Nő vagyok

Gondolkoztatok már azon, mi tesz titeket nőkké?

A külső nemi jegyeink? Az alkatunk, kinézetünk – hogy a férfiak nagy részéhez képest alacsonyabbak, gyengébbek vagyunk, hogy a hangunk magasabb? Érezhetjük-e magunkat csak ezektől nőnek annak ellenére, hogy nem mérhetők általánosságban? Van-e mércéje a szépségnek, a jó alkatnak, a nőiségnek, a nőiességnek? Persze, mondhatjátok, hogy van, nézzek csak a legközelebbi plakátra, ott van a férfi és a nő archetípusa – de ezek ránk erőltetett, perfekcionista korunkban kialakult sarkítások, száz évvel ezelőtt egészen más volt az ideális női test, és azelőtt megint csak más. Pont úgy, ahogy a női szerepek is sokat változtak, bővültek. Nyilvánvaló, hogy a megoldás nem csak kívül, hanem belül is keresendő.

Mi tesz minket nővé? A belénk kódolt gondoskodás, empátia, szeretetadás, a nagy teherbírásunk? Netán a szerepeink? Az tesz minket nővé, hogy feleségek, anyák vagyunk? Klasszikus szerepek betöltői, vagy valami egészen mástól vagyunk nők?

Mégis mitől vagyok nő? Sokat gondolkoztam mostanában ezen, néha több okból is feltettem magamnak a kérdést: ettől már nem vagyok nő? Ez nővé tesz engem?

Az, hogy nő vagyok, olyan alapigazság, mint az, hogy magyar vagyok, keresztény vagyok, feleség vagyok – az identitásom szerves része, sőt, az alapja, ami ezer más részemre kihatással van. A nőiségem hatással van a stílusomra, az egyéniségemre, és fordítva is –  kölcsönhatással vannak egymásra, minden egyformán kihat mindenre, de az indikátor a tény: nő vagyok.

Arra rájöttem, hogy a nőiségem kérdése többtényezős, és olyan, mint egy hagyma: réteges.
A hagyma héja az, amit kívülről látunk: a testem. Természetesen nővé tesznek mindazok a dolgok, amik láthatók, és amiket biológia órán megtanulunk. A nőt alapvetően így definiálhatjuk: “A nő a biológiai értelemben vett nőnemű felnőtt ember elnevezése.” Ezután persze fel is sorolhatjuk mindazt, ami fizikailag és anatómiailag nővé tesz minket.

Szeretem azt gondolni, hogy a nőiségem egyik látható kifejeződése, hogy mindig szoknyában járok (itthon persze más a helyzet, semmi sem verheti a kényelmes, bő tréningnadrágot.) Szeretem különféle színekre lakkozni a körmöm, szeretem néha kisminkelni magam, néha meg hagyni, hogy a természetes szépség látszódjon rajtam. Szeretem a hajam így vagy úgy hordani, levágatni, hogy aztán megint növesszem, majd megunjam, és ismét frizurát váltsak. Szeretek szépen fel- és kiöltözni, szép cipőt húzni.

Emellett viszont szeretem érezni, hogy bár a gyengébb nemhez tartozom, mennyire erős a testem. Szeretek hosszan futni, szeretem, hogy a medencében azt játszom, épp az olimpián vagyok, és kipróbálom, milyen száz métert a saját képességeimhez képest a lehető leggyorsabban leúszni – aztán bizsereg mindenem, és csak úgy kapkodom a levegőt. Szeretem, ahogy egy 20-30 kilométeres túra után mindenem fáj, de a lelkem felüdült, hogy képes voltam ismét legyőzni magam, a határaimat.

Ahogy elkezdünk a héjtól beljebb haladni, elkezdődnek az igazán érdekes dolgok. Mitől is érzem magam nőnek? Mik azok az egymásra épülő, nem is tudatos gondolatok, érzelmek vagy definíciók, amiktől úgy tartom, hogy nő vagyok?

A vágytól, hogy az házunkat otthonná tegyem, hogy csinosítsam, megtöltsem melegséggel.
Az érzéstől, hogy vigyázzak a férjemre, óvjam, egy fárasztó nap után nekem önthesse ki a szívét, együtt oldjuk meg a problémákat.
Az ezernyi, bennem feszülő érzéstől, amiktől néha úgy érzem, szétrobbanok, amik sokszor őrültségként hatnak, amiktől a legváratlanabb pillanatban tudom elsírni magam.
A vágytól, hogy anya legyek. Hogy egy kis emberéletet szeressek.
A szeretet érzésének ezer formájától.
A megérzéseimtől.
Attól, hogy egyszerre több mindent is tudok csinálni: főzni, közben telefonálni, és összeírni a bevásárlólistát.
Attól is, hogy elszánt vagyok, akár a munkámban, akár itthon – ha valamit a fejembe veszek, véghez is viszem.
Attól, hogy merek gyenge lenni. Sírni, és támaszt kérni.
Az együttérzéstől, hogy vigasztalni is tudok.

Ha igazán sokat gondolkozunk azon, hogy mi minden tesz minket nőkké, talán a végére sem érünk a listának.
A kérdés, ami ennek kapcsán nagyon sokat foglalkoztatott, hogy lehetünk-e valamitől kevésbé nők?

Kevésbé vagyok-e nő attól, hogy ebben vagy abban nem hasonlítok a nőtársaimra? Vagy attól, hogy ez a tulajdonság, érzés úgy ahogy van, hiányzik belőlem? Ha valaki például inkább sportosan szeret öltözni – ő kevésbé nő?
Kevésbé vagyok-e nő azért, mert nem tipikus női szakmám van? Van-e még modern világunkban egyáltalán olyan szakma, amiben nem képviseltetjük magunkat? Helyes-e az egyáltalán, hogy olyan munkákat is végeznek nők, amiket pedig egyáltalán nem kellene? (Gondoljunk csak a bányász nőkre.)
Vagy ami még fájóbb kérdés sokunkban – kevésbé vagyok nő attól, hogy nem akarok gyereket? Vagy az ellenkezője – kevésbé vagyok-e nő attól, hogy nem tudok megfoganni?
Kevésbé vagyok-e nő attól, hogy egy betegség miatt a legfontosabb, meghatározó női szerveim bármelyikét eltávolították?

Tudom, hogy súlyos kérdések ezek, de azt is tudom, hogy többen vagyunk ilyen vagy olyan helyzetben, mint gondolnánk. Tudom, hogy többünkben is felvetődnek az ilyen kérdések, és hogy sokan küzdünk azzal, hogy ne essen csorba a nőiségünkön, a magunkról kialakított képen.

Nem tudok jó választ adni, nem akarok álszent lenni, hogy nálam van a tudás, mert olykor, amikor rám tör, hogy még mindig csak egy negatív tesztet tartok hó végén a kezemben, akkor igenis belül kiabálok magammal: miért lehet az, hogy a testem nem segít engem?! Aztán megnyugszom, és sorra veszem, hogy mi az, amiben viszont a szolgálatomra van. Az, hogy nő vagyok, nem csak a külsőségeken múlik, és nem is csak a biológián. A nőiség kérdése az elfogadásnál kezdődik – a képességen, hogy saját magam elfogadjam. Múlik a szereteten, hiszen Jézus úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Múlik azon, hogy ne kritizáljuk magunkat, ne hasonlítgassuk másokhoz magunkat. Megismételhetetlen, egyedi alkotásai vagyunk Istennek, ilyennek szánt minket. Ha úgy közelítünk magunkhoz, hogy nincs még egy ilyen teremtmény a világon, mint én – akkor az borzongatóan csodálatos!

Nő vagyok a fent felsorolt dolgok összességétől – és a hiányaim, amik tanítanak, szintén azzá tesznek.
Mit tesz titeket nőkké?

Halmi-Juhász
Ágnes

 





Nők férfi szemmel II.

Kuluntsics László 72 éves nyugdíjas ötvösmestert kérdeztem arról, milyennek látja a nőket. 18 éve a salétrom utcai gyülekezet tagja, tiszteletbeli presbitere. Hivatása a szenvedélye is, mellette pedig szereti a népművészetet, olvasást és a kertészkedést. Sokunk Laci bácsija több mindenről erős véleményt alkot. Lássuk, hogyan lát minket, nőket!

Számodra mitől nő egy nő?

Kedvenc szokásom, hogy a metrón utazva a szemben ülőket pásztázom, és eközben osztályozom is őket: szimpatikus, semleges és  kevésbé szimpatikus kategóriák szerint. Sokszor van, hogy egy nem kimondottan csinosnak mondható hölgy ül a szemközti oldalon, valakivel beszél, akár csak telefonon keresztül, és közben elmosolyogja magát. Ettől a mosolytól, ez az addig nem túlságosan attraktív külső teljesen megváltozik. Tehát számomra egy nőben az első az arc, aminél nálam előny, ha az természetes, nem kedvelem, ha egy nő túlcicomázza magát.

Egyet már tudunk: a belülről fakadó mosoly nálad felülírja az addigi benyomásaidat. Nyilvánvaló, hogy a külső az első, amit látunk, mégis érdekel, milyen belső tulajdonságokat találsz értékesnek egy nőben? Esetleg volt-e olyan nő az életedben, akinek a természete követendő számodra?

Az anyám és az ő húga, a keresztanyám jut eszembe. Mindketten nagy hatást gyakoroltak rám, pedig  mondhatni ég és föld volt a természetük. Anyám az én nagyanyámra hasonlított mind világnézetében, mind szokásaiban. Nagyanyámra, aki korán özvegy maradt, így megszokta, hogy mindent neki kell intézni. Keresztanyámban viszont egy rendkívül szerény és szolgálatkész embert ismerhettem meg, aki még mások gondolatát is igyekezett kitalálni. Ettől vált számomra példaképpé. Ezt a szolgálatkészséget látom értékesnek és követendőnek. Az, hogy az én életembe mennyire sikerült átültetni ezt, kérdéses, persze ez mások megítélésére vár.

Beszélgetésünk elején említetted, hogy a metrón ülve szívesen nézed a körülötted lévőket. Biztosan látsz ott párokat is. Van-e valamilyen párválasztási szempont, amit szívesen átadnál a női olvasóinknak?

Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy arra, hogy választ adjak erre a kérdésre. 32 éves koromig válogattam a körülöttem lévő nők között, és mindenféle futókapcsolatban volt részem. Az nem volt benne a pakliban, hogy 32 éves koromban rokkant nyugdíjas leszek, emiatt pedig néhány évig a létfenntartás lett az elsődleges, nem pedig a házasodás. Akkor mint hitetlen ember egyáltalán nem utasítottam el a világ által felkínált lehetőségeket, így végül is nem horgonyoztam le senkinél.

Ettől függetlenül úgy ismertelek meg téged, mint aki szeret és tud tanácsokat adni. Úgyhogy nem hagyom, hogy kitérj a válaszadás elől! 🙂

Akkor merítek abból, amit a baráti körömben láttam és tapasztaltam. Egy-két barátomnak láttam a párját, aki rendkívül rámenős, így rossz benyomást tett rám. Ilyenkor hálát adtam Istennek, hogy nem az én kedvesem az illető hölgy.  Hívő pároknál is látom, hogy hosszú házasság után is egyre kevésbé értik meg egymást, este külön hálószobába mennek. Két konkrét példát tudok kiemelni: láttam olyan házasságot, ahol mindennek katonás rendben kellett mennie, bármi legyen is, a gyerekeket pontban fél nyolckor kellett megfürdetni. Ezzel szemben olyat is láttam, ahol tudtak a körülményekhez igazodni, így egy-egy baráti vagy rokoni összejövetelnél a gyerekeknek csak az arcát, hónalját, fenekét tisztították meg, aztán mars az ágyba. Ezt lényegesen jobbnak láttam már akkor is. Az idő múlása pedig beigazolta, hogy a rugalmasság előny a házasságban. A tanácsom, hogy próbáljanak meg rugalmasságot elvárni, és maguk is rugalmassá válni. A másik, hogy figyeljenek a társukra!

Látsz-e különbséget a te fiatalkorod udvarlási szokásai és a mai ismerkedési szokások között?

Hogyne! 🙂 Én még 16-17 éves koromban azt sem tudtam, hogy szólítsam meg a kiszemelt hölgyet. Most meg úgy látom, hogy az általános érintkezés sokkal lazábbá vált. Kezdve attól, hogy bemégy a boltba, és letegeznek. Akkor még a koedukált osztály is nagy újdonság volt.

Ez inkább előnyt jelentett? Nagyobb tiszteletet kapott a másik, nem? Vagy pont hogy a sok gát miatt nehezebben indult el az ismerkedés?

Én egyértelműen a mai közvetlenebb viszonyokat tartom előnyösebbnek. Persze a közvetlenségben is jó, ha tartunk határt, nem szabad átesni a ló túlsó oldalára. A túl közvetlen érintkezési formák sem vezetnek jó útra.

Ennek apropóján mit gondolsz a felszínes kapcsolatokról? És itt nem csak a párkapcsolatokra gondolok. Minket, nőket gyakran meggyanúsítanak azzal, hogy bárkivel könnyedén elfecsegünk, ami miatt kevesebb mély kapcsolatunk van.

Kívülről ugyan, de látom azt, hogy ma már nehéz mély és hosszantartó kapcsolatokat kiépíteni, de bátorításul mondom, hogy ez régen se tucatjával adatott meg. Meg kell különböztetni az igaz baráti és ismerősi kapcsolatokat, ezeken pedig dolgozni kell.

Számodra egy nőben mi a legnagyobb érték, mi az, amit a legjobban becsülsz?

Az édesanyai hivatás és a gyermekvállalás egyértelműen ilyen már önmagában is, de azt is becsülöm, amikor valaki emellett még a munkahelyén is helytáll. Azt is értékelem, ha valaki felvállalja a stílusát, és így önazonos tud lenni. Becsülöm, ha egy nő a legmélyebb kapcsolatain túl is tud előzékeny és kedves lenni, szeretem, hogy csupán egy jó szóval vagy mosollyal képesek változást teremteni.

Beszélgetésünk végén hadd kérdezzem meg, hogy van-e olyan női karakter a Bibliában, aki hatással volt rád?

A gyülekezetünkben most Ruth könyvét tanulmányozzuk. Hívő karrierem első komoly olvasmánya is Ruth könyve volt, amit egy evangelizáción hallgattam. Amit akkor hallottam, azóta is elkísér. Két vonást emelnék ki Ruth életéből: az első a hűség, a másik pedig a szolgálat.

Bobok Ágnes