Lélegzet Magazin Találkozó

Kíváncsiak vagyunk rád! Meghívhatunk egy kávéra? 2019. május 25-én szombat délután LÉLEGZET MAGAZIN TALÁLKOZÓT szervezünk a H26-ban (1085 Budapest, Horánszky utca 26.) Hogy miért? Mert sok időt töltünk a virtuális világban, mi viszont hisszük, hogy az élő közösségeknek ereje van. Szeretnénk veletek együtt töltődni, inspirálódni, kikapcsolódni.

Tovább a cikkhez

Imádkozni és jól lenni

Több mint tizenöt éve már, hogy egy kiváló életvezetési tanácsot kaptam: „amennyire vágyakozol és törekszel arra, hogy jól legyél, és az életed legkülönbözőbb területei is rendeződjenek, ugyanolyan lendülettel és erőfeszítéssel állj bele az imaharcaidba.” Évekkel később, ahogy Pál levelét olvastam, szinte biztos voltam benne, hogy Peti, akitől ezt a tanácsot kaptam, erősen Pál befolyása alatt lehetett: „Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek!”  (Kolossé 4,2)

Tovább a cikkhez

„Bárcsak elrabolnának két hétre” – avagy a szülői burnout

A gyermek áldás. Ahhoz, hogy ezzel a kijelentéssel a mindennapokban maradéktalanul egyetérthessünk, segít, ha tudjuk, hogy az áldás és az átok szavunk etimológiailag közös tőről fakad. Egyes vélemények szerint tulajdonképpen mindkettő egy erős érzelmet, felindulást kifejező „Á” felkiáltás. Á, hát így már mindjárt más, ugye? Természetesen itt nem arra gondolok, hogy a gyermek és a gyermeknevelés nem öröm és nem Isten áldása, hanem inkább arra, amivé engedjük, hogy váljon.

Amikor egy pár gyermeket vár, a földöntúli örömben egyből jónak lát egy polcnyi babavárási, és gyermeknevelési szakirodalmat beszerezve becsületesen készülni az elkövetkezendő időszakra. De már a terhesség és a szülés körülményeinek kérdései is sok aggodalmat okoznak, majd a gyermek megszületése után a szülők gyakran tapasztalják, hogy a baba valószínűleg nem olvasta a rá vonatkozó könyveket, így nem tud azoknak megfelelni. Ezt a stresszt fokozza, amikor az anyukák elkezdik egymással megosztani saját, általuk elengedhetetlennek vélt prioritásaikat. Aki csöppent már bele, akár csak kívülállóként is ilyen beszélgetésbe, tudja, hogy érdemes a demarkációs vonalakat még a megszólalása előtt kitapogatni. A konfliktus már ott kipattan, hogy ki meddig marad otthon a gyermekkel, majd fokozódik azzal, hogy az egyik anyuka kizárólag bio ételekkel táplálja az utódot, és érzed a feléd áradó megvetését, amikor bevallod, hogy a tiednek csak cukrozott müzli jutott a reggeli rohanásban. A másik heti háromszor viszi sportolni, amíg ti maximum a busz után futtok, de mondjuk azt heti ötször. Amikor az ember ennyi elvárással találja szembe magát, és ehhez még egy perfekcionizmusra való hajlam is társul, hamar rossz anyának, rossz apának érezheti magát. A kutatások szerint ez az elvárásokkal teli, ideális szülőkép nagyban hozzájárul a szülői burnout (kiégés) kialakulásához.

A pszichológia a burnout kifejezést a 60-as évek végén kezdte használni a munkából eredő krónikus stressz leírására. Csak később, a 80-as években kezdték latolgatni, hogy a szülői feladatoktól is kialakulhat, de ezt akkoriban kizárólag olyan családoknál feltételezték, amelyekben krónikusan beteg gyermeket gondoznak, tehát az egészséges utódokat nevelő szülőket ekkor még teljesen figyelmen kívül hagyták. Ezt a hiányt igyekezett pótolni Moïra Mikolajczak és Isabelle Roskam a Leuveni Katolikus Egyetem két pszichológiaprofesszorának 2011-ben induló kutatása. Háromezer szülőt vizsgálva megállapították, hogy a kiégés jellemzői minden családtípusban megjelenhetnek, függetlenül a gyermek korától, egészségétől, a család összetételétől, jövedelmétől vagy a szülők családi státuszától.

A szülői burnoutról azért fontos beszélni, mert az egyrészt az utód fiziológiai és/vagy lelki szükségleteinek elhanyagolásához, másrészt gyakran házassági problémákhoz vezet. Mi, keresztény nők ugyan biztosan csak hallomásból, de talán ismerünk olyan eseteket, amikor egyes emberek a gyerekkel töltött idő alatt felgyülemlett feszültséget a munkából gyanútlanul hazatérő párjukon vezetik le. Ennek fényében talán nem teljesen meglepő, hogy így a kiégés hatással van a libidóra is. Továbbá az is bizonyított, hogy hozzájárul különböző függőségek kialakulásához, vagy ráerősít a már meglévőkre.

De mi idézi elő a kiégést? Amint azt már fentebb láttuk, a szakemberek szerint a burnout kialakulását fokozza a társadalomban elterjedt ideális szülőkép, ami gyakran erőn felül való vállalásokhoz vezet. A szülői szerep mindazonáltal, hogy csodálatos, megterhelő is. A legtöbben igyekeznek mindent biztosítani gyermekük megfelelő testi, lelki fejlődéséhez: mindkét szülő teljes állásban dolgozik az anyagi jólét megteremtéséhez, igyekszik minőségi időt tölteni a gyermekkel, iskoláztatja, főz rá, a gyerek sportol, esetleg zenélni tanul. Így egy átlagos nap megszervezése is kihívásokat támaszt az ember felé.

Bárkit érinthet a szülőségből fakadó kiégés, de mit tehetünk ellene? Mindenekelőtt a tüneteit kell felismernünk. A kutatók három szimptómát különböztetnek meg, amelyek általában egymást követik. Első a kimerültség, amikor az ember úgy érzi, ereje végén van és jó lenne szabadságra menni a gyermeknevelésből. Egy két gyermeket nevelő, felelős beosztásban dolgozó anya ezt így foglalta össze: „Bárcsak elrabolnának két hétre”. Ilyenkor hiányzik a gyerekkel való kapcsolathoz szükséges energia. Ebből következik a második tünet: az érzelmi távolságtartás. A szülő kevésbé figyel gyermeke közérzetére, lelki, testi jólétére. Érdekes, hogy ez végletekben nyilvánulhat meg, lehet, hogy a helyzetet túlreagálva ráripakodik, vagy éppen ellenkezőleg, lehet iránta teljesen közömbös. Ezzel általában egy időben jelentkezik a harmadik tünet, amikor csökken a  feladatellátás hatékonysága és a szülői szereppel való azonosulás képessége. Gyakran megjelenik a bűntudat, az ember rossz anyának vagy rossz apának érzi magát. A három tünetből elegendő kettő ahhoz, hogy burnoutról beszéljünk. Amennyiben bármelyiket a felsoroltak közül észleljük magunkon, javasolják egy, a szülői kiégést mérő teszt kitöltését. Ez magyar nyelven nem, de angolul már elérhető az interneten. Ennél még célravezetőbb a problémáról egy szakemberrel (pszichológussal vagy terapeutával) konzultálni.

Ha már diagnosztizáltuk, változtassunk! Keresztényként ez általában tabu, ami érthető annak fényében, hogy még ma is találkozhatunk olyan véleményekkel, amelyek szerint a hívő ember nem szenvedhet mentális betegségekben. Bíztatok mindenkit, hogy ezen lépjünk túl, és a Krisztustól kapott szabadság jegyében mindenekelőtt beszéljünk a problémáról, és merjünk segítséget kérni. A szülői kiégést keresztényként talán még nehezebb megélni, hiszen a szülőség egy Istentől jövő, és rá mutató státusz. „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden atyaság/nemzetség mennyen és földön.” (Ef. 3, 14-15) Így még nagyobb kihívás szembenézni azzal, hogy életünk ezen területén problémákkal küzdünk. Ugyanakkor ezekben a mélységekben transzparensek és megragadhatóak vagyunk Isten számára, aki beleáll a helyzetünkbe. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a kérdés két imádsággal megoldható. Családunkért felelősséggel tartozunk, ezért, ha gond van, változtatni kell. Érdemes minden esetben szakember segítségét kérni, akinek a közreműködésével végiggondolhatjuk, hogy mi idézte elő a kiégést. És itt már el is érkeztünk a második teendőnkhöz, nevén nevezni a minket terhelő feladatokat és mérsékelni azok számát. Ez segít a minket ért napi stressz optimalizálásában. Fontos, hogy felosszuk a feladatokat, bevonjunk segítséget, aki lehet egy rokon, barát, gyülekezeti tag, vagy fizetett gyerekcsősz.  Emellett gondoskodjunk a jó közérzetünkhöz szükséges énidőről.

Felszabadító tudni, hogy a kiégés nem tart egy életen át. Bármennyire kilátástalannak és levegő nélkülinek tűnik a helyzet a szakemberek szerint, ha tudatosan foglalkozunk vele, akkor pár hónap, maximum két év alatt átvészelhető. Utána újra energikussá válunk és már a határaink ismeretével élhetjük meg újra örömként a szülői létet. Ugyanakkor fontos, hogy ha ezt mi már megtapasztaltuk merjünk beszélni róla ezzel is segítve más  mókuskereket taposó szülőt a környezetünkben.

Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Masri Mona Aicha

Egy csésze fekete

Az életben sokszor megbántottam azt, akit nagyon szerettem. Az efféle vétek olyan, mint a szentlélek ellen elkövetett bűn; sem ezen, sem a túlvilágon nem nyer bűnbocsánatot. Sem eltörölni, sem elfeledni nem lehet. Néha hosszú évekig csendben van, mintha kihunyt volna a szívben, mintha elveszett, eltűnt volna a nyugtalan életben. Egyszer csak azonban az öröm percében, vagy éjnek idején, mikor az ember rossz álomból riad fel, a súlyos emlékezés ráhull a lélekre, felsajdul benne s olyan erővel égeti, mintha abban a pillanatban követte volna el a bűnt. Minden más emléket könnyen elkergethetünk, mosollyal vagy jótét gondolatokkal – ezt azonban nem űzhetjük el. A sötét árny örökké ott marad a szíven.

Az ember örömest ámítaná saját magát: „Hiszen ez nem is úgy történt! Nyugtalan agyad a napos oldal árnyékából is sötét éjszakát csinál! Jelentéktelen semmiség volt az egész; hétköznapi eset, amilyen reggeltől estig százával, ezrével előfordul!”

A vigasz csalfa: az ember saját maga is keserűséggel érzi, hogy csalfa. A bűn bűn marad, akár egyszer, akár ezerszer követtük el, akár naponta, akár pedig még nem is tudunk róla. A szív nem büntető törvénykönyv, hogy a kihágást a bűntettől, a gyilkosságot az emberöléstől megkülönböztesse. A szív tudja, hogy „aljas ember a tekintetével öl, a hős pedig karddal”, s hamarabb bocsátja meg a kardot, mint a tekintetet. De nem is katekizmus a szív, hogy a halálos és bocsánatos bűnök között különbséget tegyen; hogy szóban és külső jelben megkülönböztesse őket. A szív igazságos és tévedhetetlen bíró. A titkos és szinte öntudatlan mozdulatból ítél és ítélkezik egy futó tekintetből, melyet senki sem vett észre, a kimondhatatlan s a homlokon alig felvillanó gondolatból; sőt mi több, egy kopogtatásból, egy lépésből, egy kortynyi teából. A katekizmusban nagyon kevés bűn van feljegyezve, s azok sem főbűnök. Ha a szív lenne a gyóntatóatya – a gyónás hosszú volna és rettenetes!

Megbocsátható az a bűn, amely szóban elmondható, s bűnbocsánattal eltörölhető. De súlyos és túlságosan súlyos s az élet utolsó pillanatáig véres az a bűn, amely csupán mint emlék maradt a szívben, szavak nélkül és alaktalanul. Az ember csak önmagának gyónja meg ezt a vétket, ha álmatlanul mered az éjszakába s ha mellén nehezebb a paplan, mint a kő.

„Nem loptam s nem is gyilkoltam, nem is paráználkodtam: az én lelkem tiszta!”

Hazug! Hát nem hámoztál-e almát, miközben az éhes ember mellett elhaladtál s röstelkedés nélkül néztél rá? Rosszabb volt ez, mintha loptál, gyilkoltál vagy paráználkodtál volna! A szív, ez az igazságos bíró, hamarabb megbocsát a gyilkosnak, aki a vesztőhelyre indulóban megsimogatott egy síró gyermeket, semmint neked, a tisztának! Mert a szív nem ismeri sem a jelentéktelen semmiségeket, sem a paragrafusokat…

Tizenöt esztendővel ezelőtt hazamentem s három hétig otthon maradtam. Egész idő alatt nyomasztó hangulat uralkodott rajtam. A házunk sivárnak rémlett, valamennyiünkben volt valami súlyos, visszataszító, mintha nyirkos árnyék nehezedett volna ránk.

Az első éjszaka a szobában aludtam; többször is felébredtem, és láttam, hogy édesanyám felkel az ágyból, és az asztalhoz ül. Csendben, mozdulatlanul ült, mintha aludna; tenyerét homlokára szorította, fehér arca ragyogott, holott az ablak csukva volt, s odakünn sem holdfény, sem csillagfény nem világított. Figyelmesen hallgatóztam, s mindjárt tudtam, hogy nem az alvó lélegzetvételét hallom, hanem nehezen visszafojtott, csukló zokogását. Fejemre húztam a takarót; de a paplanon át, sőt még álmomban is hallottam anyám nehéz sírását.

A padlásra költöztem a szénára. Meredek, töredezett, létrához hasonló lépcsőfeljárón kúsztam fel szállásomra. A szénában fekhelyet készítettem magamnak, s az ajtó előtti kis térségre asztalt helyeztem. Ablakom egy szürke, repedezett falra nézett. Kedvetlenül, nyomasztó hangulatban és sötét gondok közepette írtam első szerelmes elbeszélésemet. Erőszakkal tereltem gondolataimat a fehér országutakra, a virágba borult rétekre és illatozó mezőre, hogy ne lássam magamat és az életemet.

Aztán egyszerre nagyon megkívántam a feketekávét. Nem tudom, hogy jutott eszembe; megkívántam. Lehet, csupán azért, mert tudtam, hogy odahaza még kenyér sincsen, nemhogy kávé. Az ember gonosz és könyörtelen az elképzeléseiben. Édesanyám kerekre tágult, ijedt szemmel nézett rám, és semmit sem válaszolt. Siváran és rosszkedvűen, egyetlen szó és köszönés nélkül mentem vissza a tető alá, hogy tovább írjam, hogyan szerette egymást Milán és Bréda, s milyen nemes, boldog és jókedvű teremtések voltak.

„Kart karba öltve, fiatalon, a reggeli nap fényözönében, harmatban megmosdatva…”

A lépcsőn halk lépteket hallottam. Édesanyám jött; lassan és biztos léptekkel haladt, kezében egy csésze feketét hozott. Most emlékszem: soha az életben nem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón át beragyogott a déli napfény sugara, egyenesen az édesanyám szemébe; még nagyobb s még tisztább volt ez a szem, a mennyei fény tükröződött belőle, a mennyei jóság és a mennyei szeretet. Ajkán olyan mosoly ült, mint az örömteli meglepetést hozó gyermekén.

Én pedig megfordultam, s kaján hangon azt mondtam:

– Hagyjon békén!… Már nincs kedvem hozzá!

Még nem ért fel egészen, csupán derékig láttam. Mikor a szavamat meghallotta, szeme sem rebbent; csak a csészét tartó keze remegett meg. Rémülten nézett rám, szemében kialudt a fény. Szégyenemben arcomba csapott a vér, gyors léptekkel felé indultam.

– Adja ide, édesanyám!

Elkéstem, szemébe már nem tért vissza a fény, sem ajkára a mosoly.

Felhajtottam a kávét, s vigasztalódtam:

„Majd este megmondom neki azt a szót, azt a kedveskedő szót, amivel adósa maradtam, s hallgatásommal elárultam szeretetét.”

De nem mondtam ki azt a szót sem este, sem pedig másnap, sőt még a búcsú percében sem.

Három vagy négy évvel később, idegenben, egy idegen asszony csésze feketét hozott szobámba. Összerezzentem akkor, s valami olyan erősen a szívembe szúrt, hogy csaknem felkiáltottam fájdalmamban. Mert a szív igazságos bíró, s nem ismer jelentéktelen semmiségeket.

Ivan Cankar: Egy csésze fekete
Csuka Zoltán fordítása

Az életben milyen sokszor megbántunk olyan embereket, akiket nagyon szeretünk. Tetteinkkel és meggondolatlanul kimondott szavainkkal. Van úgy, hogy már abban a pillanatban visszaszívnánk, amit már kimondtunk, vagy visszacsinálnánk, amit már megtettünk, de nem lehet… Sokszor mardos ilyenkor a lelkiismeretfurdalás. Jobb esetben van lehetőségünk bocsánatot kérni. Jó esetben megbocsát a másik. Legjobb esetben pedig magunknak is sikerül megbocsátani. De az is előfordul, hogy elszalasztjuk a lehetőséget és csak készülünk a bocsánatkérésre. Ahhoz, hogy jól legyünk, rendeznünk kell a kapcsolatainkat. Kinek kell megbocsátanod? Kitől kell bocsánatot kérned?

Balázsfalvi-Ábrám Anna







Tavaszi vendégváró

Szerintem mi nők nagyon gyakran összekapcsoljuk a jól létünket a kapcsolatainkkal; akkor vagyok jól, ha tudok kapcsolódni, vagy inkább akkor tudok kapcsolódni, ha jól vagyok? 🙂 Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én felettébb szeretek vendégeket várni és fogadni, szeretem azt, amikor összejön a társaság és én csak nézhetem ami kibontakozik. Viszont nem egyszer estem már bele abba a hibába, hogy a körülmények megtervezésére és kivitelezésére túl sok időt fordítottam. És a nap végén azon törtem a fejem, hogy minden jól sikerült, de vajon betöltötte-e a valódi célját az alkalom? Tudtam-e teljes lényemmel találkozni: jelen lenni, figyelni és megosztani? És mindebben az a nehéz, hogy nem is mindig csípjük nyakon azt, hogy miről van itt pontosan szó és mi történik velünk… Vajon tényleg, őszintén és tisztán szeretetből ragaszkodunk ennyire a tökéletességhez? (Hatalmas de tényleg hatalmas tisztelet a kivételnek!) Mi ez a megrögzött ragaszkodás ahhoz, hogy legalább 3 féle dologgal kínáljunk, az asztal is szépen legyen terítve és ráadásul a hajam is készen legyen? Nem feledkezünk el arról az „apróságról”, hogy akik hozzánk érkeznek, szintén szeretettel fogják fogadni azt, amivel készültünk, olyan szeretettel, mint amivel mi dolgoztunk rajta. És persze örülnek bárminek, amit eléjük rakunk, de a lényeg, hogy velünk legyenek és zavartalanul élvezhessék társaságunkat. Ez nem egyszerű feladat, ha mi folyton azon feszengünk, hogy minden tökéletes-e, és mindent elvégeztünk-e (igaz, Márták?). Szóval bár a finomságok fontosak, mégis szeretném a hangsúlyt inkább a tényleges lényegre fordítani. A találkozásra, amikor szívvel, lélekkel és frissességgel tudunk a másikra figyelni, az ajándékra, hogy az időmet és a szeretetemet adom úgy, ahogy tudom… Mert ez az egyik szépsége a sütés-főzésnek, hogy nem mindig sikerül minden ugyanúgy.

Nem is olyan egyszerű JÓL jelen LENNI 🙂

Hogy lerövidítsem a keresgélésre szánt időt a receptek között, leírok nektek 3-at, ami igazi tavaszi ízekkel örvendeztet majd meg mindenkit! Nem kell túlzásba vinni és nem kell tökéletesnek lenni.

Azoknak is szeretnék kedvezni, akik sós-szájúak, ezért megosztok egy teljes kiőrlésű liszttel készült finomságot, ami magasabb rost- és vitamintartalma miatt kedvezőbb, mint a csak finomított lisztből készült társai. És még olajos magokat is dolgozhatunk bele, ami értékes zsírsavösszetétellel rendelkezik. Ehhez egy nagyon jó és egyszerű recept, aminek a tésztájával könnyű dolgozni, a végeredmény pedig puha és illatozó finomság lesz.

Teljes kiőrlésű pogácsa:

  • 25 dkg teljes kiőrlésű tönköly liszt
  • 25 dkg teljes kiőrlésű rozsliszt
  • 25 dkg finomliszt
  • 1 dl tej
  • 1 mokkáskanál cukor
  • 1 friss élesztő
  • 3 teáskanál só
  • 1 mokkáskanál sütőpor
  • 25 dkg margarin
  • 33 dkg tejföl (12%)
  • 3 tojássárgája
  •  

Az elkészítésénél arra figyeljünk, hogy a hozzávalók szobahőmérsékletűek legyenek. Innentől kezdve csak a megszokott módon langyosabb tejben feloldjuk a cukrot, felfuttatjuk benne az élesztőt. A kétféle lisztet a sóval, sütőporral összekeverjük, majd a felfuttatott élesztővel, vajjal, tejföllel és tojássárgájával összegyúrjuk. Egy órát pihentetjük, ha lehet melegebb helyen, hogy az élesztő megfelelően tudjon dolgozni. Amikor egy óra elteltével kicsit megnőtt, és a fedőt fellökte, akkor lehet folytatni a tésztával a munkát.

A képen látható jobboldalon az apró pogácsa, ami lenmaggal és szezámmaggal készült, egy-egy nagyobb maréknyi került a tésztába. A lenmagot érdemes felaprítani, mert így tudja kedvező hatását kifejteni.

A középső pogácsa tökmagos, amit a tésztába gyúrás előtt jó egy kicsit megpirítani, így erőteljesebb és kellemesebb aromát kap. Két marék tökmag került a tésztába, amit pirítás után felaprítottam.

A bal szélen pedig a medvehagymás pogácsa látható, amibe körülbelül 6 nagyobb levél medvehagyma van. Ha valaki intenzívebb ízt szeretne, akkor többet is bele lehet tenni. (Ezek az arányok 1/3 tésztához elegendőek.)

Ezután következik a nyújtás: ne legyen túl vékony, hiszen a pogácsának kell a magasság. Pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk, lekenjük felvert tojással, ezután meg lehet még szórni ízlés szerint szezámmaggal, sajttal. Végül aranybarnára sütjük a pogácsát. Ez más árnyalatú aranybarna szín, mint amikor csak finomliszttel dolgozunk, hiszen a tésztánk eleve kicsit sötétebb. Érdemes figyelni a pogácsák alját, mert ott könnyebb megállapítani a színváltozást.

Ha szeretünk jó előre készülni, és mindig tartogatni valami finomságot a biztonság kedvéért, akkor nagyon jó lehetőség a desszertgolyók készítése. Egyszerű, előre elkészíthető, amiket sütni sem kell. Akár gyerekekkel segítségével is összeállítható. Bár ez a Ferrero golyó nevet viseli, házilag elkészítve egészségesebb finomságot varázsolhatunk belőle, mivel az alapja a darált bokormogyoró. .

Ferrero golyó: (18 db)

  • 150 g pirított bokormogyoró
  • 2 evőkanál kakaópor
  • 1 csipet só
  • 1/4 vaníliarúd belseje
  • 3 evőkanál juharszirup

18 szem pirított mogyorót félreteszünk, ezek kerülnek majd a golyók közepébe. A többit ledaráljuk, ebből 2 evőkanálnyit kiveszünk egy kis tálba, ebbe fogjuk majd beleforgatni a kész golyókat. A maradék darált mogyorót összekeverjük a kakaóporral, sóval, vaníliával és végül a juharsziruppal. Amikor összeáll a massza, akkor kis golyókat formázunk, amiknek a közepébe egy-egy szem mogyorót teszünk. Utolsó lépésként beleforgatjuk a darált mogyoróba. Kis papírkán vagy egyszerűen csak egy tányéron is nagyon jól mutatnak.

A hosszú tél után egyre erőteljesebben vágyakozunk valami frissítő íz után, ami az eszünkbe juttatja, hogy nemsokára itt a nyár. Felidézi a langyos esti szél és a simogató napsugár érzését. Ehhez az egyik legjobb alapanyag a citrom.

Joghurtos citromtorta (12 szelethez)

Alap:

Az egyszerűség kedvéért kekszes alapot is készíthetünk neki:

  • 330 g zabkeksz (érdemes teljes kiőrlésűt választani, cukormenteset)
  • 75 g olvasztott vaj
  • 2 marék pörkölt dió

Krém:

  • 800 g görög joghurt
  • 350 ml habtejszín
  • 1,5 citrom reszelt héja (bio citrom legyen, aminek felhasználható a héja!)
  • fél citrom leve
  • 4 evőkanál cukor
  • 9 lap zselatin

Az alaphoz a kekszet összetörjük, a pörkölt diót feldaraboljuk, a vajat megolvasztjuk, ezeket összekeverjük. Az alap nem gyúrható, inkább darabos, de tapadós. Egy tortaformába jó alaposan belenyomkodjuk. Fontos, hogy tömör legyen, mert így könnyebb lesz majd kivenni a formából. Ezt lefedjük és hűtőbe tesszük, amíg elkészül a krém. A citrom héját lereszeljük, levét kifacsarjuk, és a joghurthoz keverjük. A habtejszínt felverjük, és hozzáadjuk a cukrot. Majd az egészet egy nagy tálba összekeverjük. A lapzselatint felhasználási javaslat szerint elkészítjük. Általában szükséges egy előáztatás, majd pedig kevés vízzel kell felmelegíteni (nem forralni). Ezután a zselatint folyamatos kevergetés közben a krémhez öntjük, majd az egészet  az alapra, a tortaformába töltjük. Szépen elegyengetjük a tetejét, és a hűtőbe helyezzük dermedni.

Jó vendégvárást, jó kapcsolódást! 🙂

Ábrám Boróka

 





Jól lenni

Ez a hónapunk témája, lehet, hogy emiatt most azt várnátok tőlem, hogy valami nagyon motiváló, rendkívül bátorító dologról írjak. Remélem, hogy így is lesz – de nézzétek el nekem azt is, ha talán kicsit másképp. A gyakorlatban az az igazság, hogy nem mindig tudunk jól lenni, sőt… Van, amikor kifejezetten fájdalmasan sajog és szenved a lelkünk vagy a testünk. Magunkhoz ölelhetjük ezt a kínt vagy eltolhatjuk. Odáig sokan eljutunk, hogy nem akarjuk, hogy rossz legyen… Pedig számomra jól lenni azt is jelenti, hogy elfogadó vagyok azzal az állapottal is, amikor nem vagyok jól.

Tovább a cikkhez

Jó időben

Sokszor mondogatjuk, hogy milyen rohanó világban élünk. Hogy nincs időnk semmire, vagy ha van, nehezen döntünk, hogy mit is kezdjünk vele, mert annyi lehetőség van, így sehol se tudunk jelen lenni igazán… Véletlenül észreveszünk egy üres délutánt a naptárunkban, és kapásból öt dolog jut eszünkbe, amit abba a néhány órába bele tudnánk szorítani. Ha barátokkal egyeztetünk találkozót, akkor azt legalább 4-5 héttel előre meg kell tenni. Rohannak a mindennapok, a hétvégén pedig igyekszünk utolérni magunkat. Vajon lehet-e máshogy?

Tovább a cikkhez