Huszonévesen szembesültem azzal, hogy jelentős káosz van bennem (több dologgal kapcsolatban is, de most egy témát emelek ki számotokra): nem tudom, ki vagyok én mint nő. Nem tudom, mit jelent számomra a szexualitás és hogyan élhetem meg mindkettőt egészségesen, sőt, mi több, Isten előtt is felvállalható módon: örömmel, szégyenérzet nélkül, felszabadultan.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mire vezethető vissza a bennem lévő káosz, mire összeraktam a képet: soha senki nem beszélgetett velem őszintén ezekről a témákról. Mindent, amit a női élet ügyes-bajos dolgairól és a szexualitással kapcsolatos kérdésekről tudtam, vagy fél füllel hallottam a felnőttek beszélgetéseiből, vagy szabályként, jó szándékú és szeretetből fakadó szülői, iskolai útmutatásként vittem magammal, vagy saját forrásokból tájékozódtam: a mindig megbízható divatmagazinokból, filmekből és videóklippekből. A kettő pedig, amit neveltetésemből fakadóan tanultam, és amit olvastam, láttam magam körül, szöges ellentétben állt egymással: az egyik tabuként kezelte a szexualitást, a másik megfosztotta szinte minden jelentőségétől. Valami közös mégis volt bennük: valójában egyik sem rólam, rólunk, nőkről szólt, nem is két ember kapcsolatáról. Sokkal inkább az egyik közegben arról, hogyan kerüljem el a férfiak vágyait, a másikban pedig arról, hogy mit kell tennem a figyelmükért.
Tizenhárom éves körül lehettem, amikor egyik hétvégén a bátyám egy köteg csajos magazint hozott nekem haza az egyetemi kolijából, ahová a megmaradt példányokat vitték a szerkesztőségből. Ezzel a mondattal adta ide nekem az újságokat: ígérd meg, hogy nem hiszel el belőlük egy szót sem. Megígértem. Aztán nekiestem az olvasnivalónak és faltam magamba az információt arról, hogy mit jelent nőnek lenni: mit kell felvennem, hol és hogyan kell szőrtelenítenem, milyen szereket kell használnom a hajamra, az arcomra, a körmömre, milyen gyakorlatoktól leszek formás, illetve mit és mikor kell mondanom, hogyan kell viselkednem ahhoz, hogy felkeltsem a fiúk érdeklődését. Több cikk is szólt a szexualitásról, praktikákról, amit először kicsit szégyenkezve, de ennek ellenére töviről-hegyire végig olvastam. Amit az újságból megtudtam, azt támasztották alá a filmek, videók, amiket néztem, a dalszövegek, amiket hallgattam: akkor vagyok jó nő, akkor vagyok valaki, ha a fiúknak tetszem. Az intelligenciámra is csak azért van valójában szükség, mert az vonzó a másik nem számára.
Ezzel párhuzamosan, tradicionális és részben vallásos neveltetésem során szigorú elvek szerint tanítottak arra, hogy mit nem illik felvenni és hogyan nem illik viselkedni. Milyen színű körömlakk és rúzs fér bele és melyik az, amelyik túl kihívó. Minden beszélgetés, ami egyáltalán részben érintette a nőiség és a szexualitás témáját, azt a célt szolgálta, hogyan kerüljem el a másik nem vágyainak a felkeltését. A mélypont talán az volt, amikor egy keresztyén táborban eljegyeztek Jézus menyasszonyának. Egy papír gyűrűvel. Majd egy gyenge szüzességi fogadalom-féleségbe kényszerítettek bele. Erre tizenöt év távlatából, hat év teológia után sem tudok elfogadható magyarázatot találni. A személyiségembe mélyen beépült a szégyenérzet a szexualitással kapcsolatban, a saját testemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy nem szabad vonzó nőként gondolnom magamra, mert ezzel csalódást okozok Istennek és a körülöttem lévő felnőtteknek. Úgy gondoltam (legalábbis elég sokáig), hogy a szexualitás a házasságig nem jöhet szóba. Azt a kérdést azonban soha nem tettem fel magamnak, hogy mit értek a szexualitás alatt, hol kezdődik, milyen fokozatai vannak? Bele sem gondoltam, hogy milyen sokrétű a fogalom. Hálás vagyok azért, hogy sok fájdalmas csalódástól megóvtak ezek a tanítások és ráébresztettek megannyi igazságra, de van egy nagy baj akkor, amikor szégyenérzet kapcsolódik a szexualitáshoz: a házasságkötés nem fogja hirtelen feloldani ezt a kettősséget. A szégyenérzetet nem lehet kikapcsolni a boldogító igennel. Velünk megy a házasságba egy nem kívánt harmadikként, és hosszú-hosszú idő kiköltöztetni onnan.
A következőkben megosztok veletek néhány gondolatot, amelyek szépen lassan az évek során körvonalazódott bennem Bibliaolvasások, igeelemzések, agyalások és imádságok közben, és remélem, hogy talán bennetek is előrébb visz a szexualitásról való gondolkodásban, a szégyenérzettel való bírkózásban, a tabuk megpiszkálásában.
1. A szex nem egy titokzatos szentség.
Semmi túlvilági nincs a szexualitásban. Se nem ördögi, se nem isteni önmagában véve. Igen, Isten adta az embernek, és jónak nyilvánította. A kulcsszó azonban ebben van: az embernek. Éppen ezért nagyon is emberi valóságunkban éljük meg, vagyis sokszor nem jól élünk vele. Ennek a következménye, hogy könnyen beleesünk abba a hibába, hogy istenítjük a szexualitást, életünk középpontjába helyezzük, így pedig valóban bálványt készítünk belőle, ami átveszi az irányítást felettünk az Istennel való kapcsolatunk helyett: a döntéseink mozgatórugója, az önértékelésünk alapja lesz. Pedig egyszerű biológiai folyamatok zajlanak le a testünkben, a lelkünkből pedig felszínre kerül megannyi érzés: öröm, önfeledtség, bizonytalanság, aggodalom, féltékenység, csak néhány példa. Normális, ha cikinek érezzük először a szexről való beszélgetést a párunkkal vagy a barátainkkal, de ez ne ijesszen meg: minél többször beszélünk róla, annál jobban oldódni fog a szorongásunk és annál könnyebb lesz őszintén megfogalmaznunk a vágyainkat, félelmeinket és annál tisztábban tudunk majd gondolkodni a kérdésről.
2. Nincs helyén akkor, ha eszközként használjuk valami eléréséhez.
Ez lehet, hogy alap, de itt a helye. Amennyiben azért feszegetem a szexualitásom határait, mert félek, hogy ha nemet mondok, elveszítem a másikat, ez biztos jele annak, hogy még nem állok készen. A kapcsolat nem áll rá készen. Amikor pedig pusztán a magányom, unalmam enyhítésére használom, vagy csak félek, hogy lemaradok valamiről (beüt a FOMO), akkor kihasználom a társamat és végeredményben sok-sok fájdalmat okozok nem csak neki, hanem magamnak is.
3. A szex nem egy romantikus eszme: kedvenc filmjeink és a dalaink tanulsága ellenére nem lesz lényegileg szebb az élet tőle.
Nem fognak megoldódni a meglévő problémáink, sőt, talán felszínre hoz belőlünk olyan folyamatokat, amiről eddig nem is tudtunk. A párkapcsolatunkat sem fogja helyrehozni. Alapjaiban a szexualitás az önértékelésünkön sem változtat, hiszen erre az Istennel, a párunkkal és az önmagunkkal való őszinte kapcsolat képes.
4. Mi szexualitás? Párbeszéd a másikkal és önmagunkkal.
Két ember találkozik a lehető legintimebb módon. Ahhoz pedig, hogy ez örömmel és elégedettséggel járjon, meg kell tanulnunk megfogalmazni a vágyainkat és a félelmeinket úgy, hogy a másik értelmezni is tudja. Ugyanennyire fontos, hogy meg kell tanulnunk nem csak meghallgatni, hanem valóban megérteni is a társunkat: milyen korábbi tapasztalatai, csalódásai, reményei vannak. Ahogyan a személyiségünk változik, érik, úgy a szexualitásunk is. A filmekből, zenékből kiindulva azt gondolhatnánk, hogy a szexuális érettség, és az intimitás minőségi változása a mennyiségtől következik majd be. Minél több tapasztalatom van, annál érettebb leszek. Valójában ehhez a kapcsolat minősége és elkötelezettsége vezet. Egy kapcsolat pedig akkor tud kiteljesedni igazán, ha Isten irántunk való szeretetéből indul ki és ahhoz visszatérve töltekezik fel.
5. Tudjuk, hogy a test a Szentlélek temploma. Tudjuk, de mit is jelent ez?
A test szentsége mit jelent? Azt, hogy abban szeret Krisztus. A testemben válik valósággá. A hibákkal teli, vágyakkal teli testemben. Isten bennem épp olyan valóságossá válik, amennyire én is az vagyok. Isten nem lesz kevesebb bennem attól, hogy élvezem a szexet. Istenre nem tudok szégyent hozni a szexuális életemmel. Viszont sebeket tudok ejteni magamon és a másikon. Meggyőződésem, hogy Isten nem a fájdalmat és a sebeket szánja nekünk a szexualitásban.
Végül, egy zárógondolat arról, hogy mit jelent szabadnak lenni a szexualitásban?
A szégyenérzet elnyomásából kibújva és a környezetünk elvárásait, nyomását lepergetve Istennel beszélgetésbe kezdeni. A párunkkal, a barátainkkal együtt gondolkodni és sokat kérdezni: Istentől, egymástól, önmagunktól. Hol érdemes meghúznom a határokat a szexualitásban a párommal? Mi a különbség, illetve hogyan függ össze a szex és az intimitás? Mire vagyok készen és mi az, amit Istennel imádságban beszélgetve is fel tudok vállalni? Isten máshogy nézne rám, ha nem várnám meg a szexualitással az esküvőmet? Mi irányít a döntéseimben: az Istennel megvitatott meggyőződésem, vagy a félelmeim? Mit nyerek és mit veszítek a döntéseim következményeként? Mit remélek a szexualitástól? Ehhez hasonló kérdésekkel bíztatlak titeket arra, hogy fedezzétek fel ebben a témában is azt, hogy „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2 Tim 1,7)
Kovács-Szécsi Dóra
Vendégíró
