A család képe jelenik meg: csecsemők, gyerekek, betegek, idősek, ránk utaltak. Mindenképpen kapcsolat alapú és közösséghez kötött. A mozgókép sokadik jelenetében egyszer csak színre lép a kiégés, és aztán ennek a folyamata, kezelése, hogy azt követően körkörösen ismétlődhessen minden újra. Pedig a gondoskodás a természetünkbe lett kódolva. Kell legyen valami, ami lehetővé teszi azt, hogy hosszú távon fennmaradhasson ez az állapot. Egyensúlyban lenni a saját és mások szükségleteinek észrevételével. Mint minden törvényszerűségben, ebben is kapunk vezetést. A nekünk adott törvényekről legelőször nem feltétlen a könnyedség és felszabadultság jut az eszünkbe. Pedig ez is egy eszköze lehet a Gondviselő szeretetének arra, hogy az Ő gondoskodása öngondoskodássá váljon.
„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról.” (2Móz 20,8)
A nyugalom napjára vonatkozó parancs megmagyaráz minden más parancsot. Ez a parancs ugyanis azzal, hogy megköveteli: az ember szüntesse be a saját munkáját, megmutatja, hogy a parancsot adó Isten, aki az embert képessé teszi a munkálkodásra, és meg is bízza ezzel, az, aki Jézus Krisztusban kegyelmes az emberhez. Isten mindenből, amit az ember önmaga véghez tud vinni, visszavezeti őt arra, amit Isten akar tenni érte. Az ünnepnap a maga különlegességében annak a jele, ami minden napnak az értelme. A szabadság, a gondtalanság és a programok hiánya, amelyek e nap különleges jellegét adják, ki kell hogy sugározzanak a munkanapokra is, amikor ezek nem tudnak így érvényesülni – és ugyanígy az öröm és az emberek felé irányuló nyitottság is, amely nélkül ez a nap tulajdonképpen elképzelhetetlen. Ahol a munkanap csak munkanap, csak a rabság napja, csak az aggodalom napja, csak a programok napja, csak a keserű komolyság napja, csak önmagunk megsegítésének és önigazolásunknak napja, ott vajon milyen vasárnap előzte meg ezt a munkanapot, és hogyan lehet a munkanap is rendes munkanap? Aki vasárnap hisz, az megteheti ezt a munkanapokon is. Az dolgozni fog a hét során, alaposan és szorgalmasan, de sem nem úgy, mint munkájának ura, sem nem úgy, mint annak rabszolgája. A hét során hol ez, hol az a cél fog ott lebegni a szeme előtt, mégsem lesz a Mammon rabjává. Miközben napról napra küzd, békessége lesz, és az meg is marad, és imádkozni fog akkor is, amikor nap mint nap munkálkodik. Egyszerre tartja magát egészen kézben, és adja ki magát egészen a kezéből. A munkanapokon sem fog félni soha. Miért nem? >>Nem a magunkéi vagyunk, hanem az Úréi.<< Ezt pedig az ünnepnapokon kell begyakorolni.
Karl Barth: Szemvillanások
A nyugalom napja
Mintha kitágult volna a gondoskodás megéléséről alkotott kép, maradt kapcsolat alapú, közösségben megélt, de mégis más. Kapcsolat Istennel, kapcsolat magammal, a Vele való közösségben megpihenés. Gondoskodás a nyugodt körülményekről, hogy kapcsolódjunk, hogy a jelenlétben legyünk. Hogy jelen legyünk: elérhetőek, odaszántak, elkötelezettek, figyelmesek… Ez azt is jelenti, hogy nem mással vagyunk, nem máshol vagyunk, a szívünket, agyunkat nem tölti be „a világ zaja”, a saját fecsegésünk. Odaszánás, ami lemondásokkal jár, nehézséget jelenthet elengedni azt a sok mindent, ami körülvesz minket. Annyi mindent akarunk elvégezni, annyi a feladat vagy a tervünk, amit szeretnénk véghez vinni, megélni. Csábítóan hat, ha minél több hasznos dolgot fel tudunk este sorolni magunkban, hogy megnyugodjunk hatékonyságunkban és ezáltal értelmet szerezzünk a saját létezésünknek. Bálványunk a hatékony, általunk értelmesnek tartott, másoknak is bizonyíthatóan fontos élet… Ez a legtöbb, amit nekem akar szánni az Örökkévaló, Tökéletes Szeretet? A kapcsolat, a Vele való szeretetközösség megélése nem a sokban, vagy a még többen, hanem az Egyben van.
