Változatlan

Még az előző szám tartalmának hatása alatt vannak a gondolataim. Ha valamitől nem tud szabadulni az elme, akkor talán több térre van szüksége. Szabadjára engedtem őket, mint a legelőn az állatokat. Annyit vezetem őket, annyit dolgoztatom őket valaminek az elérése érdekében. Most menjenek, én csak megfigyelek. Keressenek és a végén még az is lehet, hogy én találok valamit, vagy engem találnak meg. 

Az életben nagyon kevés dolog múlik igazán rajtunk, és mégis biztosak lehetünk afelől, hogy mindennek helye van. Minden szűrőn megy át, mielőtt minket ér. Azon töprengtem, hogy a Gondoskodásnak és a változásnak milyen lehet a viszonya egymással.

Ha minden változik, akkor milyen állításban bízhatnánk? A tudomány, a tények, az irányzatok, ahogy fejlődik világunk, úgy változnak vele együtt mind. Az emberek is, a kapcsolatok is, akkor miben pihenhetnénk meg? Nem azért, hogy biztos alapot vessek az utána következő mondatoknak, hanem azért, mert ez az egyetlen biztos alapom az életben, örömmel hirdetem:

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” 

Benne nincs változás, Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Ami hihetetlen megnyugvást, a biztonság örömét, békességet ad. Van valami, ami megáll, amit nem kell átírni majd, ha kijön a legújabb kutatás. Persze, a mi kapcsolatunk változik, a szemléletünk változik, a hozzáállásunk változik, mert mi változunk Benne. De ez jó, hiszen Ő vágyik arra, hogy mi növekedjünk, teljesedjünk.

„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” 

Sőt kéri is, hogy változzunk, annak érdekében, hogy egyre közelebb lehessünk hozzá. Egyre jobban megértsük Őt. 

„…most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást és szátokból a gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (Kol 3,8-10)

De nem csak úgy elvárja a változásunkat, hanem velünk van benne. Hiszen példákat adott elénk, elmondta, mire vágyik, mi az, ami kedves és tökéletes. Nem elérhető a cél, a tökéletesség célja, de nem kell megijednünk, ha ez éppen nem illik be a SIKER- üzemmódba. Mert itt nem mi vagyunk azok, akik a változásért felelünk. Mi a felajánlásért, az odaszánásért, a hűségért és a törekvésért felelünk. Ez aztán igazán fejlődési szemléletmód, nem? És vajon Ő milyen szemléletmóddal van jelen, mit sugároz, és hogyan tekint rá arra, amit odaszánunk?

 „Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.”

Ez a kedvencem. Ő örül nekem úgy is, ahogy éppen oda tudok állni elé, majd a szeretetével megújít, szóval Ő végzi bennem a munkát és a legcsodásabb, hogy aztán ünnepel. Nem tudok ennél szebb képet, nem tudok ennél mélyebb példázatot a változásra és a megújulásra. Még a megújulás után is gondoskodik a növekedésről, nem azért, mert állandó elégedetlenségben lenne miattunk, hanem azért, mert Ő mindent nekünk akar adni. 

„Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1Kor 3,6-7)

Csodálom a Gondoskodó szeretet mindent behálózó jelenlétét az életben. Hálás a szívem, hogy ilyen tekintetben sincs szent és profán, nincs méltatlan területe az életünknek, amit ne hatna át. Vágyom arra, hogy mindebben észrevegyem a Gondoskodót és ujjongva örüljek Neki és a munkájának én is. 

Ábrám Boróka







Üresen

Este-reggel, későn, korán
járok a koldusok során.
S kísér a panaszos zene:
“Egy kis reménység kellene!”
S vacogják kicsinyek, nagyok: 
“Szeretetet, mert megfagyok!’
“Hitet!” “Erőt!” “Fényt!” “Örömöt!”
S koldus a koldusok között,
néhány fillért se lelek én
piros erszényem fenekén.


Ne vihetném Atyám elé?
Tudom, hogy újratöltené!
Hisz felhőből süt kenyeret, 
és az erszény üres lehet,
Ő, hogyha hozzá viszik el, 
előszámlálja, ami kell, 
még az üres erszényből is!


Itt a szívem. Atyám, segíts!
Nincs egy árva fillérje sem. 
Kezedbe teszem üresen.

Túrmezei Erzsébet

Mindentudás

Biztosan mindannyian gondolkoztunk már azon, miért van olyan tudás, amit Isten ismer, mi viszont nem. Nagy kérdések, hiábavaló várakozások idején mennyire idegőrlő tud lenni, hogy nincsenek válaszaink, nincs ismeretünk?

Ti is feltettétek már a kérdést: “Miért történik ez? Miért nem mondod el, Uram, hogy miért váratsz még? Hát mi van mind e mögött?”

A tudás, kontrollálás iránti vágyunk egy idős lehet Évával. Egészen eddig eszembe sem jutott elgondolkozni azon, hogy mennyire sokkoló lehetett számára, amikor a Tudás fájáról leszakítva és beleharapva az almába, hirtelen megvilágosodott. Nem gondolom, hogy egészen felvilágosodott volna, de akkor, az ő szintjén, az ártatlanságához mérve az is óriási volt, ami tudás akkor rászabadult. Azt hitte, csak almát ízlel, de ezzel az édes ízzel együtt terheket, megoldhatatlan problémákat és kérdéseket is lenyelt, amit megemészteni már nem tudott. Ami ment előtte – történetesen, hogy Istenre bízza magát teljesen és kérdések nélkül -, az már megtört: kérdései lettek, gondok nyomták a vállát. Elmúlt az ártatlanság.

Olyan sokszor vádoljuk Istent azzal, hogy nem avat be a tervébe, hogy csak történnek köröttünk a dolgok, és mindig csak egy kicsi szeletét ismerhetjük meg az egésznek. Egyszer majd összeáll a kép, de a várakozás idegőrlő. Egy saját élmény juttatott el odáig, hogy azt mondjam: nem bánom, hogy nem ismerem egészen ezeket az utakat. Megosztom veletek.

Egészen véletlenül – saját akaratomon kívül – tudomást szereztem egy olyan döntésről, ami a barátom életére nagy kihatással volt. Mondhatjuk, hogy igazán sok minden múlott rajta, valóban egy sorsdöntő elhatározásról volt szó. Ezt a döntést nem én hoztam, még csak beleszólásom sem volt, mindössze egy ártatlan kérdés kapcsán megtudtam. Lesújtó érzés volt: önmagában az is, hogy a tudás birtokába jutottam, de még inkább az, hogy tudtam, mi lesz ennek a következménye, és hogy semmit a világon nem tehetek azért, hogy ezt megmásítsam. Tudtam, hogy barátomnak nem szólhatok, hiszen nyomatékosan megkértek, ne mondjam neki, ami a tudomásomra jutott; így nem maradt más, mint az őrlődés egész éjszaka: hogyan fogadja majd a hírt? Mi lesz vele ezután? Mit tehetek barátként ebben a helyzetben én? És miért, miért kellett ezt megtudnom?

Olyan ritkán ostorozzuk az Istent azért, mert a tudomásunkra hoz dolgokat – pedig ha tudnánk, hogy ilyen terhes, iszonytató és kínokkal teli egy titok elhordozása, nem kérnénk olyan hevesen, hogy hadd ismerjük meg minden apró részletét a jövőnek. Nem véletlenül int minket többször is a Bibliában, hogy tartsuk távol magunkat a jövendőmondktól. Öntudatos világunkban sokszor értelmezhetjük ezt is úgy, hogy korlátozzák a jogainkat (milyen divatos manapság ezekre hivatkozni!), holott az Atya csak kímélne minket számtalan átvirrasztott éjszakától, fejtöréstől és aggódástól. Minden jön majd a maga idejében.

Az a tudás, amihez pár hete hozzájutottam, mást nem hozott, csak fájdalmat és önostorozást.

Tanulságként annyi maradjon itt Nektek: ne kívánjátok annyira a jövő tudását, inkább élvezzétek a mát, hozzatok most döntéseket a jelenért. Van épp elég teendő ma, nem kell folyton a holnap dolgát kergetni.

Tavasz Éva
Vendégíró

Bizonytalanság kegyelme

“ Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. “ 1 János 3,2

Természetünk hajlamos arra, hogy számítgassunk és mérlegeljünk, ezért a bizonytalanságban valami rosszat látunk. Úgy képzeljük el, hogy valamilyen célra kell törnünk, pedig a szellemi életnek nem ilyen a természete. A szellemi élet természete az, hogy bizonyosságunk van a bizonytalanságban is, ezért sehol sem rakunk fészket. A józan ész azt mondja: “Tegyünk fel, hogy ha ilyen helyzetben lennék…” nem tudjuk belegondolni magunkat olyan helyzetbe, amiben még nem voltunk. 

A józan eszünk szerinti élet egyik ismertetőjele a bizonyosság: de a szellemi életben ott van a bizonytalanság kegyelme. Ha bizonyossággal építünk Istenre, ez azt jelenti, hogy minden utunkban bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Szomorú sóhajtozással szokták ezt így mondogatni, pedig inkább a lélegzetelállító várakozás kifejezése lehetne. Bizonytalanok vagyunk következő lépésünk felől, de bizonyosak vagyunk Istenben. Amint Istenre hagyatkozva megtesszük legközelebbi kötelességünket, Ő elhalmozza életünket meglepetésekkel. Amikor bizonyos hitbeli irányt akarunk képviselni, valami meghal; már nem Istenben hiszünk, csak a benne való hitben. Jézus azt mondja: “Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyerekek…” A szellemi élet a gyermek élete. Nem vagyunk bizonytalanságban Isten felől, de bizonytalanok vagyunk abban, mit tesz Ő legközelebb. Ha csak hitünkben vagyunk bizonyosak, szigorúak és méltóságteljesek leszünk, nézeteinkben pedig a végérvényesség átka van; de amikor helyes viszonyban vagyunk Istennel, életünk tele van spontán, örvendező bizonytalansággal és várakozással.

“Higgyetek énbennem”- mondta Jézus. Nem mondta: “Higgyétek el ezt meg ezt felőlem”. Bízd rá az egészet. Dicsőségesen bizonytalan, hogy hogyan, de Ő jönni fog. Maradj hű hozzá!

Oswald Chambers- Krisztus mindenek felett részlet
A bizonytalanságban kegyelem van