Kinek ne lenne olyan napja, amikor úgy érzi, haszontalan, nincs célja az életének, sőt, talán még Isten is elhagyta? Képmutató dolog volna azt állítani, hogy keresztényként nincsenek gyenge, bizonytalan pillanataink, vagy – legyünk őszinték – hosszabb periódusaink. Álszentségnek érzem azt mondani, hogy minden nap egyforma erővel tudunk bízni a Teremtőnkben és soha nem tévelyedünk el. Azt gondolom, hogy a hitben való elgyengülés, az életben való elfáradás kimondása és megbeszélése nem lehet tabu – beszéljünk hát róla!
Ennek a cikknek a gondolati alapját Elizabeth Mittelstaedt Poros úton mezítláb c. könyve adta. Elizabeth a talán sokunk által szintén ismert Lydia magazin alapítója, az említett könyv pedig egy nagyon őszinte és megindító életrajzi regény, amelyben az írónő maga is vall arról, hogy nem mindig tudta a hitét teljesen Istenbe vetni, mégis nagyszerűen bemutatja, hogy Jézus Krisztus jó terve az életünkkel, sokkal nagyobb a rossz megérzéseinknél, a hibás lépéseinknél, kudarcainknál vagy sötét múltunknál.
Elizabeth – de én jobb szeretem Erzsébetnek hívni, hiszen magyar nő ő – a Vajdaságban született, nagy családba, ahol a szülők bár szerették a maguk módján, mégis folyton valami furcsa titokzatosság övezte a családban betöltött szerepét, és főként édesapjával való kapcsolatát. A családja amolyan tetsz-keresztény volt, elsősorban a nagymamájától hallott Isten szeretetéről, majd a nővére hozta el az igazi örömhírt, a család tagjai pedig szép lassan átadták életüket Krisztusnak, így Erzsébet is. Az Istenkeresés közben könyvében igazán őszintén mesél az ellene elkövetett abúzusról, majd abortuszáról, és az ezt követő, évekig tartó önmarcangolásról és önhibáztatásról, amit csak Isten mindent átható szeretete tudott elfeledtetni vele. Az olvasó végigkövetheti, hogyan vesztette el minden álmát a fiatal lány, de azt is, hogy a Krisztusba vetett hit hogyan állít helyre életeket és álmokat – igaz egészen más módon, mint ahogyan azt Erzsébet elképzelte.
Számomra ez a könyv azért nagyon kiemelkedő a keresztény irodalomban, mert nem csupán arról szól, hogy Isten mennyire szerető és gondoskodó, hanem ott van mögötte az ember is, aki természeténél fogva nem képes mindig hinni és bízni, nem tud mindig Istenre hallgatni (őt meghallani), csetlik-botlik, és aztán – mint a tékozló fiú – visszatér atyjához. Tetszik, hogy a szerzőnő hiteles párbeszédet indít arról, hogy sokszor nehéz hinni, sokszor nehéz nem vádolni Isten a velünk történt rosszakért, és nehéz a pozitív szemlélet helyett belesüllyedni az önsajnálatba. Saját küzdelmein – lelki és testi betegségeken – keresztül mutatja be azt, hogy mégis hogyan tanít minket Isten minden velünk történő eseménnyel mélyebben elköteleződni, felé fordulni. Sok igeszakaszt új megvilágításba helyez, mesél a szép lassan kialakuló belsőséges viszonyáról az Úrral, és arról, hogy az álmát – történetesen, hogy tanítson és írjon -, amit azt hitte, elveszített, hogyan helyezte Krisztus sokkal nagyobb alapokra: hogyan született meg a Lydia?
Mindazzal együtt, hogy ajánlom nektek ezt a könyvet, azt is tanácsolom, hogy a gyengeségeteket, elbizonytalanadásaitokat vigyétek Isten elé, vigyétek be kérdésként a közösségetekbe, barátokhoz, lelki vezetőhöz. Fontosnak tartom, hogy ne féljünk kimondani: nem tudjuk, mi a helyes, most épp nem tudunk bízni. Isten örök szeretettel szeret minket, de mint legjobb ismerőnk, azt is tudja, hogy sokszor megingunk. Ezért is tanácsolja Pál a rómaiakhoz írt levélben*, hogy segítsük egymást, imádkozzunk egymásért. Körülöttünk mindig lesznek olyan emberek, akik tanácsot tudnak adni, a helyzetünket kívülállóként másként értékelik. Merjünk segítséget kérni akkor is, amikor épp nem az öröm, hanem a tanácstalanság munkál bennünk, így hamarabb meg tudunk újulni.
*„Vagyis, hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tietek és az enyém által.” (Róma 1,12)
J. Á. A.
