Hol van Isten, amikor fáj?

Mindig is nagyon közel állt hozzám a Húsvéti történetből a Gecsemáné-kertben zajlott jelenet. Amikor Jézus elmegy a tanítványokkal imádkozni, és „megszenvedi” az imádságot. Kéri Istentől, hogy vegye el a poharat… legyen máshogy… ne kelljen átélnie azt, ami várt rá. Tudom, hogy nagyon sok másik helyen is találkozhatunk Jézus emberi arcával, de számomra itt a legemberibb… térdre roskadva, könnyek között, vért izzadva, kérésekkel megy Atyja elé…

Tovább a cikkhez

Hol van Isten, amikor fáj a magány?

Minden ember életében vannak nehezebb időszakok. Ilyenkor akaratlanul is felmerülnek bennünk kérdések magunkkal, az életünkkel és Istennel kapcsolatban is. Olyan jó lenne átugrani a fájdalmas napokat, az önmarcangolást, a sírással, perlekedéssel töltött időt, és eljutni oda, ahol már látjuk, értjük, hogy mi volt Isten célja az egésszel. De ha átugranánk ezeket a megtapasztalásokat, talán pont az esszenciáját veszítené el a növekedésünk, mert sokszor a fájdalom, kérdések, önvizsgálat mellett, bizony ott van a csiszolódás, növekedés is. Talán attól lesz olyan értékes a változás, hogy „megszenvedtük” azt.

Horváthy Petrát – Pötyit én egy talpraesett, mosolygós, céltudatos, vicces nőnek ismertem meg, aki sugárzott minden találkozásunkkor. A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy ő keményen megdolgozott azért, hogy olyan nő lehessen, amilyen most. Őszintén mesélt arról, hogy keresztyén fiatal nőként, jövendőbeli lelkipásztorként, hogy élte meg az egyedülállóságott. Mire készítette őt Isten, és hol volt Ő, amikor fájt a magány.

Pötyi úgy fogalmazott, hogy száz év magány helyett, neki „hét év magány” járt, hisz már boldog párkapcsolatban él, de a várakozással, formálódással, növekedéssel ő is megküzdött.

Volt olyan időszak, amikor perlekedtél az egyedüllét miatt Istennel?

Én akkor szoktam perlekedni Istennel, amikor fáradt vagyok. Amikor túlterhelem magamat és fizikálisan, valamint lelkileg is elfáradok. A sok feladat miatt jutottam el többször oda, hogy önmagam hordozásában fáradtam el. Abban, hogy én nem találtam fel magam az egyedüllétben, pedig nagyon sok lehetőséget rejt. Szolgálattal és egyebekkel halmoztam el magamat, hogy ne érezzem magányosnak a mindennapokat.

Akkor jöttek ezek az érzéseim elő, amikor egy falu szélén egyedül voltam messze a barátoktól, tehát nem az volt, hogy egy nehezebb nap után találkoztam egy barátommal, hogy beszélgessünk egy kicsit, mert több száz kilométerről ezt nehéz lett volna megoldani. Ekkor önmagam hordozása vált nehézzé…. Ilyenkor azért perlekedtem Istennel, hogy ez így elég volt! Nem is feltétlenül az motoszkált bennem, hogy milyen nehéz egyedül, hanem az állapot, amiben vagyok, az milyen nehéz.

Visszatekintve, úgy gondolom, hogy valószínűleg ezért nem kaphattam meg ebben az időszakban a társamat, mert elégedetlen voltam – amikor perlekedtem az Istennel, mindig fáradtságból fakadt és az elégedetlenség hangja szólalt meg bennem, nem csak az egyedülléttel, hanem a teljes életemmel kapcsolatban. Utólagosan már látom, hogy emiatt az elégedetlenség miatt nem tudta abban az időszakban megadni a társamat Isten.

Említetted, hogy a te esetedben „hét év magányról” beszélhetünk. Mi volt számodra  a legnehezebb ebben az időszakban?

A várakozás – én nagyon türelmetlen ember vagyok. Ami még rendkívül nehéz volt számomra, az a nem megosztott élet volt. Úgy gondolom, hogy az öröm akkor igazi öröm, ha meg tudod osztani másokkal – hazamentem, hálát adtam, imádkoztam, de hiányzott az, hogy megosszam az örömöm, hogy valaki más velem együtt örüljön, hiszen sok jó dolog is történt abban az időszakban.

Azt is nehezen éltem meg, hogy a hitben járás során, mindig is arra igyekeztem, hogy az életemet ne önmagamért éljem. De úgy éreztem, hogy ez sem tudott igazán megvalósulni, hiszen nem tudtam megosztani mással, még a szolgálatban sem.

Mit gondolsz, ezt miért érezted így?

Dekódolva van bennünk, hogy „Nem jó az embernek egyedül lenni…” Mondogathatom, hogy jól vagyok, erős vagyok, de legbelül érzem, hogy vágyom arra, hogy valakinek a társa lehessek.

Fiatal koromban nagyon irigyeltem a diakonisszákat. Mondogattam is, hogy nem fogok férjhez menni, úgy fogok élni, mint egy diakonissza: fogyatékosokkal, fiatalokkal fogok dolgozni, és szolgálni fogok, de emellett mindig reménytelenül szerelmes voltam… A szenvedély, a szeretet, a szerelem abszolút kódolva van az emberbe. Aztán rájöttem, hogy ezt nem vonhatom meg saját magamtól, mert, ha az alapvető rendeltetésemtől megfosztom saját magam, akkor Isten nem tud úgy felhasználni, ahogy akar.

Ez egy körforgás. Önigazolhatom magam, hogy tök jó egyedül, mennyi időm van, mennyi szolgálatot el tudok látni – de tulajdonképpen az alapvető rendeltetésemnek szabok határt. Ez kicsit olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Egyedül voltam, ezért rengeteg szolgálatot vállaltam, így nem hagytam Istennek teret és időt, hogy megadja a társamat, de közben vágytam rá, és emiatt nem tudtam kiteljesedni – a szolgálatban sem.

Egyedülállóként tudtál határt húzni a szolgálatban?

Az egyházban óriási veszély, hogy ne kerüljön az egyedülállókra több feladat és teher csak azért, mert nekik „van idejük”, szabadabbak még este nyolckor is… Elcsúszott az emberismeretünk és az emberről való gondolkozásunk, feladat-, és programorientáltak lettünk.  De meg kell említenem a pozitív dolgokat is, hiszen vannak még olyanok is az egyházban, akik úgy gondolkoznak, hogy segíteni szeretnék azokat, akik még nem találták meg a társukat – alkalmakat szerveznek, ahová több egyedülállót meghívnak –, de ez azért nagyon ritka.

Nem a szolgálattal van baj, félre ne érts, hanem azzal, amikor mellette nincs semmi másra időd. Arról se feledkezzünk el, hogy alapvető szolgálatunk az, hogy férfiak és nők legyünk. Mai nagy hiánya az egyházi kommunikációnak az, hogy nem mondjuk ki, hogy mitől nő a nő és mitől férfi a férfi. Nem attól lesz igazán nő a nő, hogy milyen méretei vannak vagy attól, hogy hogyan öltözködik, hanem attól, hogy megtalálja-e az Isten által neki szánt paramétereket, rendeltetést és akár stílust is…

Segítség lehet a pártalálásban az, ha ezzel tisztában van egy nő?

Persze! Én úgy gondolom a Szentírás alapján, hogy nem két félnek kell eggyé válni, hanem  két egésznek kell eggyé válni. „Lesznek ketten egy testté…” Én az 1+1=1 képletben hiszek, tehát a nőnek „teljesnek” kell lenni egy férfi nélkül is. Ez nekem is nehézség volt – megtalálni önmagamat nőként úgy, hogy nem ragyogtat egy férfi!

Meg kellett tanulnom, hogy egésznek kell lennem önmagamban is, hogy a másik egészet az Isten mellém adhassa – ez a legnehezebb az egyedüllétben. Én ezzel küzdöttem a legtöbbet és ezzel kapcsolatban perlekedtem a legtöbbet az Úristennel. Hogy mutassa meg, hogy ki vagyok én és milyen vagyok én igazából?  Külsőleg és belsőleg! Én négy és fél évig dolgoztam azon kísérővel, szupervízorral, hogy az a nő lehessek, aki vagyok a mai nap. Hogy rátaláljak, Isten kinek és milyennek teremtett külsőleg és belsőleg. Önmagunkban és egyedül is teljesnek kell éreznünk magunkat!

Mit gondolsz, éri a nőket ezzel kapcsolatban társadalmi vagy egyházi nyomás? Te hogy élted meg?

A társadalom felől ezzel kapcsolatban nincs nyomás, hiszen egy fogyasztó és élvezet orientált világban élünk, ami azt sugallja, hogy nőként egyedül is meg tudod állni a helyed.

Az egyház a másik részről, talán akaratlanul is, de rátesz a nőkre egy nyomást – ha hívő az ember, akkor ciki, ha próbálkozik. Bizonyos körökben, inkább nem beszélünk arról, ha egy ideje már egyedül van az ember, hogy ismerkedik, randizik-e, mert az egyházi körökben a „jó partik” viszonylag hamar elkelnek, és marad az a réteg, akik ismerik egymást, és tudják egymásról, hogy szinglik.

És azt is tudjuk magunkról, hogy nem véletlenül vagyunk szinglik! Miért van ez? Valahol belül az ember érzi, tudja, hogy miért nem találja a társát! Hogy min kellene dolgoznia, ha meg nem érzi, akkor nem él elég öntudatos életet. Akkor az lehet a megoldás, hogy elkezd az önismeret útján járni.

Azok az emberek, akik hamar megtalálják az Istentől nekik rendelt társat, azok az emberek „rendben vannak önmagukkal”. Tisztában vannak önmagukkal, tisztában vannak az Istenkapcsolatukkal, a családjukkal. Ez nem azt jelenti, hogy problémamentes az életük, hanem önazonosak.

Sokan vagyunk olyanok, akik nem ismerjük megfelelő mértékben önmagunkat, és ez gátolhat a pártalálásban. Hisz nem tudunk saját egyediségünkben kiteljesedni. El kell hinnem, hogy én önmagamban teljes értékű vagyok, mert Isten kiválasztott, Krisztus által megszabadított, és felszabadított az életre. Kálvin gondolata az, hogy tiszta önismeretre úgy lehet eljutni, hogy először Istent kezdjük megismerni. Ezzel én is maximálisan egyetértek.

A környezeted, hogy kezelte azt, hogy református exmisszus lelkipásztori szolgálatot végzőként egyedül vagy?

Három típusú emberrel találkoztam. Az elsőbe azok tartoznak, akik természetesen kezelték, hogy ez volt éppen az aktuális állapotom, ami tényleg csak egy állapot. Nagyon kevesen vannak az egyházban, akik ezt így tudják kezelni. Vannak azok, akik elefántok a porcelánboltban. Jönnek, és vagy rád zúdítják a maguk örömét úgy, hogy az nehezen befogadható számodra, vagy értetlenkednek, hogy miért nincs párod, pedig „annyira jó csaj vagy”. A harmadik kategóriába azok az emberek tartoznak, akik nem beszélnek róla.

A barátnőim közül szinte mindenki családos már. A megváltozott élethelyzet miatt nagyon nehéz volt megtalálni azt, hogy zavarom-e őket egy-egy kérdésemmel, felhívhatom-e őket… A családjuktól nem akartam őket „elrabolni”, és így inkább önmagamat raktam háttérbe. Ezért is volt, hogy elkezdtem magamat magányosan érezni. Kellett hozzá némi önismeret, hogy ki tudjam mondani, és a barátnőimmel meg tudjuk beszélni, hogy miért viselkedek úgy ahogy.

Utólag visszatekintve érted már az akkori „miértjeidet”?

Minden belső harc azért kellett, hogy eljussak oda, hogy az én értékem és szépségem az Istenben való érték és szépség. Akkor tudom magam szépnek látni, amikor elégedett tudok lenni az életemmel. Megtanultam, hogy egyedülállóként is el kell jutni oda, hogy elégedett legyek az életemmel. Képes lettem teljesen odabízni magam Istenre. Lélekben eljutottam arra a pontra, hogy azt mondtam: „Uram, én már mindent megpróbáltam, ami tőlem telik, az önismeret útját a jelenlegi pontig megharcoltam, a veled való kapcsolatomat elmélyítettem, a jelenlegi állapotomban itt vagyok, idáig jutottam, nem tudom, mit kell tenni, a Te kezedbe teszem az irányítást…”. Ez már nem az elégedetlenség hangja, hanem annak a hangja, hogy tényleg mindent megtettem, amit tehettem és átadom az irányítást.

Az önismeretet megharcoltam. Ismerem a hibáimat, tudom, hogy ebben vagy abban az állapotban elviselhetetlen vagyok egy férfi számára is. Tudom, hogy kritikus vagyok, és hogy ezt a férfiak mennyire nem szeretik. Tudom, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, vagy röhögőgörcsöt kapok, vagy bambán nézek, hogy ne röhögjem el magam… erre az Úristen megáldott egy romantikus férfival…. de őszintén elmondtam neki, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, ezért már tudunk mit kezdeni vele.

Azt is gondolom, hogy mi, akik hosszasan nem vagyunk tisztában önmagunkkal, azért nem kapjuk meg a társunkat, mert őt is kell, hogy készítse Isten arra, hogy jól kezelje a hibáinkat… Péter az első férfi, aki a hibáimat, nehézségeimet nagyon jól tudja kezelni!

Pál apostol írja a Rómaiakhoz írt levélben: „De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is…” A sok könnyért, próbatételért, önismereti leckéért te tudsz hálát adni?

Abszolút! A megpróbáltatások formáltak a legtöbbet. Olyan ez, mint egy csiszolópapír… Csiszolatlan drágakövei vagyunk az Istennek. Ő fogja a Szentlelket, aki fogja a csiszolópapírt, és elkezd rajtunk dolgozni… Ez nem egy gyors folyamat, bizonyos fázisai vannak. A köveknek is kell pihenőidő, nem lehet hirtelen széppé csiszolni őket. Minden próbatétel csiszolása Istennek, hogy valóban Krisztus arcúvá formáljon.

Hol van Isten, amikor fáj egyedül lenni? Pont ott! Ő csiszol, hogy még szebb lehessek. Amikor fáj, akkor dolgozik rajtam, hogy még Krisztusarcúbbá váljak – hibáztathatom, de hálás lehetek, hogy dolgozik rajtam! Kell egy hitbeli érettség hozzá, hogy értsük, hogy Isten mit és miért csiszol…

Ismét az Istenismeretet és önismeretet tudnám kiemelni – tisztába kell jönnöm azzal, hogy rólam van mit,  és mindig lesz mit lecsiszolni. Azért formál, hogy egyre inkább közelítsünk a tökéleteshez! Így a fájdalmak által válik az ember igazán széppé! Visszatekintve azt tudom mondani, hogy minden harcomért nagyon hálás vagyok.

Balázsfalvi-Ábrám Anna







Hol van Isten, amikor fáj a várakozás?

Olyan emberi tulajdonság, és olyan sokszor előfordul, hogy eltervezünk valamit, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor frusztráltak leszünk. Néha nehéz érteni Isten akaratát, és nehéz bízni abban, hogy az Ő időzítése tökéletes.

Molnár-Petró Esztert egy gyönyörű, életvidám, beszédes, céltudatos nőnek ismertem meg. Tanítónéni révén mindig is közel álltak hozzá a gyerekek. Nem csak nőként, a hivatásában, hanem lassan két éve anyaként is példaként nézek rá.

Olyan jó volt a gyerekvállalás nehézségeiről úgy beszélgetni vele, hogy Isten kicsit több mint két éve megáldotta őt és férjét, Krisztiánt egy gyönyörű, egészséges kislánnyal, aki ugyanolyan talpraesett, mint az anyukája.

Most már tudunk mosolyogni, hiszen a megpróbáltatásokat, várakozást Isten csodává formálta, de nyilván maga a várakozás időszaka nem volt mindig ilyen pozitív. Mi volt számodra a legnehezebb abban az időben, amikor még csak vártátok, hogy szülővé válhassatok?

Azt mindig is éreztem, hogy egyszer anyuka leszek, viszont abban kételkedtem, hogy biztos úgy leszek-e anyuka, hogy én fogom kihordani a gyermeket. Tényleg úgy lesz-e az én szülővé válásom, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva?

Hosszabb próbálkozás és a második sikertelen lombik program után komolyan elkezdtem foglalkozni az örökbefogadás kérdésével. Kádár Annamáriának is két örökbefogadott gyermeke van, és tőle hallottam egyszer egy nagyon szép megfogalmazást, ő azt mondta, hogy neki a gyerekei a szívében születtek meg. És ez tényleg így van, ahhoz, hogy édesanyává válj, meg kell, hogy szülessen a szívedben az anyaság érzése.

Mi volt a legnehezebb a várakozás időszakában?

Nehéz volt szembesülni azzal, hogy nem úgy alakul a gyerekvállalás, ahogy elterveztem. Mindig is szerettem volna gyereket, a házasság után teljesen késznek éreztem magam a baba érkezésére, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem úgy megy, hogy az ember csinál egy méregtelenítő kúrát, elhatározza, hogy most már érkezhet a baba és kész… Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem én kontrollálom a folyamatot.

Amikor megtudtam, hogy a második lombik program sem sikerült, azt iszonyatosan nehezen éltem meg. Már a lelkemben készültem, úgy éreztem, hogy minden rendben, és amikor szembesültem vele, hogy mégsem, az engem nagyon összetört… Emlékszem édesapám ölelésére. Úgy bújtam hozzá, mint egy kislány, szívtam magamba az illatát. Az az ölelés és az, hogy azt mondta, minden rendben lesz – nagyon sokat adott. A következő nehézség az volt, hogy el kellett fogadnunk, hogy tovább kell várnunk. Ismét meg kellett állnunk és kicsit befelé fordulnunk.

Említetted, hogy két lombik programban vettetek részt. Egyértelmű volt, hogy belevágtok vagy hezitáltatok?

Amikor szembesültünk azzal, hogy természetes úton nem lehet gyerekünk, akkor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy próbáljunk ki más utat is, így a lombik program mellett döntöttünk. Be kell vallanom, hogy végig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon biztos-e, hogy ez a helyes út? Isten szemében helyes ez az egész? Tőle való?

A gyülekezetünkből több nővel is beszélgettem erről, és azt szűrtem le magamnak, hogy van az a pont, amibe nem tud beleszólni az orvostudomány. Azt, hogy a fogantatás megtörténik-e, Isten dönti el, neki kell rábólintania az életre. Bár be kell vallanom, utólag belegondolva nem biztos, hogy száz százalékosan elengedtem ezt a kérdést, és teljesen meg tudtam volna nyugodni, ha úgy alakul, hogy lombikkal születik meg a kisbabánk. Bár tudom, hogy nagyon sokaknak segített a program, és hiszem, hogy az orvostudomány önmagában nem elég, minden esetben Isten adja az életet.

Mi volt az, ami erőt adott a nehezebb napokon?

Mindig eszembe jutott a Heidelbergi Káté első kérdése és válasza.

Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?
Felelet: Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.

Mindig eszembe juttatta, hogy egy hajszál se eshet le a fejemről Isten tudta nélkül, akkor hogy ne tudna az én fájdalmamról, küzdelmeimről. Hittem, hogy ami történik, nem ok nélkül történik, és olyan fájdalmat nem kaphatok, amit ne tudnék elviselni. Valahol mindig bennem volt, hogy Istenem, lehetetlen, hogy én ne éljem meg az anyává válás örömét. Aztán nagyon sokszor szembe jött velem ez az ige: „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Prédikátor 3,1

Én úgy képzelem el Istent, mint egy marionett bábost. Ezernyi szállal kapcsolódunk hozzá és Ő folyamatosan rezegteti a szálakat, csak a zajban nem halljuk, vagy nem akarjuk hallani – én ezt a rezgést éreztem, hogy meg fogja adni, csak az időzítésben nem voltam biztos.

Az is nagyon sokat adott, hogy tudtam erről beszélni emberekkel. Én így dolgozom fel a dolgokat, és hálás voltam a körülöttem lévőkért, azért, hogy meghallgattak.

Mennyire formálta a várakozás a kapcsolatodat Istennel?

Nagyon! Több próbatétel is volt már az életem során. Az első férjemmel elváltak az útjaink. Az volt az első nagyobb megpróbáltatás, de meg kellett tapasztalnom azt, hogy Isten ad a nehéz időszakokhoz, a fájdalmak elviselésére erőt.

A második ilyen próbatétel a gyerekvállalás nehézsége volt. Itt, ami nagyon sokat formált rajtam, az az ima volt, valamint a körülöttem lévő emberek támogatása. Annyian imádkoztak értünk, és ez nagyon sok erőt adott.

Formált úgy is, hogy önvizsgálatot tartottam, sokat néztem befelé, és így az önismeret által, egyre közelebb kerültem Istenhez. Egyre jobban figyeltem az Ő hangjára, egyre jobban értettem Őt. Ahogy ráhangolódtam Istenre, Ő késszé és képessé tett arra, hogy megszülessen bennem a csoda.

Nőként hogy láttad magad ebben az időszakban? Formált téged ez az egész ilyen szempontból?

Nagyon sokszor találkoztam azzal az üzenettel, hogy akkor vagyunk nők, ha gyereket szülünk, közben meg Isten szemében ugyanolyan értékesek vagyunk akkor is, ha van gyerekünk, és akkor is, ha nincs. Azért nőként valahol bántotta a nőiességemet az, hogy nem tudok megfoganni. Én úgy éreztem, hogy annál nőiesebb már nem tudok lenni, amilyen voltam, aztán rájöttem, hogy női jellememben még kellett fejlődnöm. Feleségként például meg kellett tanulnom, hogy az én női szerepem a házasságban az, hogy engem vezessen a férfi. Hiszen a nőiességet nem csak a külsőségek határozzák meg.

Említetted, hogy nagyon sokan támogattak titeket. Biztos volt az ismerőseid, barátnőid között olyan, akinek ebben az időszakban lett kisbabája. Ezt hogyan élted meg?

Igen, abban az időben nagyon sok barátnőm és kolléganőm is kisbabát várt. Amikor először megosztotta velem a volt kolléganőm, hogy sikerült a lombik program, akkor az jó hatással volt rám, hiszen úgy gondoltam, ha nekik sikerült, nekünk is fog. Nekünk mégsem jött össze. Utána, amikor megosztotta még egy barátnőm velem az örömhírét, bevallom őszintén, nagyon nehéz volt tiszta szívből örülni, hisz valahol ott volt bennem az irigység.

Amikor a negyedik babaváró hírt megkaptam, akkor tudtam őszintén örülni, pedig akkor már túl voltam a második sikertelen lombikon. Ez egy nagy lecke volt: megtanulni örülni más örömének úgy, hogy arra a dologra én is vágyom, csak még nem adatott meg. Amikor ez sikerült, akkor utána egy hónap múlva megtudtam, hogy ott van a kislányunk, Anna a pocakomban. Formált Isten, hisz megtanított más boldogságának tiszta szívből örülni.

Volt harag benned Isten felé?

Volt! A munkám során nagyon sokszor találkoztam értékes gyerekekkel, akiknek nagyon furcsa szüleik voltak… Ilyenkor azért feltettem Istennek a kérdést, hogy hogy lehet az, hogy nekünk nincs gyerekünk, pedig mennyivel jobb anyuka lennék, vagy a férjem mennyivel jobb apuka lenne. Meg kellett tanulnom nem ítélkezni. Ne érts félre, még mindig nagy kérdés bennem, hogy miért van az, hogy valaki nem úgy gondoskodik a gyermekéről, ahogy kellene, de emellett már azt is tudom, hogy Isten az, aki ítélhet és nem mi.

Szerinted máshogy nézel Annára azért, mert többet vártatok az érkezésére?

Elcsépelten hangzik, de nap mint nap hálát adok érte! Örök lenyomat és örök kapcsolat Isten és közöttem. Anna élete egy meghallgatott imádság! Tudod, én egy temperamentumos ember vagyok, de olyan nyugodtan és hálaadással tudom megélni a mindennapokat Annával, és ez annak köszönhető, hogy formálódtam a várakozásban.

Így utólag visszatekintve, hol volt Isten, amikor fájt a várakozás?

A legsötétebb mélységben is volt reménységem. A második sikertelen lombik után úgy éreztem, hogy a szívem teljesen összetört, de ezzel párhuzamban volt egy olyan érzésem is, hogy Isten mégis tart engem.

A válásom után egy gyülekezeti alkalmon az egyik feladat során választani kellett egy tárgyat a templomból. Én egy kavicsot szemeltem ki, amit azóta is őrzök. Azt jelképezi számomra, hogy mennyit súrlódik, formálódik, mennyi ütődés ér egy követ, amíg ilyen gyönyörű és sima lesz. A mi formálódásunk is ilyen, sok súrlódás, “ütés” ér minket is.

Fájt-e a folyamat? Persze! Sokat perlekedtem Istennel, hogy nekem miért kell végig mennem a váláson, a sikertelen lombik programokon, de így visszatekintve látom, hogy Isten formálni akart, hogy a végén én is egy szép „kavics” legyek.

Balázsfalvi-Ábrám Anna








Miért pletykálunk mi, nők?

A suli küszöbét sietősen léped át, és rögtön méregető tekintetek kereszttüzében találod magad. A két menő lány mosolyogva súg össze, miközben azzal a zsákmányszerző nézéssel téged pásztáznak. Rögtön azon gondolkozol, hogy mi nem passzol a szettedben. Egyedülálló nőként csatlakozol egy helyi közösséghez, pár hét múlva rólad szóló rosszindulatú pletykák jutnak vissza hozzád értetlenül nézel. A munkahelyeden kollegáid nem tartanak megfelelőnek a betöltött pozíciódra erről értesülve igyekszel a rátermettségedet mindennap bizonyítani.

Tovább a cikkhez

Kávés kedvesség

Mi lenne, ha a Húsvétra készülve asztalközösséget vállalnál a szeretteiddel? Ha vendégül látnád barátaidat, megajándékozva őket az időddel és figyelmeddel? Nem kell feltétlenül háromfogásos vacsorára gondolni, egy kis sütemény, tea, kávé és egy jó beszélgetés ugyanolyan kedves meglepetés lehet.

Inspirációnak íme egy nagyon egyszerű és nagyon finom kávés sütemény receptje:

Piskóta:

  • 17,5 dkg rétesliszt
  • fél csomag sütőpor
  • 17,5 dkg puha vaj
  • 17,5 dkg barna cukor
  • 3 egész tojás
  • 2 ek nescafé elkeverve 2 ek forró vízzel
  • 1 tk vanília aroma
  • 7,5 dkg dió durvára vágva
  • 2,5 dkg darált mandula vagy mogyoró durvára vágva

A sütőt 180 fokon előmelegítem, majd elkészítem a piskótát. A liszthez hozzáadom a sütőport. A vajat, a cukrot és a tojásokat elkeverem, majd a masszát a sütőporos liszttel összedolgozom. A tésztához hozzáadom a nescafés vizet, a vanília aromát, a diót, és a mandulát/mogyorót. Sütőpapírral bélelt tepsibe öntöm a masszát, és 20-25 percig sütöm. Sütés közben elkészítem a mázat.

Máz:

  • 17,5 dkg porcukor
  • 1 ek nescafé elkeverve 1 ek forró vízzel
  • ujjnyi vaj

Összekeverem a porcukrot, a vajat és a nescafés vizet, majd a kihűlt piskóta tetejére kenem a kész mázat. Ha a máz megszilárdult, fel lehet szeletelni a süteményt.

Lepj meg valakit egy kis kávés kedvességgel!

Balázsfalvi-Ábrám Anna