Sziasztok! Robyn Broadus vagyok, 26 éves és Pasadenában, Kaliforniában lakom. A magazin bájos szerkesztőjével Angliában találkoztam, amikor egy gyülekezetnél dolgoztam, így jutott el hozzám a Lélegzet Magazin híre. Szeretnék megosztani veletek egy rövid részletet az élettörténetemből, azt remélve, hogy tudlak kicsit bátorítani titeket.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól leszek, pontosabban fogalmazva, hogy képes leszek ennyire jól lenni… Öt évvel ezelőtt, nem tudtam megcsinálni azokat a dolgokat, amiket ma megtudok. Nem tudtam írni, nem tudtam beszélni, nem láttam rendesen, nem tudtam járni, és nem tudtam egyedül nyelni sem. Ebben a pillanatban, amikor ezt a cikket írom, magamtól ülök, írok, gondolkozom és kávét szürcsölök. 🙂 Öt évvel ezelőtt azonban, egy nagyon súlyos autóbalesetet szenvedtem, és kritikus állapotban kórházba kerültem.
Traumás agysérülésem volt, sok más sérülés mellett. Két hónapig cselekvőképtelen állapotban feküdtem a kórházban, aztán terápiákon vettem részt: beszédterápián, fizikoterápián, kézterápián, szemterápián, hogy megtanuljam, hogyan kell járni, beszélni, nyelni, és hogy javuljon a látásom. Később a terápiák során még azt is megtanultam, hogy hogyan kell futni. Az egyetemi tanulmányaimat is folytathattam, egyedül éltem, dolgoztam, és képes voltam azokra a rutin dolgokra, amikre minden felnőtt képes. El kellett, hogy veszítsem ezeket a mindennapos képességeket azért, hogy rájöjjek mennyire természetesnek vettem ezeket az ajándékokat, és valóban milyen nagy kincs, hogy tudom újra csinálni ezeket a dolgokat!
Ne értsetek félre… Nagyon sok negatív élmény és frusztráló dolog történt velem a balesetet követő felépülés során. Olyan dolgok, amiket sose kívánnék senkinek, és amiket sose szeretnék újra átélni. Sőt, még mai napig vannak ilyen zavaró utóhatások, amiket a balesetem miatt tapasztalok meg. Amik miatt néha nagyon bénának érzem magam. De még ennek ellenére is teljes őszinteséggel azt mondom, hogy, ha tehetném sem csinálnám vissza a történteket. Miért? Kérdezheted. Hadd magyarázzam el…
Most már tudom ott legbelül, hogy Isten (és egyedül Isten) a szeretet, öröm, békesség és reménység forrása. A felgyógyulásom során nagyon sokan imádkoztak azért, hogy Isten meggyógyítson engem. Miközben ezt én is hihetetlenül akartam, a többi dolog, amit legalább annyira akartam – és amit talán egész életemben kerestem – az a szeretet, öröm, békesség, remény, és a valahová tartozás volt. A felépülés során Isten kristálytisztává tette számomra, hogy ezeknek a dolgoknak egyedül Ő a forrása, és egyedül Ő adhatja meg ezeket számomra.
Szeretném elmagyarázni, hogy hogyan tanultam ezt meg, egy rövid történet megosztásával:
Amikor kiengedtek a kórházból, szokásommá vált otthon, hogy anyukám ágyában töltöttem a reggeleket az ikertestvéremmel és az édesanyámmal kávézva. Ebben az időben még mindig viselnem kellett a rózsaszín szemfedőmet, mert anélkül mindenből kettőt láttam, és a bal szemem kancsal volt. Nem tudtam járni, nem tudtam a domináns bal kezemet használni, és sokszor nem jutottak eszembe a szavak a beszélgetések során. DE… Mindezek ellenére, nagyon élveztem ezeket a reggeleket. Hárman együtt beszélgettünk, nevettünk, kávéztunk, és csak élveztük egymás társaságát. Ezekben a pillanatokban, sokszor úgy éreztem, hogy nem is történt velem semmilyen baleset. Nem számított, hogy hogy néztem ki, sem az, hogy mit tudtam és nem tudtam csinálni. Az öröm, a szeretet, a békesség és a nevetés mindig jelen volt a szobában. És ez elég volt számomra. Sőt, több mint elég volt.
Azok a csodálatos reggelek az édesanyámmal és a testvéremmel, mindig egy kis szelet mennyország voltak számomra. Megtanítottak arra, hogy az öröm nem a körülményektől függ. Arra, hogy szeretve vagyok és elfogadva, azért aki vagyok – nem pedig azért, ahogy kinézek, amit teszek, vagy amire képes vagyok. Arra is megtanítottak, hogy szeretetet, örömöt, békességet és reményt keresni dolgokban és személyekben, bármikor hagyhat üres és csalódott állapotban. Az elmúlt tíz évben, el sem tudom nektek mondani hányszor kerestem szeretetet, örömöt, békességet és reménységet egy bizonyos testalkatban, külsőségekben, sikerben, vagy akár jó jegyekben az egyetemen. De ezek a dolgok igazából nem tudják kielégíteni az embert. Az az idő, amikor a legjobban teljesítettem az egyetemen, egyben a legstresszesebb és „legörömmentesebb” időszaka volt az életemnek, és szinte anorexiás voltam!
Megtalálni ezeket az ajándékokat: szeretet, öröm, békesség, reménység, elfogadás és valahová tartozás természetesen nem csak a reggeli kávézások alkalmával voltak elérhetőek számomra, és egyáltalán nem csak számomra elérhetőek. Ezek az ajándékok mindannyiunk számára bármikor elérhetőek. Isten a forrása ezeknek a kincseknek, és Ő meg akar áldani minket ezekkel az ajándékokkal. Csak kérni kell Őt!
Szóval a bátorításom a számotokra az, hogy kérjétek Istent, hogy adjon nektek szeretetet, örömöt, békességet, és reménységet… és kérjétek azt is, hogy szeretve és elfogadva érezzétek magatokat. És ha nem hiszed el, hogy Isten meg tud tölteni téged ezekkel az érzésekkel, akkor először azért imádkozz, hogy ezt elhihesd.
A mai napig nem tudom pontosan, hogy Isten miért mentett meg engem, és miért nem lép közbe más szörnyűségek során. Nem vagyok jobb, sem tökéletesebb, mint más emberek, és nem érdemeltem meg azt, hogy megkönyörüljön rajtam. Amit tudok az az, hogy az élet egy hihetetlen nagy ajándék, és hogy Isten tud csodálatosat alkotni, még a szörnyű helyzetekből is.
„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” Róma 15:13
Ez az imádságom mindnyájunk számára, hogy a reménység Istene töltsön be minket tetőtől talpig örömmel és békességgel… hogy bővölködjünk a reménységben a Szentlélek ereje által!
Ha szeretnétek üzenetet küldeni nekem, azt megtehetitek a blogomon: robynarobynb.wordpress.com 🙂
Robyn Broadus
