Az ősz összetéveszthetetlen illata, érett szőlőszemek és pislákoló gyertyafény kísérte a Mesivel való beszélgetésünket. Kósa Emese ebben a hónapban tölti a huszonötöt, mégis sok megtapasztalást tudhat már a háta mögött. Három lánytestvérével a Vácrátóti Botanikus Kert közepén nőttek fel, a kertek és növények szeretetét szüleitől örökölte. Fotográfusként elmondhatja magáról, hogy hivatása egyben a hobbija is. Mesinél nem egészen két évvel ezelőtt diagnosztizáltak leukémiát, ebben az interjúban ebbe a nehéz időszakába kapunk tőle betekintést.
“Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3)
Isten már a teremtésnél megparancsolta az embernek, hogy “Szaporodjatok, sokasodjatok…” (1Mózes 1:28), így a kezdetektől belénk lett oltva az utódok, gyermekek utáni vágy, illetve ösztön. És bár az élet egyik legalapvetőbb és legtermészetesebb velejárója egy gyermek születése, mégis világszerte örömünnepként élik meg az emberek egy új jövevény érkezését. És ez így van jól. Az életet ünnepelni kell. Az élet áldás, a gyermek élete Isten által ránk bízott ajándék. De azt hiszem, hogy ezt tudjuk. Tudjuk, és sokszor beszélünk arról, hogy egy kisbaba érkezése milyen nagy öröm egy pár életében és mennyire teljessé tud tenni egy családot. A nő is kiteljesedik általa, anya lesz, egy addig ismeretlen énje kerül felszínre, ami ismeretlen erőket mozgat meg benne. És boldog. És lássuk be, gyermekvállalás előtt alapvetően ezek azok az érzések, remények, vágyódások amik hajtanak bennünket. No, de ennél azért sokkal többről van szó. Mielőtt megszületett a kislányom, főleg a pozitív dolgokat festették le elém is az ismerősök, könyvek, cikkek, fórumok (persze mondták, hogy hosszú ideig nem fogok tudni rendesen aludni és fáradt leszek, de nyilván az addigi ismereteim a fáradtságról meg sem közelítik ezt a fajta fáradtságot, így nem is foghattam fel…)
Azt tapasztalom, hogy az anyák többsége gyakran nem mer a nehézségekről beszélni, mert úgy érzik, elítélik emiatt és elégedetlennek könyvelik el. Szabadkoznia és bizonygatnia kell, hogy mennyire szereti a gyerekét, mielőtt valamilyen panasz bukna ki belőle. De vajon honnan ered ez a nyomás? Hogy anyaként élveznünk KELL minden egyes percet, amit a gyerekeinkkel töltünk és hálásan, csendben elfogadni az esetleges nehézségeket? Talán az alapkoncepció az, hogy nőként ez a feladatunk, erre lettünk teremtve fizikailag és lelkileg, legyünk hálásak, amiért megadatott ez nekünk. És természetesen hálásak vagyunk, hogyne lennénk! De azért jó lenne azt is hozzátenni, hogy bár sokszor emberfeletti dolgokra képes egy anya, mégiscsak ember, ami azt jelenti, hogy elfárad, kiborul, betelik a pohár. És nem mondjuk ki elégszer, hogy ezzel nincs semmi baj és ez normális. Mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Általában többször is.
Senki nem tud igazán felkészülni az anyaságra. Teljesen mindegy, hány könyvet olvasott el, hány szakemberrel beszélt, hány gyerekre vigyázott tinikorában… Egyszerűen ez egy teljesen új és ismeretlen élethelyzet, amihez nagyon hirtelen és gyorsan kell alkalmazkodni. Tudjuk, hogy a szülés fájdalmas, de azt kevésbé emelik ki, hogy utána nem akarod hogy bárki valaha újra hozzád érjen, azt pedig pláne nem, hogy ezt még egyszer végig kelljen csinálnod! Sokan 1-2 hétig le sem tudnak ülni rendesen a sebük miatt. Tudjuk, hogy valamennyi hajunk kihullik szülés után, de azt nem hangoztatják, hogy jó eséllyel kisebb foltokban megkopaszodhatunk. Császármetszés után jaj neked, ha tüsszentened kell. Terhességi csíkok a terhesség után is megjelenhetnek. És ez csak néhány fizikai “tünet”, amikkel meg kell küzdenie egy újdonsült anyának. Emellett persze ott van a tény, hogy a megváltozott testünk elfogadása mennyire megterhelő lelkileg, hisz valószínűleg sosem lesz már olyan, mint azelőtt. Ezzel pedig bizony nehéz megküzdeni. Sokszor nem merünk erről beszélni, mert hiú dolog a külsőségekkel foglalkozni, hisz életet teremtett a testünk, Isten teremtő csodáját éltük meg, el kell fogadni, hogy megváltozik ezután. De miért ne lehetne egy kicsit utat engedni ezeknek az érzéseknek? Szabadon meggyászolni, elengedni, elfogadni, és végül majd remélhetőleg eljutunk oda, hogy ünnepelni tudjuk. Ez egy folyamat, amit végig kell járni. Kinek több, kinek kevesebb idő szükséges hozzá. Persze emellett fontos, hogy vigyázzunk a testünkre, ápoljuk megfelelően, figyeljünk arra, mivel tápláljuk. De azt gondolom, hogy egyáltalán nem elvárható, hogy azonnal rendben legyünk önmagunkkal.
A gyermek érkezése az egyik legdrasztikusabb változás a házasságban – tulajdonképpen újra kell definiálni a szerepeket és feladatokat. Saját (és szinte minden újdonsült szülő párostól hallott) tapasztalat, hogy nagyon könnyen háttérbe tud szorulni a férjünk, miközben mi anyák egész nap egy másik emberi lényt tartunk életben, gondozunk, nevelünk. A gyerek képes arra, hogy minden energiát elszívjon belőlünk (még ha ezt nagyon cukin is csinálja), és sokszor a nap végén csak összeesni akarunk. Ami persze nem igazságos a férjünkkel szemben. És tulajdonképpen mi szeretnénk időt tölteni velük, beszélgetni, figyelni egymásra, de néha minden igyekezetünk ellenére csak a szándék lángol bennünk. És ez annyira nehéz! Nehéz, mert volt egy megszokott ritmusunk, szabadságunk, hogy kedvünk szerint alakítsuk a szabadidőnket. Most viszont akármennyire is szeretnénk rugalmas szülők lenni, mégiscsak a gyerek igényeit vesszük elsősorban figyelembe: úgy próbálunk meg elindulni otthonról, hogy egyen előtte és lehetőleg hazafelé aludjon, egy-egy randit néha hetekkel előre meg kell szervezni, és még az utolsó pillanatban is közbejöhet valami (mondjuk, hogy lebetegszik a gyermek). Szóval a kettesben töltött idő drasztikusan lecsökken, míg a szervezésébe fektetett energia megnő. Sokszor csak lopott 10 percek jutnak kettőnkre, de olyan fontos észben tartanunk, hogy a házasságunk adja a keretet, a gyerekeink életének alapját, és mindennél fontosabb, hogy az egységünk erősen álljon ezekben az időkben is.
Szeretjük a gyerekeinket. A szülők, elsősorban pedig az anyák olyan csodálatosan vannak megalkotva, hogy már a kis élet születése előtt is beléjük van oltva egy végtelen szeretet, ami a születésük után – hihetetlen módon – csak még erősebb lesz, és úgy érezzük bármit tenne is, így fogunk érezni. No de lehetünk racionálisak? Amikor gyermekünk egy éjszakai ötödik ébredés-visszaaltatás után tíz perccel úgy dönt, eljött az idő egy hatodik ébredésre, akkor tényleg az anyai szeretet járja át gondolatainkat? Vagy amikor a kicsink úgy dönt, hogy a tegnap nagy élvezettel majszolt ebédet ma már utálja, és magát megfeszítve sír a székben, az ételt egyenesen a földre küldve – akkor is azt gondoljuk, hogy milyen különleges és ügyes? És amikor bármennyi kérlelés, győzködés, könyörgés, megvesztegetési kísérlet után továbbra is csak a szandálját akarja felvenni télen mínusz tíz fokban, lerúgva magáról a csizmát – abban a pillanatban is úgy érezzük, hogy ő a legjobb dolog, ami történt a házasságunkban? Meg is válaszolom ezeket a kérdéseket: nem, nem és nem! Lehet, nem leszek népszerű a következő kijelentéssel, de talán nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, és szükséges kimondanunk: a gyerekek néha idegesítőek. Kimondtam. Az ember egyik legnagyobb próbára tevői. Két lábon járó kis irracionális, csillogó tekintetű, határokat feszegető, hangos, ragacsos kezű lények. Felfoghatatlan és folyton megújuló türelem és higgadtság szükséges a mindennapokhoz, mindamellett pedig, hogy próbáljuk a saját józanságunkat megőrizni, még óriási nyomás is nehezedik ránk, hiszen mégiscsak rajtunk áll, hogy a jövő nemzedéke értelmes, kiegyensúlyozott és józan felnőttekből álljon. Szóval nem egyszerű. Néha pedig bizony elfogy a türelem, nyugodtság és a józanság. És felemeljük a hangunkat, becsapunk egy ajtót, kidobjuk a játékot, amin csak veszekszenek a gyerekek. Amikor pedig ide jutunk, jó lenne egy kis szünet vagy pihenés. És kell is. Ragaszkodjunk hozzá! Mert néha elege van az embernek abból, hogy háromszori nekifutás után sikerül csak elfogyasztania az ebédjét, vagy hogy nyitott ajtónál kell zuhanyoznia, hogy közben rajta tudja tartani a szemét a kicsin/kicsiken. A mellékhelyiség ajtaját pedig már be sem zárjuk. (És nem, nem lehet mindig alvásidőben elvégezni ezeket a dolgokat…) Jó lenne néha úgy elindulni otthonról, hogy nem kell 3 telepakolt táska, nem izzadunk le mire az autóhoz érünk, illetve magunkkal is tudunk többet foglalkozni annál, hogy nem kifordítva vesszük fel a felsőnket és gyorsan megfésülködünk. Vagy egyszer-kétszer magunktól felkelni. Nyugodtan kávézni egyet a barátnőkkel. Esetleg egy olyan nap, ahol nem mászik senki a ragacsos, nyálas kis lényével az arcunkba… Sokszor érzem magamon, hogy nehezen fogadok el segítséget, ragaszkodom a gyerek körüli teendőkhöz, hiszen naphosszat ezekkel foglalkozom, rutinosan és gyorsan megy már nekem, míg más talán jobban “megszenvedne” vele, ami se neki, se a gyereknek nem jó. (Ami persze egyáltalán nem szokott így lenni az esetek többségében, a gyerekek – mint megtanultam – elég jól tudnak alkalmazkodni.)
Hajlamos vagyok ráfeszülni, hisz ez most a feladatom, nekem kell elvégeznem, különben lusta vagyok vagy felelőtlen anya. Nehéz elengedni. De ez is egy olyan tanulási folyamat, amit meg kell élni, el kell jutni egy egészséges elengedés-állapothoz. Pedig jó, ha néha elengedjük. Legyen az 5 perc, amikor kicsit kijövünk az ordító gyerek szobájából és megpróbálunk megnyugodni; vagy az a fél óra, amikor a férjünk elviszi a játszótérre; vagy az a néhány óra, idővel pedig 1-2 éjszaka, amikor ott tudjuk már hagyni a nagyszülőknél, barátoknál. Muszáj néha leengedni és újra feltöltődni. Muszáj megosztani a nehézségeket, félelmeinket, kudarcainkat – a férjünkkel azért, mert megnyugtat, megölel; néha viszont a legjobb olyanokkal, akik megértik, átélték és átélik ugyanazokat, mint mi. És talán sokszor gondoljuk, hogy “ilyen biztos csak velem történhet meg”, vagy “a szomszéd gyerek ennyi idősen már késsel-villával evett”… de én még nem találkoztam olyan problémával, amivel valaki más ne küzdött volna előttem. Anyaként könnyen magányosnak, kívülállónak érezhetjük magunkat, és a nehézségeinket is inkább megtartjuk magunknak, mi akarunk megküzdeni velük, hiszen ez most a feladatunk. De ezzel csak ártunk: a férjünknek, a gyereknek és magunknak is. Fontosnak tartom, hogy leendő szülőkkel őszintén beszéljünk pozitív ÉS negatív tapasztalatainkról. Mert ha gyakrabban megosztanánk a nehézségeket, amiket szülőként megélünk, akkor ez segíthet abban, hogy valamennyire normalizáljuk, elfogadottabbá tegyük azokat az érzéseket és alkalmazkodási nehézséget, amiket friss anyaként megélünk és így talán kevésbé éreznénk magunkat magányosnak, vagy sikertelen anyának.
Azt tapasztaltam, hogy nagyon szélsőséges érzelmeket tudunk megélni az anyaságban. Néha elönt minket a megmagyarázhatatlan boldogság és hála ahogy drága gyermekeink arcát nézzük. Máskor pedig a kilátástalanság, tehetetlenség és végtelen kimerültség győzedelmeskedik. Mégis olyan csodásan működik ez az egész, Isten hibátlanul kitalálta az anyaságot – hisz minden kibillenés, akadály, elfáradás ellenére, a nők újra és újra nekivágnak ennek a kalandnak, újra és újra belemerülnek minden szépségébe, csúfságába és képesek azt mondani (és komolyan is gondolni), hogy az anyaság az egyik legjutalmazóbb feladat, amibe valaha belevágtak.
Nézem az órámat. Késni fogok és még az eső is esik… Vajon lesz a közelben parkolóhely? – kérdezem reménytelenül…
Sikerül parkolót találni nem messze a kávézótól. Amikor belépek az ajtón, megcsap a kávé és az almás pite illata. Otthonos a hely. Kis lámpák égnek az asztalokon, a padokon nagy párnák vannak, és a kinti hűvös eső után jólesik a meleg. Ő már ott ül az asztalnál. Gyorsan odasietek és leteszem a kabátomat a székre.
Ne haragudj, hogy késtem! Nagy volt a forgalom, és indulás előtt muszáj volt gyorsan kiteregetnem, mert lejárt a mosás, és tudod, úgy be tudnak büdösödni a ruhák, ha bent hagyjuk a gépben őket… De a lényeg, hogy csak össze tudtuk hozni a találkozót! Hát, mit ne mondjak, nem volt egyszerű! Te rendeltél már? Én egy cappuccinót kérek!
Hol is kezdjem? Mi újság velem? Azt érzem, hogy rohan az élet, én meg csak futok utána… Nem tudom, hogy a világ gyorsult fel vagy én vállalok túl sokat, de a mindennapokban olyan nehezen tudom besűríteni azt, hogy elolvassam az üzeneteidet, ne haragudj érte! Csak nincs mindig időm válaszolni. Ezért is gondoltam én is, hogy jobb lenne találkozni, úgyhogy nagyon megörültem, amikor kerestél, hogy kávézzunk egyet!
Jól vagyok amúgy, köszönöm! Vagyis, mostanában nem annyira! De erről nem könnyű beszélni, meg mit is lehet erre a kérdésre mondani? „Hogy vagy?” “Köszi a kérdést, nem jól?” Pedig ez az igazság, de panaszkodni se szeretnék, de tudod, néha olyan rohadt nehéz, hoppá, bocsi, olyan nagyon nehéz egyedül. Nem teljesen így képzeltem el az életemet tizenévesen, és ez mostanában nagyon nyomaszt. Lehet, hogy azért is, mert Facebookon meg Instán annyi ismerősömnek ebben az évben volt az esküvője, vagy már gyereke született vagy csak éppen kitette, hogy kapcsolatban van… Én meg még csak keresgélek. Nem állást, mert az van, és szeretem is csinálni, és van hol laknom, és tudom, hogy hálásnak kellene lennem és az is vagyok, hidd el, de nem tudok azon az érzésen túllépni, hogy mellette meg annyira vágyom már egy társra… Hiszen Te magad mondtad, hogy nem jó az embernek egyedül! Teremtettél mindenkinek segítőtársat? Vagy én kimaradtam a sorból? És be kell vallanom, hogy nem is értem, és annyira rosszul esik, hogy már annyit imádkoztam és keresem az ismerkedésre a lehetőséget, de még mindig semmi! És közben meg tudom-tudom, te mindenkit értékesnek teremtettél, de körülöttem sokkal gázabb emberek is társra találtak már… És igen, lehet, hogy ezért sem olvastam az üzeneteidet meg nem válaszoltam rájuk, mert egy kicsit belefáradtam és haragszom. Az egyik részem tudja, hogy nem jogos a haragom, mert minden kegyelem és ajándék, de a másik részem meg tök őszintén azt mondja, hogy, ha másnak megadod, akkor nekem miért nem? Kevésbé szeretsz?
Elővettem egy zsepit a táskámból és folytattam: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” vagy meggondoltátok magatokat és azóta már más a helyzet? Mi a minden? Hát az én esetemben az lenne a minden, ha végre találkoznék már azzal a személlyel, akit nekem teremtettél… akkor végre azt érezném, hogy nekem ajándékoztad… Tessék? Hogy lehet, hogy rossz mindent keresek? Lehet-e az örök élet a minden? A helyreállított kapcsolat Isten és ember között? Ezen még nem gondolkoztam…
…
Arra gondoltam, hogy nem megyek el a találkozóra… Mit mondhatnék neki? Amúgy se szívesen találkozik az ember olyanokkal, akik elfordultak tőle, vagy cserbenhagyták őt… Pedig annyit imádkoztam… És fejben tudom, hogy a „Ti utaitok nem az én utaim…”, meg hogy „Isten a szeretet…” és, hogy a barátnőm most már olyan helyen van, ahol nincsenek könnyek, sem szenvedés, blablabla, de ezek most csak üres szavak. Egyáltalán nem éreztem így az elmúlt hetekben. Még fel se fogtam, hogy nincs. Hogy már nem fogok találkozni vele, megölelni őt. Nem fogunk éjszakába menően dumálni, és a kakaós csigája közepét sem fogja többször nekem adni. Pedig ő egy ilyen ember volt, aki bárkinek odaadta volna, még annak is, akit nem is ismert… Fel-alá járkáltam a lakásban és akkor eszembe jutott: Ez az! Elmegyek, és megmondom neki, hogy elegem van az üres szavakból, meg abból is, hogy néhány imádságot meghallgat, néhányat nem… Felkaptam a dzsekimet és bicajra pattantam. Eltekertem a sarki kávézóhoz. Már szürkült. Az órát meg se néztem, biztos voltam benne, hogy elkéstem. Lehet, hogy már itt sincs! – gondoltam. Na, az szép lenne, hogy még csak meg sem vár, Ő, aki maga a türelem. Mérgelődve lakatoltam le a bicajt. Amikor beléptem a kávézóba, gondolkoztam azon, hogy egy ír kávét rendelek, abban legalább van egy kis alkohol… de aztán csak egy pohár almalevet kértem. Természetesen Ő már ott volt, időben és pontosan érkezhetett, mint mindig. Mondjuk, legalább várt rám… Ahogy felé tartottam, arra gondoltam, hogy lehet, hogy mégse kellett volna jönnöm. Van értelme veszekedni vele?! De ekkor már mindegy volt. Lehuppantam mellé, és már el is kezdtem neki mondani, hogy nem maradok sokat, igazából csak azért jöttem, hogy megosszam vele, hogy rohadtul nem fair, amit tett…
– Ne nézz rám ilyen nyájasan, mert akkor is úgy gondolom, hogy igazságtalanul betegedett és halt meg a barátnőm… Sokkal jobb ember volt, mint sokan mások, akiket ismerek, fiatal volt és még Téged is ismert és szeretett. Annyian imádkoztak a gyógyulásáért, és mégse?! Hogy van ez, kedvetek szerint kiválasztjátok, hogy melyik imádságot hallgatjátok meg és melyiket nem?! Annyira elegem van belőle, hogy ilyen nehéz néha érteni az akaratodat, hogy néha csak el kell fogadnunk azt, értetlenül, belesimulni a tervedbe… Nem lenne néha egyszerűbb csak szimplán megmondani, hogy mit miért csinálsz? Vagy azt, hogy bocs, nem tudtam mit tenni? Mert néha ezt is érzem, hogy Te sem tudsz mit tenni… Pedig elvileg mindenható vagy, nem? Akkor meg miért van az, hogy csodák csak a Bibliában léteznek? Merthogy az én életemben nincsenek, az biztos! És hogy várod el, hogy így bízzunk benned, hogy higgyünk, hogy imádkozzunk? Tudod, legszívesebben el se jöttem volna, hogy Te is érezd, hogy milyen, amikor vársz valamit, de cserbenhagynak. Elfordulnak tőled! Mert én így éreztem, amikor meghalt. Rá is mérges voltam és rád is! Sőt, nem csak voltam, hanem vagyok! Mert azóta sem értem, hogy miért kellett így történnie…
Türelmesen hallgatott, nem vágott közbe, nem javított ki, figyelt rám, és a végén megköszönte, hogy megosztottam a gondolataimat és érzéseimet. Intett a pincérnek, kifizette a számlát, az én adósságomat is… Meglepődve és megkönnyebbülten álltam fel az asztaltól.
…
Már nagyon készültem a találkozóra. Kicsit hamarabb végeztem a munkámmal és így a kávézóba is hamarabb érkeztem. Ablak mellé ültem, mert olyan szépen sütött az őszi nap, jól esett kicsit csukott szemmel megpihenni a pillanatban. Egyszer csak éreztem, hogy áll mellettem valaki, szinte biztos voltam benne, hogy Ő jött meg, és a jelenlétét érzem, de csak a pincér volt az. Mikor kinyitottam a szememet, kicsit meg is lepődtem… – Egy fekete teát kérek szépen, pici tejjel, de a tejet kérem, külön szolgálja fel, mert szeretem jól kiáztatni a teafüvet, és csak utána hozzáadni a tejet, és kérnék mellé egy kis mézet is.
Elrendeztem az asztalon lévő tárgyakat, nem tehetek róla, szeretem, ha nem össze-vissza vannak a dolgok körülöttem, talán pont ezért is bánt annyira, hogy a saját életemben jelenleg nem én „rendezem” a dolgokat. Amikor már kezdtem ezen a gondolaton elmerengeni, megérkezett, és mosollyal a száján leült mellém. Kicsit izgultam, mert tudtam, hogy sok múlik a beszélgetésen. Már annyiszor felépítettem a fejemben, hogy hol kezdem majd a mondandómat, mivel érvelek, milyen jó cselekedeteimet említem majd meg finoman neki. Hogy elmondom, milyen jó szülők lennénk a férjemmel, hogy mennyire szeretjük a gyerekeket és mennyire szeretnénk sajátot, de ahogy ott ült, a jelenlétében nem tudtam megszólalni… Kitört belőlem a sírás… Patakokban folytak a könnyeim… A jól átgondolt érvek és megfogalmazott mondatok semmissé lettek… csak fájdalom volt, keserűség, csalódottság és könnyek. Könnyek az elmondott imákért, a várakozásért, a haragért a szívünkben, a cserbenhagyottság érzéséért, Tőle való elfordulásért, a sok sikertelen próbálkozásért, a kellemetlen orvosi vizsgálatokért, a sok-sok „és mikorra tervezitek a babát” kérdésért, az irigységért a szívünkben, amiért sok barátunknak már sikerült, a kínzó érzésért, hogy nőként még erre sem vagyok képes… és a könnyek patakokban folytak, szavak nélkül. Megsemmisültem előtte, és valószínű több tíz-húsz ember előtt is, akiknek ez egy átlagos péntek délutáni kávézás volt, és nem értették, hogy mi történik az asztalunknál. De ebben a megsemmisülésben valami fel is oldódott akkor, amikor odahajolt hozzám és átölelt. Ő sem mondott semmit, csak szorosan tartott, tartott és nem engedett el, addig nem, amíg békességet nem találtam Nála.
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. Máté 11, 28-30
Bár mai fogyasztói kultúránk nem kedvez a hosszú távú, elkötelezett párkapcsolatok fenntartásában, vagyunk mégis páran, akik hiszünk a házasság fontosságában, erejében. Ám mi történik akkor, ha alábbhagy a kezdeti lelkesedés és felütik fejüket a problémák a kapcsolatunkban?
Azt hiszem, abban mindenki egyetért velem, aki évek óta él házasságban vagy párkapcsolatban, hogy egy kapcsolat nem lehet mindig fenékig tejfel és nincs is ezzel semmi gond, ha tudjuk ezeket az időszakokat megfelelően kezelni.
Hogyan kezeljük a hullámvölgyeket, a laposabb időszakokat?
Először is, nagyon nagy terhet helyez ránk a mai kultúra, a filmek, a zenék, amikből az ömlik, hogy az igaz szerelemben, a tökéletes kapcsolatban, mindig minden nagyszerű, kiteljesedett és mindenki nagyon boldog. Ilyen persze nem létezik, mégis ez az elvárása a mai embernek. Ez nemtől és kortól függetlenül lassan mindenkire igaz, hiszen milyen gyakran halljuk 5, 10, 20 vagy 30 év házasság után az embereket, hogy már nem boldogok, társuk nem elégíti ki szükségleteiket, lakótársként élnek csak együtt vagy nincsenek közös témáik a napi teendőiken kívül, ezért sokszor ahelyett, hogy dolgoznának a kapcsolatukon, inkább kilépnek belőle.
Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk reagálni arra, ha valami megváltozott, fontos ismernünk és megértenünk a kapcsolatok dinamikáját. Aki kellő ismerettel rendelkezik az emberi kapcsolatok mikéntjéről, főleg a társkapcsolat különböző időszakairól és az azokkal járó nehézségekről, az kevésbé fog megrendülni a megváltozott helyzetektől.
Nagy bátorságra vall, amikor egy pár eljut arra a pontra, amikor őszintén felismerik és beismerik, hogy megváltozott a kettejük kapcsolata, de ezen szeretnének együtt, közös erővel dolgozni. Azzal sincs semmi gond, ha ez új, akár negatív érzéseket hoz fel bennünk vagy társunkban. Teljesen érthető, ha megijeszt vagy aggaszt bennünket, hogy bizonyos problémák mélyére kell ásnunk, és ki tudja, hogy mi lesz a kimenetele annak, hogy megbolygatunk olyan témákat, amelyekkel nem szívesen foglalkoztunk eddig.
Kezdjük könyvekkel, előadásokkal
Nem kell egyből fejest ugranunk a terápia világába, főleg ha ez elsőre ijesztően hat ránk, társunkra, vagy akár mindkettőnkre. Szerezzünk be könyveket olyan témákban, amik kifejezetten foglalkoztatnak minket. Beszélgessünk társunkkal arról, hogy ő mit olvasna szívesen és válasszunk olyan könyveket is, amiket együtt tudunk olvasni. A mai világban csak az nem talál megfelelő szakirodalmat, aki nem akar. Vezessük be az olvasást, mint rendszeres, közös programot. Az esti tévénézés vagy online időtöltés helyett, beszéljük meg, hogy melyik nap olvasunk együtt. Kezdetben furcsának találhatjuk a közös, hangos olvasást, de ez ne riasszon el bennünket, hiszen idő kell az új szokások kialakításához. Rendkívül sokat mélyülhet majd a kapcsolatunk azzal, hogy beszélgetünk az olvasottakról. Fokozhatjuk a téma iránti érdeklődésünket olyan módon is, hogy ellátogatunk előadásokra párunkkal együtt. Kössük össze egy vacsorával, és kész is a tökéletes randi program.
Férjemmel mi egy ilyen előadással összekapcsolt vacsora után döntöttük el, hogy elmegyünk párterápiára. Annyira hasznos információkat hallottunk egy számunkra akkor nagyon aktuális témáról, hogy ez kellő löketet adott ahhoz, hogy elkezdjük a közös munkát. Már meg tudtunk fogalmazni valami konkrétat, amivel elindulhattunk a közös fejlődés útján. Természetesen voltak fenntartásaink és izgultunk is kicsit, hogy egy idegennek fogjuk kiteregetni a magánéletünket, de rábíztuk magunkat a folyamatra, és őszintén hittük, hogy a javunkra válik majd egy ilyen megtapasztalás, amit párterápiának hívnak.
Milyen terápiát válasszunk?
A terápiás, segítő foglalkozások száma és típusa szinte végtelen. Nehéz eligazodni, hogy együtt vagy külön kezdjük el a munkát, illetve pszichológushoz, coach-hoz, családterapeutához vagy kihez is forduljunk. Az első és legfontosabb kérdést társunkkal kell megvitatnunk arról, hogy együtt vagy külön keressünk szakembert, illetve ha vannak gyermekeink és olyan problémáról van szó, ami őket is érinti, akkor az egész család kezdje-e el a foglalkozást.
Attól függően, hogy éppen hol tartunk a kapcsolatban érdemes átgondolnunk, hogy mi lenne az adott helyzetben a leghasznosabb számunka és a kapcsolatra nézve. Nem kell megriadnunk attól, hogy elsőre a tökéletes szakemberhez megyünk vagy sem, bátran válthatunk egy-két alkalom után, ha nincs meg a kémia a segítővel. Fontos, hogy azzal a szakemberrel, akivel elkezdjük a közös munkát, kialakuljon a bizalom és mindketten meg tudjunk nyílni előtte vagy előttük, hiszen pár- és családterápián gyakori, hogy egy férfi és egy női segítő vesz részt az ülésen.
Ha van egy konkrét terület, amivel szeretnénk foglalkozni, akkor érdemes olyan terapeutát keresnünk, aki arra a bizonyos területre szakosodott (szexualitás, kommunikáció, transzgenerációs problémák), de belekezdhetünk a párterápiába úgy is, hogy nincs konkrét terület, csak általánosságban érezzük, hogy szeretnénk fejleszteni a kapcsolatunkat.
Sajnos ma Magyarországon a párok el sem jutnak párterápiára, vagy ha igen, akkor már túl későn, esetleg egy hűtlenség után vagy annyi feldolgozatlan konfliktussal a hátuk mögött, hogy azt már csak sok évnyi munkával lehetne korrigálni és ennyi energiát már nem akarnak a kapcsolatba fektetni.
Fontos lenne rendszeresen feltennünk a kérdést magunknak és párunknak, hogy éppen hogyan vagyunk mi házaspárként. Ha belegondolunk, az autónkat is rendszeresen szervizeltetjük és igyekszünk nem megvárni, amíg menthetetlen állapotban lesz. Sokkal könnyebb és célravezetőbb folyamatosan kis szervizeket beiktatni már csak ellenőrzés szempontjából is, minthogy végignézni, ahogy az egész autó darabjaira hullik. Ezért sem szoktam érteni, hogy miért lepődnek meg ennyire még mindig az emberek, amikor a párterápiáról vagy úgy általában a segítő foglalkozásokról van szó. Emlékszem milyen rémülten néztek ránk még a legközelebbi ismerőseink közül is, amikor mi teljes természetességgel beszéltünk arról, hogy épp egy párterápiás folyamatban vagyunk benne. Jöttek a kérdések, hogy ilyen nagy a gond? Vagy esetleg a váláson gondolkodunk ilyen rövid idő után?
Azért mentünk fiatalon párterápiára, és azóta is azért járunk időközönként bizonyos problémákkal terápiás foglalkozásokra, mert számunkra fontos, hogy rendszeresen karban legyen tartva a kapcsolatunk. Nem szeretnénk megvárni, amíg egy-egy probléma elhatalmasodik a kapcsolatunkon és majd oda vezet esetleg, hogy már nincs energiánk megoldani, mert olyan régóta húzódik, és csak rakódik rá a sok sérelem, harag, csalódottság, hiszen azért mert valamivel nem foglalkozunk, az nem jelenti azt, hogy az a probléma már nincs is vagy megoldódott. Ezért szoktuk javasolni pároknak, hogy amint felüti a fejét egy nehézség vagy újra és újra visszatér egy-egy téma, akkor azzal érdemes mielőbb foglalkozni.
A párterápia egyáltalán nem kell, hogy a kapcsolat végét jelentse, tekinthetünk rá úgy is, mint egy általános szervizre. Azért megyünk most, mert fontos számunkra a társunk és a kapcsolatunk és még sok évig szeretnénk élvezni a gyümölcsöző házasságunkat. A coachingban van egy kiváló mondás, miszerint a versenylónak van szüksége edzőre (coachra) és nem az igáslónak. Ha sikereket szeretnénk elérni, ahhoz igenis szükség van külső segítségre, és ez igaz a párkapcsolatunkra is. Tekintsünk úgy a házasságunkra, mint egy fontos befektetésre, amire szívesen szánunk pénzt, időt, energiát, és amit becsülünk annyira, hogy megjavítjuk, ahelyett, hogy eldobnánk.
Mi történik akkor, ha mi magunk szeretnénk változtatni a kapcsolatunkon, de párunk nem hajlandó velünk tartani?
Ideális esetben párunkkal együtt észleljük a gondokat és mindketten elkötelezettek vagyunk a megoldás megtalálásában. Illetve, ha nem is észleljük ugyanúgy a problémákat, egy jól működő kapcsolatban elfogadjuk és megértjük, hogy a társunk egy bizonyos témával, nehézséggel szeretne foglalkozni. Ám nagyon gyakori eset, hogy az egyik fél nem partner abban, hogy segítséget kérjenek. Ebben az esetben sem kell lemondanunk a változásról. Ha mi magunk fontosnak tartjuk a fejlődést, akkor éljünk a fent leírt lehetőségekkel. Olvassunk könyveket, járjunk el előadásokra akár barátokkal és bátran forduljunk szakemberhez. Egyedül is abszolút van értelme terápiára járni még párkapcsolati nehézséggel is. A családi rendszerek úgy működnek, hogy ha az egyik fél változik, akkor a rendszer többi tagja is érzékelni fogja a változást és idővel reménykedhetünk a pozitív előremenetelben.
Végül ne felejtsük el, hogy akár egyéni, akár páros foglalkozáson, terápián veszünk részt, csak és kizárólag saját fejlődésünkért vagyunk felelősek. Ha számunkra fontos a személyes fejlődésünk vagy a kapcsolatunk fejlesztése, akkor tegyük meg mi magunk a szükséges lépéseket és ne várjunk arra, hogy társunk csatlakozik-e, arra meg főleg ne várjunk, hogy ő tegye meg az első lépéseket.
Pallagi Andreával készült ebben a hónapban interjúm. Andi a rendőri szakközépiskola elvégzése után református teológiát végzett. Sokáig lelkészként és vallástanárként szolgált, de nemrégiben ötvözte a két hivatást. Jelenleg rendőrként dolgozik a fővárosban, és emellett a Káposztásmegyeri Református Gyülekezet szolgáló lelkésze is.
