Önbizalom

Képzeljük el, hogy a lelkünk egy papírlap, amelyen gyűlnek a gondolatok, az érzelmek az életünk eseményeiről. A történetünk íródik rajta, és olyan csodálatos papír ez, amelyen rengeteg minden fér el egyszerre. A papírlapunk lehet sima fehér, vagy rózsaszín kockás is… a lényeg, hogy csak a miénk. Amikor valami rossz történik velünk, a papírunk elázik, kilyukad, gyűrött lesz… amikor valami jó történik, ezek a sérülések kisimulnak, és gyöngybetűk, gyönyörű rajzok, illusztrációk jelennek meg rajta. Bár csodálatos ez a papír, hiszen képes megújulni, azért ahogy telik az idő, megmaradnak rajta a nyomok… ahogy a szépség, úgy a sérülések is… Ilyen a lelkünk.

A lelkünk papírlapja, amelyre mi magunk is képesek vagyunk szemet gyönyörködtetőt alkotni, és amelyet képesek vagyunk csúnyán összegyűrni is… pedig ennek nem így kellene lennie. Nem kell így lennie!

Az egyik vesszőparipám, hogy az önbizalom tanulható, hogy elérhető, és célom, hogy minél többekhez eljusson az a gondolat, hogy bízni önmagunkban nem lehetetlen feladat, és mindenki képes rá! Igyekszem mindezt a saját tükrömön keresztül minél többeknek megmutatni, és igazi sikerként élem meg, amikor meg is történik.

Alapvetően olyan embernek tartom magam, akinek van önbizalma, s aki az ezzel kapcsolatos harcainak egy részét már megvívta. Nincs problémám azzal, ha új társaságba csöppenek, bátran mosolygok akár 5-10 kamerába is egyszerre. Sokat dolgoztam magamon, sokat formáltam, soká tartott, mire eljutottam oda, ahol most vagyok. Az utóbbi időben azonban mégis azt érzem, éppen az újra-formálódás időszaka köszöntött rám, és bizony ez az út nem jár fájdalom nélkül, sőt… szinte megkérdőjelezi mindazt, amit fentebb leírtam. Gyűrögetem a saját papírlapom, s kisimulni csak kis időre hagyom mostanában.

Nagyon hosszasan tudnék arról írni, hogy én hogyan jutottam el onnan, hogy volt olyan osztálytársam, aki fél évig még csak azt sem tudta, hogy két Réka van az osztályban (a másik a padtársa volt), odáig, hogy előfordult velem az is, hogy óriásplakátról néztem le saját magamra, vagy éppen TV reklámban voltam én a NŐ. Azonban azt érzem, hogy most nem ezzel van dolgom… nem a külsőségekben rejlő önbizalommal kell most foglalkoznom.

Az önbizalomnak, azt hiszem, három rétege van, s néha egyszerre, máskor pedig egymás után kell őket hámozgatnunk, mint egy hagyma rétegeit. S csak úgy, mint a hagyma, néha ez is könnyeket csal a szemünkbe.

A külső héja az, ahogyan a testünkkel kapcsolatban gondolkodunk, a következő talán a másoknak való megfelelés kérdése… s végül a legnehezebb, önmagunknak belül megfelelni.

Sejtem, hogy a legtöbben az általam első két rétegnek nevezettekről várhatnak most pár igaz sort, de az a helyzet, hogy bár számos gondolatom van ezzel kapcsolatban, úgy érzem, nem erről kell írnom.

Mivel mindennek az alapja a legbelsőbb réteg, sokkal inkább érdemes lehet innen kezdeni, de erre én mintha csak mostanában ébrednék rá…

Bevallom, könnyebb út volna az első kettőről mesélni, mert azt már rengetegszer megtettem. Könnyen mesélek arról, amin már túl vagyok, s néha talán lehetek hiteles példa is. Csakhogy annak ellenére, hogy az életem sok-sok területén tényleg magabiztos vagyok, az utóbbi időben sokkal inkább vagyok “csodálatos” ellenpélda.

Eddig aszerint éltem az életem, hogy “Önmagamnak kell megfelelnem, nem másoknak”. Mára már megtanultam (többnyire) nem foglalkozni azzal, hogy mi mások véleménye rólam. A kórosabb megfelelési kényszereimet a külső elvárások felé sikerült levetnem magamról, bár ide is elfér egy kis zárójeles többnyire.

Hogy miért nevezem magam akkor most mégis “ellenpéldának”? Az utóbbi időben rengeteg harcot vívtam és vívok azzal, hogy önmagamnak igazán megfeleljek. S talán éppen ezért került elém a feladat, hogy erről írjak most.

Rá kellett jönnöm, hogy az alapelveim, amelyekre eddig stabilan támaszkodtam, és amelyek elhoztak idáig, sajnos nem elég helytállóak, korántsem mutatnak olyan teljes képet, mint én azt hittem. Az ilyen felismerés pedig mindig nehéz, s talán éppen ezért nem véletlen, hogy sokat fáj mostanában a lelkem: mert azt érzem, nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég jó önmagam számára, s nem teljesítek az életemnek egyetlen területén sem úgy, ahogyan szeretnék. Kudarcot halmozok kudarcra önmagamnak, és úgy érzem, van, ahol végleg elbuktam, és van, amin nem vagyok képes már javítani. Mindeközben pedig látom és érzékelem, hogy azok számára, akik körülvesznek, azok számára, akiknek fontos a véleménye, elegendő vagyok és úgy szeretnek, ahogy vagyok. Akkor mégis miért van bennem ez az örökös harc önmagammal? Miért érzem a folyamatos nyomást, s miért van állandó zaj a fejemben, cikázva az egyik nem elégtől a másikig? De legfőképpen: mit tehetek ezek ellen?

Rengeteget foglalkoztam az utóbbi napokban mindezzel, s végül két választ találtam, illetve találtak meg azok engem.

Az egyik, hogy a fentebbi elvet, miszerint csak önmagamnak kell megfelelni, módosítanom kell. Nem megfelelnem kell magamnak.

“Szeretnem kell önmagamat a hibáimmal együtt, ugyanúgy, ahogyan másokat én szeretek az ő hibáikkal”.

Mindez nagyon nehéz feladat, mert nem tudjuk egyik pillanatról a másikra azt mondani, hogy elfogadom a saját hibáimat, pont úgy, mint azokét, akiket szeretek. Mert önmagunkat kicsit mindig másképpen látjuk, s mert a hibáink újra és újra megakadályoznak valamiben, amit szeretnénk. S főleg azért nem könnyű, mert mindenhonnan az ömlik ránk, hogy jobbá kell válnunk, és ami még rosszabb, hogy le kell győznünk önmagunkat. Nagyon nehéz különbséget tenni a között, amin tudunk változtatni és a között, ami nem is igazán hiba, csupán nem jó szemmel nézünk rá. Önmagunkat pedig nem legyőzni kell, mert ahol valaki győz, ott vesztes is lesz. S valahol igaz ez az önmagunk felett aratott győzelemre is. Önmagunkat támogatni kell, s előre vinni, békével.

Biztosan tudom, hogy nem vagyok képes egyik pillanatról a másikra gyötrődő önmagamból csak azért kibújni, mert az imént leírtakat mantrázom magamnak, bár tudom, hogy igazak, és hiszem, hogy előbb-utóbb képes leszek szeretni magam a hibáimmal együtt, ugyanúgy, ahogy a testi adottságaimmal is kibékültem.

Azonban a másik válasz elég erőt ad arra, hogy amíg ez nem következik be, addig is, és azután is legyen mibe kapaszkodnom, kevesebb fájdalommal a lelkemben. Istentiszteleten érkezett hozzám, mint mindig, most is nagyon aktuálisan a gondolat: Isten kezében csiszolatlan gyémántok vagyunk, s ő munkálkodik rajtunk. A csiszolódás pedig fájdalmas, hiszen lemorzsolódással jár, de valóban ragyogóbbak leszünk tőle. Ráébredtem tehát, ott a padban ülve, hogy talán azért teszek fel annyi kérdést önmagam számára, s azért keresem a választ annyi kérdésre, mert éppen formálódok Isten kezében. Csiszolódok, hogy közelebb kerüljek önmagam igaz szeretetéhez, mert ha önmagamat szeretni tudom, jobban tudok adni a világnak is. Ahelyett, hogy gyötrődöm rajtuk, sokkal inkább oda kellene adnom a kérdéseim Istennek.

Nekem pedig azon túl, hogy igyekszem önmagamban bízva menni előre, s elhinni, hogy elég jó vagyok magamnak is, és türelemre intem önmagam, nem szabad elfelejtenem valami sokkal fontosabbat ennél: Bízni Istenben, mert nála jó kezekben van a papírlapom.

Vásárhelyi Réka
www.habfurdo.com

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..