Ez a hónapunk témája, lehet, hogy emiatt most azt várnátok tőlem, hogy valami nagyon motiváló, rendkívül bátorító dologról írjak. Remélem, hogy így is lesz – de nézzétek el nekem azt is, ha talán kicsit másképp. A gyakorlatban az az igazság, hogy nem mindig tudunk jól lenni, sőt… Van, amikor kifejezetten fájdalmasan sajog és szenved a lelkünk vagy a testünk. Magunkhoz ölelhetjük ezt a kínt vagy eltolhatjuk. Odáig sokan eljutunk, hogy nem akarjuk, hogy rossz legyen… Pedig számomra jól lenni azt is jelenti, hogy elfogadó vagyok azzal az állapottal is, amikor nem vagyok jól. Lehet, hogy kicsit paradoxnak tűnik, de végülis ki határozza meg, mit jelent jól lenni? A média boldogság mítosza? A társadalom? Az önsegítő könyvek? Esetleg mi magunk kissé irreálisan, egy ideális állapotot leírva, amit talán csak a filmekben érhetnek el a főhősök? Ahogy egyre mélyebben belegondolok keresztény életünk természetében sok dolog ellentmondásosnak tűnhet elsőre, és mégis lehet harmónikus.
A nehézségekből fakadó lelkiállapotok érzékenyebbé tesznek minket a meghallásra és a megértésre, a kapcsolódásra és az elfogadásra. Segíti az empátiánkat, hogy amikor mások nehéz helyzetben vannak, azt mélyebben át tudjuk élni. Nyugalom, nem az a célom, hogy a nehéz lelkiállapotnak az összes előnyét felsoroljam, és átkeretezve pozitív színben tüntessem fel. Ugyanakkor személyesen tapasztalom az életemben azt, hogy Isten mennyire tudja használni ezeket az időszakokat a vele való kapcsolatunk mélyítésére. Főleg akkor, ha teret engedtek Neki, amihez bizalom és bátorság szükséges! Mertek?
Úgy gondolom, hogy mindannyiunkkal előfordult már, hogy amikor Isten elé kerültünk, csak a mély szomorúság áradt belőlünk. Velem is megtörtént már többször is, hogy nehezebb időszakon mentem át. Bevált módszerem az, hogy amikor már nem tudok mit kezdeni a magamban felgyűlt feszültséggel, akkor elmegyek futni. Ilyenkor általában valami jó zenét hallgatok, amiből töltekezni tudok. Nekem ez az egyik találkozási helyem Istennel. Amikor feldúlt lélekkel futócipőt húzok és a széllel szemben öntöm ki neki szívemet, szinte érzem nyugodt tekintetét magamon, és olyan, mintha megkérdezné, hogy ki bánt, ki kárhoztat? A Sátán vádol? Hidd el, őt már legyőztem! A barátaid, családod? Náluk is hatalmasabb vagyok és fontosabb, és az én szeretetem teljesebb az övékénél! Talán te – magadat? Hát még mindig nem hiszel nekem? Miért bántod az én szeretett teremtésemet? Drágának tartalak és becsesnek, mert szeretlek. Ujjongva örülök Neked és SENKI KI NEM SZAKÍTHAT A KEZEMBŐL! Az enyém vagy! A szíveddel is hallod, amit mondok? Vagy csak az elmédig hatol el? Gyere borulj ide, csak omolj a karomba, és engedd át nekem a szenvedésedet, mert én el tudom hordozni. Azt is, ami neked talán sok. Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. A szélben éreztem, mintha neki tudna támaszkodni testem Valami Nagyobbnak, leengedtem a kezem, megadom magam. A futástól lüktető kezem úgy hatott, mintha valaki szorítaná, nem sokkal később az ölelés ténylegesen is megérkezett testvéri ölelés formájában. És én engedtem. Engedtem, hogy lássa, érezze, és engedtem, hogy így is szeressen.
Mindannyian hordozzuk a terheket, de nem kell egyedül cipelnünk. Egymás terhét hordozzátok, így töltitek be Krisztus törvényét. Engedj be másokat oda, ahol fáj – azért, hogy Isten gyógyítása általuk is megmutatkozhasson. Nem kell mindent egyedül megoldanod, azért vagyunk egymásnak, hogy együtt erősebbek legyünk. Jobban van dolga kettőnek, mint az egynek. Mert ha elesik az egyik, társa felemeli.
Tehát jól lenni nem egyenlő a boldogság állapotával. Sokkal inkább csak annyit tesz, elfogadni azt, hogy akkor is szeretve vagyok, amikor éppen nem úgy érzem, és a kút mélyebbnek tűnik, mint amilyen hosszú a kötelünk. Emiatt attól tartunk, hogy kiszáradunk, mire felérne a szomjunkat oltó víz, de „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” Meríts az Írásból, meríts a másikból, és engedd kiáramlani az élő vizet.
