Hol van Isten, amikor fáj a magány?

Minden ember életében vannak nehezebb időszakok. Ilyenkor akaratlanul is felmerülnek bennünk kérdések magunkkal, az életünkkel és Istennel kapcsolatban is. Olyan jó lenne átugrani a fájdalmas napokat, az önmarcangolást, a sírással, perlekedéssel töltött időt, és eljutni oda, ahol már látjuk, értjük, hogy mi volt Isten célja az egésszel. De ha átugranánk ezeket a megtapasztalásokat, talán pont az esszenciáját veszítené el a növekedésünk, mert sokszor a fájdalom, kérdések, önvizsgálat mellett, bizony ott van a csiszolódás, növekedés is. Talán attól lesz olyan értékes a változás, hogy „megszenvedtük” azt.

Horváthy Petrát – Pötyit én egy talpraesett, mosolygós, céltudatos, vicces nőnek ismertem meg, aki sugárzott minden találkozásunkkor. A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy ő keményen megdolgozott azért, hogy olyan nő lehessen, amilyen most. Őszintén mesélt arról, hogy keresztyén fiatal nőként, jövendőbeli lelkipásztorként, hogy élte meg az egyedülállóságott. Mire készítette őt Isten, és hol volt Ő, amikor fájt a magány.

Pötyi úgy fogalmazott, hogy száz év magány helyett, neki „hét év magány” járt, hisz már boldog párkapcsolatban él, de a várakozással, formálódással, növekedéssel ő is megküzdött.

Volt olyan időszak, amikor perlekedtél az egyedüllét miatt Istennel?

Én akkor szoktam perlekedni Istennel, amikor fáradt vagyok. Amikor túlterhelem magamat és fizikálisan, valamint lelkileg is elfáradok. A sok feladat miatt jutottam el többször oda, hogy önmagam hordozásában fáradtam el. Abban, hogy én nem találtam fel magam az egyedüllétben, pedig nagyon sok lehetőséget rejt. Szolgálattal és egyebekkel halmoztam el magamat, hogy ne érezzem magányosnak a mindennapokat.

Akkor jöttek ezek az érzéseim elő, amikor egy falu szélén egyedül voltam messze a barátoktól, tehát nem az volt, hogy egy nehezebb nap után találkoztam egy barátommal, hogy beszélgessünk egy kicsit, mert több száz kilométerről ezt nehéz lett volna megoldani. Ekkor önmagam hordozása vált nehézzé…. Ilyenkor azért perlekedtem Istennel, hogy ez így elég volt! Nem is feltétlenül az motoszkált bennem, hogy milyen nehéz egyedül, hanem az állapot, amiben vagyok, az milyen nehéz.

Visszatekintve, úgy gondolom, hogy valószínűleg ezért nem kaphattam meg ebben az időszakban a társamat, mert elégedetlen voltam – amikor perlekedtem az Istennel, mindig fáradtságból fakadt és az elégedetlenség hangja szólalt meg bennem, nem csak az egyedülléttel, hanem a teljes életemmel kapcsolatban. Utólagosan már látom, hogy emiatt az elégedetlenség miatt nem tudta abban az időszakban megadni a társamat Isten.

Említetted, hogy a te esetedben „hét év magányról” beszélhetünk. Mi volt számodra  a legnehezebb ebben az időszakban?

A várakozás – én nagyon türelmetlen ember vagyok. Ami még rendkívül nehéz volt számomra, az a nem megosztott élet volt. Úgy gondolom, hogy az öröm akkor igazi öröm, ha meg tudod osztani másokkal – hazamentem, hálát adtam, imádkoztam, de hiányzott az, hogy megosszam az örömöm, hogy valaki más velem együtt örüljön, hiszen sok jó dolog is történt abban az időszakban.

Azt is nehezen éltem meg, hogy a hitben járás során, mindig is arra igyekeztem, hogy az életemet ne önmagamért éljem. De úgy éreztem, hogy ez sem tudott igazán megvalósulni, hiszen nem tudtam megosztani mással, még a szolgálatban sem.

Mit gondolsz, ezt miért érezted így?

Dekódolva van bennünk, hogy „Nem jó az embernek egyedül lenni…” Mondogathatom, hogy jól vagyok, erős vagyok, de legbelül érzem, hogy vágyom arra, hogy valakinek a társa lehessek.

Fiatal koromban nagyon irigyeltem a diakonisszákat. Mondogattam is, hogy nem fogok férjhez menni, úgy fogok élni, mint egy diakonissza: fogyatékosokkal, fiatalokkal fogok dolgozni, és szolgálni fogok, de emellett mindig reménytelenül szerelmes voltam… A szenvedély, a szeretet, a szerelem abszolút kódolva van az emberbe. Aztán rájöttem, hogy ezt nem vonhatom meg saját magamtól, mert, ha az alapvető rendeltetésemtől megfosztom saját magam, akkor Isten nem tud úgy felhasználni, ahogy akar.

Ez egy körforgás. Önigazolhatom magam, hogy tök jó egyedül, mennyi időm van, mennyi szolgálatot el tudok látni – de tulajdonképpen az alapvető rendeltetésemnek szabok határt. Ez kicsit olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Egyedül voltam, ezért rengeteg szolgálatot vállaltam, így nem hagytam Istennek teret és időt, hogy megadja a társamat, de közben vágytam rá, és emiatt nem tudtam kiteljesedni – a szolgálatban sem.

Egyedülállóként tudtál határt húzni a szolgálatban?

Az egyházban óriási veszély, hogy ne kerüljön az egyedülállókra több feladat és teher csak azért, mert nekik „van idejük”, szabadabbak még este nyolckor is… Elcsúszott az emberismeretünk és az emberről való gondolkozásunk, feladat-, és programorientáltak lettünk.  De meg kell említenem a pozitív dolgokat is, hiszen vannak még olyanok is az egyházban, akik úgy gondolkoznak, hogy segíteni szeretnék azokat, akik még nem találták meg a társukat – alkalmakat szerveznek, ahová több egyedülállót meghívnak –, de ez azért nagyon ritka.

Nem a szolgálattal van baj, félre ne érts, hanem azzal, amikor mellette nincs semmi másra időd. Arról se feledkezzünk el, hogy alapvető szolgálatunk az, hogy férfiak és nők legyünk. Mai nagy hiánya az egyházi kommunikációnak az, hogy nem mondjuk ki, hogy mitől nő a nő és mitől férfi a férfi. Nem attól lesz igazán nő a nő, hogy milyen méretei vannak vagy attól, hogy hogyan öltözködik, hanem attól, hogy megtalálja-e az Isten által neki szánt paramétereket, rendeltetést és akár stílust is…

Segítség lehet a pártalálásban az, ha ezzel tisztában van egy nő?

Persze! Én úgy gondolom a Szentírás alapján, hogy nem két félnek kell eggyé válni, hanem  két egésznek kell eggyé válni. „Lesznek ketten egy testté…” Én az 1+1=1 képletben hiszek, tehát a nőnek „teljesnek” kell lenni egy férfi nélkül is. Ez nekem is nehézség volt – megtalálni önmagamat nőként úgy, hogy nem ragyogtat egy férfi!

Meg kellett tanulnom, hogy egésznek kell lennem önmagamban is, hogy a másik egészet az Isten mellém adhassa – ez a legnehezebb az egyedüllétben. Én ezzel küzdöttem a legtöbbet és ezzel kapcsolatban perlekedtem a legtöbbet az Úristennel. Hogy mutassa meg, hogy ki vagyok én és milyen vagyok én igazából?  Külsőleg és belsőleg! Én négy és fél évig dolgoztam azon kísérővel, szupervízorral, hogy az a nő lehessek, aki vagyok a mai nap. Hogy rátaláljak, Isten kinek és milyennek teremtett külsőleg és belsőleg. Önmagunkban és egyedül is teljesnek kell éreznünk magunkat!

Mit gondolsz, éri a nőket ezzel kapcsolatban társadalmi vagy egyházi nyomás? Te hogy élted meg?

A társadalom felől ezzel kapcsolatban nincs nyomás, hiszen egy fogyasztó és élvezet orientált világban élünk, ami azt sugallja, hogy nőként egyedül is meg tudod állni a helyed.

Az egyház a másik részről, talán akaratlanul is, de rátesz a nőkre egy nyomást – ha hívő az ember, akkor ciki, ha próbálkozik. Bizonyos körökben, inkább nem beszélünk arról, ha egy ideje már egyedül van az ember, hogy ismerkedik, randizik-e, mert az egyházi körökben a „jó partik” viszonylag hamar elkelnek, és marad az a réteg, akik ismerik egymást, és tudják egymásról, hogy szinglik.

És azt is tudjuk magunkról, hogy nem véletlenül vagyunk szinglik! Miért van ez? Valahol belül az ember érzi, tudja, hogy miért nem találja a társát! Hogy min kellene dolgoznia, ha meg nem érzi, akkor nem él elég öntudatos életet. Akkor az lehet a megoldás, hogy elkezd az önismeret útján járni.

Azok az emberek, akik hamar megtalálják az Istentől nekik rendelt társat, azok az emberek „rendben vannak önmagukkal”. Tisztában vannak önmagukkal, tisztában vannak az Istenkapcsolatukkal, a családjukkal. Ez nem azt jelenti, hogy problémamentes az életük, hanem önazonosak.

Sokan vagyunk olyanok, akik nem ismerjük megfelelő mértékben önmagunkat, és ez gátolhat a pártalálásban. Hisz nem tudunk saját egyediségünkben kiteljesedni. El kell hinnem, hogy én önmagamban teljes értékű vagyok, mert Isten kiválasztott, Krisztus által megszabadított, és felszabadított az életre. Kálvin gondolata az, hogy tiszta önismeretre úgy lehet eljutni, hogy először Istent kezdjük megismerni. Ezzel én is maximálisan egyetértek.

A környezeted, hogy kezelte azt, hogy református exmisszus lelkipásztori szolgálatot végzőként egyedül vagy?

Három típusú emberrel találkoztam. Az elsőbe azok tartoznak, akik természetesen kezelték, hogy ez volt éppen az aktuális állapotom, ami tényleg csak egy állapot. Nagyon kevesen vannak az egyházban, akik ezt így tudják kezelni. Vannak azok, akik elefántok a porcelánboltban. Jönnek, és vagy rád zúdítják a maguk örömét úgy, hogy az nehezen befogadható számodra, vagy értetlenkednek, hogy miért nincs párod, pedig „annyira jó csaj vagy”. A harmadik kategóriába azok az emberek tartoznak, akik nem beszélnek róla.

A barátnőim közül szinte mindenki családos már. A megváltozott élethelyzet miatt nagyon nehéz volt megtalálni azt, hogy zavarom-e őket egy-egy kérdésemmel, felhívhatom-e őket… A családjuktól nem akartam őket „elrabolni”, és így inkább önmagamat raktam háttérbe. Ezért is volt, hogy elkezdtem magamat magányosan érezni. Kellett hozzá némi önismeret, hogy ki tudjam mondani, és a barátnőimmel meg tudjuk beszélni, hogy miért viselkedek úgy ahogy.

Utólag visszatekintve érted már az akkori „miértjeidet”?

Minden belső harc azért kellett, hogy eljussak oda, hogy az én értékem és szépségem az Istenben való érték és szépség. Akkor tudom magam szépnek látni, amikor elégedett tudok lenni az életemmel. Megtanultam, hogy egyedülállóként is el kell jutni oda, hogy elégedett legyek az életemmel. Képes lettem teljesen odabízni magam Istenre. Lélekben eljutottam arra a pontra, hogy azt mondtam: „Uram, én már mindent megpróbáltam, ami tőlem telik, az önismeret útját a jelenlegi pontig megharcoltam, a veled való kapcsolatomat elmélyítettem, a jelenlegi állapotomban itt vagyok, idáig jutottam, nem tudom, mit kell tenni, a Te kezedbe teszem az irányítást…”. Ez már nem az elégedetlenség hangja, hanem annak a hangja, hogy tényleg mindent megtettem, amit tehettem és átadom az irányítást.

Az önismeretet megharcoltam. Ismerem a hibáimat, tudom, hogy ebben vagy abban az állapotban elviselhetetlen vagyok egy férfi számára is. Tudom, hogy kritikus vagyok, és hogy ezt a férfiak mennyire nem szeretik. Tudom, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, vagy röhögőgörcsöt kapok, vagy bambán nézek, hogy ne röhögjem el magam… erre az Úristen megáldott egy romantikus férfival…. de őszintén elmondtam neki, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, ezért már tudunk mit kezdeni vele.

Azt is gondolom, hogy mi, akik hosszasan nem vagyunk tisztában önmagunkkal, azért nem kapjuk meg a társunkat, mert őt is kell, hogy készítse Isten arra, hogy jól kezelje a hibáinkat… Péter az első férfi, aki a hibáimat, nehézségeimet nagyon jól tudja kezelni!

Pál apostol írja a Rómaiakhoz írt levélben: „De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is…” A sok könnyért, próbatételért, önismereti leckéért te tudsz hálát adni?

Abszolút! A megpróbáltatások formáltak a legtöbbet. Olyan ez, mint egy csiszolópapír… Csiszolatlan drágakövei vagyunk az Istennek. Ő fogja a Szentlelket, aki fogja a csiszolópapírt, és elkezd rajtunk dolgozni… Ez nem egy gyors folyamat, bizonyos fázisai vannak. A köveknek is kell pihenőidő, nem lehet hirtelen széppé csiszolni őket. Minden próbatétel csiszolása Istennek, hogy valóban Krisztus arcúvá formáljon.

Hol van Isten, amikor fáj egyedül lenni? Pont ott! Ő csiszol, hogy még szebb lehessek. Amikor fáj, akkor dolgozik rajtam, hogy még Krisztusarcúbbá váljak – hibáztathatom, de hálás lehetek, hogy dolgozik rajtam! Kell egy hitbeli érettség hozzá, hogy értsük, hogy Isten mit és miért csiszol…

Ismét az Istenismeretet és önismeretet tudnám kiemelni – tisztába kell jönnöm azzal, hogy rólam van mit,  és mindig lesz mit lecsiszolni. Azért formál, hogy egyre inkább közelítsünk a tökéleteshez! Így a fájdalmak által válik az ember igazán széppé! Visszatekintve azt tudom mondani, hogy minden harcomért nagyon hálás vagyok.

Balázsfalvi-Ábrám Anna







Mitől jó feleség egy feleség?

Olyan különleges a teremtés történetében, hogy Isten minden alkotása után látta, hogy valami jót hozott létre. Egy dologra mondta csupán azt, hogy nem jó: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” 1 Mózes 2,18 De hogyan tölthetjük be jól ezt az Isten által nekünk szánt szerepet?

Tovább a cikkhez

Nők férfi szemmel II.

Kuluntsics László 72 éves nyugdíjas ötvösmestert kérdeztem arról, milyennek látja a nőket. 18 éve a salétrom utcai gyülekezet tagja, tiszteletbeli presbitere. Hivatása a szenvedélye is, mellette pedig szereti a népművészetet, olvasást és a kertészkedést. Sokunk Laci bácsija több mindenről erős véleményt alkot. Lássuk, hogyan lát minket, nőket!

Számodra mitől nő egy nő?

Kedvenc szokásom, hogy a metrón utazva a szemben ülőket pásztázom, és eközben osztályozom is őket: szimpatikus, semleges és  kevésbé szimpatikus kategóriák szerint. Sokszor van, hogy egy nem kimondottan csinosnak mondható hölgy ül a szemközti oldalon, valakivel beszél, akár csak telefonon keresztül, és közben elmosolyogja magát. Ettől a mosolytól, ez az addig nem túlságosan attraktív külső teljesen megváltozik. Tehát számomra egy nőben az első az arc, aminél nálam előny, ha az természetes, nem kedvelem, ha egy nő túlcicomázza magát.

Egyet már tudunk: a belülről fakadó mosoly nálad felülírja az addigi benyomásaidat. Nyilvánvaló, hogy a külső az első, amit látunk, mégis érdekel, milyen belső tulajdonságokat találsz értékesnek egy nőben? Esetleg volt-e olyan nő az életedben, akinek a természete követendő számodra?

Az anyám és az ő húga, a keresztanyám jut eszembe. Mindketten nagy hatást gyakoroltak rám, pedig  mondhatni ég és föld volt a természetük. Anyám az én nagyanyámra hasonlított mind világnézetében, mind szokásaiban. Nagyanyámra, aki korán özvegy maradt, így megszokta, hogy mindent neki kell intézni. Keresztanyámban viszont egy rendkívül szerény és szolgálatkész embert ismerhettem meg, aki még mások gondolatát is igyekezett kitalálni. Ettől vált számomra példaképpé. Ezt a szolgálatkészséget látom értékesnek és követendőnek. Az, hogy az én életembe mennyire sikerült átültetni ezt, kérdéses, persze ez mások megítélésére vár.

Beszélgetésünk elején említetted, hogy a metrón ülve szívesen nézed a körülötted lévőket. Biztosan látsz ott párokat is. Van-e valamilyen párválasztási szempont, amit szívesen átadnál a női olvasóinknak?

Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy arra, hogy választ adjak erre a kérdésre. 32 éves koromig válogattam a körülöttem lévő nők között, és mindenféle futókapcsolatban volt részem. Az nem volt benne a pakliban, hogy 32 éves koromban rokkant nyugdíjas leszek, emiatt pedig néhány évig a létfenntartás lett az elsődleges, nem pedig a házasodás. Akkor mint hitetlen ember egyáltalán nem utasítottam el a világ által felkínált lehetőségeket, így végül is nem horgonyoztam le senkinél.

Ettől függetlenül úgy ismertelek meg téged, mint aki szeret és tud tanácsokat adni. Úgyhogy nem hagyom, hogy kitérj a válaszadás elől! 🙂

Akkor merítek abból, amit a baráti körömben láttam és tapasztaltam. Egy-két barátomnak láttam a párját, aki rendkívül rámenős, így rossz benyomást tett rám. Ilyenkor hálát adtam Istennek, hogy nem az én kedvesem az illető hölgy.  Hívő pároknál is látom, hogy hosszú házasság után is egyre kevésbé értik meg egymást, este külön hálószobába mennek. Két konkrét példát tudok kiemelni: láttam olyan házasságot, ahol mindennek katonás rendben kellett mennie, bármi legyen is, a gyerekeket pontban fél nyolckor kellett megfürdetni. Ezzel szemben olyat is láttam, ahol tudtak a körülményekhez igazodni, így egy-egy baráti vagy rokoni összejövetelnél a gyerekeknek csak az arcát, hónalját, fenekét tisztították meg, aztán mars az ágyba. Ezt lényegesen jobbnak láttam már akkor is. Az idő múlása pedig beigazolta, hogy a rugalmasság előny a házasságban. A tanácsom, hogy próbáljanak meg rugalmasságot elvárni, és maguk is rugalmassá válni. A másik, hogy figyeljenek a társukra!

Látsz-e különbséget a te fiatalkorod udvarlási szokásai és a mai ismerkedési szokások között?

Hogyne! 🙂 Én még 16-17 éves koromban azt sem tudtam, hogy szólítsam meg a kiszemelt hölgyet. Most meg úgy látom, hogy az általános érintkezés sokkal lazábbá vált. Kezdve attól, hogy bemégy a boltba, és letegeznek. Akkor még a koedukált osztály is nagy újdonság volt.

Ez inkább előnyt jelentett? Nagyobb tiszteletet kapott a másik, nem? Vagy pont hogy a sok gát miatt nehezebben indult el az ismerkedés?

Én egyértelműen a mai közvetlenebb viszonyokat tartom előnyösebbnek. Persze a közvetlenségben is jó, ha tartunk határt, nem szabad átesni a ló túlsó oldalára. A túl közvetlen érintkezési formák sem vezetnek jó útra.

Ennek apropóján mit gondolsz a felszínes kapcsolatokról? És itt nem csak a párkapcsolatokra gondolok. Minket, nőket gyakran meggyanúsítanak azzal, hogy bárkivel könnyedén elfecsegünk, ami miatt kevesebb mély kapcsolatunk van.

Kívülről ugyan, de látom azt, hogy ma már nehéz mély és hosszantartó kapcsolatokat kiépíteni, de bátorításul mondom, hogy ez régen se tucatjával adatott meg. Meg kell különböztetni az igaz baráti és ismerősi kapcsolatokat, ezeken pedig dolgozni kell.

Számodra egy nőben mi a legnagyobb érték, mi az, amit a legjobban becsülsz?

Az édesanyai hivatás és a gyermekvállalás egyértelműen ilyen már önmagában is, de azt is becsülöm, amikor valaki emellett még a munkahelyén is helytáll. Azt is értékelem, ha valaki felvállalja a stílusát, és így önazonos tud lenni. Becsülöm, ha egy nő a legmélyebb kapcsolatain túl is tud előzékeny és kedves lenni, szeretem, hogy csupán egy jó szóval vagy mosollyal képesek változást teremteni.

Beszélgetésünk végén hadd kérdezzem meg, hogy van-e olyan női karakter a Bibliában, aki hatással volt rád?

A gyülekezetünkben most Ruth könyvét tanulmányozzuk. Hívő karrierem első komoly olvasmánya is Ruth könyve volt, amit egy evangelizáción hallgattam. Amit akkor hallottam, azóta is elkísér. Két vonást emelnék ki Ruth életéből: az első a hűség, a másik pedig a szolgálat.

Bobok Ágnes