Elköteleződés

Ebben a hónapban két munkatársammal, illetve barátommal ültem le beszélgetni, a témánk az Isten melletti elköteleződés volt. Figeczki Lili huszonhat éves, jelenleg harmadik éve lelkész a Budapest Józsefvárosi Református Egyházközségben. Férjével, kutyusukkal és kiscicáival Ócsán élnek. Berke Eszter alig egy hónapja szolgál lelkészként szintén a Józsefvárosi Gyülekezetben. Tíz éve végzett a kolozsvári teológián, azóta több helyen is szolgált, így sok mindent látott már.

Tovább a cikkhez

100%-os hűség

Ezt a cikket még bő egy évvel ezelőtt a Szolgálólány meséje egyik jelenete ihlette. Valamikor tavaly tavasz végén a második évadban volt egy jelenet, ami felháborított, és emlékszem, a hétvégi túránkon hosszan veséztük a férjemmel. A témája épp idevágó volt: hűség, elköteleződés. Mindegy, ha valaki nem nézi a sorozatot, anélkül is érthető lesz a cikk.

Tovább a cikkhez

Átragyog-e?

A mai világban olyan sokan elköteleződnek. Furcsa ezt olvasni, igaz? De ha jobban belegondolunk, igaz! Elköteleződnek egy jó ügy, természetvédelem, hulladékmentes életmód, márkák, termékek, vagy akár sportcsapatok mellett is. Ez nem feltétlenül baj, viszont sokszor megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mindezek mellett a hitünkkel kapcsolatos elköteleződéssel hogy állunk?

Miről ismerik fel az emberek, hogy a te életed középpontjában Jézus Krisztus áll? Vagy feltehetném úgy is a kérdést, hogy a hited mellett mennyire vagy elköteleződve? Hisz tudjuk, hogy:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!  Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” Jelenések 3,15-16

„Legyen a ti igenetek igen, és a nem nem…” Jakab 5,12

Kemény szavak, de a Bibliában sokszor olvasunk nehéz példákat. Az intések ellenére, mégis sokszor hezitálunk, amikor keresztyénként valamire igent, valamire meg nemet kellene mondani. Belemenjek-e a pletykálásba, hiszen, csak azt mondanám el, ami amúgy is nagyjából igaz… Sokszor úgy gondoljuk, hogy ez vagy az még belefér, hiszen azért mi belül hiszünk. Nem egyszerű feladat hidegnek vagy forrónak lenni, hiszen a nap minden percében résen kell lenni, és a gondolkodásmódunknak teljesen arra kell átállnia, hogy minden helyzetben azt kérdezzük, hogy mi lenne a biblikus, a Jézus Krisztusos, a keresztyéni? És valljuk be, ez néha nagyon nehéz tud lenni, és olyan sokszor csúnyán elbukunk benne. Időről-időre rá kell jönnünk és sajnos a „világnak” is, hogy a keresztyének is „csak” emberek. Az a kihívás, hogy amikor erre rájövünk, tudunk-e alázatosan bocsánatot kérni Istentől, és a másiktól.

Ebben a hónapban a nagy kérdés, amit szeretném, ha forgatnál és megválaszolnál: Te mennyire vagy a hited mellett elköteleződve?

Ennek a folyamatnak több fontos pillére is van, ezek közül íme három:

Személyes kapcsolat

Tudom-tudom, keresztyén körökben a csapból is ez folyik, de ez mindennek az alapja. Hiszen, ha nem ismerjük, hogy mihez/kihez köteleződünk el, akkor nagyon nehéz dolgunk van. Ha körülötte forog az életünk, ha az ige a mindennapjaink része sokkal védettebbek vagyunk, hiszen jobban tudunk reagálni helyzetekre, kísértésekre. Milyen a személyes kapcsolatod Istennel? Szánsz rá időt naponta, hogy az Ige által jobban megismerd őt?

Lelki közösség

A Bibliában is olyan sok példát olvashatunk azzal kapcsolatban, hogy a keresztyének kisebb közösségekben élték meg és gyakorolták a hitüket. Hiszen egy élő közösségnek ereje van! Építő, feddő, megjobbító, lelkileg megerősítő ereje. Lehet közösség nélkül is keresztyén valaki, de a fejlődésnek, a tanulásnak, az egymás hordozásának, a szolgálatnak ad teret, ha gyülekezethez tartozunk. Van az életedben lelki közösség? Találkozol rendszeresen másokkal, hogy az igét tanulmányozzátok, beszélgessetek róla?

Szolgálat

Ha egyszer elkapott a Tűz és a Láng, nem tudjuk többé elrejteni azt, valami megváltozik és már nem akarunk ugyanolyan életet élni mint előtte. Keressük a lehetőségeket, hogy kinek, hol, hogyan, miben tudunk segíteni, hogy mire hívott el minket Isten, hogy milyen küldetést, feladatot szán nekünk itt, a Földön. Nem tudunk tovább tétlenül ülni, hanem vágyunk jót tenni, vágyunk az Ő országát építeni, vágyunk másokat hozzá szeretni. Milyen szolgálatot bízott rád Isten? Hogyan építed az Ő országát?

S búcsúzóul Túrmezei Erzsébet kérdését szeretném a szívedre helyezni erre a hónapra, kedves Olvasó: „Kísérjen hát egyre a kérdés tovatűnő évek alatt: Átragyog-e, átsüt-e rajtad, átragyog-e rajtam a Nap?!”

Balázsfalvi-Ábrám Anna

 





Valódi

Ma megcsapott a szele a négyezer méternek. Valóságosan is, nem csak költői módon! Amikor négyezer méter magasban kinyitják a repülő ajtaját, és valaki arra kér, hogy tegyem ki a lábaimat a gépből, az meg tud csapni. Úgy, ahogy az első lélegzetvétel a magasban. Szinte ugyanilyen gyorsasággal vágnak be a gondolatok az agyba: Ki fog nyílni az ernyő? Jól fogunk landolni? Mekkora a legkisebb sérülés, amivel megúszhatom, és vajon mekkora a legnagyobb? Persze, előkerül a halál gondolata, hiszen néha az emberek feszegetik a határokat és abban a veszély is benne lehet. És ez az összefüggés itt nagyon látványos és egyértelmű. 

De valójában átvitt értelemben, mint annyi mindenben, az elköteleződésben is ott van a halál. És nem olyan értelemben, hogy törvényszerűen bele kellene halnunk. Hanem sok pici halálból tevődik össze annak a megmutatkozása, hogy elköteleződtünk. Ezek között lehet az önzőségünkkel való felhagyás, lemondások, saját tervek elengedése, alkalmazkodás… Bár lehet, hogy drasztikusnak tűnik, hogy így hívom, de én tényleg így látom: meghalni önmagunknak és az önmagunkért való életnek. 

Lehet, hogy van ennek egy gyásza, de mégsem szomorú. Mégpedig azért nem, mert annyi élet van az ilyesfajta halálban! A tengerben búvárkodva találtam egy kis különálló üledéket. Felszínre hozva láttam, hogy ez egy mészlerakódás. Benne kagylókkal, kráterekkel, kis élőlényekkel. Egy egész kolónia! Pedig a mész is több száz halálból tud felépülni, azért, hogy valami, valaki újaknak adjon otthont. Mi az, ami indokolatlanul foglalja már a helyet az életedben? Aminek helyére már valami új kellene szülessen? 

Nekem Isten rámutatott ezekre a területekre az életemben. Nagyon tervezős voltam: rövid, közép és hosszú távú tervekkel és célokkal, és Isten sorra húzta át, hogy ezt most nem, és ezt sem… Az elején fájt, gyász volt, de aztán megértettem, hogy minden területen Úr akar lenni az életemben, és nem szeretné, ha megkötözne valami. Legyenek ezek akár saját céljaim. Továbbra sem hiszem azt, hogy céltalan életet vár, vagy tétlen, mielőtt félreértés történne. Inkább azt akarja, hogy szabadok legyünk a váltásra, a változásra a megváltoztatásra. 

És ez a halálból fakadó élet csakis bizalomból történhet. Bizalomból az Atyában, az Ő jóakaratában, szeretetében, gondoskodásában. Úgy, ahogy a változásra és váltásra való bátorságunk, bizonyosságunk is bizalomból fakad. 

„Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt.” Lukács 17,33

Mit jelent elveszíteni az életünk, mit jelent átadni az életünk, vagy az, hogy élek többé nem én?

Én akkor ott, a magasságban megérkeztem a zuhanásba. Megérkeztem a bizalomba, az elengedésbe. És a gyönyörködésbe, hogy mennyivel többet akar becsomagolva átnyújtani, mint amiért én annyit dolgoztam. 

Őszinte leszek: kockázatos, de gyönyörű és a végén valódi szabadság vár! Mersz?

Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. János 11,25-26

Hiszed-e ezt?

Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Szó sincs róla! Mert ha ismét felépítem, amit leromboltam, saját magamat nyilvánítom törvényszegőnek. Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg. 2 Gal. 15-21

Ábrám Boróka

 





Melyiket választod?

Kávézz valakivel! Ez a szeptemberi kávés tippünk. Talán a legegyszerűbb, de azért időigényes ötlet. Hívd meg az egyik barátnődet, ismerősödet egy kávéra, tölts időt vele, beszélgessetek, élvezzétek egymás társaságát. De kit válassz? Hogy ne legyen túl egyszerű a feladat, adunk néhány tippet:

Tovább a cikkhez

A bennünk élő Szimba és az elköteleződés

Az elköteleződés korunk egyik legdivatosabb kifejezése. Tegyük egy mondatba a tudatossággal, az érett párkapcsolattal és a fejlett személyiséggel, és rögtön megragadtuk az olvasó figyelmét. (Remélem, ez az imént is így történt.) Az elköteleződés hallatán mindenkinek eszébe jut valami: definíciók, gondolatok, érzések, emlékek, félelmek. Leginkább talán félelmek.

Tovább a cikkhez

Én őszöm

Reményik Sándor: Én őszöm 

Én őszöm, mosolygó vagy borongó, 
Világfeszültséget feloldó, 
Én kínomat is csillapító, 
Én békémet is megígérő: 
Olyan vagy mint az őszi Jézus, 
Olyan vagy mint egy leánykérő. 
Olyan vagy mint az őszi Jézus: 
Szelíd és alázatos vőlegény – 
Minden lélek menyasszonyod ma 
S talán még én is, én. 
Én őszöm, mosolygó vagy borongó, 
Az őszi Jézus bizony benned jár 
És felszed minden színes levelet 
És fakó levelet, 
Koszorújába mind beletalál. 
Ó szedj fel s tűzzél töviskoszorúdba 
Engem is, eltaposott levelet 
Te, kit várnak romlottak és szüzek, 
Jegyese minden lehullott levélnek! 
S fogadd el tőlem ezt a levelet, 
Napsugárral írtam és őszi kékkel, 
És reménnyel és kétségbeeséssel 
És benne egész esett-magamat 
Hozom, s minden nyomorúságomat, 
S az életem hozom – 
Fogadj el így, ahogy vagyok 

Ó Őszöm, békességem, Jézusom! 

A fogyasztás mint bálvány

Gondolkoztatok-e már azon, hogy mi mai korunk legnagyobb materiális bálványa? Az én személyes véleményem az, hogy ez a mértéktelen fogyasztás. Hiszen már explicit is megjelenik: így hívjuk a modern társadalmat. A globalizáció – és sok más együttható hatására – kialakult a mai, fogyasztói társadalom.

Ennek keretében minden gazdag vagy módosabb ország (és itt ne legyen bennünk kérdőjel, hazánk nagyon is ebben a bolyban van) mértéktelenül fogyaszt, mert belehajszolják, mert hagyja magát, mert még csak kérdéseket sem tesz fel, hanem vásárol. Vásárol azoknak az országoknak a kárára, akik nem tartoznak a felsorolt élbolyba, és ténylegesen a mindennapos megélhetésért  küzdenek, a napi keresetük pedig valahol 200 és 500 forint között lehet. Pazarolunk közös kincsünk, a Föld kárára.

Mikor legutóbb elmentél nagybevásárlást csinálni, tényleg csak azt vetted meg, amire szükséged volt, vagy becsúszott még ez és az is, mert elcsábultál? Az így keletkezett többlet étel mindig elfogy vagy a kukában végzi? Magára az evésre hogyan gondolsz: alapszükségletként vagy pótcselekvésként, az örömszerzés egyik forrásaként?

Ne értsetek félre, nincs semmi baj azzal, hogy vásárolunk: mára igencsak kevesen maradtak olyanok, akik önerőből fenn tudják tartani magukat, megtermelnek mindent, amire szükségük van (bár ismét egyre népszerűbb ez az életforma), én egyszerűen a tudatosságot hiányolom. A vásárlástól valamiféle lelki kielégülést érzünk, úgy érezzük, hogy fontosak vagyunk, jutalmat kapunk, minden rendben lesz az életünkben – ez tart egy darabig, aztán jön az üresség érzése, és a dolog kezdődik előről. A reklámok nagyon okosan vannak kitalálva, fájó pontokra tapintanak vagy olyan szükségleteket ébresztenek fel bennünk, amik nem valódiak: “Csak nehogy kilógjak a sorból!”, “Nehogy azt gondolják, nem engedhetem meg magamnak…”, “Ez majd kiemeli a szép szemszínem.” “Ha ezt a ruhát megveszem, én is olyan gyönyörű leszek, mint az a modell!”

Mindig van magyarázat.

Belegondoltatok-e már abba, hogy amikor bementek egy üzletbe újabb kollekciót vásárolni (mert nincs mit felvennem!), akkor valóban szükségetek van-e arra a ruhára, és az hogyan került a polcokra? Kik és hol készítették, hány ezer kilométert utazott telepöfögve a légteret káros anyagokkal? Tudjátok-e, hogy azoknak a fast fashion daraboknak, amik nem fogynak el, javarészt az égetés lesz a sorsuk? Mára már azért igencsak sok írás, videófelvétel van az interneten, ami igyekszik leleplezni a fast fashion ágazat nagyon is létező és szörnyű árnyoldalát. És itt se értsetek félre, kérlek titeket: tudom, hogy nem engedheti meg magának mindenki a magyar, kézzel készült termékeket. Egyszerűen csak azon volna érdemes elgondolkozni minden vásárlás előtt, hogy valóban van-e szükségem arra a darabra? Nem tudom esetleg máshogy, akár használtan beszerezni? Pótolni egy már meglévő darabbal?

A sort lehetne folytatni a sok elektronikus kütyüvel, amikor kijön az újabb modell, és mindenki rohan a boltokba, hogy lecserélje azt a darabot, amit alig egy éve vásároltak és még amúgy semmi baja. Azok a képsorok pedig nekem egyenesen félelmetesek, amikor black friday alkalmával az emberek egymást taposva küzdenek azért, hogy egy termék az övék lehessen…

A másik oldalról a gyártók is szégyelljék magukat, hiszen egyre kevesebb tartós, akár évtizedekig tartó terméket állítanak elő, így is felgyorsítva a lecserélés folyamatát.

Sokat hallani mostanság a fenntartható fejlődésről – én kételkedem egyáltalán abban is, hogy a fejlődés lehet fenntartható. Egyszer láttam egy nagyon jó videót ebben a témában, talán egy tanító beszélt benne (sajnos nem találtam meg, hogy belinkelhessem), és ő azt a példát hozta egy erdő közepén állva, hogy ha felnézünk a fákra, a potenciál megvolna ezekben a már most több méteres óriásokban, hogy továbbra is nőjenek: de nem teszik. Az erdőben (is) mindennek megvan a maga rendeltetése, szintje és mérete, és ezt mindenki tiszteletben tartja. Nos, mi emberek, erre folyamatosan rácáfolunk, tiszteletet pedig nem mutatunk sem a társaink, sem a környezetünk iránt.

Azt gondolom, hogy mindenki egyenként felelős azért, ami éppen történik, azzal pedig áltathatjuk magunkat, hogy úgysem fog segíteni az, hogy ha én kevesebbet fogyasztok – ez nincs így. Ha egyre többen gondoljuk úgy, hogy az is számít, amit én teszek, akkor egyszer csak átfordul a mérleg nyelve. Ha egyre inkább úgy gondolok a pénzemre és arra, amit vásárolok, hogy az szavazat, akkor megváltozhat a nézőpontom: ha nem veszem meg az előre csomagolt salátát, és így tesz még rajtam kívül sok száz, ezer, tízezer ember, akkor egyszer nem lesz csomagolt saláta, mert a gyártó érteni fog az üzenetből. Az a kérdés, hogy mennyire szennyezett jelenleg a Föld, hogy már mi is műanyagot eszünk – ez nem csak saját magunk, de a gyerekeink, unokáink szempontjából is fontos. Mi az, amit rájuk, nekik hagyunk, milyen világra szüljük őket? Igyekszem azért nem apokaliptikusan látni a helyzetet (bár olykor nehéz…), sokkal inkább cselekvő lenni.

Álljon itt néhány tipp arról, hogy mit tehetünk kezdetnek (természetesen ezekre érdemes úgy gondolni, hogy apránként haladjunk, minden lépés fontos és becsülendő):

  • Listázd, hogy mire van szükséged a bevásárláskor, próbálj meg nem eltérni ettől.
  • Mielőtt vásárolnál bármit, ami nem létszükséglet (pl: új ruha, elektromos kütyü, sminktermék 😉 ), két dolgot gondolj végig: mennyit kellett dolgoznod azért, amennyibe az kerül, és szeretnéd-e azt a mennyiségű munkaórát tényleg arra a tárgyra áldozni? Ezen kívül segíthet az is, ha pár napig pihenteted a kérdést, és nem impulzusból vásárolsz: sokszor ez a néhány napnyi várakozás is ráébreszt arra, hogy igazából megvagy a nélkül a dolog nélkül.
  • Ha élelmiszert vásárolsz, próbálj meg minél kevesebb előre csomagolt terméket választani!
  • Keress egy jó hentest és nála vásárolj. Lehet, hogy picit drágább lesz, de hidd el, a minősége is sokkal jobb a húsnak! Itt nyitottak szoktak lenni arra, hogy saját edénybe tegyék, amit kérsz.
  • Ha nyitott vagy rá, próbáld csökkenteni a heti húsbevitelt, először apránként, egy-egy napot hagyj ki, és egyhamar rájössz, mennyire kreatívan lehet főzni csak zöldséggel is. Nem, a magyar konyha sem húsfüggő! (Bár, sokan tévesen ezt gondolják.)
  • Ha teheted, zöldséget, gyümölcsöt is piacon, zöldségesnél vásárolj; nekem ezzel is az a tapasztalatom, hogy ízben és tápanyagban is fényévnyi különbségek vannak! És nem, nem kell mindent nejlonba csomagolni, sőt! Gondold végig, mi az, ami kibírja csomagolás nélkül: a banán, ananász, avokádó és ehhez hasonlók héját úgyis eltávolítod, nem igénylik a zacskót.
  • A régi zacskóidat használd, amíg tönkre nem mennek! Ne vegyél el újabbakat, vidd magaddal ezeket a vásárláshoz, és ebbe tedd azokat a termékeket, amik igénylik a csomagolást.
  • Ha a zacskók elfogytak, érdemes lehet őket folyamatosan újrahasználható szütyőre cserélni, amibe bele tudod tenni a zöldséget, gyümölcsöt, de akár a pékárut is.
  • Próbálj meg magyar termékeket előnyben részesíteni. Nem csak amiatt, mert a brazil alma sokat utazott, de azért is, mert azt még éretlenül szedték le. Vajon milyen lesz az íze és a tápanyagtartalma?
  • Légy tudatos az összetevők terén is! Én erre akkor kezdtem igazán figyelni, amikor kiderült, hogy inzulinrezisztenciám van, azóta pedig nagyon sokszor meglepődöm, mi minden van egy-egy termékben…
  • Próbálj mindent a lehető legtovább használni – és ha tönkremegyek, megjavítani. Persze tudom, van, amit drágább javítani, mint újat venni (sajnos), de pl. egy zoknit megfoltozni, nem lehet drágább, mint vásárolni egy új párat.

Te mit tudsz tenni a saját életedben, amivel elősegítheted azt, hogy ne fogyassz túl és rosszul?

Halmi-Juhász Ágnes

 




Bálványaink

Egy hangulatos kávézóban csaptunk egy igazi csajos brunchot Ancsival. Közben jót beszélgettünk a boldogságról, elégedettségről, bálványokról… Berényi-Jerebák Anikó hathetes friss házas, aki, miután klinikai pszichológus szakon végzett, iskolapszichológusként dolgozik négy váci iskolában, de mellette megtalálhatjátok a zuglói magánpraxisában, vagy az Adna kávézóban, ahol önkéntes munkát végez.

Tovább a cikkhez

Kávé és csendesség

Ebben a hónapban a kávés ötletünk kicsit más jellegű, hiszen egy kávés csendességre szeretnénk hívni Téged.

Amire szükséged lesz:

  • Legalább egy szabad félóra
  • Egy csendes hely
  • Egy Biblia
  • Egy finom kávé

A csendesség menete:

Választottunk egy igeszakaszt. Arra kérünk, hogy többször olvasd el az igét, állj meg közben, elmélkedj. Bár ismert igerészről van szó, próbálj meg újat találni benne. Olvasd el többször, lassan. Keresd a számodra aktuális üzenetet! Hagyd, hogy a Szentlélek munkálkodjon! Próbálj meg minden mást kikapcsolni, a telefonodra érkező üzenetek, a teendők megvárnak. Gondolataidban koncentrálj az Igére, ne kalandozz el. Szentelj meg egy fél órát, ajándékozd Istennek. Hidd el, hogy egyszerűbbnek hangzik a feladat, mint amilyen valójában.

Áldott csendességet!


„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” Máté 6,19

Balázsfalvi-Ábrám Anna






Tedd le. Lépj közelebb!

Nem újkeletű jelenség, hogy az ember bálványokat kreál magának. Talán ezek segítségével szeretné elkerülni, hogy ne kelljen Isten tükrében szembesülnie saját esendőségével?

Nemcsak aránytalanul nagy jelentőséggel felruházott tárgyak, kapcsolatok vagy esetleg jobban kézzel fogható fogalmak (pl. FOMO-szindróma*) rabszolági lehetünk, hanem bizony mindannyian jónéhány, a személyes hitünk fejlődését nem elősegítő, ámde annál is inkább akadályozó gondolatláncolatok rabjai vagyunk.

Emberi lényünkből eredő, teljesen természetes és helyénvaló vágyaink (például a szeretettség igénye vagy az, hogy jogos elvárásaink lehessenek környezetünk felé), és a rájuk válaszoló, lelki szomjúságunkat enyhíteni képes értékek keresésének módja közötti egyensúly felborulása diszfunkcionális megoldási módok hajszolását eredményezi.

Mit is jelent ez? Azt, hogy lelkünk mélyén, egyedi élettörténetünk során begyűjtött tapasztalatok eredményeként olyan nem tudatos, automatikus gondolatok határozzák meg jellemünket és viselkedésünket a mindennapjainkban, amelyek szemünk elől rejtettek. Talán nem is olyan véletlen, hogy vakok vagyunk azokra a dolgokra, amelyek legyőzéséhez ki kellene lépnünk a komfortzónánkból.

A minket mélyen meghatározó attitűdjeink gyakran torzítottak, szélsőségesen szubjektívek, mégis igaznak, magától értetődőnek tűnnek, mi több, döntő szerepük van érzelmi állapotunk kialakításában.

Lássuk, mik azok az attitűdök, amelyek alapvetően egészséges emberi vágyakból fakadnak, ám ártalmasak lehetnek a kapcsolatainkra és lelk iéletünkre nézve, ha nem reális módon, igen rugalmatlanul, a száz százalékos beteljesedésüket várjuk!

Te melyiket véled felfedezni magadban? Milyen helyzetekben és hogyan akadályoz Téged?

  • Szeretettség igénye: mindenki által elfogadottnak szeretnénk tudni magunkat, és ha ez nem történik meg, elkezdjünk magunkat vádolni.
  • Külső elismerés igénye: azt várjuk el magunktól, hogy teljes mértékben megfeleljünk a környezetünknek. A negatív kritikát, még ha építő is, nagyon nehezen viseljük.
  • Teljesítményigény: önmagunktól és másoktól is igen nagy teljesítményt követelünk, majd szenvedünk, ha mi és mások sem tudnak ennek megfelelni.
  • Perfekcionizmus-igény: mindent minden részletében tökéletesen szeretnénk megoldani. Ha ez nem sikerül, elégedetlenek vagyunk önmagunkkal vagy éppen a környezetünket vádoljuk.
  • Jogos elvárások a környezettel szemben: környezetünktől ideális, de nem reális magatartást várunk el; ha nem kapjuk meg, szenvedünk.
  • Omnipotencia-igény: mindenért felelősnek érezzük magunkat, akkor is, ha nem vagyunk képesek a helyzetek megoldására.
  • Külső kontroll, külső meghatározottság attitűd: úgy érezzük, a helyzetek egyszerűen csak történnek velünk, nem tudjuk irányítani saját sorsunkat – a kontrolvesztettség élményét éljük át.

Ha a teremtett világ jelenségeit, életünk eseményeit, önmagunkat, a környezetünkben lévő szerető embereket és Isten életünkben való jelenlétét ilyen akadályozó gondolatok szűrőjén keresztül értelmezzük, sajnos Isten üzeneteit és áldásait fogadni képes vevőkészülékünk is takaréklángon ég. Még ha tudatosítjuk is ezeket a lelki stratégiáinkat, ezek kísértő gondolatokként újra és újra betörhetnek életünkbe érvénybe léptetve a jól megszokott, óemberi működésmódunkat.

El tudjuk képzelni, mindezek következményei milyen horderővel bírnak lelki életünk fejlődésében, társainkkal és Istennel való kapcsolatunk alakulásában. Hátrányos gondolkodásmódunk elidegenít Istentől – és önmagunktól is. Hogyan lendülhetünk át régi énünk korlátain?

Vetkőzzük le magunkról a visszahúzó, berögzült szokásokat, amelyek a stagnálás rabságában tartanak bennünket! Engedjük el! Hagyjuk menni! Van lehetőség, Isten képes rá. Ő már kinyújtotta a karját felénk.

A mi dolgunk, hogy merjünk szembenézni önmagunkkal. Kérjük Isten útmutatását és segítségét a szorongásaink és félelmeink legyőzéséhez, hogy elhagyva mindent, ami felesleges és hiábavaló, tenni tudjunk egy lépést a Megtartó felé!

Nézzünk a szívünk mélyére és fedezzük fel azt a kis hézagot, ahol be tud férkőzni Isten az életünkbe. Adjunk teret megszólalni a Szentlélek vezetésének. Imádkozzunk a változást előre mozdító erőért és engedjünk Isten formálásának, hogy újjászülethessen a rend a lelkünkben. 

* FOMO = Fear Of Missing Out, azaz az attól való félelem, hogy offline állapotban kimaradunk valami fontos dologból.

Zábó Virág
Vendégíró

PiheNő nyugalom

– Mit csinálsz?
– Rohanok!
– Na, és hova?
– A kérdés inkább az: hova nem!?

 Az előző hónapban feldobtam egy témát, a pihenést. Viszont hiányérzetem maradt, hogy a komoly oldala a témának meg tudott-e csillanni a sorok között. Mert sokszor ott bízzuk el magunkat, hogy az alap dolgokat alapnak, és könnyedén emiatt jól működőnek vesszük, és így nem igényeljük, hogy a mélyére nézzünk.

Tovább a cikkhez

Okos bálványok

Olyan egyszerű lenne, ha a bálványok ma is alakba lennének öntve. Bronzba, kőbe, fába vagy legalább látszó betonba. Könnyen lebuktathatóak volnának. Könnyebben elkerülhetőek lennének. De ma minden okos, cizellált és elvont.

A mai istenpótlóink sokszor észrevétlen hangsúlytévesztések. Belső megérzések és hiedelmek előnyben részesítése. Eszközök összekeverése célokkal. A szolgálat összekeverése a megfelelési kényszerrel, vagy a saját pozitív önképünk fenntartásával, vagy akár azzal, hogy folyamatosan hasznosnak érezzük magunkat. 

Amikor a gyerek “érdekében” programokra cipeljük őt kifáradásig, hisztisségig, utána pedig megsértődünk, mert nem becsülte eléggé a mi erőbefektetésünket az ő lenyűgözésére.  Igazából a saját „jó anya” képünk hajtott; a tudatos szlogen a mindent a gyerek érdekében, ami mögöttesen motivál az a jó anyaság hajtóereje, sőt inkább félelem a rossz anyaságtól, a végeredmény meg az hogy épp egyáltalán nem vagyunk vevők arra, amire a gyermeknek épp szüksége lenne. Klasszikus, szerintem egyszer-kétszer mindenki beleszalad ebbe. És hányszor esünk hasonló hibába Istennel kapcsolatban. „Nevében”, „érdekében”, „egyházáért” teszünk dolgokat, amiket nem feltétlenül nyitunk ki Neki: akarja-e egyáltalán és ha igen, hogyan.

Település, ahol nincs református gyülekezet, de mindkét másik felekezetből van erős (ifjúsággal, zenészekkel) közösség, mégis megtartjuk az iskolai hittanokat. Annak ellenére, hogy nem tudjuk integrálni őket a későbbiekben, tudva hogy mindkét másik közösségben esélyük lenne bekapcsolódni, ottragadni. Inkább hagyjuk őket a semmibe menni az általános iskola után. Mert milyen dolog lenne visszavonulni egy iskolából? Inkább ott tartunk egy hitoktatót az egy-két fős csoportokért, csak, hogy legyen. Mintha presztízskérdés lenne, hogy ott legyen a saját felekezet odaképzelt zászlaja.

Amikor a cégnél kínálkozik egy magasabb státusz. Ugyan már a jelenlegi is bőven sok teendőből és felelősségből áll, ezalatt is görnyedünk, de elfogadjuk „mert ez a dolgok rendje”. És közben megkeseredünk és tüneteket produkálunk. Mert nemet mondani egy kínálkozó lehetőségre olyan, mintha istenellenes bűntett lenne. Akkor is, ha ez épp egy kísértés.

Ha évente tartottunk a gyülekezetben eddig gyerektábort, de most senkinek nincs indíttatása, és még mintha a szél is ellene fújna, de azért is megtartjuk, mert hát hogy nézne ki? Visszalépés szagú lenne, ha lemondjuk. És talán se hangosan, se imában nem tesszük fel a kérdést, kell-e egyáltalán gyerektábor idén… Inkább lenyomjuk rutinból. Legyen meg.

Lelkész családok, vagy aktív gyülekezeti szolgálók, akik feláldozták magukat a válásig, a kiégésig a gyülekezeti elfoglaltságok oltárán. És a válás, a harag, a kudarc pedig végeredményként még jobban megosztja a gyülekezetet, mintha néha nemet mondtak volna a soron következő beáldozott estére, vagy a harmadik táborra.

Valójában azt hiszem, a mai bálványunk az, amikor Istennel nem vagyunk folyamatos párbeszédben, hanem a problémára adott választ ismertnek véljük. Egy személyes akaratot teszünk lélektelen világnézetté. Kapcsolatot automatizmussá. Amikor meg sem adjuk a lehetőségét annak, hogy valami más hangozzon el a párbeszédben, mint amit mi elképzeltünk, vagy gyerekkorunkban tanítottak nekünk. Amikor igazából monológot folytatunk dialóg helyett. Valamilyen szempontból mégiscsak kőbevésés és betonba öntés ez: nem engedjük ki Istent a neki öntött formából. Annak áldozunk, amit formáltunk belőle, amit megszilárdítottunk, ahova lecövekeltük a tűz- és felhőoszlopot. 

Bella Violetta
Vendégíró

Stresszkezelés

Szeretnék előre szólni, hogy ez a cikk nem lett rövid, ugyanis erről a témáról nem lehet nagyon röviden írni. Azaz igen, de akkor nem lenne benne tartalom és köszönet, ezért ragadjatok egy jó kis jegeskávét vagy hideg menta teát, mielőtt elmélyülnétek az olvasásban.

Rohanó világban élünk, nincs idő a lassításra, hiszen sok a munka és a túlóra, meg aztán a gyerekeket is menedzselni kell, a hétvégén pedig behozni mindazt a lemaradást, amit hétközben felhalmoztunk… Nem túl pihentető.

Tovább a cikkhez

Ahogyan az Isten ismer engem

Idén szeptembertől arra hívott el az ÚR, hogy tegyek tanítvánnyá másokat. (Mt 28,19) Legyek azoknak a gyerekeknek az Istenbe vetett hitre tanítója, akiket Ő már ismer és számon tart. Adta ehhez az Atya az Ő Szentlelkét, a Szentlélek pedig az Ő ajándékát. (Ef 4,11) Mert engem is ismert már az ÚR azelőtt, mielőtt elhívott és küldött volna erre a szolgálatra – s tudta: Lelke nélkül képtelen leszek megélni azt, ahogyan Ő ismer engem.

Először azt gondoltam, hogy valami vicc az, hogy az Atya pont engem szeretne tanítói szolgálatba helyezni. Az elmúlt évek alatt, lelkészi munkatársi tanulmányaim végzése közben, bennem határozottan körvonalazódni látszódott, hogy mi az, amire érzek késztetést, mi az, amire nem; mi az, amiben van tehetségem, mi az, ami nagyon nehezen indul be, s csak erős koncentráció, nagy szorgalom árán lesz sikeres (talán áldott is). A hitoktatás éppen az utóbbi kategóriába sorolódott a saját mércém, saját meglátásom szerint. Egyszerűen úgy ismertem meg magam az elmúlt pár év során, hogy azt gondoltam és hittem: engem biztos nem tanításra fog kiküldeni az ÚR.

Csak akkor kezdtem el nyitott lenni arra, ahogyan az Atya látja a hivatásommal összeforró személyemet, amikor azt kezdtem el észlelni: körülöttem minden olyan ajtó, út bezárul, amelyek a saját elképzeléseim és terveim voltak a szolgálatommal kapcsolatban. Már csak egyetlen út maradt hátra: távol az otthonomtól, egy teljesen új környezetben, teljesen új szolgálati területen elkezdeni egy teljesen új életet. Bevallom… küzdöttem Istennel, és magammal is legbelül, hogy hogyan is lyukadtam én ki idáig, én nem erre készültem, én nem így ismerem magamat, én nem vagyok alkalmas a tanításra.

Azért is volt számomra nehezebb az Isten szemével meglátni önmagamat, mert egyetemi tanulmányaim alatt olyan kurzusaim is voltak, mint önismeret, pszichológia. Ezeknek a tantárgyaknak a segítségével nagyszerűen fel tudtam magam térképezni. Ki vagyok én, miért lettem az, aki; miért viselkedek így, vagy úgy egyes szituációkban; milyen sérüléseket, milyen családi örökséget hordozok legbelül (stb.). Ezek a felismerések – bár hosszadalmasak és fájdalmasak voltak – segítettek abban, hogy megismerjem magamat más emberek állítása szerint. Az önismereti kurzusokon kívül még több olyan kurzuson vettem részt, amik egyre inkább megláttatták velem: gyülekezetben, a lelkész mellett tudom leginkább megtalálni azt a szolgálatot, ami lelkesedéssel tölt el, és kreativitást szabadít fel bennem. Ilyen önismereti utazás után, talán már egyikünk sem számított volna arra, hogy másképp is alakulhatnak a dolgok. Velem mégis ez történt. Az Atya nem az általam megismert énemet és hivatásomat keltette életre. Hanem ennél sokkal többet, és sokkal valóságosabbat! Örökkévalót.

Emlékszem, pont egy hittanórán, a 139. zsoltár tanítása közben világosodott meg előttem az, hogy a Teremtő sokkal jobban ismer engem, mint mások engem, vagy, mint én saját magamat. Egészen addig nagyra becsültem az önismeretet és pszichológiát (sőt, talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektettem rájuk), de akkor rájöttem: fontos, hogy megismerjem önmagamat, és jó az, hogy tudományosan is megérthetek önmagamból egy bizonyos szeletet, de a legjobban mégis csak a Teremtőm ismer. S az, ahogyan a Teremtő ismer engem, arra igazán érdemes alapozni, abban igazán érdemes bízni. Ezt az üzenetet helyezte az ÚR azon a hittanórán a szívemre a gyerekek számára, s nem csak az ő számukra üzente ezt, hanem számomra is. S most már számodra is.

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. … Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam… Alaktalan testemet már látták szemeid…” (Zsolt 139,13-16)

A 139. zsoltár alapján a Teremtő már akkor ismert, amikor én és te még csak az édesanyánk pocakjában voltunk. Már akkor látta, hogyan formálódnak a csontjaink, a szerveink, milyen neműek leszünk, amikor ezeket még semmilyen műszerrel nem lehetett megállapítani. Ilyen mélyen, ilyen részletesen ismer bennünket a Teremtő. Már önmagában ez a tény sokkhatásként tud érni engem! Arról nem is beszélve, hogy ugyanebben a zsoltárban azt is megtudhatjuk, hogy a Teremtő minden egyes napunkról tud már akkor, amikor mi még el sem érkeztünk odáig. Átlátja szándékainkat és gondolatainkat. Az 1Kir 8,39-ben egyébként még arról is olvashatunk, hogy ugyanez a Teremtő a szívünket – s az, ami megfogan benne – pontosan ennyire mélységesen ismeri.

A hangsúly tehát – arról, hogy én hogyan ismerem magamat – hamarosan áthelyeződött arra, hogy az Isten hogyan ismer engem, és én ebből mennyit tudok elkérni Tőle, meglátni belőle? Ugyanis ez lesz az az objektív igazság, amit semmilyen hordozott lelki teher, múltbéli esemény, aktuális körülmény, szubjektív emberi vélemény, tudomány nem tud elvenni, vagy megmásítani.

A 21. században a pszichológia mint önismereti tudomány feltörekvőben van. A pszichológia – véleményem szerint – önmagában nem romboló hatású. Ám mégis az az érzésem, mintha a családi múltjaink felszínre hozatala, az önmagunk analizálgatása, netán a sérüléseink nevén nevezése divattá vált volna. Mintha az előbbieket felfedezve ezzel együtt akarnánk élni – és nem pedig ezektől megszabadulva. Lehet hasznos egy önismereti képzés, pszichológushoz járás (hiszen a Bibliából nem feltétlen tudnánk minden öröklött személyiségzavart, önmagunkban hordozott sebet felismerni és nevén nevezni). Mégis azt kell, mondjam: az igazi önismeretet az Isten megismerésében, a Vele való kapcsolattartásban találhatjuk meg. Ez mindenképp túl fog mutatni az önmagunkban hordozott rossz dolgok egyszerű felismerésén. Az, Aki Isten, és amit Ő képes tenni Jézus által a Szentlélekkel bennünk, felszabadít a felismert pusztító múltból, a bennünk kialakult hazugságoktól, kapcsolatainkból fakadó fájdalomtól, önképzavar alól, és új önismeretet ad.

A János 16,13-ban Jézus szavát olvassuk, hogy amikor a Lélek eljön az életünkbe, akkor elvezet minket a teljes igazságra. Meglehet, hogy ez az igeszakasz abszolút nem az önismeretről szól, engem imádságban mégis tovább lendített. Megértettem: ha jobban szeretném megismerni magamat úgy, ahogyan az Isten ismer engem az Igéje által, akkor abból kell kiindulnom, hogy engem a testté lett Ige, Jézus váltott meg arra az újemberre, arra az új életre, és új családi örökségre, ami csakis egyedül Benne, a Szentlélek által érhető el, az Atyától – kegyelemből.

„Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!”(Róm 6,11)

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17)

„Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem [gyermek], ha pedig [gyermek] akkor Isten akaratából örökös is.”(Gal 4,7)

Minél inkább megismerem Isten Fiát, Jézust, s hagyom, hogy Ő nagyobb legyen bennem (Jn 3,30), annál közelebb jutok a megváltott énemhez, ami egy olyan objektív igazság lesz az életemben, amit nem ingathat meg az, hogy mi a múltam, ki voltam én, mire vagyok önmagam szerint képes, vagy hogyan analizál a pszichológia, mit gondolnak rólam mások, vagy éppen én magamról. Ugyanígy a megváltott énemet az sem kérdőjelezi meg, ha mélységeket, vagy éppen magaslatokat járok meg a saját életutamon. Hát nem elképesztő?

Nem az a cél önmagunk megismerésében, hogy mi hogyan ismerjük meg magunkat (vagy, hogy az énünk hogyan tud kiteljesedni önmagunk szerint). Hanem az a cél, hogy úgy ismerjük meg önmagunkat, ahogyan az Isten lát, ahogyan Ő ismer minket. Ez a legszilárdabb, legbiztosabb, legjobb útja az önismeretnek.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor 13,12b)

Ha az Ige szerint jelenleg még tükör által homályosan is látok, és töredékes is az ismeretem, mégis mélyen hiszek abban, hogy még ez a homályos látás és töredékes ismeret is többet tud nyújtani annál, mintha leragadnék önmagamnál, vagy a világ által kínált önismereti módszereknél. Nem gondolom, hogy baj lenne, ha nem tudok mindent Istenről, vagy önmagamról, mert megnyugtat az a tudat, hogy maga a Teremtő Isten a lábam kisujjától a fejem hajszáláig teljes mértékben ismer engem. És én ebben az Istenben hiszek, Benne bízok, Aki megváltott magának azzal, hogy már akkor mellettem döntött, amikor még bűnösségemmel együtt ismert. (Róm 5,8) Ugyanez a Megváltó Isten, Jézusban hajlandó bűnösségem ismerete nélkül rám tekinteni, lányának szólítani, s Lelkével ismeretre vezetni éppen akkor, éppen annyira, amennyire éppen szükséges. S ez nekem elegendő.