintig. Ugye, milyen steril? Pedig ez sem az. Ott és akkor ez a legmélyebb és legmagasabb érzelmi hullámvasút. Tele reménnyel, fájdalommal, mosollyal és könnyekkel. 

Kétszer vágtam bele, mindkétszer sikertelenül. 

Nagyon nehéz szavakba foglalni a megfogalmazhatatlant. Az elsőn könnyebben túlléptem, de nem volt egyszerű. Itt meg sem fordult a fejemben, hogy negyedév eltelte után ne vágnék bele újra. Elsirattam a pici kis életkezdeményt, és előre néztem. 

A második program sikertelensége nagyon megviselte a lelkemet, szívemet és azt mondtam, soha többet lombik. Mérhetetlenül fájt. Tudtam, hogy ezt a veszteséget nem tudom még egyszer elviselni. De amit tudtam és éreztem, az az volt, hogy anya leszek. Nem vádoltam Istent. Önmagamat sem értettem, mert én ennél sokkal hirtelenebb tudok lenni, de ebben a mélységben már egyszer sem vontam kérdőre, vagy kérdeztem tőle, hogy de miért? Ezen a mélyponton találkoztam ismét a “Homokba kell írni” című ifjúsági énekkel, valamint napokkal később a következő igével: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Prédikátorok könyve 3,1 

Ebből tudtam, hogy Isten velem van. Mindig is velem volt. Ekkor jött az ötödik lépcsőfok. A belső utazás lépcsőfoka. Az önvizsgálaté – hogyan élem a mindennapjaim? A mély, néha gyomorszájba vágó beszélgetések ideje volt ez. Amikor megpróbáltam kiengedni az irányítást a kezemből, amikor próbáltam nem csak külsőleg, hanem belsőleg is még inkább nő lenni. Nem összemosni a női és férfi szerepeket. Még többet beszélgettem, bár ezzel sosem volt gondom. 

Mindeközben folyamatosan arra törekedtem, hogy nehogy megbántsam azt az embert, akivel együtt megyünk ezen az úton. Próbáltam megérteni, megérezni az ő érzéseit, fájdalmát is. Igyekeztem vigyázni arra, hogy mindig csak arról beszéljek, ami az én érzésem, mert mások vagyunk, máshogy dolgozzuk fel mindazt, ami történik velünk. Ezt tiszteletben kell és kellett tartanom. Mindez utazás volt a bizalom világában is. Kinek mondom el, mennyit mondok el abból, ami történik velem, velünk.

Az én egyik legszebb ajándékom az volt, hogy átéltem a körülöttem lévő emberek támogató szeretetét. Hogy megérte kinyitni a lelkem, mert a családom, barátaim, kollégáim mind beálltak a támogatók közé. Mindenki másképp, de őszintén, tiszta szívvel, együttérzéssel, de nem sajnálkozással tekintett rám. Ez nagyon fontos volt.

És akkor, egy márciusi napon megtörtént a csoda. Megtudtam, hogy édesanya leszek. Hogy egy életet hordok a szívem alatt. Ez a csoda most három éves, és az én legnagyobb tanítóm, kincsem itt a földön. Örök szövetség köztünk a kegyelmes Istennel. A kislányunk így nem is kaphatott más nevet, mint Anna. Hiszen ennek a névnek a jelentése: Isten kegyelme, Isten megkegyelmez. Egy név, ami összefoglalja a születését megelőző öt évet és a születésének csodáját. És ez így volt, így van, így lesz: a kegyelmes Isten szeretete körülölel minket.

Te, aki e sorokat olvasod, és érintett vagy ebben a kérdésben, ne félj segítséget kérni orvostól, lelki vezetőtől, és legelőször is Istentől. Ne siess, járd a te utad! Csendesedj el, és figyelj! Oldd fel a lehetséges gátjaid, ami annyi minden lehet: nem megfelelő munkahely, nem megfelelő párkapcsolat, fel nem dolgozott sérelmek stb. Ne félj befelé nézni! Beszélj róla!

Vagy te, akinek a környezetében van olyan, aki ezzel a nehézséggel küzd: ne ítéld el a döntését, támogasd, hallgasd meg, öleld át! 

Köszönöm neked, Krisztián, hogy erőt merítettél mindenegyes tűszúráshoz, tudom, ehhez nagy erő kellett. Köszönöm a csended, a hallgatásod, oltalmazó ölelésed.

Köszönöm a családom szeretetét, hogy hordozta, hordozza a vágyaim, a fájdalmaim és a boldogságom. Ugyanezt tudom elmondani a barátaimról, kollégáimról is.

Köszönet minden imádságos szívért! HÁLA ÉRTETEK!   

Örök hála Isten oltalmazó, kegyelméért.

Molnár-Petró Eszter
Vendégíró

  1. Kedves Eszter,
    Minden mondatod, szavad, hittel van tele! Ez a hit segítsen az út során, szeretetben!

  2. Csodalstos vagy Eszter!

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .