Csak reménykedem abban, hogy egyszer majd, ha az óvodában vagy iskolában az lesz a feladata a kislányomnak, hogy rajzolja le a példaképét, én is rákerülök majd a papírra. Talán egy édesanya számára nincs is nagyobb elismerés, mint amikor a gyermekei tudnak így tekinteni rá. Azok a személyek, akik látják őt a nehéz napokon, fáradtan, türelmetlenül, rossz döntéseket hozva, mérgesen, betegen, és mindezek ellenére azt tudják mondani, hogy követendő példa.

Most már legalább az illata olyan, talán ez lesz végre az igazi. Benézek a sütőbe, és elégedetlenségre nem találok okot, de azt sem tudom megmondani, hogy olyan lesz-e, mint amit elképzeltem. Szinte ropog a levegőben a vajas tészta íze. Kiveszem. Várok. Beleharapok. Csalódok. Inkább kifli, mint croissant. Már hónapok óta kísérletezem elkészíteni itthon a lelki ízlelőbimbóim előtt megelevenedő croissant-t. Mindent tudok róla. Ha el kellene mesélnem, hogy milyen, akkor még az is lehet, megtévesztő lenne, hogy a szavak vagy a péksütemény íze marad a szájban. És valami apróság mégis mindig máshogy alakul, mint kellene… Mert hát azt pontosan tudom, hogy milyennek kellene lennie.