A beavatott

A hideg futkos a hátamon, ahogy elsuttogom ezt a szót: beavatott. Ki ne vágyna rá? Azt hiszem, mindenkinek mélyen vágya és valós szükséglete az, hogy a belső körben tudja magát. Valahol, valakinek vagy valakiknek, akik igazán számítanak neki.

Tovább a cikkhez

Meghatározó kapcsolatok

Már annyi kísérlettel, megfigyeléssel, kutatással bizonyították, hogy talán ma már nem is kérdés, hogy kapcsolataink mekkora hatással vannak ránk. Meghatározzák a mindennapjaink menetét, sokszor a kedvünket, sőt még az egészségünket is befolyásolják.

Tovább a cikkhez

Mindennapi film

Megcsörren, de keresed rajta a szundi gombot. A harmadik ébresztő után álmosan kikászálódsz az ágyból. Meglepően csendes a reggel, pedig a hálószobád ablaka a főútra nyílik. Fogmosás közben rápillantasz az üzeneteidre, de egy új sem érkezett tegnap este óta. Furcsállod, de gyorsan leteszed a telefont, hiszen késésben vagy. Felöltözöl és bekapsz egy kis müzlit. A reggeli órák ellenére egyből jön a lift, és kicsit örülsz neki, hogy üres, így nem kell kínosan végigállni valaki mellett az 5 emeletet, míg az egyikőtök a plafont, a másikótok az ajtót bámulja. A Facebookot pörgetve csak tegnapi posztokat találsz, de csak betudod annak, hogy frissíteni kellene az alkalmazást. A megállóba sétálva megcsörgeted a barátnődet, hogy egyeztesd vele a délutáni kávézás pontos helyszínét, de nem éred el. A villamosra vársz hosszú perceken keresztül, de nem érkezik, így úgy döntesz, hogy gyalog mész a munkahelyedre. Furcsa érzés fog el. Valamit otthon hagytál? Bezártad a lakást? Elhessegeted a gondolatokat, és csendesen lépkedsz az utcán. Aztán hirtelen beléd hasít az érzés, hogy hát ez az: a csend! A túl nagy csend! Senki nincs az utcán! Hogy lehet ez?!

Ismerős a szituáció, igaz? Hisz több film is feldolgozta a témát, hogy mi lenne, ha egy napon egyedül maradnánk a világon. Nyilván először több érzés is kavarogna bennünk: félelem, kíváncsiság vagy akár felszabadultság…  Vagy nem is tudom, mi lenne, ha felkelnél, és a számodra fontos, szeretett emberek, eltűnnének az életedből?

Az ember akkor jön rá, hogy mennyire végesek az emberi kapcsolatok, amikor először veszít el valakit az életében. Nem feltétlenül halálesetről beszélek, hiszen van olyan is, hogy egy párkapcsolat nem úgy alakul, ahogy terveztük, hogy az egyik fontos barátnőnkkel, akivel gyerekkorunk óta nagyon jóban voltunk, valamiért eltávolodunk egymástól, hogy egy kollégánk, akit kedveltünk, munkahelyet vált, és valahogy megszakad a kapcsolat, hogy a szomszédunk, akivel jóban voltunk, elköltözik és az életünkből is „kiköltözik”. Persze, a mai világban már sokkal könnyebb tartani a kapcsolatot, de biztos veletek is előfordult már, hogy magatok sem tudjátok, miért, de az élet nem úgy alakult, a kapcsolat megszakadt.

Kapcsolatok, amik olyan természetesnek tűntek, amikhez úgy hozzászoktunk, hirtelen csak űrként tátonganak az életünkben. Szóval, mi lenne, ha felkelnél, és egyedül lennél? Kik azok, akik először eszedbe jutnak, hogy milyen rossz lenne nélkülük az élet?

És ezzel a kérdéssel most nem a filmek által vászonra vitt apokaliptikus hangulatot szeretném megteremteni, ahhoz kellene még egy különös vírus vagy egy kis időutazás, esetleg földönkívüliek… Nincs olyan „szuperképességünk” sem mint Kevinnek, aki el tudta tüntetni a családját… Nekem az jutott eszembe, hogy milyen természetesnek tudunk venni embereket az életünkben. Családtagjainkat, barátainkat, gyülekezeti tagokat, a jófej kollégákat, kedves szomszédokat… Addig, amíg az életünk részei!

A mi filmünknek pedig lehetne az a happy endje, hogy nagy bonyodalom és csavar nélkül is értékeljük a körülöttünk lévőket. Igen, pont azokat, akiket az előbb végigpörgettél a fejedben, hogy milyen rossz lenne, ha nem lennének az életed részei. Adjunk hálát értük, csak úgy… mindennap.

Balázsfalvi-Ábrám Anna

 





Lépesméz

„Tudod, Malacka, van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal. Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek. Mindannyiunk szívét megmelengeti Milne híres meséje, a Micimackó. Talán azért válhatott ennyire kortalanná, mert nem a múló trendek jelentek meg benne, hanem alapvető értékeket  fogalmaztak meg a kedves, szerethető figurák. Mindegyik karakternek egyedi a személyisége, és sajátos, mókás gyengeségeik vannak, amelyekkel azonosulni tudunk. Micimackó olykor feledékeny, máskor torkos; Malacka rendkívül bátortalan és határozatlan; Nyuszi néha mogorva; Tigris kissé szeleburdi és vakmerő; Bagoly amolyan tudálékos fazon; Füles pedig pesszimista. Mégsem a különbözőségük az, ami definiálja őket, hanem az erősségük: barátság köti össze őket és bátran vállalják magukat a másik előtt.

A barátság szinte egyidős az emberiséggel és nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben. Salamon azt írja, hogy „mint a kenet és jó illat megvidámítja a szívet: úgy az ő barátjának édes szavai is, melyek lelke tanácsából valók.”2 Sokat jelentenek nekünk elismerő szavaik, biztatásaik, velünk érzett örömük. Feltöltődünk jelenlétükben és a kölcsönös szeretetkapcsolat egymást erősítjük: a szeretettség érzését, az érzelmi támogatást, a véd- és dacszövetséget, a minőségi időt.

Nemcsak örömök, élmények, közös programok azok, amelyek összekötnek minket. Valamennyien ugyanis megtapasztaljuk a próbákat, a kísértéseket, a nehézségeket, akár a tragédiákat is. A Példabeszédek arra tanít minket, hogy „minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.”3 Ezek a próbatételek az életünkben bizony tisztító hatással vannak a kapcsolatainkban is. A mély baráti szövetségek azonban kiállják mind az időt, mind a küzdelmeket. Hálát adok azokért a barátaimért, akikre számíthatok a pusztaságban, és hiszem, hogy az ilyen barátságok ajándékul adatnak az Atyától.

A legszebb bibliai példa minden bizonnyal Jonathán és Dávid barátsága. Kettejük kapcsolatáról azt olvashatjuk, hogy az elemi bizalom és mély kötődés jellemezte: „Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét.”4 Olyan szeretet ez, amely átível az egyéni célokon. A barátságnak van egy másik, egészen elképesztő típusa is: amikor Isten maga a barátunk. Amikor Mózes a hegyen volt, nagyon közeli kapcsolatba került Istennel: „az Úr pedig beszélt Mózessel színről színre, amint szokott ember szólani barátjával.”5 Mózes minden álarc nélkül, őszintén beszélhetett a Mindenhatóval. Ezért is vagyunk képesek ilyen bensőséges viszonyra: maga Isten teremtette a barátságot, és ő is gyakorolja azt. Jakab levele Ábrahámot is Isten barátjának nevezi. Ábrahámot, aki perlekedett vele. Az igazi barátságban ugyanis az őszinteség azt jelenti, hogy a kellemetlen igazságot is feltárhatjuk a másik javára, féltő szeretetből.

Mi a helyzet velünk? Lehetünk mi is az Úr barátai? Szeretnénk azok lenni? Jézus azt mondta, hogy mi az ő barátai vagyunk, ha azokat cselekedjük, amiket ő parancsolt nekünk. Nem nagyszerű, hogy maga Jézus hívott meg minket, hogy barátaivá váljunk? Biztosak lehetünk benne, hogy határtalan szeretetettel szeret minket, hiszen nincsen nagyobb dolog annál, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért. Bátran fordulhatunk hozzá mindenben: örömeinkben és bánatainkban is, mert nincs olyan dolog, amit ő maga ne tapasztalt volna meg: megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt.

A barátság akkor születik meg, amikor valaki azt mondja: “Tényleg? Hát te is? Én azt hittem, csak én vagyok ilyen.” C.S. Lewis gondolatai alapján adjunk ma hálát a barátainkért, akiket Isten ajándékul helyezett az életünkbe, hogy kísérhessük egymást az úton. 

Ökrös Tünde
Vendégíró

Hogy vagyok én?

Egészen sokáig gondolkoztam azon, hogy ha a kapcsolataink témakörben szeretnék írni, miről lehetne? Annyira kézenfekvő a párkapcsolatokról, családi helyzetekről vagy a barátokkal töltött időről írni. Aztán egyszer csak belém csapott a felismerés – milyen is a kapcsolatunk saját magunkkal?

Tisztában vagyok vele, hogy egocentrikus világban élünk, és emiatt nagyon is sokszor olvasunk arról, hogy törődjünk magunkkal, vegyük magunkat első helyre, hiszen megérdemeljük, ráadásul, ha mi nem teszünk így, más se fog. Én nem erről szeretnék írni nektek, márcsak azért sem, mert ezzel így nem értek egyet; ugyanis a nagy önérvényesítésben, ahol a cél az, hogy én legyek a legmagasabb helyen, én keressek a legjobban, ne érezzek együttérzést a másik felé, mert az veszélyes, valójában nem törődünk magunkkal. Nem beszélgetünk magunkkal, nem vagyunk csendben, nem figyelünk. Csupán a felszínt kapargatjuk, és a valóban fontos belső vágyainkat ilyen-olyan azonnali jutalmakkal, szerzeményekkel elégítjük ki. Mindez persze csupán látszat.

Elmegyünk wellness hétvégékre, gourmet ételeket eszünk, kezelésekre járunk, hogy formában tartsuk magunkat. És mégis, mikor voltál utoljára csendben legalább egy órát, amikor befelé figyelsz, és felteszed a kérdést magadnak: hogy vagyok? És ami még fontosabb: mikor hallgattad meg utoljára a választ? Mikor beszélgettél igazán őszintén magaddal utoljára, mikor ástál mélyre? A kérdésre jön a válasz, a hallgatásban pedig ott a megoldás. Tudjuk mi aktívan hallgatni önmagunkat?

Hiszem azt, hogy minden belőlünk indul ki. Ugyanígy hiszem, hogy a Biblia nem véletlen fogalmaz így: 

Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.

Márk 12:30-31

Azt gondolom, hogy mostanában félve vesszük elő ezt az igét. Tartunk attól, hogy a már amúgy is önmaguk körül forgó emberek még inkább megerősödnek abban, hogy ők a világ közepe. Holott ez a második parancsolat, tehát nyilván oka van annak, hogy belekerült a Bibliába, ráadásul ilyen előkelő helyre. Azt sem hiszem, hogy régen kevesebb önimádó ember élt volna, de Isten mégis úgy gondolta, fontos, hogy ezzel tisztába kerüljünk. Ha úgy képzeljük el ezt az igeszakaszt, mint egy fát, akkor Isten a gyökérzet: Ő az, ami megtart minket. Teljes szívünkkel, elménkkel, feltétel nélkül kell Őt szeretnünk. Ő pedig egyéb feltétel nélkül, elfogadással gondoz minket, folyamatosan küldi az éltető szeretetet. A törzse a fának mi magunk vagyunk. Úgy kell szeretnünk másokat, mint saját magunkat. Hogyan szerethetnénk bárkit, ha önmagunkkal nem vagyunk kibékülve? Hogyan tudok megitatni másokat, ha én magam is szomjazom? 

Mit jelent a szeretet?

Szeretni nekem annyi, mint feltétel nélkül adni, gondoskodni, meghallgatni, segíteni, amiben csak tudok. A szeretet tiszteletet is jelent. Megbecsülést. Örömöt lelni abban, ha kedveskedem a másiknak. Vagyis az ige nem azt mondja, hogy én legyek magamnak a világ közepe. Ó, nem! Az Isten. Imádni – egyedül őt lehet. Viszont szeretnem kell magam. Tisztelnem, elfogadnom, törődnöm, gondoznom, hallgatnom kell saját magamat!

Tudjuk-e ilyen módon szeretni a másikat akkor, ha saját magunknak nem adjuk meg ugyanígy mindezt? Én saját tapasztalatomból – és az igére támaszkodva is – úgy gondolom, hogy nem. Ebben a túlfeszített, rohanó életben, amit magunkra kényszerítünk, fokozottan fontos az, hogy tudatosan figyeljünk magunkra. Ha a fentebbi kérdéseket őszintén végiggondolod, mik a válaszaid? Mikor beszélgettem utoljára magammal arról, hogy hogy érzem magam, mik a vágyaim, mik tesznek boldoggá és mik szomorítanak el? Mikor mondtam ki tudatosan azt, hogy most nem vagyok jól. Mikor hallgattam utoljára arra, amit a szervezetem kért tőlem? Mikor engedtem meg utoljára magamnak azt, hogy a takarítás helyett inkább pihenjek, mert majd’ összeesek? Hogy az edzés helyett bekuckózzak, mert semmi kedvem kimenni, csak olvasni egy jót?

Kérlek, ne érts félre: nem azt akarom, hogy a kötelességeinket folyton rázzuk le, vagy ne törődjünk az egészségünkkel. Épp ellenkezőleg! Csupán sokszor saját magamon is azt a gondolkodásmódot veszem észre, hogy “Na, még ezt meg azt megcsinálom, és akkor letudva a dolog”, de közben könyörög a testem a lassításért, amit nem adok meg neki. Fontosnak tartom a sportolást (főleg, hogy legtöbbünk ülőmunkát végez), de nem jó két végén égetni a gyertyát. Néha engedékenynek kell lennünk magunkkal.

Hadd meséljek el egy anekdotát így megvilágítva, pontosan mire is gondolok. Épp csak elkezdödött az idei év, és elméletileg nagyon kipihenten vetettük bele magunkat a munkába a férjemmel január 2-án. Ez a lelkesedés és kisimultság aznap még valóban tartott is, őszintén úgy éreztem, hogy meg fogom váltani az egész világot. Aztán január 3-ra ez az érzés hirtelen gyorsasággal elmúlt, és mire hazaértünk, konkrétan mind a ketten olyan szinten kimerültek voltunk, hogy igazi kegyelemnek éltem meg azt, hogy egyáltalán épségben hazavezettünk, és nem aludtunk el. Délután négy óra lehetett, mire megérkeztünk, és fel is vetődött bennünk, hogy még egészen világos van, milyen jó volna elmenni futni egyet. Egymásra néztünk, és láttuk a másikon is, mennyire megfáradt – aztán persze be is vallottuk egymásnak, hogy a minden porcikánk tiltakozik az ellen, hogy bárhová menjünk, egyedül egy óriási alvásra vágyunk. Így is tettünk, másnap pedig egészen aktívak tudtunk lenni.

Ezután az eset után igyekszem nagyon tudatosan figyelni, mire van igényem. Nagyon szeretem, ha a hétvégét tiszta, illatos otthonunkban tudom tölteni, közben viszont fontos az, hogy mit kér a testem. Azt gondolom, hogy a tudatosság egyik nagyon fontos eleme az elfogadás. Ennek mentén elfogadom azt, hogy mind a ketten legalább tizenkét órát vagyunk távol, ebből legalább két órát utazással töltünk, hétfőtől péntekig pedig hajnali öt órakor kelünk. Így aztán megengedhetjük magunknak azt, hogy szombaton akkor keljünk, amikor jól esik, és ha ezután azt érezzük, hogy semmi kedvünk főzni, takarítani, akkor ezt elfogadjam. Ráér később is. Sőt, azt is kibírjuk, ha ezen a hétvégén elmarad a takarítás vagy a mosás.

Ugyanez a helyzet a lelkünkkel is. Mindenki másként tud elmerülni magában, de muszáj magunkkal beszélgetnünk, folyton újra megismerni magunkat, hiszen folyton változunk. Nálunk jobban senki sem fogja tudni a vágyainkat, törekvéseinket, szomorúságainkat – de az önmagunkkal folytatott kommunikáció nélkül ez nem fog menni. Nem fogunk megoldást találni a bajainkra, fájdalmainkra, ha nem hallgatunk magunkra. S ha már itt tartunk: szoktad-e magad dicsérni? Mikor, milyen módon? Ha nem, miért nem? Legtöbbször inkább leszidjuk, megrójuk saját magunkat, fennhangon kimondjuk, hogy “Ezt jól elszúrtad, te hülye!”, vagy akár ennél rondábbakat is, a tükör előtt állva pedig kíméletlenül közüljük magunkkal, hogy borzalmasan nézünk ki. Miért? Tudom, vannak a rossz napok, amikor igazán semmi nem áll jól vagy tényleg mindent elejtünk, elrontunk. De mi van azokkal a napokkal, amikor minden remekül sikerül, amikor egy nehéz feladatot sikeresen megoldunk, amikor gyönyörűnek látjuk magunkat? Akkor miért nem dicsérjük hangosan magunkat?

Biztatni szeretnélek téged, aki most ezt olvasod, hogy tölts magaddal időt. Merj kérdéseket feltenni és válaszokat adni, ismerd meg magad, mert ha saját magad félelem nélkül tudod hallgatni és felfedezni, akkor tudod majd igazán szeretni embertársaidat is. És ne feledd: mondj magadnak szépeket, akkor is, amikor rossz napod van! Sokkal elviselhetőbb lesz.

Szóval: hogy vagyok én ma?

Halmi-Juhász Ágnes