A Kárpát-medencei Református Ifjúsági Imaéjjel alatt ültünk körbe egy asztalt Ágival, Zsuzsival, Zsófival és Bogival. Horváth Ágnes egyetemi tanulmányai és munkája mellett szabadidejében ifjúsági vezetőként dolgozik, a fiatalokkal való foglalkozás a hobbija is. Jákob Zsuzsanna szintén egyetemista, mellette a sportok, a természet és a kertészet szerelmese. Nyeste Zsófia tanulmányi mellett az énekléssel és zenéléssel szeret foglalkozni, legtöbbször ezt gyülekezetekben, Istennek való szolgálat képpen végzi. Molnár Boglárka a frissdiplomás, pályakezdők táborát erősíti. Sok időt tölt a konyhában, mert nagyon szeret sütni és főzni is. Hivatásának tartja, hogy ifjúsági vezetőként a fiatalokat Istenhez vezesse.
Az este témája és fő imakérése a megbocsátás volt. Ahogy egyre inkább Isten elé tártuk ezt a témát, be kellett látnunk, hogy igenis nehéz dolog a megbocsátás, rengeteg fájdalommal és harccal jár együtt. Sokszor cipeljük magunkkal azt, amit rég el kellett volna engednünk. Van, hogy kimondjuk a bocsánatot, de mégis tovább rágódunk a történteken, így az is előfordul, hogy akár hónapokon, sőt éveken keresztül érezzük a bennünk hagyott lenyomatokat. Tudom, hogy nehezen megfogható fogalom, sok-sok érzelemmel párosítjuk, mégis felteszem a kérdést: nektek mit jelent a megbocsátás?
Ági: A megbocsátás számomra egyfajta lezárás. Ha valakinek megbocsátok, akkor nem gondolkozom tovább azon, hogy mit tett, vagy éppen mit nem tett, mert akkor az nem is lenne igazi elengedés. Kimondom magamban, hogy most ennek a szakasznak vége, menjünk tovább és nézzünk előre. Amióta megtértem ehhez erőt ad az is, hogy igenis, ha Isten megbocsátott nekem, akkor Isten embereként nekem is tudnom kell megbocsátani, és a megbocsátást képviselni.
Bogi: A megbocsátásról az a tapasztalatom, hogy csak az isteni békességnek a birtokában tudjuk ezt megtenni. Így nekem a megbékélés az, amiből ez a folyamat elindul, mert hogyha nincs meg bennem a Szentlélek nyújtotta békesség, akkor az egész elengedést hamisnak érzem. Így viszont tényleg elengedem, nem markolom dacosan, hogy jogosan haragszom, hanem hagyom, hogy Isten minden görcsösséget elvegyen a szívemből.
Mi a könnyebb: megbocsátani vagy bocsánatot kérni? A kettő közül nektek melyik a harcosabb?
Zsófi: Nekem inkább a bocsánatkérés. A Bibliában azt olvastam, hogy meg kell bocsátanunk, és törekszem arra, hogy ezt a parancsot megtartsam, akkor is, ha nehéz. Viszont azt nem tudom, hogy mások hogyan viszonyulnak ehhez a parancshoz, éppen ezért nem tudom, hogy a másik egyáltalán megbocsát-e, ha igen, akkor milyen hamar, vagy éppen mennyi időbe telik majd? A reakció kiszámíthatatlansága miatt a bocsánatkérés az, amihez nehezebben állok hozzá. Ez persze attól is függ, hogy mennyire ismerem azt a másik embert, akitől bocsánatot kérek, milyen kapcsolatban állunk egymással, és mi az ő „bocsánatkérő nyelve”.
Zsuzsi: Nekem is a bocsánatkérés az, ami nehezebb, de alapvetően azért, mert akkor nekem kell odamennem és kezdeményeznem ezt a folyamatot.
Ha valaki bedobja a megbocsátást mint fogalmat, akkor van olyan élményetek, tapasztalatotok, ami rögtön eszetekbe jut?
Zsuzsi: Nekem egyből két dolog is! Az egyik, ami rólam szól, mert rám igaz az, hogy nagyon nehezen tudok megbocsátani magamnak. Az előző félévben erős önvád volt bennem, aztán az egyetemi közösségben, ahová járok éppen egy úrvacsorás istentiszteleten vettem részt, amin keresztül nagyon mélyen átéltem azt, hogy Isten megbocsát nekem. Azután hatalmas felszabadulás és öröm töltött el, azóta számomra minden úrvacsora nagyon áldott alkalom tud lenni.
A másik történet, ami eszembe jut a megbocsátásról, azt a családomban tapasztaltam. Mi öten vagyunk tesók, és körülbelül úgy öt évvel ezelőtt, az akkor még kamaszkorban lévő két öcsém között kialakult egy mély konfliktus, ami sokáig rendezetlenül maradt. Több mint két évig nem nagyon beszéltek egymással, amit az egész család nagyon nehezen élt meg. Mindannyiunkat nagyon lehúzott ez, de elhatároztuk, hogy elkezdünk imádkozni ezért a helyzetért. Én is nagyon sokat könyörögtem Istenhez, hogy segítsen. Persze ez sem volt könnyű, de amikor nem tudsz mást tenni, nem tudsz helyettük megbocsátani, akkor már tényleg csak ez az egy lehetőséged marad. Aztán annyira csodálatos volt, mert az egyik testvéremet egy ifis táborban megszólította és mélyen megérintette Isten. Miután pedig átélte azt, hogy Isten megbocsátott neki, hazajött és az öcsémmel együtt rendezték a megromlott kapcsolatukat.
Szerintetek milyen folyamatai vannak a megbocsátásnak? Vannak-e lépcsőfokok, amiket újra és újra meg kell másznunk, amikor a megbocsátással dolgozunk?
Ági: Nálam a folyamat azzal kezdődik, hogy megbántanak, és nyilván mivel emberből vagyok, ezen a sértésen elkezdek rágódni. Felidézem, hogy mi is történt pontosan, átgondolom, hogy mi miért lehetett. Aztán megpróbálom nyugtatgatni magamat: oké, rendben van, Ági, nincs baj! Aztán a másik oldalt is ugyanígy átgondolom. Milyen kapcsolat van közöttünk, az ő olvasatában én hogyan vagyok jelen, mit csináltam. Amikor már sikerült tisztáznom magamban a történteket, csak akkor tudok végre az elengedéssel is foglalkozni.
Bogi: Szerintem az egyik nagyon fontos fázis, hogy meg kell élni a haragot. Nálam ez még inkább igaz. Nem csak, hogy meg kell élnem a haragot, hanem azt ki is kell beszélnem magamból. Felismertem magamban, hogy én nem tudom elfojtani magamban ezt az érzést, viszont amikor az erre alkalmas személyeknek kipanaszolom magam, már sokkal könnyebb lehiggadnom. Talán az a tanács sem véletlen, hogy aludj rá egyet, mert azt is megtapasztaltam, hogy az idő is sokat segít a csillapodásban. Kell az, hogy ne csak az első felindulásomban idézzem vissza az eseményeket, hanem már nyugodtabban is átrágjam magamban a történteket, hogy a másik miért tette ezt, miért gondolkodik így?
Hogy látjátok? Van végső megbocsátás a kapcsolatainkban, vagy pedig mindig harcolunk ezzel, és hiába bocsátunk meg valakinek, a bántás nyomait magunkon viseljük? Megvalósulhat a mi részünkről a teljes elengedés? Meddig harcolunk egy-egy megbántással, vagy éppen a saját magunk vádlásával?
Ági: Én úgy tapasztalom, hogy ha mástól jön a bántás, azt hamar le tudom zárni, viszont saját magamnak nehezen bocsátok meg. Ebben még sokat kell fejlődnöm, mert ezzel sokat küzdök. Benne voltam egy hároméves kapcsolatban, amiben olyan dolgok történtek meg, amiknek nem kellett volna megtörténniük, és emiatt nagyon-nagyon haragudtam magamra. Aztán voltam egy képzésen, ahol kaptunk egy feladatot, amiben meg kellett fognunk egy követ, és azt azzal együtt amit el akartunk engedni, be kellett dobni egy tóba. Ennél az elengedésnél éltem meg azt, hogy mindent le tudtam zárni az életemből, ami bűnös volt. Amikor elvesztettem a tisztaságomat, azt éreztem, hogy ez már soha nem lehet másként, de ekkor megtapasztaltam, hogy Krisztus által újra tiszta lettem. Krisztus ennél is nagyobb, aki meg tud bocsátani. Egyszerre kellett átélnem Isten megbocsátását és az önvádaskodás elengedését. Nyilván a mai napig vannak olyan apróságok, amik, ha megtörténnek, marcangolom magam, de az a nagyon nehéz korszak valóban lezárult.
Zsófi: Nekem attól is függ, hogy ki bánt meg és hogy mekkora súllyal bír az a rossz, amit okozott nekem. Például saját magamnak valóban sokkal hosszabb folyamat a megbocsátás. Másrészről pedig mindig vannak körülöttünk emberek, így nyilván érhet minket bántás, ebben viszont a hozzáállás nagyon nem mindegy. Keresztyénként fontos, hogy ne legyünk haragtartók, viszont a konfliktusainkat feltétlenül rendeznünk kell, nem csak a másik személlyel, hanem saját magunkkal is. Ha a megbocsátás már meg is történt, az azzal kapcsolatos sérüléseket muszáj rendezni, ahhoz, hogy ebből továbblépés is legyen.
Őszintén megosztottátok velünk a megbocsátással való harcaitokat. Nem könnyű megbocsátani magunknak, nem egyszerű elfogadni azt, hogy Isten Krisztusban megbocsát nekünk. Éppen ezért, mert talán mindannyian tapasztaljuk ezeknek a harcoknak a nehézségeit és mélységeit, mit jelent nektek az a tudat, hogy Krisztus a ti bocsánatotokért harcolt és küzdött?
Bogi: Amikor ezt megértettem, akkor egyben arra is rájöttem, hogy mit jelent az, hogy kegyelem. Most huszonnégy éves vagyok, és a mögöttem lévő időszakban huszonhárom éven keresztül hallottam a templomban, a hittanórán és ifin ezt a szót, hogy kegyelem. Teljesen megfoghatatlan volt számomra az, hogy miről beszélnek ilyenkor az emberek vagy miért éneklünk a kegyelemről, amikor nekem semmi közöm nem volt hozzá. És amikor Isten kegyelméből megtapasztalhattam, hogy mit jelent ez a szó, akkor éreztem át először, hogy Jézus harcolt értem és annyira szeretett, hogy az életét is odaadta.
