Ahogyan az Isten ismer engem

Idén szeptembertől arra hívott el az ÚR, hogy tegyek tanítvánnyá másokat. (Mt 28,19) Legyek azoknak a gyerekeknek az Istenbe vetett hitre tanítója, akiket Ő már ismer és számon tart. Adta ehhez az Atya az Ő Szentlelkét, a Szentlélek pedig az Ő ajándékát. (Ef 4,11) Mert engem is ismert már az ÚR azelőtt, mielőtt elhívott és küldött volna erre a szolgálatra – s tudta: Lelke nélkül képtelen leszek megélni azt, ahogyan Ő ismer engem.

Először azt gondoltam, hogy valami vicc az, hogy az Atya pont engem szeretne tanítói szolgálatba helyezni. Az elmúlt évek alatt, lelkészi munkatársi tanulmányaim végzése közben, bennem határozottan körvonalazódni látszódott, hogy mi az, amire érzek késztetést, mi az, amire nem; mi az, amiben van tehetségem, mi az, ami nagyon nehezen indul be, s csak erős koncentráció, nagy szorgalom árán lesz sikeres (talán áldott is). A hitoktatás éppen az utóbbi kategóriába sorolódott a saját mércém, saját meglátásom szerint. Egyszerűen úgy ismertem meg magam az elmúlt pár év során, hogy azt gondoltam és hittem: engem biztos nem tanításra fog kiküldeni az ÚR.

Csak akkor kezdtem el nyitott lenni arra, ahogyan az Atya látja a hivatásommal összeforró személyemet, amikor azt kezdtem el észlelni: körülöttem minden olyan ajtó, út bezárul, amelyek a saját elképzeléseim és terveim voltak a szolgálatommal kapcsolatban. Már csak egyetlen út maradt hátra: távol az otthonomtól, egy teljesen új környezetben, teljesen új szolgálati területen elkezdeni egy teljesen új életet. Bevallom… küzdöttem Istennel, és magammal is legbelül, hogy hogyan is lyukadtam én ki idáig, én nem erre készültem, én nem így ismerem magamat, én nem vagyok alkalmas a tanításra.

Azért is volt számomra nehezebb az Isten szemével meglátni önmagamat, mert egyetemi tanulmányaim alatt olyan kurzusaim is voltak, mint önismeret, pszichológia. Ezeknek a tantárgyaknak a segítségével nagyszerűen fel tudtam magam térképezni. Ki vagyok én, miért lettem az, aki; miért viselkedek így, vagy úgy egyes szituációkban; milyen sérüléseket, milyen családi örökséget hordozok legbelül (stb.). Ezek a felismerések – bár hosszadalmasak és fájdalmasak voltak – segítettek abban, hogy megismerjem magamat más emberek állítása szerint. Az önismereti kurzusokon kívül még több olyan kurzuson vettem részt, amik egyre inkább megláttatták velem: gyülekezetben, a lelkész mellett tudom leginkább megtalálni azt a szolgálatot, ami lelkesedéssel tölt el, és kreativitást szabadít fel bennem. Ilyen önismereti utazás után, talán már egyikünk sem számított volna arra, hogy másképp is alakulhatnak a dolgok. Velem mégis ez történt. Az Atya nem az általam megismert énemet és hivatásomat keltette életre. Hanem ennél sokkal többet, és sokkal valóságosabbat! Örökkévalót.

Emlékszem, pont egy hittanórán, a 139. zsoltár tanítása közben világosodott meg előttem az, hogy a Teremtő sokkal jobban ismer engem, mint mások engem, vagy, mint én saját magamat. Egészen addig nagyra becsültem az önismeretet és pszichológiát (sőt, talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektettem rájuk), de akkor rájöttem: fontos, hogy megismerjem önmagamat, és jó az, hogy tudományosan is megérthetek önmagamból egy bizonyos szeletet, de a legjobban mégis csak a Teremtőm ismer. S az, ahogyan a Teremtő ismer engem, arra igazán érdemes alapozni, abban igazán érdemes bízni. Ezt az üzenetet helyezte az ÚR azon a hittanórán a szívemre a gyerekek számára, s nem csak az ő számukra üzente ezt, hanem számomra is. S most már számodra is.

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. … Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam… Alaktalan testemet már látták szemeid…” (Zsolt 139,13-16)

A 139. zsoltár alapján a Teremtő már akkor ismert, amikor én és te még csak az édesanyánk pocakjában voltunk. Már akkor látta, hogyan formálódnak a csontjaink, a szerveink, milyen neműek leszünk, amikor ezeket még semmilyen műszerrel nem lehetett megállapítani. Ilyen mélyen, ilyen részletesen ismer bennünket a Teremtő. Már önmagában ez a tény sokkhatásként tud érni engem! Arról nem is beszélve, hogy ugyanebben a zsoltárban azt is megtudhatjuk, hogy a Teremtő minden egyes napunkról tud már akkor, amikor mi még el sem érkeztünk odáig. Átlátja szándékainkat és gondolatainkat. Az 1Kir 8,39-ben egyébként még arról is olvashatunk, hogy ugyanez a Teremtő a szívünket – s az, ami megfogan benne – pontosan ennyire mélységesen ismeri.

A hangsúly tehát – arról, hogy én hogyan ismerem magamat – hamarosan áthelyeződött arra, hogy az Isten hogyan ismer engem, és én ebből mennyit tudok elkérni Tőle, meglátni belőle? Ugyanis ez lesz az az objektív igazság, amit semmilyen hordozott lelki teher, múltbéli esemény, aktuális körülmény, szubjektív emberi vélemény, tudomány nem tud elvenni, vagy megmásítani.

A 21. században a pszichológia mint önismereti tudomány feltörekvőben van. A pszichológia – véleményem szerint – önmagában nem romboló hatású. Ám mégis az az érzésem, mintha a családi múltjaink felszínre hozatala, az önmagunk analizálgatása, netán a sérüléseink nevén nevezése divattá vált volna. Mintha az előbbieket felfedezve ezzel együtt akarnánk élni – és nem pedig ezektől megszabadulva. Lehet hasznos egy önismereti képzés, pszichológushoz járás (hiszen a Bibliából nem feltétlen tudnánk minden öröklött személyiségzavart, önmagunkban hordozott sebet felismerni és nevén nevezni). Mégis azt kell, mondjam: az igazi önismeretet az Isten megismerésében, a Vele való kapcsolattartásban találhatjuk meg. Ez mindenképp túl fog mutatni az önmagunkban hordozott rossz dolgok egyszerű felismerésén. Az, Aki Isten, és amit Ő képes tenni Jézus által a Szentlélekkel bennünk, felszabadít a felismert pusztító múltból, a bennünk kialakult hazugságoktól, kapcsolatainkból fakadó fájdalomtól, önképzavar alól, és új önismeretet ad.

A János 16,13-ban Jézus szavát olvassuk, hogy amikor a Lélek eljön az életünkbe, akkor elvezet minket a teljes igazságra. Meglehet, hogy ez az igeszakasz abszolút nem az önismeretről szól, engem imádságban mégis tovább lendített. Megértettem: ha jobban szeretném megismerni magamat úgy, ahogyan az Isten ismer engem az Igéje által, akkor abból kell kiindulnom, hogy engem a testté lett Ige, Jézus váltott meg arra az újemberre, arra az új életre, és új családi örökségre, ami csakis egyedül Benne, a Szentlélek által érhető el, az Atyától – kegyelemből.

„Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!”(Róm 6,11)

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17)

„Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem [gyermek], ha pedig [gyermek] akkor Isten akaratából örökös is.”(Gal 4,7)

Minél inkább megismerem Isten Fiát, Jézust, s hagyom, hogy Ő nagyobb legyen bennem (Jn 3,30), annál közelebb jutok a megváltott énemhez, ami egy olyan objektív igazság lesz az életemben, amit nem ingathat meg az, hogy mi a múltam, ki voltam én, mire vagyok önmagam szerint képes, vagy hogyan analizál a pszichológia, mit gondolnak rólam mások, vagy éppen én magamról. Ugyanígy a megváltott énemet az sem kérdőjelezi meg, ha mélységeket, vagy éppen magaslatokat járok meg a saját életutamon. Hát nem elképesztő?

Nem az a cél önmagunk megismerésében, hogy mi hogyan ismerjük meg magunkat (vagy, hogy az énünk hogyan tud kiteljesedni önmagunk szerint). Hanem az a cél, hogy úgy ismerjük meg önmagunkat, ahogyan az Isten lát, ahogyan Ő ismer minket. Ez a legszilárdabb, legbiztosabb, legjobb útja az önismeretnek.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor 13,12b)

Ha az Ige szerint jelenleg még tükör által homályosan is látok, és töredékes is az ismeretem, mégis mélyen hiszek abban, hogy még ez a homályos látás és töredékes ismeret is többet tud nyújtani annál, mintha leragadnék önmagamnál, vagy a világ által kínált önismereti módszereknél. Nem gondolom, hogy baj lenne, ha nem tudok mindent Istenről, vagy önmagamról, mert megnyugtat az a tudat, hogy maga a Teremtő Isten a lábam kisujjától a fejem hajszáláig teljes mértékben ismer engem. És én ebben az Istenben hiszek, Benne bízok, Aki megváltott magának azzal, hogy már akkor mellettem döntött, amikor még bűnösségemmel együtt ismert. (Róm 5,8) Ugyanez a Megváltó Isten, Jézusban hajlandó bűnösségem ismerete nélkül rám tekinteni, lányának szólítani, s Lelkével ismeretre vezetni éppen akkor, éppen annyira, amennyire éppen szükséges. S ez nekem elegendő. 

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .