Senkiből valaki

Az elmúlt időszakban egy beszélgetés során feljött, hogy én milyen könnyen beszélek az Úr jóságáról, mikor az én életem tökéletes. Sokszor én is úgy érzem, hogy a jelen helyzetem álomszerű: Skócia fővárosában élek egy csodás lakásban, csodás férjemmel és kisfiammal. Mégis: hadd osszak meg egy fontos darabot az idevezető utamból. 

Hívő szülők gyermekeként nőttem fel, így a kezdetektől hallottam Istenről, Jézusról és a Bibliáról. Sosem kérdőjeleztem meg a létezésüket, mégis olyan távolinak tűntek, tiniként pedig egyre inkább taszított a gyülekezetekben látott képmutatás. Felnőtt korba lépve izgatottan vágtam bele a nagybetűs életbe és elszántan próbáltam bizonyítani a világnak, hogy én is elég jó vagyok, én is számítok. Az otthonról hozott keresztényi nevelés korlátait inkább akadálynak éreztem mintsem biztonsági övnek, így ezeket ledöntve izgatottan ugrottam bele kapcsolatokba, ittam magam részegre, és mindent megtettem, hogy az áhított elfogadást és szeretetet megszerezzem magamnak. Ezek mind fájdalmas sebeket, bizalmatlanságot és még nagyobb értéktelenség érzést hagytak maguk után, mégis büszke voltam arra, hogy újra és újra talpra álltam. Gyülekezetbe nem jártam (csak alkalmanként), nem éreztem szükségét. “Egyedül is lehetek keresztény. Nem kell mindig mindent úgy csinálni, mint mások” – gondoltam. Nos, az Úr máshogy gondolta. Megelégelte a makacs és büszke hozzáállásom, és 2014-ben elkezdett kiabálni. C.S.Lewis: “God whispers to us in our pleasures, speaks in our consciences but shouts in our pain.” – azaz “Isten a vágyainkon keresztül suttog, a lelkiismeretünkön keresztül beszél, de a fájdalmunkon keresztül kiabál.”

1: A veszteség lehetősége

2014 nyarán édesapám balesetet szenvedett, ami könnyen lehetett volna végzetes is. Hála Istennek nem lett, de az elvesztés lehetősége megrázott; ami viszont igazán elgondolkodtatott ebben, az az  hozzáállása volt. Ahogy Jézusról beszélt és a hazamenetelről. Nem értettem a békéjét ebben. Hamar el is szállt ez a gondolat, hiszen kikerült a kórházból és lassan felépült. Így nyugodtan vágtam bele életem új fejezetébe: Skóciába költöztem.

2. Szembenézni a halállal

Skóciai életem első hónapjainak izgalmait és felfedezéseit hatalmas csapásként szakította félbe egy átlagosnak tűnő péntek délután, amikor az egyik barátunkat élettelenül találtuk a szobájában. Nehéz szavakba önteni, milyen elemi szinten rázott meg az ő elvesztése. A hónapokig tartó bűntudat, kétségbeesett válaszkeresés és a sokk fizikai nyomaival való küzdelem közepette azonban leginkább a kereszténységemet kérdőjelezem meg. Azon túl, hogy Isten miért hagyta ezt, elkezdett dolgozni bennem a kérdés: én keresztényként (aminek mindig is vallottam magam) miért nem beszéltem vele soha a reményről, ami a kereszténység lényege? Ő a reménytelenségéből csak egy utat látott, véget vetni az életének. Van-e nekem reményem, ha még beszélni sem tudok róla? Enyém-e ez a hit vagy csak a szüleimé? Ehhez hasonló kérdésekkel kezdtem el lassan keresni a választ. 

3. Mindent elvesztve

Nem sokkal az események elcsendesülése után összeköltöztem a barátommal egy jobb jövő reményében. A beköltözés napján valahogy mégis egy mély szomorúság tört rám. Csalódottságot éreztem, amit az elmúlt hónapok eseményeire fogva elhessegettem és kapaszkodtam az illúzióba, hogy így a legbiztonságosabb és így lesz jó. Időközben elindítottam a saját vállalkozásomat, amiben egy nagy álom és szerelem testesült meg. Kezdtem úgy érezni, hogy sínen vagyok végre és a dolgok jó irányba fordulnak. Nem telt sok időbe, hogy ez az illúzió szertefoszoljon. A barátommal annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy már beszélni sem tudtunk egymással, és a lelki küzdelmemnek fizikai tünetei is lettek. Rövid időn belül a vállalkozást is kénytelen voltam befejezni, ami nem csak lelkileg tört meg, de a baráti kapcsolataimban is jelentős kárt tett. Pár hónap leforgása alatt minden számomra fontos dolgot elvesztettem. Sosem voltam még ilyen mélyen. Egyedül, pénz és barátok/kapcsolatok nélkül – segítség nélkül. A legrosszabb rémálmom vált valóra, olyannyira, hogy még az öngyilkosság is felkerült a megoldási listámra. Nem találtam kiutat, pedig 26 év leforgása alatt megtanultam B és C tervvel is számolni. Ekkor küldött az Úr valakit, aki imádkozásra ösztönzött és Istenhez irányított. Hihetetlenül felháborított ez tudván, hogy Isten mindenről tud, és elvileg Ő szervezi az életünket. Néhány napos kemény belső harc után mégis megtörtem. Ráébredtem, hogy  én sosem jöttem hozzá, sosem kértem az áldását a döntéseimben, gúnyt űztem belőle, és bemocskoltam a testem a saját vágyaim után szaladva. Könnyek között imádkoztam a bocsánatáért, és hogy vegye át az irányítást az életem felett. Az az Isten pedig, akiről olyan sokat hallottam, aki olyan érdektelennek tűnt, megmutatta magát. Semmihez nem fogható az a beteljesítő béke és öröm, ami ott akkor átjárt. Az Úr megmentett és a senkiből valakivé tett: a Király lánya lettem. A következő pár napban kaptam annyi pénzt, ami pont elég volt egy ideiglenes szoba bérléséhez, és munkám is lett. Tudtam, hogy többé nem vagyok egyedül, hogy elfogadott és szeretett vagyok úgy, mint még soha azelőtt. Az Úr mindent kihúzott a lábam alól, hogy megláthassam Őt. A Jézussal való új életem kezdetén sem volt minden egyszerű, sőt. Drasztikusan és fájdalmakkal kövezett úton törte le bennem a kialakult bálványokat és a Sátán hazugságait. A mai napig edz, csak ma már máshogy. 🙂

Hálás vagyok ezekért az élményekért, minden nehézségével és fájdalmával együtt, hiszen törés nélkül nincs gyógyulás. Összetört, hogy újat építhessen. 

És valóban új életem van a férjem és a fiam mellett, a gyülekezeti családunkban, az én drága Megváltóm szeretetében. Bár mind ismernétek Őt az Ő igazi valójában! 

Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.

Jeremiás 29,11-13

Bartha Réka
Vendégíró

Istennek terve van a házasságok megkötésére

„Azután meglátogatta az ÚR Sárát, ahogyan megmondta,
és úgy cselekedett az ÚR Sárával, ahogyan megígérte.
Abban az időben, amelyet megígért neki Isten.” (1Móz 21,1-2)

Amikor ezt az igét küldte a mennyei Atya megerősítésemre, akkor már fél éve kaptam Tőle egy személyes ígéretet a jövőbeli házasságomra vonatkozóan: „Van-e valami lehetetlen az ÚR számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád…” (1Móz 18,14) Ekkor már negyedik éve volt annak, hogy tékozló lányként hazaszaladtam a mennyei Atyához, s a Szentháromság Istene elkezdte végezni bennem megváltó munkáját. Volt mit tenni a szívemben, lelkemben, elmémben. El kellett engednem a múltat – régi életemet Jézuson kívül. Fel kellett tárnom traumákat, sebeket, bűnöket, hibákat, s helyettük át kellett vennem kegyelemből az Atya által kínált új életet Jézusban. Át kellett élnem a Szentlélek vigasztaló, megújító, elevenítő munkáját. Mindeközben haladtam előre azon az úton, amelyre minden Hozzá megtértet hív az Atya: figyelni Igéjére, tanulmányozni azt, Jézus tanítványává, az Atya gyermekévé válni, megtanulni hirdetni az evangéliumot, s az igéjét… Fel kellett ismerni magamban a Szentlelket, s azt, amire hív, s amilyen ajándékot osztott nekem saját akaratából. Szóval cseppet sem unatkoztam ebben a négy évben, amikor egyszer csak Isten előállt egy olyan ígérettel, ami arra vonatkozott, hogy egy év múlva már nem csak elmélet lesz az életemben a házasság fogalma, hanem elkezd gyakorlattá válni, mert meg fogom ismerni azt a férfit, akinek az ÚR feleségként szánt engem. 

Isten arra hívott az elkövetkezendő egy évben, hogy megérthessem, milyen az a házasság, amit Ő tervezett férfinek és nőnek –  köztük nekem, és a leendő férjemnek is. Hadd magyarázzam meg, hogy számomra miért számított nagy dolognak a házasság iránt érdeklődni, s ennek a témájával foglalkozni. Kislányként – de tiniként sem – voltam az a típus, aki már minden percét megtervezte esküvőjének, és a menyasszonyi ruháját is megálmodta, ezért már csak azt a  bizonyos herceget kellett várnia fehér lovon, aki minden elképzelésébe beleillik. Hogy miért nem voltam ez a tipikus lány? Fogalmam sincs. Talán a tudatalattimban ragadt meg valami, amiért nem így gondolkodtam, mint az átlagos lányok. De később mindennek tetejében (még a megtérésem előtt) már annyi tönkrement házasságról hallottam, s láttam magam előtt is tönkremenni azokat, hogy teljesen kiábrándultam a házasságból. Egyáltalán nem láttam értelmét, hogy ebbe én is belevágjak. 

Csak aztán Isten bekopogtatott az Ő ígéretével a szívem ajtaján. Tudta, mikor kell kopogtatnia, hiszen Ő ismer engem (a legjobban). Akkor kopogtatott, amikor már a legtöbb zug a szívemben le volt porolva, meg volt tisztítva, fel volt frissítve. Mindezeket a munkákat Ő végezte el a szívemben – nem én -, s a megfelelő időben tárta elém újabb tervét az életemmel. Semmit nem tettem azért, hogy kiérdemeljem ezt a tervet. Isten magától ajándékozott meg vele. Négy év elegendő volt ahhoz, hogy beismerjem: ha valamire Isten felhívja a figyelmemet, azzal igazán érdemes foglalkozni – nincs értelme ellenkezni vagy dacolni. Így hát, elkezdtem Igéjében kutatni azt, mit jelent nőnek lenni, mint jelent „hozzá illő” segítőtársnak lenni a férfi számára, mit jelent a Szentháromság szemében a házasság fogalma. Van az az ige, hogy „… Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően…” (Fil 2,13) Isten ígéretétől kezdve, egészen át a várakozás folyamatáig ott volt a bizonyság a szívemben, hogy Isten ültette el a vágyat, az akarást a szívemben azzal kapcsolatban, hogy Jézus Krisztusban nővé formálódjak, majd a házasságban segítőtárssá váljak. Éppen azért, mert Isten ültette el ezt a magot a szívemben, nagy izgalommal kapálgattam, öntözgettem, s néztem, ahogyan kibújik a mag a földből. 

Várakozásom, és Istennel való együtt készülődésem – arra a bizonyos napra, amikor találkozom a jövendőbeli férjemmel –  bizonyos idő után már nehézzé vált. Tudjuk, hogy emberként nem szívesen várakozunk, s azt sem igazán kedveljük, ha nem tudunk részleteket a várt, remélt dologgal kapcsolatban. Bevallom, hogy én kifejezetten ilyen típus vagyok, ezért Isten ígéretének beteljesedése előtti jó pár hónapban sokat küzdöttem azzal, hogy miért kell még várnom, ha megvan a vágy a szívemben a házasságra, elkezdtem megismerni magamat nőként Krisztusban, s elkezdtem megérteni, hogy számomra milyen szerepet szán az ÚR a házasságban. Küzdöttem azzal is, hogy miért nem mond már többet az ÚR a nagy találkozással, vagy a jövendőbeli férjemmel kapcsolatban? Honnan tudom, hol kell majd lennem, és ki lesz a „nagy ő”, ha semmit nem tudok róla? A legnehezebb hónapok voltak ezek. Türelmetlen kérdéseket tettem fel Istennek, és néha úgy éreztem, hogy Isten biztosan jól szórakozik az én nehéz várakozásomon. Mivel a Szentlélek Jézusban a java munkát már elvégezte a felkészülésemmel kapcsolatban, úgy gondoltam, hogy nem sok értelme van még várni. Mire vár Isten? Miért vár ennyit? Hát nem látja, mennyire nehéz? Különben is: mire volt jó, hogy a szívemben egy másik embernek készít elő helyet, de ennyit kell rá várni? Isten élvezi, hogy szenvedek a magányosságtól? A legveszélyesebb kérdés – ami már sokkal inkább az Ellenségtől jött – az volt, hogy „Biztosan ezt mondta neked? Lehet, csak te magyaráztad bele az igéjébe a dolgokat…” Hiszem, hogy a Szentlélek tartott meg, amikor én már nem bírtam elbánni a bennem felmerülő kérdésekkel. 

Visszatekintve ezekre a kritikus hónapokra, határozottan állítom, hogy igenis volt értelme ennyi időt várni, s Isten nem csak engem nézett ebben a várakozásban, hanem a másik felet is, s a körülményekre is tekintettel volt, ahogyan majd találkozik a két – Istentől – egymásnak szánt ember. Mert az az igazság, hogy mi emberek egyáltalán nem tudjuk átlátni egy-egy esemény minden lehetséges kimenetelét, s ezeknek a következményét. Ahogyan sokszor arra sem vagyunk képesek, hogy reálisan megítéljük, mikor és mire van szükségünk igazán. Mégis újra és újra hajlandóak vagyunk hátat fordítani Istennek, nem Benne bízni, és nem Neki hinni, hanem a saját fejünk után menni – vagy éppen bedőlni a Sátánnak. Ráeszméltem arra is várakozásom vége felé, hogy Isten nem csak formált engem ez idő alatt, hanem tanított teljes szívvel hinni az Ő ígéretében, megbízni Benne, hogy Ő tudja, mit csinál, s meglátni ezzel szemben magamat, hogy, ha a saját kezembe venném az irányítást, akkor valószínűleg rosszul sülnének el a dolgok. 

„Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak, és vegyétek birtokba azt, amiről megesküdött az ÚR.” (5Móz 1,6-8) Meg kell jegyeznem, hogy Isten napra pontosan hűséges volt ahhoz az ígérethez, amelyet Ő tett nekem. Egy évvel később – ahogyan ígérte – visszatért hozzám az Ő ígéretével, és valóra váltotta az életemben azt. Igaz, hogy nem úgy történt meg a nagy találkozás, ahogyan én képzeltem el, de nagyszerűen kreatív módon kerültem kapcsolatba a leendő férjemmel – aki azóta eljegyzett, s idén már az esküvőnkre készülünk a Szentháromság jelenlétében. 

Jézus Krisztusban szeretett egyedülálló Nőtestvéreim!
Az Atya lát benneteket, ismeri a szíveteket! Tudja, hogy mikor, mire és kire van szükségetek, ami sokszor szembe megy azzal, ahogyan ti gondolkodtok ezekről! Hiszem, hogy az Atyának van terve a magánéletetekre vonatkozóan is! Hiszem, hogy amit az én életemben megcselekedett, azt képes – nem ugyanígy, hanem más úton-módon – megtenni a ti életetekben is! Hiszem, hogy az Atya adhat kegyelmet az egyedülálló életre, de hiszem, hogy aki erre nem lenne képes a Szentlélekkel Jézusban, azt az Atya nem fogja sem büntetésből, sem kényszerből egyedülállóként hagyni! 

Éppen ezért szükségetek van az Atya személyes ígéretére az életetekre vonatkozóan, mert az Ő ígérete életre kelt, igaz, szilárd, meghamisíthatatlan, és soha, de soha nem késik! Az Atya ígérete nélkül, Jézus megváltó munkája nélkül, a Szentlélek formálása nélkül nem tudunk a helyes ösvényen sétálni a szívügyekben sem. Hagyjátok, hogy az Atya formáljon benneteket, amíg nem találkoztok azzal a férfivel, akihez ti illetek, akinek a segítőtársa lehettek. 

Arra kérlek benneteket, hogy imádságban tárjátok szíveteket az Atya elé! Legyetek őszinték, de legyetek nyitottak az Atya tervére! Kérjetek Tőle személyes ígéretet magánéletetekre vonatkozóan! Kérjetek Tőle kijelentést! Mindeközben bízzatok, hogy Ő oly módon, és abban az időben válaszol, cselekszik, ahogyan az Ő meglátása szerint a javatokra válik, a legtökéletesebb. Ebben higgyetek akkor is, amikor várakoztok, s nem érzitek, hogy az Atya a legjobbat akarja nektek. Imádkozom értetek. 

Szeretettel: 

Minden rendben lesz!

Jézus azt ígérte nekünk: nálatok lesz a Szentlélek, bennetek lesz. Óriási ígéret ez, de az, hogy kapjuk a Szentlelket, azzal is jár, hogy felnyit bennünk dolgokat, megszabadít túlzásoktól, hamis önigazolásoktól és feltárja bennünk Isten igazságát. Nyilvánvalóvá tesz igazságokat, és felismerteti, hogy mi az Atya akarata. A Szentlélekkel való élet, nem önmagáért való élet, hanem megmutatja, hogy mi a rend Isten szerint. Ebbe a harmóniába hív minket, szeretné, hogy a mi életünk is a helyére kerüljön, hogy minden rendben legyen velünk.  Most a karantén idején tele voltak a közösségi oldalak motivációs videókkal: tegyük szebbé az otthonunkat és azokat a szobákat, ahol sok időt töltünk. Bár én nagyon szeretek rendszerezni és takarítani, azért tisztában vagyok vele, hogy ez nem könnyű feladat, nem olyan gyors, mint a neten terjedő videók, ahol szinte csettintésre rend lesz, persze ott is a videógyorsítás funkció segít ebben.  Én is tapasztalom, hogy amikor belevágok a rendszerezésbe, akkor azon kapom magam, hogy újabb és újabb hiányosságot veszek észre. Azt hiszem, csak a fiókot kell rendbe tenni, de kiderül, hogy a fiókban lévő dobozokon belül is káosz van. Elkezdek rendet rakni, de igazából csak még nagyobb felfordulás lesz, aztán már az egész szoba úszik a rumlitól… Belefáradok már a folyamat elején a szembesülésbe is, hogy micsoda káosz van itt! De biztosan megértitek, hogy miért szeretem mégis, ezek ellenére is a rendszerezést és a rendrakást! Azért az érzésért, ami az egész után következik. Remélem, éreztétek már ti is egy-egy nagytakarítás és pakolás után azt a jóleső, békés nyugalmat, amikor az egész végeztével csak nézitek a szobát, amiben minden a helyére került. Ez annyira jó tud lenni! Emlékszem, hogy gyerekként mennyire szerettem, ha ugyan sok noszogatás és fáradságos munka után, de végre minden Lego a helyére került és minden rendben volt a szobámban, olyan izgatott voltam ettől, és annyira szerettem volna kitolni ezt a békés érzést, hogy fájt, amikor az alváshoz le kellett kapcsolni a villanyt és nem fürdőzhettem tovább ebben a békés, jóleső érzés esőben. 

Na, de miért is írom le nektek a rendszerezéssel való kapcsolatomat? ☺ 

Mert szerintem a Lélek is hasonlóan működik. Nem csettintésre kapjuk a békességet, és gyakran előfordul, hogy nem jó érzés, sőt kimerítő, amit tapasztalunk.  Amikor teret adunk a Lélek működésének, akkor az azzal is jár, hogy leleplez helytelen dolgokat, rossz döntéseket és szokásokat. Fájdalmas és fárasztó ezekkel szembenézni, aztán mindezeket Isten előtt megvallani, az Ő bűnbocsánatát kérni, de felbecsülhetetlen az a békesség, amit aztán az Ő kegyelméből kapunk és tapasztalunk. A Lélek ezt az olykor nem akarom, fájdalmas, kusza és nehéz munkát végzi el bennünk, hogy helyre kerüljenek az életünkben a dolgok, aztán Lelkével elvégzi bennünk a szabadítást is, hogy békességünk legyen. Már értitek, miért szeretem annyira a rendszerezést? ☺ Arra emlékeztet, hogy milyen csodálatos Istenünk van! 

Adj teret a Szentléleknek, hidd el: minden rendben lesz! 

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek…

János 14, 26-27
Bobok Ágnes