Keveset használjuk manapság a bálvány szót, hiszen nem mutatunk már be áldozatokat, nem csinálunk kis szobrokat, nem tisztelünk istenként tárgyakat…

Keveset használjuk manapság a bálvány szót, hiszen nem mutatunk már be áldozatokat, nem csinálunk kis szobrokat, nem tisztelünk istenként tárgyakat…
Gondolkoztatok-e már azon, hogy mi mai korunk legnagyobb materiális bálványa? Az én személyes véleményem az, hogy ez a mértéktelen fogyasztás. Hiszen már explicit is megjelenik: így hívjuk a modern társadalmat. A globalizáció – és sok más együttható hatására – kialakult a mai, fogyasztói társadalom.
Ennek keretében minden gazdag vagy módosabb ország (és itt ne legyen bennünk kérdőjel, hazánk nagyon is ebben a bolyban van) mértéktelenül fogyaszt, mert belehajszolják, mert hagyja magát, mert még csak kérdéseket sem tesz fel, hanem vásárol. Vásárol azoknak az országoknak a kárára, akik nem tartoznak a felsorolt élbolyba, és ténylegesen a mindennapos megélhetésért küzdenek, a napi keresetük pedig valahol 200 és 500 forint között lehet. Pazarolunk közös kincsünk, a Föld kárára.
Mikor legutóbb elmentél nagybevásárlást csinálni, tényleg csak azt vetted meg, amire szükséged volt, vagy becsúszott még ez és az is, mert elcsábultál? Az így keletkezett többlet étel mindig elfogy vagy a kukában végzi? Magára az evésre hogyan gondolsz: alapszükségletként vagy pótcselekvésként, az örömszerzés egyik forrásaként?
Ne értsetek félre, nincs semmi baj azzal, hogy vásárolunk: mára igencsak kevesen maradtak olyanok, akik önerőből fenn tudják tartani magukat, megtermelnek mindent, amire szükségük van (bár ismét egyre népszerűbb ez az életforma), én egyszerűen a tudatosságot hiányolom. A vásárlástól valamiféle lelki kielégülést érzünk, úgy érezzük, hogy fontosak vagyunk, jutalmat kapunk, minden rendben lesz az életünkben – ez tart egy darabig, aztán jön az üresség érzése, és a dolog kezdődik előről. A reklámok nagyon okosan vannak kitalálva, fájó pontokra tapintanak vagy olyan szükségleteket ébresztenek fel bennünk, amik nem valódiak: “Csak nehogy kilógjak a sorból!”, “Nehogy azt gondolják, nem engedhetem meg magamnak…”, “Ez majd kiemeli a szép szemszínem.” “Ha ezt a ruhát megveszem, én is olyan gyönyörű leszek, mint az a modell!”
Mindig van magyarázat.
Belegondoltatok-e már abba, hogy amikor bementek egy üzletbe újabb kollekciót vásárolni (mert nincs mit felvennem!), akkor valóban szükségetek van-e arra a ruhára, és az hogyan került a polcokra? Kik és hol készítették, hány ezer kilométert utazott telepöfögve a légteret káros anyagokkal? Tudjátok-e, hogy azoknak a fast fashion daraboknak, amik nem fogynak el, javarészt az égetés lesz a sorsuk? Mára már azért igencsak sok írás, videófelvétel van az interneten, ami igyekszik leleplezni a fast fashion ágazat nagyon is létező és szörnyű árnyoldalát. És itt se értsetek félre, kérlek titeket: tudom, hogy nem engedheti meg magának mindenki a magyar, kézzel készült termékeket. Egyszerűen csak azon volna érdemes elgondolkozni minden vásárlás előtt, hogy valóban van-e szükségem arra a darabra? Nem tudom esetleg máshogy, akár használtan beszerezni? Pótolni egy már meglévő darabbal?
A sort lehetne folytatni a sok elektronikus kütyüvel, amikor kijön az újabb modell, és mindenki rohan a boltokba, hogy lecserélje azt a darabot, amit alig egy éve vásároltak és még amúgy semmi baja. Azok a képsorok pedig nekem egyenesen félelmetesek, amikor black friday alkalmával az emberek egymást taposva küzdenek azért, hogy egy termék az övék lehessen…
A másik oldalról a gyártók is szégyelljék magukat, hiszen egyre kevesebb tartós, akár évtizedekig tartó terméket állítanak elő, így is felgyorsítva a lecserélés folyamatát.
Sokat hallani mostanság a fenntartható fejlődésről – én kételkedem egyáltalán abban is, hogy a fejlődés lehet fenntartható. Egyszer láttam egy nagyon jó videót ebben a témában, talán egy tanító beszélt benne (sajnos nem találtam meg, hogy belinkelhessem), és ő azt a példát hozta egy erdő közepén állva, hogy ha felnézünk a fákra, a potenciál megvolna ezekben a már most több méteres óriásokban, hogy továbbra is nőjenek: de nem teszik. Az erdőben (is) mindennek megvan a maga rendeltetése, szintje és mérete, és ezt mindenki tiszteletben tartja. Nos, mi emberek, erre folyamatosan rácáfolunk, tiszteletet pedig nem mutatunk sem a társaink, sem a környezetünk iránt.
Azt gondolom, hogy mindenki egyenként felelős azért, ami éppen történik, azzal pedig áltathatjuk magunkat, hogy úgysem fog segíteni az, hogy ha én kevesebbet fogyasztok – ez nincs így. Ha egyre többen gondoljuk úgy, hogy az is számít, amit én teszek, akkor egyszer csak átfordul a mérleg nyelve. Ha egyre inkább úgy gondolok a pénzemre és arra, amit vásárolok, hogy az szavazat, akkor megváltozhat a nézőpontom: ha nem veszem meg az előre csomagolt salátát, és így tesz még rajtam kívül sok száz, ezer, tízezer ember, akkor egyszer nem lesz csomagolt saláta, mert a gyártó érteni fog az üzenetből. Az a kérdés, hogy mennyire szennyezett jelenleg a Föld, hogy már mi is műanyagot eszünk – ez nem csak saját magunk, de a gyerekeink, unokáink szempontjából is fontos. Mi az, amit rájuk, nekik hagyunk, milyen világra szüljük őket? Igyekszem azért nem apokaliptikusan látni a helyzetet (bár olykor nehéz…), sokkal inkább cselekvő lenni.
Álljon itt néhány tipp arról, hogy mit tehetünk kezdetnek (természetesen ezekre érdemes úgy gondolni, hogy apránként haladjunk, minden lépés fontos és becsülendő):
Te mit tudsz tenni a saját életedben, amivel elősegítheted azt, hogy ne fogyassz túl és rosszul?
Egy hangulatos kávézóban csaptunk egy igazi csajos brunchot Ancsival. Közben jót beszélgettünk a boldogságról, elégedettségről, bálványokról… Berényi-Jerebák Anikó hathetes friss házas, aki, miután klinikai pszichológus szakon végzett, iskolapszichológusként dolgozik négy váci iskolában, de mellette megtalálhatjátok a zuglói magánpraxisában, vagy az Adna kávézóban, ahol önkéntes munkát végez.
Ebben a hónapban a kávés ötletünk kicsit más jellegű, hiszen egy kávés csendességre szeretnénk hívni Téged.
Amire szükséged lesz:
A csendesség menete:
Választottunk egy igeszakaszt. Arra kérünk, hogy többször olvasd el az igét, állj meg közben, elmélkedj. Bár ismert igerészről van szó, próbálj meg újat találni benne. Olvasd el többször, lassan. Keresd a számodra aktuális üzenetet! Hagyd, hogy a Szentlélek munkálkodjon! Próbálj meg minden mást kikapcsolni, a telefonodra érkező üzenetek, a teendők megvárnak. Gondolataidban koncentrálj az Igére, ne kalandozz el. Szentelj meg egy fél órát, ajándékozd Istennek. Hidd el, hogy egyszerűbbnek hangzik a feladat, mint amilyen valójában.
Áldott csendességet!
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” Máté 6,19
Nem újkeletű jelenség, hogy az ember bálványokat kreál magának. Talán ezek segítségével szeretné elkerülni, hogy ne kelljen Isten tükrében szembesülnie saját esendőségével?
Nemcsak aránytalanul nagy jelentőséggel felruházott tárgyak, kapcsolatok vagy esetleg jobban kézzel fogható fogalmak (pl. FOMO-szindróma*) rabszolági lehetünk, hanem bizony mindannyian jónéhány, a személyes hitünk fejlődését nem elősegítő, ámde annál is inkább akadályozó gondolatláncolatok rabjai vagyunk.
Emberi lényünkből eredő, teljesen természetes és helyénvaló vágyaink (például a szeretettség igénye vagy az, hogy jogos elvárásaink lehessenek környezetünk felé), és a rájuk válaszoló, lelki szomjúságunkat enyhíteni képes értékek keresésének módja közötti egyensúly felborulása diszfunkcionális megoldási módok hajszolását eredményezi.
Mit is jelent ez? Azt, hogy lelkünk mélyén, egyedi élettörténetünk során begyűjtött tapasztalatok eredményeként olyan nem tudatos, automatikus gondolatok határozzák meg jellemünket és viselkedésünket a mindennapjainkban, amelyek szemünk elől rejtettek. Talán nem is olyan véletlen, hogy vakok vagyunk azokra a dolgokra, amelyek legyőzéséhez ki kellene lépnünk a komfortzónánkból.
A minket mélyen meghatározó attitűdjeink gyakran torzítottak, szélsőségesen szubjektívek, mégis igaznak, magától értetődőnek tűnnek, mi több, döntő szerepük van érzelmi állapotunk kialakításában.
Lássuk, mik azok az attitűdök, amelyek alapvetően egészséges emberi vágyakból fakadnak, ám ártalmasak lehetnek a kapcsolatainkra és lelk iéletünkre nézve, ha nem reális módon, igen rugalmatlanul, a száz százalékos beteljesedésüket várjuk!
Te melyiket véled felfedezni magadban? Milyen helyzetekben és hogyan akadályoz Téged?
Ha a teremtett világ jelenségeit, életünk eseményeit, önmagunkat, a környezetünkben lévő szerető embereket és Isten életünkben való jelenlétét ilyen akadályozó gondolatok szűrőjén keresztül értelmezzük, sajnos Isten üzeneteit és áldásait fogadni képes vevőkészülékünk is takaréklángon ég. Még ha tudatosítjuk is ezeket a lelki stratégiáinkat, ezek kísértő gondolatokként újra és újra betörhetnek életünkbe érvénybe léptetve a jól megszokott, óemberi működésmódunkat.
El tudjuk képzelni, mindezek következményei milyen horderővel bírnak lelki életünk fejlődésében, társainkkal és Istennel való kapcsolatunk alakulásában. Hátrányos gondolkodásmódunk elidegenít Istentől – és önmagunktól is. Hogyan lendülhetünk át régi énünk korlátain?
Vetkőzzük le magunkról a visszahúzó, berögzült szokásokat, amelyek a stagnálás rabságában tartanak bennünket! Engedjük el! Hagyjuk menni! Van lehetőség, Isten képes rá. Ő már kinyújtotta a karját felénk.
A mi dolgunk, hogy merjünk szembenézni önmagunkkal. Kérjük Isten útmutatását és segítségét a szorongásaink és félelmeink legyőzéséhez, hogy elhagyva mindent, ami felesleges és hiábavaló, tenni tudjunk egy lépést a Megtartó felé!
Nézzünk a szívünk mélyére és fedezzük fel azt a kis hézagot, ahol be tud férkőzni Isten az életünkbe. Adjunk teret megszólalni a Szentlélek vezetésének. Imádkozzunk a változást előre mozdító erőért és engedjünk Isten formálásának, hogy újjászülethessen a rend a lelkünkben.
* FOMO = Fear Of Missing Out, azaz az attól való félelem, hogy offline állapotban kimaradunk valami fontos dologból.
Zábó Virág
Vendégíró