Hol van Isten, amikor fáj a magány?

Minden ember életében vannak nehezebb időszakok. Ilyenkor akaratlanul is felmerülnek bennünk kérdések magunkkal, az életünkkel és Istennel kapcsolatban is. Olyan jó lenne átugrani a fájdalmas napokat, az önmarcangolást, a sírással, perlekedéssel töltött időt, és eljutni oda, ahol már látjuk, értjük, hogy mi volt Isten célja az egésszel. De ha átugranánk ezeket a megtapasztalásokat, talán pont az esszenciáját veszítené el a növekedésünk, mert sokszor a fájdalom, kérdések, önvizsgálat mellett, bizony ott van a csiszolódás, növekedés is. Talán attól lesz olyan értékes a változás, hogy „megszenvedtük” azt.

Horváthy Petrát – Pötyit én egy talpraesett, mosolygós, céltudatos, vicces nőnek ismertem meg, aki sugárzott minden találkozásunkkor. A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy ő keményen megdolgozott azért, hogy olyan nő lehessen, amilyen most. Őszintén mesélt arról, hogy keresztyén fiatal nőként, jövendőbeli lelkipásztorként, hogy élte meg az egyedülállóságott. Mire készítette őt Isten, és hol volt Ő, amikor fájt a magány.

Pötyi úgy fogalmazott, hogy száz év magány helyett, neki „hét év magány” járt, hisz már boldog párkapcsolatban él, de a várakozással, formálódással, növekedéssel ő is megküzdött.

Volt olyan időszak, amikor perlekedtél az egyedüllét miatt Istennel?

Én akkor szoktam perlekedni Istennel, amikor fáradt vagyok. Amikor túlterhelem magamat és fizikálisan, valamint lelkileg is elfáradok. A sok feladat miatt jutottam el többször oda, hogy önmagam hordozásában fáradtam el. Abban, hogy én nem találtam fel magam az egyedüllétben, pedig nagyon sok lehetőséget rejt. Szolgálattal és egyebekkel halmoztam el magamat, hogy ne érezzem magányosnak a mindennapokat.

Akkor jöttek ezek az érzéseim elő, amikor egy falu szélén egyedül voltam messze a barátoktól, tehát nem az volt, hogy egy nehezebb nap után találkoztam egy barátommal, hogy beszélgessünk egy kicsit, mert több száz kilométerről ezt nehéz lett volna megoldani. Ekkor önmagam hordozása vált nehézzé…. Ilyenkor azért perlekedtem Istennel, hogy ez így elég volt! Nem is feltétlenül az motoszkált bennem, hogy milyen nehéz egyedül, hanem az állapot, amiben vagyok, az milyen nehéz.

Visszatekintve, úgy gondolom, hogy valószínűleg ezért nem kaphattam meg ebben az időszakban a társamat, mert elégedetlen voltam – amikor perlekedtem az Istennel, mindig fáradtságból fakadt és az elégedetlenség hangja szólalt meg bennem, nem csak az egyedülléttel, hanem a teljes életemmel kapcsolatban. Utólagosan már látom, hogy emiatt az elégedetlenség miatt nem tudta abban az időszakban megadni a társamat Isten.

Említetted, hogy a te esetedben „hét év magányról” beszélhetünk. Mi volt számodra  a legnehezebb ebben az időszakban?

A várakozás – én nagyon türelmetlen ember vagyok. Ami még rendkívül nehéz volt számomra, az a nem megosztott élet volt. Úgy gondolom, hogy az öröm akkor igazi öröm, ha meg tudod osztani másokkal – hazamentem, hálát adtam, imádkoztam, de hiányzott az, hogy megosszam az örömöm, hogy valaki más velem együtt örüljön, hiszen sok jó dolog is történt abban az időszakban.

Azt is nehezen éltem meg, hogy a hitben járás során, mindig is arra igyekeztem, hogy az életemet ne önmagamért éljem. De úgy éreztem, hogy ez sem tudott igazán megvalósulni, hiszen nem tudtam megosztani mással, még a szolgálatban sem.

Mit gondolsz, ezt miért érezted így?

Dekódolva van bennünk, hogy „Nem jó az embernek egyedül lenni…” Mondogathatom, hogy jól vagyok, erős vagyok, de legbelül érzem, hogy vágyom arra, hogy valakinek a társa lehessek.

Fiatal koromban nagyon irigyeltem a diakonisszákat. Mondogattam is, hogy nem fogok férjhez menni, úgy fogok élni, mint egy diakonissza: fogyatékosokkal, fiatalokkal fogok dolgozni, és szolgálni fogok, de emellett mindig reménytelenül szerelmes voltam… A szenvedély, a szeretet, a szerelem abszolút kódolva van az emberbe. Aztán rájöttem, hogy ezt nem vonhatom meg saját magamtól, mert, ha az alapvető rendeltetésemtől megfosztom saját magam, akkor Isten nem tud úgy felhasználni, ahogy akar.

Ez egy körforgás. Önigazolhatom magam, hogy tök jó egyedül, mennyi időm van, mennyi szolgálatot el tudok látni – de tulajdonképpen az alapvető rendeltetésemnek szabok határt. Ez kicsit olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Egyedül voltam, ezért rengeteg szolgálatot vállaltam, így nem hagytam Istennek teret és időt, hogy megadja a társamat, de közben vágytam rá, és emiatt nem tudtam kiteljesedni – a szolgálatban sem.

Egyedülállóként tudtál határt húzni a szolgálatban?

Az egyházban óriási veszély, hogy ne kerüljön az egyedülállókra több feladat és teher csak azért, mert nekik „van idejük”, szabadabbak még este nyolckor is… Elcsúszott az emberismeretünk és az emberről való gondolkozásunk, feladat-, és programorientáltak lettünk.  De meg kell említenem a pozitív dolgokat is, hiszen vannak még olyanok is az egyházban, akik úgy gondolkoznak, hogy segíteni szeretnék azokat, akik még nem találták meg a társukat – alkalmakat szerveznek, ahová több egyedülállót meghívnak –, de ez azért nagyon ritka.

Nem a szolgálattal van baj, félre ne érts, hanem azzal, amikor mellette nincs semmi másra időd. Arról se feledkezzünk el, hogy alapvető szolgálatunk az, hogy férfiak és nők legyünk. Mai nagy hiánya az egyházi kommunikációnak az, hogy nem mondjuk ki, hogy mitől nő a nő és mitől férfi a férfi. Nem attól lesz igazán nő a nő, hogy milyen méretei vannak vagy attól, hogy hogyan öltözködik, hanem attól, hogy megtalálja-e az Isten által neki szánt paramétereket, rendeltetést és akár stílust is…

Segítség lehet a pártalálásban az, ha ezzel tisztában van egy nő?

Persze! Én úgy gondolom a Szentírás alapján, hogy nem két félnek kell eggyé válni, hanem  két egésznek kell eggyé válni. „Lesznek ketten egy testté…” Én az 1+1=1 képletben hiszek, tehát a nőnek „teljesnek” kell lenni egy férfi nélkül is. Ez nekem is nehézség volt – megtalálni önmagamat nőként úgy, hogy nem ragyogtat egy férfi!

Meg kellett tanulnom, hogy egésznek kell lennem önmagamban is, hogy a másik egészet az Isten mellém adhassa – ez a legnehezebb az egyedüllétben. Én ezzel küzdöttem a legtöbbet és ezzel kapcsolatban perlekedtem a legtöbbet az Úristennel. Hogy mutassa meg, hogy ki vagyok én és milyen vagyok én igazából?  Külsőleg és belsőleg! Én négy és fél évig dolgoztam azon kísérővel, szupervízorral, hogy az a nő lehessek, aki vagyok a mai nap. Hogy rátaláljak, Isten kinek és milyennek teremtett külsőleg és belsőleg. Önmagunkban és egyedül is teljesnek kell éreznünk magunkat!

Mit gondolsz, éri a nőket ezzel kapcsolatban társadalmi vagy egyházi nyomás? Te hogy élted meg?

A társadalom felől ezzel kapcsolatban nincs nyomás, hiszen egy fogyasztó és élvezet orientált világban élünk, ami azt sugallja, hogy nőként egyedül is meg tudod állni a helyed.

Az egyház a másik részről, talán akaratlanul is, de rátesz a nőkre egy nyomást – ha hívő az ember, akkor ciki, ha próbálkozik. Bizonyos körökben, inkább nem beszélünk arról, ha egy ideje már egyedül van az ember, hogy ismerkedik, randizik-e, mert az egyházi körökben a „jó partik” viszonylag hamar elkelnek, és marad az a réteg, akik ismerik egymást, és tudják egymásról, hogy szinglik.

És azt is tudjuk magunkról, hogy nem véletlenül vagyunk szinglik! Miért van ez? Valahol belül az ember érzi, tudja, hogy miért nem találja a társát! Hogy min kellene dolgoznia, ha meg nem érzi, akkor nem él elég öntudatos életet. Akkor az lehet a megoldás, hogy elkezd az önismeret útján járni.

Azok az emberek, akik hamar megtalálják az Istentől nekik rendelt társat, azok az emberek „rendben vannak önmagukkal”. Tisztában vannak önmagukkal, tisztában vannak az Istenkapcsolatukkal, a családjukkal. Ez nem azt jelenti, hogy problémamentes az életük, hanem önazonosak.

Sokan vagyunk olyanok, akik nem ismerjük megfelelő mértékben önmagunkat, és ez gátolhat a pártalálásban. Hisz nem tudunk saját egyediségünkben kiteljesedni. El kell hinnem, hogy én önmagamban teljes értékű vagyok, mert Isten kiválasztott, Krisztus által megszabadított, és felszabadított az életre. Kálvin gondolata az, hogy tiszta önismeretre úgy lehet eljutni, hogy először Istent kezdjük megismerni. Ezzel én is maximálisan egyetértek.

A környezeted, hogy kezelte azt, hogy református exmisszus lelkipásztori szolgálatot végzőként egyedül vagy?

Három típusú emberrel találkoztam. Az elsőbe azok tartoznak, akik természetesen kezelték, hogy ez volt éppen az aktuális állapotom, ami tényleg csak egy állapot. Nagyon kevesen vannak az egyházban, akik ezt így tudják kezelni. Vannak azok, akik elefántok a porcelánboltban. Jönnek, és vagy rád zúdítják a maguk örömét úgy, hogy az nehezen befogadható számodra, vagy értetlenkednek, hogy miért nincs párod, pedig „annyira jó csaj vagy”. A harmadik kategóriába azok az emberek tartoznak, akik nem beszélnek róla.

A barátnőim közül szinte mindenki családos már. A megváltozott élethelyzet miatt nagyon nehéz volt megtalálni azt, hogy zavarom-e őket egy-egy kérdésemmel, felhívhatom-e őket… A családjuktól nem akartam őket „elrabolni”, és így inkább önmagamat raktam háttérbe. Ezért is volt, hogy elkezdtem magamat magányosan érezni. Kellett hozzá némi önismeret, hogy ki tudjam mondani, és a barátnőimmel meg tudjuk beszélni, hogy miért viselkedek úgy ahogy.

Utólag visszatekintve érted már az akkori „miértjeidet”?

Minden belső harc azért kellett, hogy eljussak oda, hogy az én értékem és szépségem az Istenben való érték és szépség. Akkor tudom magam szépnek látni, amikor elégedett tudok lenni az életemmel. Megtanultam, hogy egyedülállóként is el kell jutni oda, hogy elégedett legyek az életemmel. Képes lettem teljesen odabízni magam Istenre. Lélekben eljutottam arra a pontra, hogy azt mondtam: „Uram, én már mindent megpróbáltam, ami tőlem telik, az önismeret útját a jelenlegi pontig megharcoltam, a veled való kapcsolatomat elmélyítettem, a jelenlegi állapotomban itt vagyok, idáig jutottam, nem tudom, mit kell tenni, a Te kezedbe teszem az irányítást…”. Ez már nem az elégedetlenség hangja, hanem annak a hangja, hogy tényleg mindent megtettem, amit tehettem és átadom az irányítást.

Az önismeretet megharcoltam. Ismerem a hibáimat, tudom, hogy ebben vagy abban az állapotban elviselhetetlen vagyok egy férfi számára is. Tudom, hogy kritikus vagyok, és hogy ezt a férfiak mennyire nem szeretik. Tudom, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, vagy röhögőgörcsöt kapok, vagy bambán nézek, hogy ne röhögjem el magam… erre az Úristen megáldott egy romantikus férfival…. de őszintén elmondtam neki, hogy nem bírom a romantikus helyzeteket, ezért már tudunk mit kezdeni vele.

Azt is gondolom, hogy mi, akik hosszasan nem vagyunk tisztában önmagunkkal, azért nem kapjuk meg a társunkat, mert őt is kell, hogy készítse Isten arra, hogy jól kezelje a hibáinkat… Péter az első férfi, aki a hibáimat, nehézségeimet nagyon jól tudja kezelni!

Pál apostol írja a Rómaiakhoz írt levélben: „De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is…” A sok könnyért, próbatételért, önismereti leckéért te tudsz hálát adni?

Abszolút! A megpróbáltatások formáltak a legtöbbet. Olyan ez, mint egy csiszolópapír… Csiszolatlan drágakövei vagyunk az Istennek. Ő fogja a Szentlelket, aki fogja a csiszolópapírt, és elkezd rajtunk dolgozni… Ez nem egy gyors folyamat, bizonyos fázisai vannak. A köveknek is kell pihenőidő, nem lehet hirtelen széppé csiszolni őket. Minden próbatétel csiszolása Istennek, hogy valóban Krisztus arcúvá formáljon.

Hol van Isten, amikor fáj egyedül lenni? Pont ott! Ő csiszol, hogy még szebb lehessek. Amikor fáj, akkor dolgozik rajtam, hogy még Krisztusarcúbbá váljak – hibáztathatom, de hálás lehetek, hogy dolgozik rajtam! Kell egy hitbeli érettség hozzá, hogy értsük, hogy Isten mit és miért csiszol…

Ismét az Istenismeretet és önismeretet tudnám kiemelni – tisztába kell jönnöm azzal, hogy rólam van mit,  és mindig lesz mit lecsiszolni. Azért formál, hogy egyre inkább közelítsünk a tökéleteshez! Így a fájdalmak által válik az ember igazán széppé! Visszatekintve azt tudom mondani, hogy minden harcomért nagyon hálás vagyok.

Balázsfalvi-Ábrám Anna







Miért pletykálunk mi, nők?

A suli küszöbét sietősen léped át, és rögtön méregető tekintetek kereszttüzében találod magad. A két menő lány mosolyogva súg össze, miközben azzal a zsákmányszerző nézéssel téged pásztáznak. Rögtön azon gondolkozol, hogy mi nem passzol a szettedben. Egyedülálló nőként csatlakozol egy helyi közösséghez, pár hét múlva rólad szóló rosszindulatú pletykák jutnak vissza hozzád értetlenül nézel. A munkahelyeden kollegáid nem tartanak megfelelőnek a betöltött pozíciódra erről értesülve igyekszel a rátermettségedet mindennap bizonyítani.

Tovább a cikkhez

Több főszereplős dráma

Színházi jelenet: Egy hercegnő megjelenik a színen – vidáman dalol a madarakkal, és örül az újonnan kapott hajcsatjának, amin játékosan megcsillan a tavaszi napsugár. Minden szem rászegeződik – boldog elégedettség. Abban a pillanatban megjelenik a másik hercegnő, kecses léptekkel ugrál a patakpart kövein, mosolyog az a kő, amit megérint finom lábával, minden mozzanatánál megcsendül a legszebb ezüst lánc a bokáján. – Megoszlik a figyelem. – Megjelenik a harmadik hercegnő is, aki lélegzet-visszafojtva koncentrál művére, egy élettel, színnel megtelő vászonra, amin a világ leggyönyörűbb műve kezd kibontakozni. Mindhárom látvány lebilincselő, a nézők fejüket kapkodják, azon tűnődve, hogy melyikben gyönyörködjenek. A hercegnők egyszer csak észreveszik egymást, mire az egyik elhalkul, a másik megbotlik, a harmadik ecsete megrándul. „De szép az a bokalánc, rajtam vajon hogy állna? Milyen kecsesen lépdel, lehet, hogy nekem is menne…?” Tűnődni kezdenek.

Tovább a cikkhez