Színházi jelenet: Egy hercegnő megjelenik a színen – vidáman dalol a madarakkal, és örül az újonnan kapott hajcsatjának, amin játékosan megcsillan a tavaszi napsugár. Minden szem rászegeződik – boldog elégedettség. Abban a pillanatban megjelenik a másik hercegnő, kecses léptekkel ugrál a patakpart kövein, mosolyog az a kő, amit megérint finom lábával, minden mozzanatánál megcsendül a legszebb ezüst lánc a bokáján. – Megoszlik a figyelem. – Megjelenik a harmadik hercegnő is, aki lélegzet-visszafojtva koncentrál művére, egy élettel, színnel megtelő vászonra, amin a világ leggyönyörűbb műve kezd kibontakozni. Mindhárom látvány lebilincselő, a nézők fejüket kapkodják, azon tűnődve, hogy melyikben gyönyörködjenek. A hercegnők egyszer csak észreveszik egymást, mire az egyik elhalkul, a másik megbotlik, a harmadik ecsete megrándul. „De szép az a bokalánc, rajtam vajon hogy állna? „Milyen kecsesen lépdel, lehet, hogy nekem is menne…?” Tűnődni kezdenek.
Talán majd egyszer folytatom a lányaimnak ezt a mesét, de itt most a továbbiakat a képzeletetekre bízom. (Elnézést azoktól, akik nem tudnak azonosulni a hercegnői léttel. ☺) Most inkább a mese tanulságáról írnék…
A történetben lenne, aki a másik ajándékát, képességét szeretné magáénak tudni, mert elbizonytalanodik, hogy az övé ugyanolyan jó-e. Van, aki lenézően tekintene a másik művére, azon gondolkozva, hogy tényleg ennyi telik tőle? Sőt, büszkén jegyezné meg, hogy a saját tevékenysége mennyivel fontosabb. Lehet, hogy valakinek szintén van egy hajcsatja, és azt méregetné, hogy melyiküké szebb. Más elkezdene hangosabban énekelni, már szinte fülsiketítően, hogy elnyomja a bokalánc finom csilingelését. Ismerősnek tűnnek ezek a reakciók? Egyformák vagyunk, akkor mégis hogyan különbözhetünk ennyire?
Mi, nők amennyire tudjuk egymást támogatni, fölemelni és bátorítani, ugyanannyira képesek vagyunk nőtársainkat elnyomni, leértékelni és elkedvetleníteni. Még a hozzánk közel álló barátnőinket is. Ez a szeretet-kapcsolatainkban is valós veszély, hisz nem kell ahhoz ellenségnek lenni, hogy engedjünk a kísértésnek. Ilyenkor általában azon igyekszünk, hogy az emberek ne a másik tündöklését vegyék észre, hanem ránk figyeljenek. Nőként, természetünkből adódóan vágyunk arra, hogy gyönyörködjenek bennünk és arra, hogy értéket adhassunk mások életéhez. Az pedig alapvető emberi szükséglet, hogy elismerjenek és megbecsüljenek, azaz felfedezzék a bennünk lévő értékeket.
Komolyan mondom, minden nő gyönyörű és különleges! De az is igaz, hogy mindannyiunkban más értékek vannak: ami nincs meg az egyikben, az lehet, hogy megvan a másikban, és pont fordítva… Egyáltalán nem mindegy, mit kezdünk a környezetünkben ezzel a jelenséggel, legyen szó akár lazább munkakapcsolatról, vagy éppen testvéri, baráti kapcsolatról. Ennek kapcsán két dolgot szeretnék most megvizsgálni: a másik elnyomása, és a másik megjobbítása.
Hányszor érezted már úgy, hogy frusztrált lettél valakinek a társaságában, de nem tudtad megfogalmazni, hogy miért. Ez viszonylag sok dolog miatt lehet, de biztosan volt már olyan eset, hogy érezted: itt most nincs tér a te kibontakozásodra, és valahogy nem érzed a késztetést sem, hogy bozótirtóval készíts utat magadnak… Hányszor vagyunk úgy – hozzáteszem leggyakrabban tudattalanul -, hogy elnyomjuk a másikat?!
Sokféleképpen tehetjük ezt: amikor a másikban bennragadnak a gondolatok, mert azt feltételezzük, hogy a mi mondanivalónk értékesebb; amikor folyamatosan viccet csinálunk valamiből, ami a másiknak fontos lenne; amikor hangosabban kezdünk el beszélni, amint a másik kinyitja a száját. Ezek nagyon egyértelmű esetek, viszont vannak ennél kifinomultabb módszerek is: ha valaki beszámol a sikereiről, és kérdés nélkül mi is elkezdjük sorolni a sajátjainkat. Vagy a szolgálatairól mesél a másik, és nem állhatjuk meg említés nélkül azt a jól sikerült alkalmat, amit mi szerveztünk. Ugyanúgy elnyomás az is, ha nem adunk helyet annak, hogy elmesélje, hogyan érzi magát. „Jaj, már megint csak panaszkodsz, már megint ezen a témán lovagolsz…” Észre sem vesszük, miközben komoly sérelmeket okozhatunk a másiknak. Mi minden változna körülöttünk, ha megtanulnánk figyelni: másokra és magunkra. Bár tudnánk másokat előtérbe helyezve a reakciónkat helyes módon kifejezésre juttatni! Tanuljunk meg elismerni és dicsérni, őszintén, nem várva semmit.
Vannak azonban olyan esetek is, amikor nem szeretnénk elnyomni a másikat, ő mégis alárendelt szerepbe bújik, ami ugyanúgy gátja a gyönyörködésnek: ha megvonom a másiktól a saját gondolataimat. Mert szerintem ezek nem olyan értékesek, hogy érdemesek legyenek a szóra. Mert bátortalan vagyok, vagy mire elcsendesül a tömeg, már elfelejtem, amit szerettem volna mondani, és már egészen más a téma, nem az, amihez hozzá akartam szólni. Ha van mondandónk, ha van valami, ami kikívánkozik belőlünk, szó vagy tett formájában, akkor keressük meg a módját az önazonos és építő megosztásnak! Ne nyomjuk el magunkat sem, és ne fosszuk meg a másikat attól, amit esetleg hozzátehetnénk a beszélgetéshez.
A másik téma, ami a női kapcsolatokban gátat okozhat talán sokkal egyértelműbb, de nem elég mélyen gyakorolt: az őszinteség. Nem az elnyomó, másikat lehúzó őszinteség, amit korábban említettem, hanem a másik érdekében megfogalmazott őszinte visszajelzésre gondolok. Nem csak a pozitív dolgok kimondásáról és a dicséretről van szó, hanem annál többről. Számíthat rád a környezeted úgy, mint aki őszintén, a kellő formát és időt megtalálva elmondja a véleményét? Te milyen emberekkel veszed körül magad? Olyanokkal, akik azt mondják, amit hallani szeretnél, vagy olyanokkal, akikben bízhatsz, hogy nem vezetnek félre? Akik szeretnek minket, azok általában a legjobbat akarják nekünk, ám a legjobb nem mindig a legkellemesebb! Ezt sose tévesszük szem elől!
Merj feltenni magadnak kérdéseket; egészen az apróktól a komolyakig. Számíthatnak-e rád az emberek abban, hogy építően vagy jelen az életükben? Elmondod-e a barátnődnek, ha tudomásodra jut, hogy aki tetszik neki, más lánynak udvarol? Elmondod, ha nagyon gáz a haja, és valahogy máshogy kellene hordania; vagy éppen le kellene cserélnie a ruhatárát? Nők vagyunk, ezek igenis fontos kérdések! El mered mondani, ha valami bűnt látsz a barátnőd életében? Fogjunk össze, mert felelősséggel tartozunk egymás iránt! De először vizsgáld meg, hogy milyen motiváció indít erre: ne a rombolás és a saját magad jobb színben feltüntetése vezéreljen, hanem a szeretetben való megjobbítás. Vágyd azt, hogy akinek visszajelzel, egy még jobb valaki lehessen. Legyünk végre őszinték jóban, „rosszban”, dicséretben, feddésben, a krisztusi szeretet által.
Mesém tanulságaként elmondható még az is, hogy én nem leszek kevesebb attól, hogy a másik kiemelkedő valamiben! A fő kérdés az, mire és kire fókuszálunk. Ha én szeretnék a középpontban tündökölni, elismerést és csodálatot kapva a nézőktől, akkor a hercegnők csupán vetélytársak maradnak. Ellenben, ha tudom, hogy az én értékemet a Király adta, és egyedül az a mérce, hogy Ő gyönyörködik bennem, akkor a többi hercegnő a testvéremmé válik, örököstársammá, és magam is felszabadulok a bennük való gyönyörködésre.
Mert gyönyörűek vagytok!
