A suli küszöbét sietősen léped át, és rögtön méregető tekintetek kereszttüzében találod magad. A két menő lány mosolyogva súg össze, miközben azzal a zsákmányszerző nézéssel téged pásztáznak. Rögtön azon gondolkozol, hogy mi nem passzol a szettedben. Egyedülálló nőként csatlakozol egy helyi közösséghez, pár hét múlva rólad szóló rosszindulatú pletykák jutnak vissza hozzád – értetlenül nézel. A munkahelyeden kollegáid nem tartanak megfelelőnek a betöltött pozíciódra – erről értesülve igyekszel a rátermettségedet mindennap bizonyítani.
A gimi folyosóján állsz a barátnőddel, egy társatokat megpillantva odasúgod neki: ez a top nem a darázsderékhoz jár? Majd jót nevettek. Feltűnik, hogy a férjed lelkesen beszélget azzal a szingli hölggyel, aki csak nemrég kezdett a közösségetekbe járni. Elejted néhány barátnődnek, hogy ki tudja, mennyire „egyedülálló”. A munkahelyeden idegesít, hogy helyetted a kolleganődet bízták meg egy feladattal – ezért másoknak megjegyzed, hogy ezt „azért nem a képességeinek köszönheti”.
Ezekben a szituációkban gyakran magunkra ismerünk, természetesen az áldozat szerepében. Azonban, ha egy picit őszintébbek vagyunk magunkhoz, és közelebb lépünk a felvillanó jelenetekhez, talán ismerőssé válik a másik szerepkör is. Amikor megpukkadok, hogy neki ilyen jó feneke van, nekem meg tipikus könyvtár hátsóm. És ha még kiderül, hogy kedves, művelt és intelligens is, az egekbe szökik az antipátiám. Lehetne ezer féle szituációt sorolni, amikor egy ilyen megsemmisítő gráfnak a részeseivé válunk, és elkezdjük negatív megjegyzéseinkkel nyírni a másikat. Általában ezt nem szemtől–szembe tesszük, hanem kisebb dolgokat felnagyítva, rosszindulatú szóbeszédet gyártva igyekszünk a másikat egy adott csoportból kigolyózni. Persze, tudom: a hívő nő nem pletykál, maximum imatémát cserél. 😉 Az ilyen, társadalmon belüli ellehetetlenítést a pszichológia szociális agressziónak nevezi, ami leginkább a nők asztala.
A Washington State University antropológusai, Nicole H. Hess és Edward H. Hagen által 2006-ban az Evolution and Human Behavior folyóiratban megjelent publikáció szerint, a szociális agresszió túlnyomóan a nőkre jellemző. A kutatók 255, 18 és 25 év közötti diákot – köztük férfiakat és nőket – vizsgáltak. A hallgatóknak a következő szituációba kellett magukat képzelniük: Az egyetemi bulin elcsíped, ahogy egy azonosnemű csoporttársad valótlanságokat állít rólad a tanársegédnek. Azt hazudja, hogy kivonod magad a közös feladatokból, másnaposan érkezel a megbeszélésekre és hátráltatod a csoport munkáját. Miközben meglepetten szorongatod a sörödet, észleled, hogy a tanársegéd furcsán méreget, majd odajön hozzád a nevezett társad, és beszélgetést kezdeményez: Helló! Mi újság? Ugye, milyen szép időnk van?
A diákoknak megadott válaszreakciókat kellett értékelniük 1-10-es skálán aszerint, hogy melyikkel élnének. A lehetőségek között ilyenek szerepeltek: 1. Megütném ezt az embert. 2. Minél több emberrel megosztanám a partin, hogy ez a társam fogalmatlan és értelmetlen megjegyzéseket tesz az előadások alatt. 3. Azt válaszolnám, hogy igen, szép időnk van. Az első két válaszban a direkt és az indirekt agresszióra való hajlandóságra láthatunk példát, amíg az utolsónál a „fordítsd oda a másik orcádat” tanításra.
Az eredményben egyértelmű különbség mutatkozott férfiak és nők között. Utóbbiak elsöprő többségben részesítették előnyben azokat a reakciókat, amelyek a másik hírnevét célozták. Majd arról kérdezték több ízben a diákokat, hogy mennyire tartják a felkínált válaszokat helyénvalónak. Ezekre a kérdésekre is 1-10-es intervallumban kellett választ adni. Érdekes, hogy azok a nők is, akik a pletykálást helytelenítették, a legtöbben a kibeszélés általi megtorlás mellett döntöttek. Ugyanakkor a férfiak válaszai nagyobb arányban szórtak, nem preferálva a másik társadalmi megítélésének rombolását, viszont nagyobb arányban éreztek késztetést a másikkal szemben fizikai agressziót alkalmazni. Ez nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, hiszen amíg Káin dühében egyszerűen lecsapta Ábelt, addig Sára Ábrahámnak kezdett duruzsolni, amikor féltékeny lett a szolgálólányukra. Természetesen ez nem kizárólagos – nem igaz az, hogy csak a nők szociális agresszorok. A férfiak közül is viszonylag kevesen érkeznek haza vérző sebekkel és kék foltokkal egy keményebb tárgyalásról. Azonban ránk sokkal jellemzőbb az agressziónak ez a talán kifinomultabbnak tűnő formája.
A jelenséget többen evolúciós aspektusból magyarázzák, miszerint a szaporodni vágyó nők így iktatják ki ellenfeleiket és szerzik meg maguknak a kívánt férfit. A téma pikantériáját adja, hogy Jesse Bering, az új-zélandi Otago Egyetem docense, blogja olvasói figyelmét a fent tárgyalt tanulmánnyal kapcsolatban a Jezebel.com női közösségére irányította, akik a szociális agresszió eszközeivel igyekeztek a cikkel szemben védeni magukat. A docens fanyar humorral jegyzi meg, hogy illik rájuk a bibliai Jezebel név, aki a mesterkedés, bosszúállás képviselőjeként véste be magát a történelembe. A tanulmány szerint tehát, amíg a férfiak néha kiütik egymást, mi nők kiszekáljuk, kitaszítjuk az ellenfelet. Azonban ma már nem csak a férfiért küzdünk ilyen praktikákkal, hanem a társadalomban elérni kívánt jobb pozíciókért, karrierért is. És amíg a fizikai bántalmazást – gyakran lenézve – elítéljük, a szociális agresszióra, talán annak megfoghatatlansága miatt legtöbbször legyintünk. Keresztyénként is hajlamosak vagyunk elsiklani felette, holott a Szentírás számos helyen beszél a nyelv bűneiről és a rágalmazásról, minden esetben elítélve azokat.
Valószínűleg nincs olyan közöttünk, aki ne tapasztalta volna meg a szociális agressziót mind a bántalmazott, mind a bántalmazó szerepében. A Füveskönyvből is ismert a bölcsesség, hogy az összetört, sértett szív általában bosszút szomjaz. Amivel az egyik nagy gond az, hogy mélyíti társadalmunkban az amúgy is regnáló bizalmi válságot. Hiszen ma mi köszörüljük a nyelvünket máson, de tudjuk, hogy holnap ők fogják rajtam. Ezért falakat húzva csorbítjuk saját magunkat, hiszen megfosztjuk magunkat egymás bizalmától, barátságától. Akármelyik oldalon állunk éppen, menthetetlenül magányosan tesszük azt. A rosszindulat nem lehet közösségkovácsoló erő, hiszen mindig valaki ellen irányul. Viszont a másik elismerése, elfogadása, szeretete egyaránt személyiség- és közösségépítő. Isten egy ilyen kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló kapcsolatra hív meg bennünket, amely bizalmat és önbizalmat ébreszt, növekedést eredményez. Ez a Belé vetett hit, a teremtettségemben és szeretettségemben való meggyökereződés segít bizalommal fordulni a másik ember felé.
El tudjuk képzelni, hogy ez a bizalom milyen változást hoz az életünkbe? Hogy a reggeli készülődésnél ahelyett, hogy a tükör előtt állunk, és elbizonytalanodunk, hogy vajon mit szólnak az aktuális outfithez ma a divathiénák, egyszerűen csak kilépünk, és egymás szemébe szeretettel mosolyogva üdvözöljük a nőtársat? Gondoltunk már arra, hogy ha valakit gyönyörűnek látunk, hangot adjunk neki, és kimondjuk: ma elképesztően sugárzó vagy? Megköszöntük már a sokgyermeket vállaló édesanyának, hogy minden, a csemetéjével töltött órával a társadalmat szolgálja, vagy a karrierista nőknek, hogy tűsarokban vívja ki minden áldott nap az egyenjogúságot? Örülünk egymásnak? Hálásak vagyunk egymásért? Be mernénk vállalni, ha a vágyott testalkatot látjuk bevágódni magunk elé a hétvégi romantikus sétánk alatt, akkor szexin mosolyogva kimondjuk: figyeld, milyen dögös! Nem lenne jobb a folyamatos nyírás helyett néha összekacsintani, és bátorító szavakkal egymást inspirálni?
Inhoff Mona Aicha
Vendégíró
