Zenével dicsőíteni Istent

A nagyböjti időben mindig igyekszem arra, hogy Krisztus minél inkább felragyogjon az életemben, és másoknak is rajtam keresztül. Ebben az időszakban talán még tudatosabban kérem azt, amit az úri imádság első kéréseként az év minden napján elmondok: „szenteltessék meg a te neved!” Ebben a hónapban hét különleges lánnyal beszélgettem arról, hogy ők hogyan dicsérik Istent. Mind a heten az 1RE (Református Egyetemi Misszió Budapest) dicsőítő csapatának a tagjai, akik hétről hétre szívvel-lélekkel magasztalják az egyetemistákkal együtt az Urat. A két Anna fuvolán játszik, Viki zongorán kíséri az énekeket, Juli és Virág énekelnek, Zsófi és Tina gitároznak.

Meséljetek először az egyetemi gyülekezetről! Mi jellemez titeket? Mik azok az értékek, amit ti az 1RE közösségében tapasztaltok?

Gál Anna: Úgy érzem, ez a közösség egy nagyon befogadó, és elfogadó közösség. Jó érzés az, hogy figyelünk egymásra, figyelnek rám. Jó példa erre, hogy ha bárki hiányzik, akkor keressük egymást. Szeretem, hogy az istentiszteletek után kötetlen beszélgetések, társasozások vannak. Szerintem ez egy ilyen fiatalos társaságban fontos. Ilyen módon is ki tudunk kapcsolni, megismerhetjük egymást, viszont a középpontban mindig az istentisztelet áll, amelyen Istent dicsérhetjük, vele lehetünk közösségben. Jó hétről hétre együtt az Ige körül lenni. Isten igéje az igehirdetésen keresztül a mindennapokban, saját élethelyzeteimben sokat segítenek. Fiatalos, ugyanakkor a hagyományos református értékeken alapul. Szeretem, hogy a közösség összetartó és befogadó.

Csordás Juli: Én is hasonlókat említenék, számomra nagy érték az itt tapasztalható nyitottság és kedvesség. Az, hogy szeretettel tudunk egymás felé fordulni.

Milyen célkitűzéseitek vannak az egyetemi misszióban?

Műhelyi Viki: A tavaly szeptemberben megújult egyetemi misszió célja, hogy minél több egyetemistát elérjen, és nekik utat és irányt mutasson. Itt van lehetőségünk megismerni Istent, válaszokat kaphatunk a kérdéseinkre, és növekedhetünk a hitünkben. Az istentisztelet utáni beszélgetések, társasozások és a közös dicsőítés összehozza a közösséget is.

Ha jól értem, célotok az egyetemisták, illetve az egyetemi korosztályhoz közeli fiatalok elérése, és az evangéliummal való megszólítása. Milyen szerepe van ebben a megszólításban a zenének és a dicsőítésnek?

Gaál Anna: Azt csak remélni tudom, hogy sikerül megszólítani a fiatalokat. Úgy gondolom, hogy a mi korosztályunk, az egyetemisták és a gimnazisták az egyik legnehezebben megszólítható réteg. Nagyon sok és különféle kísértésnek vagyunk kitéve, hiszen legtöbbünk évfolyamtársai nem keresztyének, és így nem is szokták érteni, miért járunk inkább istentiszteletre és ifire más lehetőségek helyett. Talán a megszólításukban a zene az egyik legjobb eszköz. Zenét hallgatni és zenélni mindenki szeret. Én sokszor tapasztalom azt, hogy először csak a fiatalos dallam marad meg, és később, egy nehezebb életszakaszban jut eszükbe a szöveg. Ezek a dalok nagyon sokat adnak a mindennapok sűrűjében. Nekem a jelenlegi kedvencem, és ami a legtöbbet segít, az a következő pár sor:

“Áldom szent neved, ha éppen minden rendben megy
Ha napfényes az életem, áldom nevedet
Áldom szent neved a szenvedések útján is
Bár könnyek között áldozom, áldom nevedet”

Ahogyan beszélgetünk, egyre inkább megerősödöm abban, hogy nem véletlen az, hogy Istent dicsőítő zenével vesztek részt az Ő országának az építésében. Számotokra mit jelent a zene?

Nyeste Zsófi: Mit jelent számomra a zene? Óvodás korom óta zenélek. Számomra a zene olyan, mint egy másik nyelv, amellyel könnyebben meg tudom értetni magam másokkal. Sokkal erőteljesebben lehet benne kifejezni az érzelmeket. Valahogy megvan bennem az a képesség, hogy rátalálok az olyan zenékre, amik kifejezik az éppen akkori érzelmeimet, gondolataimat. A zene mint dallam vagy hangok sorozata lehet szép, de ha mellé társul szöveg, valamilyen üzenet, akkor az még kifejezőbb számomra.

Baski Virág: Már pici korom óta dokumentálva van, ahogyan éneklek a családnak és a szomszédoknak. Később zeneiskolában tanultam hangszeren, ami azóta is szerves részét képezi az életemnek. Egyet tudok érteni Kodály Zoltán szavaival, aki azt mondja, hogy: „A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”

Gál Anna: A zene számomra egyrészt kikapcsolódást, másrészt egy olyan lehetőséget jelent, amellyel Istent dicsérhetem. Akár énekelve, akár hangszeren játszva imádság is számomra. Sokszor egy-egy vizsga vagy nehéz feladat előtt is erőt ad.

Miért tartjátok fontosnak, hogy szolgálóként vegyetek részt ebben a küldetésben? Hogyan alakult meg a dicsőítő csapatotok? Miért választottátok éppen ezt a szolgálati formát?

Műhelyi Viki: A zene szerintem egy nagyon jó formája az Istenhez való közeledésnek, mert akár éneklés nélkül, hallgatva is átérezhetjük az egészet. A dalok és azok stílusa szerintem könnyen befogadható, élvezetes tud lenni a kevésbé vallásosak számára is. A szolgálat számomra jó érzés, mert nemcsak szeretem a zenét, és szeretek zongorázni, hanem egy közösség tagjaként segíthetünk a dicsőítésében hétről hétre.

Baski Virág: Az őszi alkalmak egyikén hirdettél a szolgálatokat, és lehetett jelentkezni a dicsőítő csapatba. Ha jól emlékszem, ekkor még csak két fiú volt benne, majd a következő próbán egészen sokan voltunk. Utána folyton érkezett még valaki, egyre többen lettünk, és így alakult ki a mostani felállás. Minden kedden próbáltunk, így nagyon hamar összerázódtunk, megismertük egymást, és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy összeszokott csapat lettünk.

Műhelyi Viki: Én mindenképp szerettem volna valamilyen szolgálatot vállalni az 1RE közösségében, de szeptember elején még nem tudtam, hogy mi lesz az. Az első felhívás után részt is vettem az első próbán, és azóta is hétről hétre készülünk. Azért tetszett meg egyből, mert régen sokat zongoráztam, de az elmúlt években sajnos nem volt rá lehetőségem. Nagyon örülök, hogy tagja lehetek a csapatnak, a próbák is mindig jó hangulatban telnek.  A zongora hangját nagyon szeretem, főleg amikor az egész gyülekezet énekel mellé.

Nyeste Zsófi: Óvodában és általános iskolában furulyázni tanultam, majd 12 éves koromban gitárra váltottam. A gitárt egy akkor még teológus hallgatótól kezdtem el tanulni. Az első dal, amit le tudtam játszani, az egy két akkordból álló ifjúsági ének volt. Emiatt és mivel már akkor aktív tagja voltam az akkori gyülekezetemnek, nem volt kérdés, hogy ezt a tudásomat a gyülekezeti életben, Isten szolgálatában kamatoztatom.

Nem lehet könnyű elköteleződni egy szolgálat mellett, főleg így, hogy többen vagytok az adott szolgálati ágon belül.  Hogyan tudtok benne együttműködni és közösen fejlődni?

Baski Virág: Sokat segít benne a közös cél, hogy Istent dicsőítsük, és az eszköz: a zene. Ezen kívül, hogy oda tudunk figyelni egymásra, és szeretettel fordulunk a másik felé. Mindenki fejlődik a saját tempójában, és ebben segítjük egymást is. Az együttműködésünk alapja szerintem a kölcsönös figyelem és tisztelet, mert ha ez nem lenne, több órás próbákkal sem jutnánk egyről a kettőre, most pedig már talán a hangszerek behangolásánál elkezdődik az egymásra hangolódás is. Így dicsőítés közben tudunk figyelni a lényegre.

Beszélgetésünk végén hadd kérdezem meg talán az egyik legszemélyesebb dolgot. Mit jelent számotokra Isten dicsőítése? Mennyire hat a dicsőítés a személyes kapcsolatotokra Istennel?

Csordás Juli: Nekem ez egyfajta zeneterápia, boldoggá tesz.

Seffer Valentina: Isten dicsőítése számunkra nem más, mint az Ő hatalmasságáért, gondviseléséért, szeretetéért való hálaadás. Sokszor szoktuk mondani mi is, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. A zenélés tehetségét Istentől kaptuk, és amikor dicsőítünk, neki köszönjük meg hálából mindezt az ajándékot, amit tőle kaptunk.

Nyeste Zsófi: Mivel kiskorom óta szolgálok gyülekezeti alkalmakon mint zenész, az akkori énem talán még csak annyit látott ebben, hogy megdicsérnek az emberek, hogy ügyesen játszom, azt érzem, hogy tartozom valahova, meg persze menő zenélni. Éppen ezért nehéz ettől elvonatkoztatni, hogy mikortól mondom azt, hogy azokat a dicsőítő dalokat, amiket már azóta kívülről játszok, tényleg megértettem, átérzem és általuk közelebb érzem magam Istenhez. Ez nem egyértelmű és nem megy könnyen. Van, amikor nagyon megérint egy dal, van, amikor csak arra figyelek, hogy ne rontsam el a nemrég tanult nehéz fogást. Néha akkor hat rám egy dalon keresztül Isten, amikor egyáltalán nem gitározok, csak éneklem, vagy hallgatom. Tudatosan oda kell figyelnem a szövegre – ami már néha a könyökömön jön ki-, és bele kell tenni a lelkemet, hogy hatással legyen rám.

Bobok Ágnes







Hol van Isten, amikor fáj a várakozás?

Olyan emberi tulajdonság, és olyan sokszor előfordul, hogy eltervezünk valamit, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor frusztráltak leszünk. Néha nehéz érteni Isten akaratát, és nehéz bízni abban, hogy az Ő időzítése tökéletes.

Molnár-Petró Esztert egy gyönyörű, életvidám, beszédes, céltudatos nőnek ismertem meg. Tanítónéni révén mindig is közel álltak hozzá a gyerekek. Nem csak nőként, a hivatásában, hanem lassan két éve anyaként is példaként nézek rá.

Olyan jó volt a gyerekvállalás nehézségeiről úgy beszélgetni vele, hogy Isten kicsit több mint két éve megáldotta őt és férjét, Krisztiánt egy gyönyörű, egészséges kislánnyal, aki ugyanolyan talpraesett, mint az anyukája.

Most már tudunk mosolyogni, hiszen a megpróbáltatásokat, várakozást Isten csodává formálta, de nyilván maga a várakozás időszaka nem volt mindig ilyen pozitív. Mi volt számodra a legnehezebb abban az időben, amikor még csak vártátok, hogy szülővé válhassatok?

Azt mindig is éreztem, hogy egyszer anyuka leszek, viszont abban kételkedtem, hogy biztos úgy leszek-e anyuka, hogy én fogom kihordani a gyermeket. Tényleg úgy lesz-e az én szülővé válásom, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva?

Hosszabb próbálkozás és a második sikertelen lombik program után komolyan elkezdtem foglalkozni az örökbefogadás kérdésével. Kádár Annamáriának is két örökbefogadott gyermeke van, és tőle hallottam egyszer egy nagyon szép megfogalmazást, ő azt mondta, hogy neki a gyerekei a szívében születtek meg. És ez tényleg így van, ahhoz, hogy édesanyává válj, meg kell, hogy szülessen a szívedben az anyaság érzése.

Mi volt a legnehezebb a várakozás időszakában?

Nehéz volt szembesülni azzal, hogy nem úgy alakul a gyerekvállalás, ahogy elterveztem. Mindig is szerettem volna gyereket, a házasság után teljesen késznek éreztem magam a baba érkezésére, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem úgy megy, hogy az ember csinál egy méregtelenítő kúrát, elhatározza, hogy most már érkezhet a baba és kész… Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem én kontrollálom a folyamatot.

Amikor megtudtam, hogy a második lombik program sem sikerült, azt iszonyatosan nehezen éltem meg. Már a lelkemben készültem, úgy éreztem, hogy minden rendben, és amikor szembesültem vele, hogy mégsem, az engem nagyon összetört… Emlékszem édesapám ölelésére. Úgy bújtam hozzá, mint egy kislány, szívtam magamba az illatát. Az az ölelés és az, hogy azt mondta, minden rendben lesz – nagyon sokat adott. A következő nehézség az volt, hogy el kellett fogadnunk, hogy tovább kell várnunk. Ismét meg kellett állnunk és kicsit befelé fordulnunk.

Említetted, hogy két lombik programban vettetek részt. Egyértelmű volt, hogy belevágtok vagy hezitáltatok?

Amikor szembesültünk azzal, hogy természetes úton nem lehet gyerekünk, akkor a férjemmel úgy döntöttünk, hogy próbáljunk ki más utat is, így a lombik program mellett döntöttünk. Be kell vallanom, hogy végig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon biztos-e, hogy ez a helyes út? Isten szemében helyes ez az egész? Tőle való?

A gyülekezetünkből több nővel is beszélgettem erről, és azt szűrtem le magamnak, hogy van az a pont, amibe nem tud beleszólni az orvostudomány. Azt, hogy a fogantatás megtörténik-e, Isten dönti el, neki kell rábólintania az életre. Bár be kell vallanom, utólag belegondolva nem biztos, hogy száz százalékosan elengedtem ezt a kérdést, és teljesen meg tudtam volna nyugodni, ha úgy alakul, hogy lombikkal születik meg a kisbabánk. Bár tudom, hogy nagyon sokaknak segített a program, és hiszem, hogy az orvostudomány önmagában nem elég, minden esetben Isten adja az életet.

Mi volt az, ami erőt adott a nehezebb napokon?

Mindig eszembe jutott a Heidelbergi Káté első kérdése és válasza.

Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?
Felelet: Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.

Mindig eszembe juttatta, hogy egy hajszál se eshet le a fejemről Isten tudta nélkül, akkor hogy ne tudna az én fájdalmamról, küzdelmeimről. Hittem, hogy ami történik, nem ok nélkül történik, és olyan fájdalmat nem kaphatok, amit ne tudnék elviselni. Valahol mindig bennem volt, hogy Istenem, lehetetlen, hogy én ne éljem meg az anyává válás örömét. Aztán nagyon sokszor szembe jött velem ez az ige: „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Prédikátor 3,1

Én úgy képzelem el Istent, mint egy marionett bábost. Ezernyi szállal kapcsolódunk hozzá és Ő folyamatosan rezegteti a szálakat, csak a zajban nem halljuk, vagy nem akarjuk hallani – én ezt a rezgést éreztem, hogy meg fogja adni, csak az időzítésben nem voltam biztos.

Az is nagyon sokat adott, hogy tudtam erről beszélni emberekkel. Én így dolgozom fel a dolgokat, és hálás voltam a körülöttem lévőkért, azért, hogy meghallgattak.

Mennyire formálta a várakozás a kapcsolatodat Istennel?

Nagyon! Több próbatétel is volt már az életem során. Az első férjemmel elváltak az útjaink. Az volt az első nagyobb megpróbáltatás, de meg kellett tapasztalnom azt, hogy Isten ad a nehéz időszakokhoz, a fájdalmak elviselésére erőt.

A második ilyen próbatétel a gyerekvállalás nehézsége volt. Itt, ami nagyon sokat formált rajtam, az az ima volt, valamint a körülöttem lévő emberek támogatása. Annyian imádkoztak értünk, és ez nagyon sok erőt adott.

Formált úgy is, hogy önvizsgálatot tartottam, sokat néztem befelé, és így az önismeret által, egyre közelebb kerültem Istenhez. Egyre jobban figyeltem az Ő hangjára, egyre jobban értettem Őt. Ahogy ráhangolódtam Istenre, Ő késszé és képessé tett arra, hogy megszülessen bennem a csoda.

Nőként hogy láttad magad ebben az időszakban? Formált téged ez az egész ilyen szempontból?

Nagyon sokszor találkoztam azzal az üzenettel, hogy akkor vagyunk nők, ha gyereket szülünk, közben meg Isten szemében ugyanolyan értékesek vagyunk akkor is, ha van gyerekünk, és akkor is, ha nincs. Azért nőként valahol bántotta a nőiességemet az, hogy nem tudok megfoganni. Én úgy éreztem, hogy annál nőiesebb már nem tudok lenni, amilyen voltam, aztán rájöttem, hogy női jellememben még kellett fejlődnöm. Feleségként például meg kellett tanulnom, hogy az én női szerepem a házasságban az, hogy engem vezessen a férfi. Hiszen a nőiességet nem csak a külsőségek határozzák meg.

Említetted, hogy nagyon sokan támogattak titeket. Biztos volt az ismerőseid, barátnőid között olyan, akinek ebben az időszakban lett kisbabája. Ezt hogyan élted meg?

Igen, abban az időben nagyon sok barátnőm és kolléganőm is kisbabát várt. Amikor először megosztotta velem a volt kolléganőm, hogy sikerült a lombik program, akkor az jó hatással volt rám, hiszen úgy gondoltam, ha nekik sikerült, nekünk is fog. Nekünk mégsem jött össze. Utána, amikor megosztotta még egy barátnőm velem az örömhírét, bevallom őszintén, nagyon nehéz volt tiszta szívből örülni, hisz valahol ott volt bennem az irigység.

Amikor a negyedik babaváró hírt megkaptam, akkor tudtam őszintén örülni, pedig akkor már túl voltam a második sikertelen lombikon. Ez egy nagy lecke volt: megtanulni örülni más örömének úgy, hogy arra a dologra én is vágyom, csak még nem adatott meg. Amikor ez sikerült, akkor utána egy hónap múlva megtudtam, hogy ott van a kislányunk, Anna a pocakomban. Formált Isten, hisz megtanított más boldogságának tiszta szívből örülni.

Volt harag benned Isten felé?

Volt! A munkám során nagyon sokszor találkoztam értékes gyerekekkel, akiknek nagyon furcsa szüleik voltak… Ilyenkor azért feltettem Istennek a kérdést, hogy hogy lehet az, hogy nekünk nincs gyerekünk, pedig mennyivel jobb anyuka lennék, vagy a férjem mennyivel jobb apuka lenne. Meg kellett tanulnom nem ítélkezni. Ne érts félre, még mindig nagy kérdés bennem, hogy miért van az, hogy valaki nem úgy gondoskodik a gyermekéről, ahogy kellene, de emellett már azt is tudom, hogy Isten az, aki ítélhet és nem mi.

Szerinted máshogy nézel Annára azért, mert többet vártatok az érkezésére?

Elcsépelten hangzik, de nap mint nap hálát adok érte! Örök lenyomat és örök kapcsolat Isten és közöttem. Anna élete egy meghallgatott imádság! Tudod, én egy temperamentumos ember vagyok, de olyan nyugodtan és hálaadással tudom megélni a mindennapokat Annával, és ez annak köszönhető, hogy formálódtam a várakozásban.

Így utólag visszatekintve, hol volt Isten, amikor fájt a várakozás?

A legsötétebb mélységben is volt reménységem. A második sikertelen lombik után úgy éreztem, hogy a szívem teljesen összetört, de ezzel párhuzamban volt egy olyan érzésem is, hogy Isten mégis tart engem.

A válásom után egy gyülekezeti alkalmon az egyik feladat során választani kellett egy tárgyat a templomból. Én egy kavicsot szemeltem ki, amit azóta is őrzök. Azt jelképezi számomra, hogy mennyit súrlódik, formálódik, mennyi ütődés ér egy követ, amíg ilyen gyönyörű és sima lesz. A mi formálódásunk is ilyen, sok súrlódás, “ütés” ér minket is.

Fájt-e a folyamat? Persze! Sokat perlekedtem Istennel, hogy nekem miért kell végig mennem a váláson, a sikertelen lombik programokon, de így visszatekintve látom, hogy Isten formálni akart, hogy a végén én is egy szép „kavics” legyek.

Balázsfalvi-Ábrám Anna








Tökéletesen tökéletlen

Nincsenek bennem illúziók az iránt, hogy valaha lett volna olyan korszak, amikor a nőkre (és persze a férfiakra) ne ömlöttek volna az elvárások. Talán a legelején, még mielőtt Éva beleharapott volna az almába, valami ilyesféle ideális világ létezett, ahol valóban harmóniában élt a férfi és a nő. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy modern, gyors világunk ezeket az elvárásokat igyekszik eljuttatni mindenkihez, és felnagyítva, durván üzeni, hogy nem vagy elég jó. És ami a legrosszabb, sokszor mi, nők is ezt üzenjük egymásnak.

Tovább a cikkhez