Válás

Pallagi Andreával készült ebben a hónapban interjúm. Andi a rendőri szakközépiskola elvégzése után református teológiát végzett. Sokáig lelkészként és vallástanárként szolgált, de nemrégiben ötvözte a két hivatást. Jelenleg rendőrként dolgozik a fővárosban, és emellett a Káposztásmegyeri Református Gyülekezet szolgáló lelkésze is.

Tovább a cikkhez

Testem. Tükröm. Tányérom.

Elmentem a kirakat mellett, de azt nem tudom, mit kínált. Magamat néztem… A próbafülkében kedvetlenül pakoltam vissza a vállfára a ruhákat. Egyik sem állt jól. Sajnos van tükör az uszodai öltözőben. Csak érteném, miért… Egy álló autóban kémleltem az alakom, amíg észre nem vettem, hogy ülnek bent. Kínos… Megnéztem magam, látom magam, és egyáltalán nem tetszik. Bezzeg mások! Tudnám, hogy csinálják! Ha elég erős lennék, ha önfegyelmem lenne… Sosem leszek csinos, mindig alaktalan leszek, és nem akarok még ennél is jobban elhízni. Megint többet ettem, mint kellett volna. Ebből most már elég!

Tovább a cikkhez

Természetes úton a gyermekáldásért

Ebben a számban mindenképpen szerettem volna interjút készíteni Tamás Eszterrel, aki Magyarországon az elsők között oktatta a Creighton módszert, és amellett, hogy szakmailag a tudásával segíti a párokat, még lelkileg is vezeti őket ezen a nehéz úton. Esztert én is ennek kapcsán ismertem meg, szerettem volna, ha itt is mesél a módszerről, és arról is, nekik milyen út vezetett a gyermekáldásig.

Ennek a hónapnak a témája a tabuk, ezért is szerettem volna Veled a meddőségről beszélni, hiszen nem csak keresztény, hanem világi körökben is suttogva beszélnek erről a témáról – ha beszélnek. Ennek egyfelől vannak érthető okai, másfelől sokszor egymást fosztjuk meg a tapasztalatoktól, tudástól. A Creighton módszer – mint a legtöbb ehhez hasonló módszer – azért általában nem úgy kerül a nők látókörébe, mint egy jó családtervezési módszer, hanem mint egy újabb lehetőség arra, hogy érkezzen az a várva várt baba. Ha jól tudom, Te is hasonló módon találtál rá a módszerre.

Tamás Eszter: Így van. Nagyon sok évig küzdöttünk mi is a gyerekvállalással, próbáltunk az egyház morális és erkölcsi elvárásainak megfelelni; bár hozzáteszem, hogy az akkori lelki vezetőnk egyáltalán nem zárta ki a lombikprogramot, sőt kifejezetten biztatott minket, hogy ha már mindent kimerítettünk, és ha már semmi nem működött, akkor próbáljuk meg a lombikot. Ez kicsit tévút volt, mert akkor még mi sem voltunk tájékozottak abban, hogy az egyház ebben mennyire megengedő vagy sem. Így végül elmentünk egy lombikra, ami nem stimulált ciklus volt, így nem kaptam hormonokat, és hála Istennek nem kellett megküzdenünk azzal a kérdéssel, hogy mi legyen a lefagyasztott sejtekkel, és mennyit ültessenek vissza. Ez hihetetlenül megviselt fizikailag, lelkileg; minden szempontból borzalmasan éreztük utána mindketten magunkat. Hamar rájöttünk, hogy Isten biztosan nem lombikkal szánt nekünk gyermeket. Nem sokkal később kiderült, amikor lelki vezetőt váltottunk, hogy ezt nem is tehettük volna meg. Ez egy meghasonlott állapot volt, újabb lelkiismeret-furdalást okozva, bár az akkori tudásunk talán mentesít minket ez alól. Ezután keresgéltünk, hogy mi lehet az, ami természetes. Teljesen véletlenül egy nagyon esős, téli napon az egyik atya telefonált, hogy a belvárosban lesz egy előadás és menjünk el. Azt sem tudtuk, mi ez, ki fogja tartani, így teljesen véletlenül, pár óra alatt sodródtunk bele egy olyan előadásba, amit akkor Európa vezető NaProTechnológiás orvosa, Dr. Phil Boyle tartott itt, Budapesten. Végighallgattuk, és rájöttem, hogy ez mennyire zseniális, átlátható és egyszerű, és hogy én ezt szeretném tanítani. Elsőnek nem is az jutott eszembe, hogy ez nekünk jó lesz, hanem hogy mindenképp szeretném Magyarországon oktatni, mert akkor, 2012-ben ez még újdonság volt itthon. Ezután nyilván használtuk a saját magunk küzdelmében is, bár amikor mi ezt elkezdtük, akkor itthon NaProTechnológiás orvos még nem volt. Alapvetően is azt tartja a Creighton módszer, hogy egy adott országban előbb oktatónak kell lennie, addig nem lehet orvos, hiszen az oktató munkájára épül a teljes orvoslás. Jó pár év telt el, mire lettek NaPrós orvosaink, így addig külföldre kellett járni, de hála Istennek, ma már sokkal több oktató és sokkal több orvos van itthon.

Tamás Eszter

Hogy tudtad ezt a munkád, magánéleted és a babátokért való küzdelem mellett csinálni? Esetleg ez pont átsegített a nehézségeken?

A nagyon őszinte válaszom az, hogy nagy szívfájdalom volt. Amikor jöttek a kliensek, és tudtunk nekik segíteni, várandósak lettek, akkor egy kicsit mindig belehalt az ember. Oktatóként persze örültem, de mellette egy örök küzdelem: neki miért és nekem miért nem? Ez a meddő párok agyában egy szűnni nem akaró kérdésként van jelen, és én sem tudtam ezt kizárni. Remélem, hogy a kliensek ebből semmit sem éreztek. Hazugság lenne azt mondani, hogy könnyű volt oktatni. Szerencsére négyen kezdtünk el tanítani egyszerre, így az elején – mivel kevesen voltunk – nagyon összetartóan együtt tudtunk dolgozni, egymás munkáját segítve. Volt benne sok küzdelem – például hogy nem voltak magyar nyelvű anyagaink -, de mindig láttuk a magasztosabb célt, és láttuk, hogy sokaknak van rá szüksége, akik a természetes utakat keresik.

Örülök, hogy felhoztad a “neki miért, nekem miért nem” kérdéskört, mert ez minden hosszú ideje babára vágyónak megfordul a fejében. Tipikus esete ennek, amikor az újszülött mellett mondjuk dohányzik az anyuka, de vannak ennél sokkal kényesebb helyzetek is, amikor például a rokonságban vagy a baráti körben jelentik be a jó hírt. Az ember nyilván örül, de közben ott van a rengeteg ambivalens érzés és kérdés, emiatt pedig az állandó lelkiismeret-furdalás. Most, hogy van már egy kislányod, látod visszatekintve, hogy tanított neked Isten valamit, vagy hogy mi volt az oka, a célja, hogy ennyit kellett várnotok rá?

Nem tudom megfejteni, mi lehetett a célja. Talán sok időt akart nekünk adni, amíg bevállalunk egy ilyen nem túl kedves, aranyos gyereket. (jóízű nevetés)

Sokat gondolkoztam én is, mi ennek a tanítása, de most még nem tudom erre a választ, talán később majd megvilágosodunk. Elképzelhető, hogy csak sok minden volt, amit még el kellett végeznünk. Ilyen a Creighton módszer is. Lehet, hogy egy gyerek mellett az ember meg sem hallja a hívást, ráadásul rengeteg munka volt – és még van is – vele, ami egy kisbabával elvégezhetetlen lett volna.

A múltban ezzel kapcsolatban biztosan volt rengeteg fájdalmas időszakotok, sok lent és fent. Hogyan tudtátok ezen átsegíteni egymást? Te nőként mit láttál, a férjed hogyan viselte ezt?

Szinte mindenki átesik ezeken a hullámvölgyeken. Érdekes azt látni – és oktatóként rengeteg párnak látok rá a kapcsolatára -, hogy a gyerekre várás időszaka alatt hogyan változik meg a párkapcsolat. A miénk erősödött ettől, erőt tudtunk egymásból meríteni. Azóta pedig, hogy megszületett a kislányunk, sokkal küzdelmesebb a saját kapcsolatunk, mert sokat elvesz belőle ő, és kevesebb idő jut a minőségi dolgokból, amik korábban megvoltak, hiszen vállvetve mentünk előre. Láttam, hogy mennyire megviseli a férjemet is ez. Akármilyen beavatkozást végeztek rajtam – mivel az ő oldalát hamar kipipáltuk, és vele minden rendben volt -, ő nagyon partner tudott lenni ezekben. Nem tudok olyan esetet mondani, hogy ne jött volna velem, pedig ő is dolgozott. Ha kaptunk egy szívszaggató eredményt, akkor ő mindig mellettem állt. És ő mindig pozitívan tudott hozzáállni. Az orvosok hajlamosak játszi könnyedséggel kimondani egy diagnózist, amin te akár fél évig is eszed magad, és ezekben a helyzetekben ő nagyon ott volt, és sokat segített lelkileg, és ugyanúgy megszenvedte, hiába nem ő volt az alanya. Amikor vége volt a lombiknak, és látta, mennyire kikészültünk, akkor ő is mondta, hogy nem ez az utunk, nem kell ebből több. Rá csak jókat tudok mondani, de látom a hozzám járó pároknál, hogy ez erősen megoszlik, és bomlanak fel kapcsolatok azért, mert a férfi nem tud, nem akar úgy állni a helyzethez, ahogy kellene. 

Ezt nagyon szomorú hallani, mert épp az az ige jutott erről eszembe, hogy “lesznek ketten egy testté” (Márk 10,8). Hiába vagyok én az, akinél “nem működnek jól a dolgok”, mi már egy test vagyunk, ez a közös keresztünk, amit együtt kell hordoznunk.

Jól látod, de sajnos tényleg vannak, akiknek hiába mondod, akár ilyen erős képekkel is, nem megy át az üzenet. Volt egy pár, ahol a lány már nagyon össze volt törve, mert a férfinak korábbról volt már gyereke, és ő például nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy van meddőség, hiszen őt nem érintette. Így egyedül maradni egy ilyen helyzetben nem egyszerű.

Biztosan volt neked is ekkor olyan időszakod, amikor semmihez nem volt kedved. Nem akartad bevenni a gyógyszereket, követni a diétát. A személyes tapasztalataidra is kíváncsi vagyok, de oktatóként is kérdezlek, hogy ez rendben van így?

Igen, ez normális. Én oktatóként is a személyes megéléseimből szoktam példákat mondani. Nekem is volt olyan, hogy azt éreztem, orvost és gyógyszert nem akarok látni, több diétát nem akarok megcsinálni – és ez teljesen belefér. Normális, hogy az ember egyszer csak telítődik. Azért szeretem ezt a módszert, mert ez nem úgy működik, hogy benne vagy egy folyamatban – mint a lombik -, ahonnan aztán nem vagy csak nagyon nehezen tudsz kiszállni, mert annyira követi a protokoll egyik lépése a másikat, ráadásul az egy drága eljárás, sok befektetett pénzzel, így a párok azt is mérlegelik, hogy anyagilag mekkora a veszteség, ha az eljárás közben gondolják meg magukat. Itt, a mi módszerünkben nem történik dráma, ha szükséged van szünetre, mert a megpihenés után ugyanonnan tudjuk folytatni, mint előtte. Szoktuk javasolni, hogy a megfigyeléseket ne hagyják abba a klienseink, de ezen kívül nincs akadálya. Pihenni is tudni kell ebben, nem robotok vagyunk, és nem arról szól ez, hogy mindent muszájból kell csinálni.

Nektek kiderült végül, hogy mi volt az oka a gyermektelenségnek?

Nem. Találtunk okokat, próbáltuk megjavítani ezeket, de nem vezetett sehová. A kislányunk egy olyan ciklusban fogant, amikor mi már egyáltalán nem gondolkoztunk abban, hogy valaha gyerekünk lesz. A megfigyeléseket csináltam, de emellett semmit nem szedtem. Aztán ebből volt is gond, mert nagyon kockázatos volt, hogy megmarad-e a baba. Előtte sok mindent megcsináltam én is: diétáztam, vitaminokat és gyógyszereket szedtem. Amikor kiderült valami, akkor annak a terápiáját végigcsináltam, de mindig eljutottam arra a pontra, hogy elég. Volt, amit megtartottam persze. Tudjuk például, hogy D-vitaminból nincs sok, így azt szedtem, de a folsavat, ami nagyon fontos a várandósság alatt, elhagytam, mert úgy voltam vele, hogy ez a hajó már elúszott nekem. Nagy meglepetés volt ezután a pozitív eredmény!

Akkor igazi kis ajándék a maga huncutságával. Én is ezt tapasztalom, akár saját magamon, akár beszélgetésekkor, hogy egyre több nőnél nincs konkrét ok, nincs a vizsgálatok végén egy explicit diagnózis. Te mit tapasztalsz?

Ez egy nagyon érdekes helyzet, mert sokan, akik konkrét bajjal érkeznek hozzám, nekik akkora gondjuk van, amit még feleannyira sem akarna magáénak az ember. Rengetegen jönnek, akiknek pedig nem tudjuk, mi a bajuk, nekik akkor próbáljuk felgöngyölíteni az okokat. A mi esetünkben is így volt ez, egy konkrét, megfogható ok nem volt, de mindig találtunk valamit, hogy ez sem jó, az sem az igazi, valamit kezdeni kell ezekkel. Ettől a módszer sokak számára nem is szimpatikus első hallásra, mert ahhoz vannak szokva az emberek, hogy azonnal jöjjön a megoldás. A lombik ebből a szempontból egy sokkal gyorsabb megoldást ígér, mint amit mi valaha is tudunk nyújtani, de nem is akarunk ilyet ígérni. Ez nem egy sprint, sokkal inkább egy maratoni futás. Tudom, hogy fárasztó tud lenni, hogy kizárunk egy okot, és aztán csak várakozunk. A legnagyobb lépés nekünk az volt – és nagyon megkönnyebbültünk, amikor eljutottunk idáig -, amikor az agyunk fogságából kiszabadultunk. Amikor úgy állsz neki, hogy most minden rendben, a következő hónap lesz az! Végül nem az lesz, csalódsz, és ismét fel kell építened magad, de ezúttal sokkal mélyebbről kell felállni. Ez nagyon nehéz. Nekünk rengeteget segített, amikor volt egy pont az életünkben, hogy azt mondtuk: mindjárt negyven évesek leszünk, küzdöttünk közel egy évtizedet – engedjük el. Foglaljunk le bátran síeléseket és nyaralást, vegyük meg a repülőjegyet, ne görcsöljünk azon, mi lesz, ha…? Bezárják az emberek saját magukat az elméjükbe, és mi magunk kreáljuk ezeket a helyzeteket. Önmagunkat korlátozzuk, aztán várjuk is, hogy ha már ennyi mindent “feláldoztunk”, akkor legyen valami. Berendezkedünk egy ennek a helyzetnek mindent alárendelő életre, és ez egy idő után nagyon őrjítő tud lenni.

Beszéltetek az örökbefogadásról?

Igen, még a legelején. Én nagyon sokáig szerettem volna, de a férjem nem érezte ezt magáénak, ő nagyon várta, hogy legyen saját. Nem tettünk erőszakot egymás gondolatain. A vége felé, amikor látszódott, hogy nem lesz gyerekünk, akkor ő hozta ezt fel, de addigra már én nem voltam nyitott. Végül valamennyire elkezdtük, de anélkül, hogy bántanám a magyar örökbefogadási rendszert, nem tudtunk azonosulni azzal, hogy nekünk milyen gyereket kellene örökbe fogadnunk szerintük. Lehet, hogy fiatalabb korunkban ők is flexibilisebbek tudtak volna lenni, de ezen a ponton úgy voltunk vele, hogy ez nem egy játékszer, amit megunás után visszaviszel a boltba. Életre szóló felelősség. Mivel azonban a rendszer sajnos nem így működik, végül feladtuk ezt. Sok kliensemnél viszont ez lett az út, és nagyon jó látni a fotókon, olvasni a leveleikben, hogy olyan édes babákat nevelnek végtelen szeretettel! Ha végül nem jön a jónak számított ciklusokból a gyermekáldás, akkor egy bizonyos jó ciklusszám után igyekszünk mindenkit az örökbefogadás felé terelni.

Nagyon fontos, hogy megbízzunk az orvosunkban. Van bármilyen jó tanácsod, hogy itthon – akár a Creightonhoz kapcsolódóan – hogyan válasszunk olyan nőgyógyászt, akiben meg tudunk bízni?

Nagyon fontos, hogy a nők ne érezzenek döntésképtelenséget! Ez egy nagyon bizalmi szakma, fontos, milyen orvos nyúl hozzád. Nem kell hagyni, hogy bizonyos dolgokat (néha akaratod ellenére) csináljanak veled – hallok mindenféle szörnyű történetet, ami utána traumaként, sokszor életen át tartó panaszként marad meg. Javasolni szoktam, hogy ha nem érzed jól magad, nem hallgat meg az orvos, akkor állj fel és keress másikat. Szerencsére sok nőgyógyász van, nem lehetetlen, hogy megtaláld a neked jót. Lehet, hogy ő a maga nemében remek doktor, de a te habitusodnak és igényeidnek nem felel meg, és ilyenkor nem szabad félni nemet mondani. Nekem volt olyan, hogy már a váróteremben otthagytam: nem gondolom, hogy normális lenne, hogy minden magyarázat nélkül várakoztasson egy időpontos magánrendelésen három órát. Sokszor azt látom a klienseimen, hogy a végén már görcsösen ragaszkodnak valakihez, akiről más azt állítja, hogy ő a legjobb orvos, és hogy minden áldozatot megér rá várni, vele dolgozni. Ez nincs így!

Biztosan nehéz volt neked, hogy annak idején itt nem volt NaProTechnológiát végzett orvos. Hogyan oldottad meg?

Nekem adta magát a helyzet, hogy az orvosom – annak ellenére, hogy Írországban élt – Dr. Phil Boyle legyen, aki miatt belevágtam az egészbe, így mi végül Skype-on beszéltünk meg mindent, a vizsgálatokhoz pedig kerestem itthon nőgyógyászt. Lássuk be, ez is egy erősen bizalmi helyzet volt, kicsit visszautalva az előző kérdésre is.

Ha már ennyit beszéltünk a Creighton módszerről, akkor kérlek, mesélj erről, hogy azok, akik nem ismerik, képet kaphassanak!

A Creighton módszer egy olyan biológiai jeleket rögzítő módszer, aminek a segítségével a nő a saját testének a nyelvén tanul meg beszélni. Megérti, mit kommunikál a teste, hiszen ezek a jelek lesznek azok, amik segítik őt, hogy az adott ciklusában és élethelyzetében a látott jelek odavalók-e vagy sem. Mik a biológiai jelek? Például a menstruáció, a méhnyaknyák jelenléte és minősége, vagy akár a luteális szakasz kalkulációja. Azaz nagyon sok minden utal arra, hogy az adott reproduktív helyzetben azok a jelek megállják-e a helyüket vagy sem. Egy kamasz lánynak például teljesen más a ciklusmintázatának a felépülése, mint egy szoptatós édesanyának vagy egy menopauza felé menő nőnek. Ami egyiküknek normális, a másiknak valószínűleg nem az. Minden kliensünknek megtanítjuk a módszer alapját, esetleg itt-ott egy kis plusz kiegészítést még adunk a későbbiekben, és összeáll a kép. A testünk folyamatosan kommunikál velünk, a kulcs az, hogy ezt mi értjük-e. Táblázatban vezetjük a biológiai jeleket, és így lehet követni azt, hogy minden rendben van-e. A kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e reagálni a jelzéseinkre, vagy egyáltalán meghalljuk-e mit üzen a testünk. A módszer használható a várandósság elkerülésére és létrejöttére is.

Van olyan, akinek nem használ a módszer?

A biológiai jelek vezetése a menopauza beálltával erősen behatárolttá válik. A NaProTechnológiának pedig három korlátja van: nulla hímivarsejtszám, a petevezetékek átjárhatatlansága és ha megnyitó műtéttel sem sikerült ezt rendbe hozni; és a menopauza.

Hogyan kapcsolódik a módszerhez a NaProTechnológia?

Az amerikai anyaintézet jó 43 éve vezette be a Creighton módszert, és akkor nem gondoltak arra, hogy ennek lesz bármi orvosi vonzata. Rájöttek egy pár évtized múlva – a sokféle táblázatmintát látva – , hogy ezek azonos tünetekhez, okokhoz vezettek. Ezt elkezdték kutatni és megoldásokat keresni, így fejlődött ki az orvostudományi rész, a NaProTechnológia: egyszerűen csak választ adtak a táblázatvezetés közben felmerült biológiai kérdésekre. Olyannyira szorosan kapcsolódik egymáshoz ez a kettő, hogy a NaPro csak a Creighton táblázatvezetés mellett és azzal együttműködve, az abban a ciklusban tapasztaltak mentén diagnosztizálva gyógyít. A NaProTechnológia tehát nem létezik a Creighton módszer nélkül. Orvosok, itthon túlnyomórészt nőgyógyászok végzik.

Ma Magyarországon hány orvos és oktató van, akikhez fordulhatnak azok, akiknek megtetszett ez a módszer?

Hat végzett oktató van, kilenc oktatójelölt, így tizenöten vagyunk. A jó hír, hogy már az ország keleti részén, Debrecenben is van oktatójelöltünk – eddig sajnos nagyon fővároscentrikusak voltunk. Orvosunk jelenleg öt van, és ebből egyikük Írországban praktizál, a többiek pedig Budapesten dolgoznak.

Nagyon köszönöm a beszélgetést és az őszinteséged! 

Akit érdekel a módszer és utánaolvasna, itt teheti meg: http://csaladtervezo.hu/

Halmi-Juhász Ágnes

 




Beszélni arról, amiről nem szabad…

Avagy tabuk nélkül a szexualitásról, szexuális nevelésről egyházon belül és kívül.

Próbálom tömören összeszedni a gondolataimat és megrostálni azokat ebben a cikkben, hisz e téma hallatán mindig tömérdek dolog jut eszembe. Az elmúlt 2-3 évben ez lett a vesszőparipám, ami nálam azt jelenti, bármikor szívesen megállok egy kiadós eszmecserére bárkivel, aki az utamba kerül.

Már nem is tudom, hogy konkrétan honnan jött az ötlet erről a témáról írni, viszont azt igen, hogy a saját botlásaim és személyes kapcsolati csalódásaim vezettek el arra a következtetésre, hogy talán itt lehet a kutya elásva. Minél mélyebbre ásva ebben a témában, s ezzel együtt magamban az önismeret és Isten segítségével, rájöttem, sok minden torzultan él bennem, amelyek nem is csodálkozom, hogy megnyomorították az életem. 

Akkor kezdeném is valahol itt.

Szexualitás és egyház. Na, bumm. Most van az a pillanat, amikor a legtöbb olvasó e két szó együttes hallatán megáll és gondolkodik. Szexualitás és egyház? Szabad vagy egyáltalán lehet-e a két szót egy napon vagy akár egy lapon emlegetni? Én voltam annyira bátor, hogy megtettem. Sőt, ez lett a nemrégiben elkészült mester diplomám  témája. Ráadásul az egyik célkitűzésem a dolgozatom megírásával éppen a keresztyén körökben meglévő tévhitek eloszlatása a szexualitás és annak megélése kapcsán, a valódi keresztyén szemlélet ismertetése, ezzel együtt pedig a figyelem felhívása a szexuális nevelés fontosságára vallásos környezeten belül is. 

Azt látom, hogy a szexualitás veszített napjainkban az értékéből, ezzel együtt a szexuális nevelés és az ember e területhez való viszonyulása is megváltozott. Ezt támasztja alá számos felmérés, a kutatások és az ezzel foglalkozó szakemberek is.

A részigazságok (legyen az teológiai, biológiai, pszichológiai stb.) felértékelése – mint ahogyan ezt oly sokan és sok esetben tesszük a mindennapokban –, valamint azok folyamatos hangoztatása és monopólium helyzetbe való állítása meglátásaim szerint túlnyomórészt hatástalannak minősülhetnek, ami kétségkívül ellenhatást fog elérni. A segítségadás az intim szféra megsértésének, támadásként hathat, ha nem megfelelő az adott hozzáállás az egyénhez és a problémához egyaránt. Annál is inkább, mert a szexualitás ma is olyan tabuizált életterület, amelyről vagy sehogy, vagy csak virág- vagy obszcén nyelven beszélnek.

Változóban van a világunk, változóban vagyunk mi is, és a felnövekvő generációk is. Sok a kérdés és kevés a hiteles válasz, főleg, ha a szexualitáson és annak megélésén belül a családi vagy párkapcsolati modellekre gondolunk most elsőként. Ha a statisztikákat nézzük, csak elborzadunk. Mindezek a megváltozott társadalmi normákról, rendszerekről és az átalakult társas kapcsolatokról, együttélési szokásokról tanúskodnak. 

Miért viszonyulunk ennyire ridegen, demoralizálóan és természetellenesen a szexualitáshoz? A szexualitás, a nemiség épp olyan alkotóeleme a személyiségünknek, mint az intelligenciánk vagy a spiritualitásunk. Mindenhol ott van, ahol teljes emberként veszünk részt a mindennapokban, tehát nem korlátozódik az élet egyes területeire.

A nemiség egyrészt tabu jellegénél fogva, másrészt a helytelen feldolgozása, ismertetése miatt, azt mondhatom, hogy a gyakorlatban és a mindennapokban a testet elfogadó, értéknek tekintő megközelítés nem igazán ismérve az egyháznak, sőt joggal kijelenthetem azt is, fényévekre állunk ettől az attitűdtől. Számomra ez azt sugallja, hogy jelentősen kevés lehet azon beszédek/prédikációk/párbeszédek száma, amelyek elfogadónak és hatékonynak minősülnek az egyház részéről a fiatalok körében. Ugyanakkor az egyházi kiadványok azon száma is korlátozott, amelyek szabadságunkat tiszteletben tartva, saját kincseink felfedezésére hívna, megközelítésében pedig felüdülésre találhatnának azok is, akiket elkedvetlenítettek a moralizáló ítélkezések. Emellett kevesen vannak azok is, amelyek üzenete nem erőltet semmit, hanem szexualitásunk gyógyulásának és helyreállításának lehetőségét kínálja fel. (ld. Christopher West: A test teológiája kezdőknek)

Juhász-Laczik Albin katolikus teológus hangoztatja: „Jézus tudott úgy beszélni értékekről, hogy közben nem ítélkezett. Sőt, rá tudta venni a tömeget is, hogy ítélet helyett engedjenek teret a továbblépésre. Nemiségről, a testről röviden, érthetően, és mégis a képviselt értékhez méltóan? Szerintem ez nagyon mélyen bennünk van. Emlékezzünk csak: a jézusi örömhír egy olyan világban hirdette, hogy Isten testté lett, amely – újplatonista divatszínezetként – megvetéssel tekintett a testre. A test a lélek börtöne – vallották az apostolok kortársai, ők pedig elkezdtek arról beszélni, hogy a mindent irányító értelem, a logosz, azaz Isten nemhogy testté, hanem hússá lett. Inkarnáció. Ennél a szónál rövidebben és tömörebben nehéz lenne úgy beszélni testiségről, hogy még az isteni értékét is kifejezzük.”

Az egyház általában a „lelki” dolgokat hangsúlyozza. Testünk és nemiségünk rossznak tartandó és hanyagolandó, fontosságáról kevésbé esik szó. Ferenc pápa hangsúlyozza: „keresztényként „lelki életet” élni soha nem azt jelenti, hogy elszakadunk az anyagi világtól. Jézusnak „semmi köze nem volt azokhoz a filozófiákhoz, amelyek megvetették a testet, az anyagot és a világ dolgait.” Ma már látjuk és elismerjük, hogy „az egészségtelen dualizmus a történelem során egyes keresztény gondolkodókra is hatott, és mindez az evangéliumot is eltorzította.”

II. János Pál szerint a Sátán legfőbb célja mindig is az volt, hogy elszakítsa egymástól a testet és a lelket. „Amikor elutasítjuk a nemiség és az erotika torzulásait, soha ne becsüljük le és ne hanyagoljuk el magát a nemiséget és az erószt”, mert amikor ezt tesszük, egyenesen a Sátán csapdájába sétálunk bele és nem leplezzük le az ördög hazugságait. A test és lélek szétválasztására II. Pál pápa szerint létezik egy teológiai szakkifejezés, ami nem más, mint a halál. Ide vezet minden eretnekség csakúgy, mint a manicheizmus. „A test pornográf eltorzítására nem az a helyes válasz, hogy elutasítjuk a testet, hanem hogy visszahódítjuk, vagyis helyreállítjuk, amit a bűn eltorzított, hogy felragyoghasson a test valódi dicsősége, nagyszerűsége és felbecsülhetetlen értéke. A nemiséget bálványozó kultúránkkal nem az a gond, hogy túlértékeli a testet és a szexualitást, hanem éppen az ellenkezője valósul meg: nem értékeli eléggé.”

A torzításhoz szükséges eszközöket egy karnyújtásnyira vagy akár egy gombnyomásra meg is kapjuk a technika vívmányainak és a médiának köszönhetően. Ezek azok a dolgok, amelyek nagyban megnehezítik a mai ember vívódásait. 

Mai, információs társadalmunkban már jellemzően nem a kistestvér érkezése generálja a legtöbb kérdést a gyerek számára, hanem az első online szexuális tartalmak, amikkel ő maga, illetve kortársai tolmácsolása révén találkozik. Az internetes forgalom 75%-a ma már az okostelefonokon zajlik – amelyekre szűrőprogramok sem tehetők –, így teljes mértékben kikerült a szülők felügyelete alól, hogy mit tölt le, vagy miket néz a gyerek.

Hevesi Kriszta szexuálpszichológus gondolatával teljesen egyetértek, aki szerint tévhit, hogy a mostani generáció rosszabb, mint az előzőek voltak. „Inkább arról van szó, hogy a mostani fiatalok rosszabb eszközökkel rendelkeznek. Ilyen eszközök a modern kor fejlett technikai vívmányai; az okostelefonok. Ezek jelenléte sokszor hátráltathatja a kapcsolatok fejlődését, elősegítheti a párok eltávolodását, mert sokan, még ha mellettük is van a másik, mégis a figyelmüket a virtuális világ köti le és elmaradhatnak a személyes beszélgetések. A pornó filmek is válhatnak olyan eszközökké, amik problémát jelenthetnek egy kapcsolatban.”

Jim Taylor A digitális nemzedék nevelése című könyvének megírását azzal indokolja, hogy szeretné megértetni az olvasóval: a tömegkultúra és a technika a két legerősebb hatás, amelyek gyermekeinket érintik. Nyíltan vagy rejtve befolyásolja őket pszichológiailag, érzelmileg és szociálisan, mind pozitív, mind negatív értelemben. Ez a két hatás eredendően se nem rossz, se nem jó, de nem mondható semlegesnek sem. Akkor válhat veszélyessé, ha a gyermekek ellenőrizetlenül és korlátlanul használhatják. Mindeközben semmi sem védi meg őket a hatásaitól, csupán mi, akik neveljük, és elsősorban a szülő szükséges, hogy hiteles és példamutató életével segítsen tudatos médiafogyasztóvá válnia a gyereknek.

Kérdés: Hogyan tudjuk megállítani az ördögi mókuskereket?  Jó kérdés. Valahol el kell kezdeni. Fiatalként: Találd meg azt a felszabadult, bizalmas légkörű közösséget (legyen az gyülekezetben, egyetemi közösségben, iskolában, ifin,  ahol lehet tabuk és félelem nélkül beszélgetni, csevegni ezekről a dolgokról. Kezdésnek ez éppen elég. Én a saját egyetemi gyülekezetemen belül alakítottam ki egy női kört – aminek mondhatom, hogy rengeteg pozitív hozadéka volt mindenki számára –, ahol „csak” beszélgettünk egymással.

Felnőttként: Számos esetben személyesen bizonyosodtam meg afelől, hogy a nemiséghez kapcsolódó téves információk, generációs nézetek – egyházi és világi viszonylatban egyaránt – torzítják a fiatalok fejlődését és attitűdjét. Úgy gondolom, minden embernek joga van a hiteles információhoz, különösképp a gyerekeknek és a fiataloknak. Meggyőződésem, hogy máskülönben egy fiatal sem találhatja meg az utat, amely az egészséges, szeretetteljes és Isten közeli életúthoz, életmódhoz vezet. Véleményem szerint ez is hozzátartozik az istenképűségünkhöz. Feladatunk a pásztorlás, a tanítás, jelen lenni fiataljaink életében, következetesen és valóban Istent képviselve. Meglátásom szerint, ha ebben a nagy kérdésben, ami minden fiatalt foglalkoztat, bizalmas, őszinte beszélgetőpartner vagyok, csak akkor tudok beszélni nekik a kegyelemről, áldozathozatalról, Krisztusról. Másképp kevés az esélye annak, hogy halló fülekre és nyílt szívekre akadjak köztük.

A személyiséget meghatározó nemiséget nem lehet sem az átszellemült szeretetre, sem a puszta testiségre leszűkíteni. Férfi vagy női mivoltunk elfogadása egész életünk feladata. A nemiség személyes integrálása a kisgyermeknél kezdődik testének megismerésével; problémává lesz a serdülés erotikus kapcsolataiban és ösztönös élményeiben; s abban a folyamatban bontakozik ki, amelyben a partneri szeretet-képesség az emberi érettség bizonyítója lesz, vagyis amikor a szeretet a teljes felnőttkorban, a házasságban és a bensőséges egyesülésben eléri csúcspontját; s végül az öregedés elfogadása a nemiség területén is új feladat. Bár az egyes életszakaszokban az eltévelyedések különféle veszedelmei előfordulhatnak (önzésben, exhibicionizmusban és nárcizmusban) és a nemiséghez kapcsolódhat bűn, a nemiség mégis Isten jó ajándéka.

Egy biztos, a megváltozott világ felborult értékeket és értékrendet kínál különösen a fiatalok számára.  A keresztényi értékek képviseletében megerősítésre van szükség, főképp a szexuális nevelés területén. A teológiának és az egyháznak, vélekedésem szerint, igenis feladata helyes mederbe terelni a szexualitást és pozitív módon beszélni arról. 

„Akár úgy is mondhatjuk, hogy kelettől nyugatig ugyanazok a változások zajlanak le a vallásos fiatalok életében. Az új trendek új kihívásokkal szembesítik az egyházakat. A fiatalok már elmondták, hogy mit szeretnének: kapcsolatot, példamutatást, olyan hitet, mely nemcsak egy vasárnap délelőtti elfoglaltságot jelent, hanem kapaszkodóként tud szolgálni a kihívásokkal teli mindennapokban. Hogy miért van szükségük ehhez egy intézményre vagy közösségre? A válaszokat most már az egyházaknak kell megadniuk.”
David Kinnaman

Bódi Rozália
Vendégíró







Felhasznált szakirodalom:
 Christopher West: The Theology of the Body for Beginners, Rediscovering the Meaning of Life, Love, Sex and Gender, Beacon Publishing, Florida, 2017
Magyar kiadásban: Christopher West: A test teológiája kezdőknek. Az élet, a szerelme és nemiség értelmének újrsfelfedezése, MIssion is Impossible Kft., 2017

Párkapcsolati tabuk

Kedves nőtársam…

Bizonyára számodra is ismerős a tabu kifejezés. Életünk során nagyon sok tabuval szembesülünk. Tabu az, amiről nem beszélünk. Tabukkal szembesülünk a keresztyén vallásgyakorlatunkban, tabukkal a párkapcsolatainkban, házasságunkban, a családban, munkahelyi környezetben és igazából az élet minden területén.                                                   

Jelen esetben a párkapcsolati, keresztyén házassági tabukról ejtenék pár szót. Júliusban készült el magiszteri dolgozatom (államvizsga) a teológusok, lelkészek párválasztásáról. Dolgozatomban külön foglalkoztam a keresztyén házasság kérdésével. Számomra nagyon megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy a keresztyén házasság is rengeteg tabut tartalmaz. Ilyen tabuk például a szexualitás, a párkapcsolati válságok, a válás. Még mielőtt rátérnék a tabuk tárgyalására, fontos megemlítenem, hogy a dolgozatban arra kerestem a választ, hogy a teológusok vagy fiatal lelkészek párválasztása mitől más. Nem jobb, nem rosszabb, hanem egyszerűen csak különbözőbb-e más foglalkozású ember párválasztásánál vagy házasságánál. Már itt az elején szembesültem az első nagy tabuval, ami érdekes módon nem a szexualitás, hanem a válás. Szarka Miklós, nyugalmazott református lelkipásztor és a párterápia kimagasló hazai egyénisége volt az, aki szembesített beszélgetéseink és könyve kapcsán azzal, hogy mekkora a baj. Baj abban az értelemben, hogy sokszor azt gondolja az ember, keresztyén házasságokban nincsenek válságok, nincsenek válások. Ha eddig azt hitted, hogy a keresztyén párkapcsolat, házasság mindenféle problémától mentes, hát kedves nőtársam, el kell szomorítsalak. Ez nem minden esetben állja meg a helyét. Lelkészek és keresztyének közé is ugyanúgy beférkőznek a nehézségek, sőt néha odáig fajul, elmérgesedik a helyzet, hogy már csak a válás segíthet egy látszólag tökéletesen működő kapcsolaton. Ugye, te is azt gondoltad, naivan, mint én, hogy az Isten gyermekein nem foghat ki sem probléma, sem válás? Bár nem beszélünk róla, mégis egy meglévő jelenség. Sajnos az emberi gyarlóság legtöbbször a kapcsolatokban mutatkozik meg, de mégis van egy jó hír azok számára, akik javítani szeretnének a kapcsolatukon, vagy a válást szeretnék megelőzni. Vannak esetek, amikor már csak a saját erőnkből nagyon nehéz új alapra állítani egy kapcsolatot, de tudnunk kell, azt is, hogy mindig van lehetőség segítséget kérni. Elsősorban kitartóan kell imádkoznunk és hinnünk abban, hogy az, Aki bemutatott minket egymásnak, továbbra is velünk van és bátran kérhetjük, hogy áldja meg életünket és kapcsolatunkat. Másodsorban ott van a külső segítség, egy párterapeuta, aki a legjobb szaktudása szerint segíthet a konfliktusok mediálásában, és abban, hogy megláthassuk a saját gyengeségeinket és hibáinkat. A már fentebb is említett párterapeuta, Szarka Miklós mesélt nekem a válás terápiás kezeléséről. Ennek 3 féle fokozatáról. Az első, a primer fázis, amely a prevencióról szól, vagyis arról, hogy a pár hogyan előzze meg a válságot. A második szakasz a szekunder, amikor már jelen van a válság, ezt a pár felismeri és legtöbben ilyenkor keresik fel egyénenként vagy párjukkal együtt a terapeutát. A harmadik és egyben az utolsó fázis a tercier, már az elváltakkal foglalkozik. Itt a legfontosabb, amit tehet a terapeuta, hogy átsegíti az egyént a nehéz folyamaton. Ez egyfajta utógondozásként szolgál.

Végezetül pedig Jézus álláspontját mutatnám be a válással kapcsolatban. Számára ez nem volt tabu, így Jézus a következő párbeszédet folytatta a farizeusokkal:

„Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, elhagyta Galileát, és elment Júdeának a Jordánon túli vidékére. Nagy sokaság követte, és ott meggyógyította őket. Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: „Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Ő így válaszolt: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” Majd így folytatta: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” Erre azt mondták neki: „Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?” Jézus így válaszolt nekik: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” Ő azonban így válaszolt: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Mt 19,1-12)

Farkas Orsolya-Júlia
Vendégíró

Lombik – ahogyan én átéltem

Sok minden fájhat. Minden élethelyzetben más és más fájdalmakkal találkozunk, ami lehet testi és lelki egyaránt. Nekem az első igazi találkozásom a fájdalommal, a nagyszüleim elvesztése volt. Igazi farkasszemet néztünk egymással: én, és a halál következtében beálló veszteség. Nehezen tudtam, mit tegyek, hogyan dolgozzam fel, még annak ellenére is, hogy születésem kezdete óta református családban, református nagyszülők unokájaként nevelkedtem.

Tovább a cikkhez

Zárt tér a közösségben, avagy lombik a gyülekezetben

Homunculus:
„Hogy vagy papus? Nem volt ez tréfaság!
Jöjj és öleld meg szíved magzatát!
De csak vigyázva, szét ne törd üvegcsém.
A dolgokat így jellemezném:
szűk a mindenség a természetesnek,
a művi dolgok zárt teret keresnek.”
/Goethe: Faust/

A „The Lancet” című angol orvosi szaklapban 1978. augusztus 12-én jelent meg egy rövidke és alig észrevehető közlemény, melyben Patrick Steptoe és Robert Edwards bejelentették, hogy megszületett az első „lombikbébi”, Louise Brown. Az anya kilenc évi meddőség után in vitro fertilizációval (a továbbiakban: IVF) – azaz az anyaméhen kívüli megtermékenyítéssel – adott életet leánygyermekének. Tíz évvel később, 1988-ban született meg az első magyar lombikbaba, Haán Zsuzsanna a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikáján.

Tovább a cikkhez

Haragudhatunk-e Istenre?

Haragudhatunk-e Istenre azért, mert még nem találkoztunk a párunkkal, mert elveszítettünk valakit, akit szerettünk, mert nem találjuk a helyünket a világban, mert úgy érezzük, hogy senkinek sem vagyunk fontosak, mert mindenki mást sikeresebbnek látunk magunk körül, mert nem tartjuk szépnek magunkat, mert várakoznunk kell a gyermekáldásra, mert úgy érezzük, rengeteg imádság ellenére hallgat? A rövid válaszom az, hogy igen!

Tovább a cikkhez

A szépség és a szörnyeteg

Ha meg kellene neveznem egy okot, ami idővel depresszióhoz vezet(het), a kiégést az elsők között említeném. A téma felkapott lett mostanában a különböző pszichológiai témájú szaklapokban, életmód blogokon. A kiégés a Merriam-Webster értelmező szótár szerint olyan állapot, amely hosszantartó stressz és frusztráció hatására alakul ki, amely során fizikális, érzelmi és motivációbeli kimerülés következik be.

Manapság amennyire sokat emlegetett témáról van szó, annyira nincs egységes álláspont a kiégés kialakulásának egészségügyi okairól, a diagnózisáról és a kezeléséről sem. A napi munkavégzésünk, hétköznapi feladataink, emberi kapcsolataink során számtalan olyan szituációba kerülhetünk, amely dühöt, aggódást, félelmet, elégedetlenséget, türelmetlenséget vagy más negatív érzelmi reakciót indíthat el bennünk. A lelkileg erős, reziliens emberek a helyükön kezelik ezeket az olykor fárasztó, vagy idegesítő eseményeket, de előfordulhat, hogy olyan élethelyzetben sűrűsödnek felettünk a feladatok, a „kell”-ek, az „azonnal”-ok, amellyekkel úgy érezzük, nem tudunk már megbirkózni és kimerülünk. Ez a hosszabb-rövidebb ideig tartó, szinte zsibbasztó állapot tehát sokunk számára ismerős lehet. Az ősz egyébként minden ódon szépsége ellenére állandósul nemcsak a külvilágban, de a szívünkben is, „s ont monoton bút konokon és fájón…” 

Az ószövetségi próféták közül igen sokak számára ismerős volt ez a jelenség: többen is úgy fohászkodtak Istenhez, hogy nyughatatlanságtól, bánattól, fásultságtól, keserűségektől szenvedtek. Többen, közöttük Illés vagy Jónás, még azért is kiáltottak, hogy az Úr vegye el a lelküket magához. Lukács evangéliumát fellapozva több olyan szituációt találunk, ahol Jézus a kiégéshez hasonló állapotú, megfáradt szív következményeire hívja fel a figyelmet. Az egyik legismertebb a magvető példázata: „És amelyik a tövis közé esett, ezek azok, akik hallották, de elmenvén, az élet gondjaitól, és gazdagságától és gyönyörűségeitől megfojtatnak, és gyümölcsöt nem teremnek.” Keresztény életünk egyik legfontosabb elemeként vonul végig az Újszövetségen a gyümölcstermés, a jó gazda még le is metszi rólunk a nem termő ágakat, hogy még többet teremjünk. A megfáradt szív azonban elnehezül, leveszi a fókuszt az égiről, és a nehézségekre, a földire koncentrál, ezáltal nem tud munkálkodni az Isten országában. Jézus a mi tiszta gondolkozásunkat emlékeztetés által serkentgeti, amikor még egyszer felhívja a figyelmet az eljövetelével kapcsolatban: „De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek tobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap.”

Jézus ugyanakkor nem olyan, aki elhordozhatatlan parancsolatokat aggatna a nyakunkba anélkül, hogy ne kínálna kiutat: saját magát. Sokszor a saját békességünket, nyugalmunkat, a jövőre való kilátásunkat és reményünket azért veszítjük el, mert magunkban bízunk, a képességeinkben, az ötleteinkben, a kapcsolatainkban. Irányítani szeretnénk az életünk minden területét, a körülményekre, az emberekre viszont nincs igazán befolyásunk. Isten vigasztalása az, amihez fordulhatunk a nehéz időkben: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” 

A jól ismert Disney-klasszikus, a Szépség és a szörnyeteg szemléletes példa a lélek borúval, fáradtsággal tarkított napjaira. A Szörnyeteg a legtöbb ember számára nem látható, elvarázsolt, régen szebb napokat látott kastélyban tengeti életét egyre kiábrándultabb szívvel, ahol sok időt mereng szívének szimbóluma, a hervadó rózsa társaságában. Ugyanis a kiégés rekedt hangjai közepette is az ember vágyakozó marad, tekintetét a hőn áhított nyugalom, a siker, vagy valami más célra helyezi, csak épp ez a cél számára elérhetetlennek vagy rendkívül küzdelmesnek tűnik.

Vajon mi kire vagy mire szegezzük a tekintetünket? Arra, aki felemelhet, aki által képesek vagyunk arra, hogy megálljunk, vagy arra, ami egy végeláthatatlan örvényben tartja gondolatainkat? 

Ökrös Tünde
Vendégíró