Remélem, hogy ez a cikk segít majd azokon, akik hozzánk hasonlóan régóta várják a gyermekáldást és kétségek között gyötrődnek.
A meddőség egy orvosi fogalom. Azok a házaspárok, akik egy év folyamatos próbálkozással nem jutnak el a gyermek fogantatásáig, meddők. Ezen a ponton a meddőség nem orvosilag alátámasztott tény, hanem egy ránk ragasztott bélyeg. Rossz, amikor egy pár ezt hallja, mert jelentőséget tulajdonítunk neki, pedig ez még egyáltalán nem az út végét jelenti.
Amikor ez bekövetkezett a mi életünkben, szinte azonnal elkezdtük szakorvosokkal kivizsgáltatni az okát. Visszagondolva, ekkor ugyanannyira féltem, mint Ági, hogy velem lehet a baj, lehet, hogy miattam nem lesz gyerekünk. Hál’ Istennek gyorsan kiderült, hogy nálam minden rendben. Áginak több vizsgálaton kellett részt vennie, de végül nála sem találtak olyan szervi elváltozást, ami gátolna bennünket a gyerekvállalásban. Anélkül, hogy elmesélném a teljes történetünket, a lombik kivételével mindennel próbálkoztunk. Majd belefásultunk. Elegünk lett a sikertelenségből. Ezért egy időre elengedtük a gyerek-kérdést. Idén, év elejétől orvost váltottunk, új vizsgálatokba kezdtünk. Áginál találtak olyan problémákat, amik gyógyszeres kezeléssel korrigálhatók, de a gyermekáldás még mindig nem jött el.
Jelen pillanatban azt gondolom, hogy a párom és én egészségesek vagyunk, tehát semmi más dolgunk nincs, csak szeretni egymást és várni a babát. Vagy mégsem? Állandóan felüti a fejét a kétely: Mi van akkor, ha valamit nem vettek észre az orvosok? Lehet, hogy a mindennapi negatív stressz miatt nem sikerül? Túlzottan rágörcsölünk? – Ezek a gondolatok az én fejemben ritkábban, Ágiéban viszont igen gyakran keringenek. Engem jobban foglalkoztatnak ennél egyszerűbb kérdések: el kéne vinni szerelőhöz az autót, ki kellene vinni a szemetet, el kéne menni moziba vagy színházba, mert ritkán mozdulunk ki. Időnként én is gondolok arra, hogy hát miért is nincs még mindig gyerekünk, aztán inkább hiszem és remélem, hogy ez csak idő kérdése.
Ágival más a helyzet: keresi a válaszokat, nehezebb pillanataiban már-már követeli is őket. A bizonytalanságot mindketten nehezen viseljük, de Ági sokkal nehezebben. Kicsit ránk is igaz a közhely: együtt sírunk, együtt nevetünk. A nehéz időszakokban emlékeztetnünk kell magunkat és egymást arra, hogy az életet azért is kaptuk, hogy élvezzük és megbecsüljük. Ne álljanak a mindennapjaink kesergésből, mert ezzel csak ártunk magunknak, ártunk a párunknak, a környezetünknek, a szeretteinknek. Könnyebben meglátjuk a rosszat, minthogy észrevennénk a jót. De miért? Miért teszünk így, ha ezzel rombolunk? Nemrég megéltünk egy mélypontot a babavárás kapcsán, amikor a környezetünkben többeknek is összejött a gyerek és nekünk továbbra sem. Az egyetlen gondolat, amit úgy éreztem, van értelme Ágival megosztanom, az az volt, hogy ne ártsunk magunknak tovább pszichésen. Ne sanyargassuk magunkat tovább ezzel a hülyeséggel, hogy nekünk nem lesz gyerekünk. Mert lehet, hogy így lesz. Lehet, hogy nem lesznek gyerekeink, de legalább ne tegyünk kárt magunkban, a kapcsolatunkban. Ne keserítsük el a szüleinket, a rokonainkat és a barátainkat azzal, hogy leépítjük magunkat azért, mert nekünk nem jön össze.
Oké, ezt könnyű mondani, hogy ne essünk kétségbe, de hogyan csináljuk? Azt gondolom, meg kell tanulni. Mi még csak tanulgatjuk. Kell hozzá egyfajta pozitív szemlélet. Segít, ha arra koncentrálunk, mi mindenünk van, ahelyett, hogy mi nincs.
A kérdőjel kétszer szerepel a címben: Egyszer, mert nem tudnék mesélni a meddőségről férfi szemmel, amíg el nem meséltem – legalább vázlatosan -, hogy a feleségem hogyan viszonyul hozzá, tehát muszáj volt elmondanom, milyen a meddőség egy Nő szemével. A két fél nem elválasztható, meddő házaspárokról szokás beszélni, nem meddő férfiról és nőről. Ezt a keresztet együtt kell cipelnetek, cipelnünk. Másrészt a kérdőjel a meddőségnek szól: én egyszerűen nem hiszek benne. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy vannak emberek, akiknek sajnos orvosi okokból nem lehetnek babáik, de magunkra ezt nem érzem igaznak. Számomra ebben a szóban van valami végérvényes, lezárult és megmásíthatatlan. Hiszek abban, hogy felhasználva a tudományt és segítségül hívva a szerelmünket és a szeretetünket, végig kell járnunk ezt az utat, mert nekünk ez rendeltetett. De ugyan már! Még semminek sincs vége, szóval ezzel a “meddőség” szóval nem tudok komolyan és érdemben mit kezdeni.
Férfi szemmel, számomra a meddőség – hát nem nevetséges ez a szó egy fiatal házaspárra? – egy próbatétel. Próbára teszi a türelmünket, a lelkesedésünket, a házasságunkat, a szerelmünket és az érettségünket – a teljesség igénye nélkül. Ha nem aggódnánk, és nem kerülnénk időről időre mélypontra, akkor szimplán csak babavárásról beszélnénk. A mélypontokon ugródeszkának kell lennem a feleségem számára. Azt hiszem, hogy a házasságunk jól működik. Hiszek abban, hogy ennek az alappillére a szerepeink betartása. És ezt sokan félreértik. Nem attól lesz valaki férfi, hogy kemény, mint Rambo, nem ő takarít vagy főz. Lehet, hogy sokak számára ez nem túl maszkulin tulajdonság, de szeretek felmosni és ruhát hajtogatni – porszívózni utálok. Itt másról van szó: támaszt kell adnunk a feleségünknek és később a gyerekeinknek. Azt nem tudom, én jól csinálom-e, de igyekszem.
Azt hiszem a cikk végére belendültem, és már olyan dolgokról írok, ami túlmutat a témán. Kicsit vegyes lett, de az érzéseink is vegyesek, időnként káosz van a fejünkben. Remélem, kedves Olvasó, hogy Neked segít ez az írás, ha nem járunk esetleg egy cipőben, legalább valamit magaddal tudsz vinni ebből.
Halmi Bence
Vendégíró
