Az önismeret kényes kérdés, nem lehet kipipálni – folyamatosan dolgoznunk kell vele, időről időre, újra és újra önvizsgálatot kell tartanunk. Mi foglalkoztat leginkább? Mi az, ami hajt? Megteremthetem a magam boldogságát? Egyáltalán mikor vagyok boldog? Milyen félelmeim vannak? Mivel áltatom magam? Vajon milyen lélek munkálkodik bennem? Kinek és minek adok teret magamban?
Az elmúlt időszakban az egyetemi gyülekezetben, ahol szolgálok, a gonosz és a kísértő munkájáról beszéltünk. Arról, hogy mi a célja, és mennyire azon van, hogy elszakítson minket Istentől, és így az üdvösségen kívül tudjon minket: nem szeretné, hogy megismerjük a Teremtőnket, és ezzel együtt meglássuk azt is, hogy minket milyen céllal alkotott. Pedig az igazi önismerethez istenismeretre is szükségünk van. Szó volt arról is, hogy hogyan munkálkodik közöttünk és milyen veszélyesen, mert a kísértő a hétköznapokba beleszürkülve munkálkodik. És csak hogy egy igazán „girlpower”-es példát is hozzak: a gonosz olyan, mint egy fúró, aminek a hegye mindig éppen csak egy kicsit pusztít. Ebben az alattomos pusztításban pedig csak segíti az, hogy nagyon jól csomagol, és így rafináltan éri el azt, amit szeretne. Így sokszor csak akkor vesszük észre, hogy elbuktunk, amikor már késő. Ilyen szép, mégis csalfa csomagolás lehet az önbizalom, aminek ha a mélyére ásunk, akkor kiderül, hogy inkább gőg van benne. Aztán ott van az olyan sokszor hangoztatott „ez így igazságos, és csak az igazság miatt teszem” önámítás, de közben mögötte nem is az igazság keresése, sokkal inkább szeretetlenség lapul. Sok ilyen példát tudnék még sorolni, de talán értitek és tudjátok ti is, mert gyakran tapasztaljuk, hogy a takarékosság – talán nagyobb részben kapzsiság – és a meggondoltság sokszor inkább félelmet vagy gyávaságot takar. Csupa hangzatos és gyönyörűen csomagolt minősítések, amiket fájdalmas lelepleznünk.
És persze a gonosz nem csak belülről, de kívülről is munkálkodik, és azon van, hogy ne legyünk jól. Éppen ezért sok minden kísért minket mint a boldogság kulcsa. Hajkurászunk egy-egy álmot abban bízva, hogy ha azt elérjük, akkor végre minden rendben lesz, akkor majd igazán megvalósítom önmagam. Csomó ilyen bálvány vesz körül minket, amik becsapnak. Azért merem ezt a kemény meghatározást használni, hogy bálvány, mert ezektől várjuk a boldogságunkat, a „révbe értem” életérzést. És ezek a magunk elé kitűzött bálványok hajtanak minket, amiknek az eléréséért szinte bármit megtennénk, mert óriási erővel húz arra a szívünk.
Nagyon sokatmondóak azok a kifejezések, amiket egyre többször hallunk egy-egy csajos beszélgetés során: „mindent feláldoztam a munka oltárán”, vagy „a családomért, a nagy ő megtalálásáért teljesen feláldoztam magam, ez már nem is én vagyok…” Van egy történet, amiben egy nem is olyan rosszul élő házaspár arra vágyott, hogy a gazdagok közé tartozzanak. Éppen eladósodtak, amikor egy nagyszabású fogadás volt, és ők is el akartak menni. Hogy ott mutassák a szépet, utolsó pénzükből kölcsönkértek egy nyakláncot a feleségnek. Nagy bonyodalmak között az est végére aztán ez a nyaklánc eltűnt. Ezután a pár hosszú éveken át azért dolgozott és szenvedett, hogy ki tudják fizetni az értékes nyakék magas árát. És itt jött a csattanó. Egy szenvedéssel tele ledolgozott élet után kiderült, hogy az ékszer igazából hamisítvány volt, és ők erre áldozták fel az életüket…
Sok hamis dolog van, ami felemészt minket, ami megmérgezi a lelkünket, ami nem engedi meglátni azt, hogy kik is vagyunk igazából, és hogy Isten milyennek alkotott minket. Segíthet ezt észrevenni, ha feltesszük magunknak a kérdést: hova húz a szívem? Min szeretem a leginkább megpihentetni a gondolataimat? Mi az, ami nélkül nem érzem rendben magam? Mi foglalkoztat igazán?
Mert ha ezek hamis dolgok, akkor azok könnyedén becsapnak, és elszakítanak Istentől. Elégedetlenné tesznek, nem hagyják, hogy kiteljesedj. Mert Istennél lenni azt jelenti, hogy nem a bálványoknak élsz.
A kísértő szeretné elhitetni velünk, hogy értéktelenek vagyunk. Szeretne minket meggyőzni arról, hogy az Istennel való kapcsolatunk ápolásánál, az Ige és az üdvösségünkről szóló ígéreteink megismerésénél most sokkal „aktuálisabb” dolgokkal foglalkozzunk. Aztán ahogy ezek beszippantanak, már teljesen padlón vagyunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sajnos gyakran sokkal jobban félek egészen fizikai vagy legalábbis megfogható dolgoktól: mi lesz, ha kiderül, hogy beteg vagyok ennyire fiatalon, mi lesz, ha szakítunk, mi lesz, ha ez a vizsga nem sikerül, mi lesz, ha nem teljesítek 100%-on a munkában, és ha nem jön össze a baba 30 alatt? Ezek valós félelmek, és nem szeretném bagatellizálni őket, de gyakran ezek miatt nem félünk attól, amitől igazán kellene. A lelkünket nem féltjük, pedig ebben áll az üdvösségünk és az örök életünk. És ha ezt meglátjuk, akkor azért másként látjuk a többi félelmünket is. Nem hiába mondja Jézus:
„…ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni, inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában.” (Máté 10, 28)
Egy barátnőmnek mondta mindig az édesanyja, ha valamitől félt, rettegett, vagy éppen teljesen kilátástalannak látta az életét egy adott probléma miatt, hogy: „Kislányom! És ez örökélet-jelentőségű?” Meghökkentőnek találtam, ahogy a szipogó lányának ezt minden körítés nélkül nekiszegezte, de valahol mindig igazat adtunk neki, hiszen tényleg igaza van. Ez a kérdés rávilágít a helyes sorrendre. Mivel ha Jézusban vagyunk, akkor a gonosznak már nincs hatalma rajtunk, és ezektől a helyzetektől nem is kell igazán félnünk.
Ezért jó újból és újból megállni az Ige mellett és felismerni, hogy Isten hatalma, szeretete és szabadítása minden olyan foltnál nagyobb, ami szeretne becsapni és megtéveszteni minket. Nekünk győztes, hatalmas és hatalmasan szerető Urunk van, akit ha megismerünk, magunkat is teljesebben, tisztábban látjuk majd. Ha igazi önismeretre jutunk, akkor meglátjuk a magunk elesettségét, meglátjuk, hogy mennyire Istenre szorulunk, de ugyanekkor találkozunk Isten szabadításával is, amiben felismerjük, hogy Ő nem egy összetört, értéktelen személyt lát bennünk, hanem a gyermekét, akit nagyon szeret.
Szóval az önismeret kanyargós útján elindulni nem könnyű menet! És önmagunkban teljes önismeretre nem is juthatunk. De érdemes belevágni, még akkor is, ha tele van nehéz kérdésekkel, fájdalmas lelepleződésekkel, felismerésekkel, megéri újból és újból feltenni magunknak a cikk elején olvasható kérdéseket. Belevágsz?