Az ősz összetéveszthetetlen illata, érett szőlőszemek és pislákoló gyertyafény kísérte a Mesivel való beszélgetésünket. Kósa Emese ebben a hónapban tölti a huszonötöt, mégis sok megtapasztalást tudhat már a háta mögött. Három lánytestvérével a Vácrátóti Botanikus Kert közepén nőttek fel, a kertek és növények szeretetét szüleitől örökölte. Fotográfusként elmondhatja magáról, hogy hivatása egyben a hobbija is. Mesinél nem egészen két évvel ezelőtt diagnosztizáltak leukémiát, ebben az interjúban ebbe a nehéz időszakába kapunk tőle betekintést.
A Lélegzet Magazin októberi számában a keresztyén tabuk témájával foglalkozunk. Sokan tabuként kezelik, amikor valaki Istenben hívő életet él, vallja az Ő gondviselését és jóságát, de aztán súlyosan megbetegszik. Nem szeretnek erről beszélni gyakran azok sem, akik ebbe a nehéz állapotba kerülnek. Te feltetted-e magadnak a kérdést, esetleg a környezeted megkérdezte-e, hogy Isten hogyan engedhette ezt?
Érdekes ez a kérdés, mert én mindig is úgy tartottam, hogy nekem nehéz a hitről beszélnem, mégpedig pont amiatt, mert könnyen azt mondhatták, hogy: Emese, neked könnyű, mert neked szép az életed, a gyerekkorod is rendben ment, nem történt tragédia az életedben. Emiatt én magam is azt gondoltam, hogy nekem könnyebb bíznom. Ezután következett a betegségem, de érdekes, hogy igazából ezt is könnyen vettem. Nem volt bennem ilyen kérdés, hogy ez miért történik velem, Isten miért engedte, mert hittem, hogy ez is az Úr kezében van. Volt, aki haragudott Istenre az én történetem miatt. Miért engedte Isten, hogy megbetegedjek?! Erről tudtam, de bennem mégsem voltak ilyen gondolatok. A betegség kezdete óta nem éreztem magamban se haragot, se kételkedést. Az, hogy hittel élem a mindennapokat, nem jelenti azt, hogy mentes lennék a rossz dolgoktól. Én is egy halálos betegséggel küzdöttem, de ez nem befolyásolhatja az Úrral való kapcsolatomat. A hitem lényege, hogy ha az életem Neki adom, akkor Ő velem van és támogat. Ez igaz a betegségem időszakára is. Miért is haragudnék? Az Úr sosem mondta, hogy a mi életünk könnyű lesz, viszont azt megígérte, hogy támogat benne és velünk lesz. Amióta ezzel a betegséggel küzdök, senki nem mondhatja, hogy nekem könnyű hinnem, sőt a környezetemnek – legyenek hívők vagy nem hívők – a betegségem által könnyebben tudok Istenről beszélni. Ezt például nagyon jónak tartom, mintha Isten adott volna egy segítséget. Egyébként olyan nehéz bizonyságot tenni, de a betegség kapcsán könnyebben szóba jön, könnyebben elmondom másoknak, hogy az Ő dicsősége az, hogy ebből kihozott és erőt adott. A személyemre is az jellemző, hogy nagyon meggondolom, hogy kinek mit mondok el, szeretem védeni a saját gondolataimat, de rájöttem, hogy ebben a kérdésben pont, hogy nem magamra kell gondolnom, hanem Istenre. Lehet, hogy én azt érzem, hogy a betegségem témája tabu, de Isten ezen keresztül is megmutatta az Ő erejét. Emiatt is érzem feladatomnak, hogy most beszéljek róla. Csodálatos érzés, hogy bizonyságot tehetek Istenről. A másik ok, hogy sokan, akik kijöttek a betegségből, úgy gondolják, hogy jobb elfelejteni, nem beszélni róla, de szerintem az se jó, mert ez a szakasz az életünk része.
Megosztod velünk, hogy pontosan milyen betegséggel küzdöttél? Illetve ez mivel járt? Milyen nehézségei, mélységei voltak ennek az időszaknak? Ezekben a megpróbáltatásokban hogyan tapasztaltad meg Isten jelenlétét, amiről már meséltél nekünk?
A leukémiának sok ága van, nálam akut limfoblasztos leukémia alakult ki. Jelen esetben az akut azt jelenti, hogy gyorsan kialakuló. A tünetek gyorsan jelentkeznek, illetve ha valaki ezzel nem törődik, hamar elviszi ez a betegség. Emiatt is mondják azt, hogy ez egy rendkívül agresszív és gyors lefolyású betegség. Engem is érdekelt, hogy vajon, ha hamarabb megyek kivizsgálásra, akkor kimutatható-e a kór? Viszont legjobb tudásom szerint csak akkor mutatható ki, amikor már fizikai jelei is vannak. Nálam egy hét leforgása alatt meghatározták, hogy ebben szenvedek. Csütörtöki napon kerestem fel a háziorvosomat, és kereken egy hétre rá, már a budapesti Szent László Kórházban voltam, ahol rögtön megkezdték a kezelést. Először csontvelőmintát vettek, amiből másnapra már a pontos diagnózist is tudták, így rögtön egy szobát is kaptam, ahová befeküdhettem a kemoterápiás kezelésre. Maga a kezelés két év, aminek az első része egy bent fekvős intenzív szakasz, én 9 hónapig feküdtem a kórházban, amit a mostani utókezelésem követ. Amikor elkezdődött, akkor se én, se a családom nem tudtuk, hogy pontosan mi lesz. Természetesen azt sejtettük, hogy a kemoterápia egy kemény dolog, ami általában kopaszsággal jár. Ennél többet nem igazán tudtunk, de igazából nem is lehet, mert minden gyógyszer minden egyes szervezetre teljesen másként hat. Így amikor megkaptam, mindig kérdés volt, hogy pár nap múlva vagy éppen jövő héten mi lesz, mi várható. Mindig ellenőriznem kellett a testemet, hogy látok-e, érzek-e valamilyen elváltozást. Volt, hogy egy kis seb volt a lábamon, amiről másnap szóltam, és már akkor egy nagyon mély lyuk volt, amiben egy húsevő baktérium dolgozott, szóval bármi előfordulhatott. Igazából a legtöbben azt kérdezik, hogy lelkileg milyen volt megélnem a betegséget, de a testi része, a fájdalmak erőssége sokkal nehezebb volt. Nehéz elhinni, hogy a test ilyen fájdalmakat tud produkálni. Szinte felfoghatatlan, hogy ez velem megtörtént, most pedig itt ülhetek, beszélgetünk, és közben bármit ehetek, ihatok, nem kell fájdalommal küzdenem. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire hálás lehetek ezért!
Lelkileg az nagyon megerősítő volt, még az egész történet elején, amikor a háziorvosom beküldött a váci kórház hematológiai osztályára, ahol egy nyugdíjas professzor is megvizsgált. Ő rögtön látta, hogy baj van, és segített elirányítani Budapestre. Sokat jelentett, hogy ez alatt a vizsgálat alatt szóba került, hogy mindketten reformátusok vagyunk. Anyával azóta is emlegetjük, hogy már ott a legelején éreztük Isten gondoskodását, hogy egy ilyen orvost tett elénk. A betegségem kezdete óta az egész kezelés alatt a nyugalom érzése volt rajtam, hogy Isten jelen van ebben a történetben. Nyilván voltak nagyon megpróbáló és mély napjaim, amikor szenvedve telt az idő, de Isten felé soha nem volt bennem harag. Ezt is tudom, hogy Ő adta a kitartást, mert emberileg nem hinném, hogy ezt egyedül elbírtam volna.
Miként tudtad azt elviselni, hogy nem vagy ura a testednek? Nem bírod a betegségedet kordában tartani, mint akár egy egyszerű megfázásnál, amikor tisztában vagy vele, hogy melyik gyógyszerekhez és vitaminokhoz kell nyúlnod, hogy 2-3 nap alatt rendbe jöjj. Említetted, hogy te magad is tudtad azt, hogy a kemoterápia során kihullik a hajad. Hogyan élted meg a hajkoronád elvesztését, ami gyakran a nőiességünk kifejezésének egyik lehetősége is? Milyen érzésekkel voltál jelen a testi elváltozások észlelésénél?
Ez is érdekes, ugye főleg a hajvesztés az, amit mindenki emleget még a kórházban is, pedig pont a hajvesztés volt az egyik legkisebb gondom. Még örültem is, hogy nem kell a non-stop ágyban fekvő betegségemnél a nagy hajammal is törődni. Persze biztosan az is elősegítette ennek az elfogadását, hogy szinte ez volt az egyetlen, amit tudtam a leukémiásokról. Másik oldalról meg az is segített, hogy csak ennyit tudtam a betegségről. Jó volt, hogy nem tudtam előre azt, hogy mi minden nehézséggel jár ez a két év. Az orvosaimban végig megbíztam. Tény, hogy a kezelés alatt végig ki vagy szolgáltatva, nőiességed ott igazából nincs is. Férfi ápolók jönnek, dokik vizsgálnak, nincs időd elfordulni, szégyenlősködni, ezt sajnos meg kell szokni. Nekem is meg kellett, pedig én kifejezetten szemérmes vagyok. Ebben segít, hogy ők sem nőként tekintenek rám, hanem egy betegként, akit meg kell gyógyítani, így nem szégyen az, ahogyan látnak. Érdekes, hogy a kopaszságnál jobban megvisel az, hogy most hogyan nő vissza a hajam, vagy most hogyan alakul az alakom, pedig már kint vagyok, örülnöm kellene, hogy élek, hálás is vagyok, de mégis megvisel.
Hogyan reagált a betegséged hírére a családod, a barátaid, gyülekezeti közösséged és a környezeted?
Mindenki megdöbbent. Nyilván először senki sem akarja elhinni, hogy egy 23 éves, fiatal lány egyik napról a másikra halálos betegségben szenved. Igazából tényleg megdöbbentő, hogy november elején indult el a kezelés, a tüneteim pedig csak előző hónapban jelentkeztek. Sőt azok sem voltak annyira látványosak, ami a környezetemnek feltűnhetett volna. Fáradtságot éreztem, sokat lihegtem, hamar elfáradtam, egy nap a gerincem fájt, egy másik nap a fejemet éreztem forrónak, pedig lázam nem volt. Inkább kisebb tünetek jelezték a bajt, így a legtöbb embert villámcsapásként érte a hír, ahogyan engem is. Leginkább édesanyával éltem meg a betegség különböző lépcsőfokait egészen a kezdetektől, de ő is azt szokta mondani, hogy az Istentől kapott nyugalommal tudott végigkísérni ebben. Nyilván neki is voltak aggódós napjai, de alapjáraton erővel, nyugalommal állt mellettem. Jólesett és nagyon hálás vagyok, hogy sok családtag és ismerős érdeklődött és imádkozott értem. A nővéreim és a barátaim meglátogattak, valaki ennivalót hozott, máskor beszélgetni jött be vagy a kórházkertbe egy sétára, persze amikor éppen lehetett. Pont most kezdett el engem is érdekelni, hogy vajon a körülöttem lévőkben mi zajlott le az elmúlt két évben a betegségem kapcsán.
Édesanyád támogatása, a családod és barátaid jelenléte és az orvosaid támogatása és a rendíthetetlen hited mellett, ki tudsz még emelni bármit, ami különösen is bátorított, segített téged a harcaidban?
Igen, még egészen a betegség elején olvastam a Mai Ige aznapi üzenetét:
Van egy ígéret a Zsoltárokban, amire támaszkodhatsz: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsoltárok 30,6) Örömöd vissza fog térni. Isten megígérte! Ezért ma nézz a tükörbe, és jelentsd ki: „Ez is el fog múlni. Ami nem pusztít el, erősebbé tesz. Közben pedig engedem, hogy ez a helyzet közelebb vigyen hozzád, Uram.” Rajta, kezdd el bíztatni önmagadat! A legnagyobb csaták hozzák a legnagyobb győzelmet. Gyengeségeid által fedezhetsz fel olyan erőt, amiről nem is sejtetted, hogy a birtokodban van. Életének legrosszabb időszakára visszaemlékezve József ezt mondta: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.” (1Mózes 50,20) Ő ma is ezt teszi! Nem más emberek kezében van a sorsod, hanem Isten kezében – és Ő nem olyan, mint mások. Ő a fájdalmadat nyereséggé tudja változtatni, és a sebhelyeidet kitüntetésekké! Szedd össze magad, állíts a fókuszon, és eltökélten menj tovább! A mai ige számodra ez: tanuld meg biztatni önmagadat!
Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet, és minket is biztatsz, bátorítasz, hálára indítasz!
