Harc önmagammal a szívből jövő hitért

Honnan jön a te erőd? Mitől válik valósággá mindaz, amiben eddig csak fejben hittél, de szívben nem?! Az én történetem két évvel ezelőttre nyúlik vissza, a nulla sportolástól a félmaraton teljesítéséig, az egyhangú étkezéstől az egészséges sütikig, az önértékelési problémáktól a magabiztosságig.

2017 őszét írunk. Nálam valahogy szeptember elején mindig új lendületet vesznek az elhatározások, amelyek közül az életmódváltás – több testmozgással és normális étkezéssel – az élen járt. Ez az év a tetőfok, szenvedek magamtól és már a környezetemet is lehúzom a negatív gondolkodásommal, hozzáállásommal. Önbizalmam nulla, önértékelésem mínuszban, nem találom magam szépnek, nem találok olyan ruhát, amelyben csinosnak érezném magam, tulajdonképpen nem is használnám magamra a “nő” kifejezést. Strandon, vízpart közelében kb. 6-8 éve nem jártam, szégyelltem magam és a testem. A szüleim hű keresztényekhez méltóan az én negatív énképem ellenére mindig bátorítottak és biztattak, újra és újra elismételték, hogy Isten nem csak hogy szeret engem, hanem egy csodálatos teremtménye vagyok. Ez a tudat megvolt az elmémben – és azt sem állíthatom, hogy nem hittem benne, egyszerűen nem úgy látom magam, ahogyan mások beszélnek rólam. Nem azt látom a tükörben, aki lenni szeretnék, vagy ahogyan szeretnék kinézni. Én is beleestem azokba a hibákba, amelyekbe nagyon sok fiatal: próbáltam felvenni egy stílust, hasonlítani valakire (nem sztárokra gondolok itt, mert azok engem hidegen hagynak, lehet, hogy csak az utcáról, munkahelyről, baráti körből vagy éppen a gyüliből valakire). Mindezt ahelyett, hogy megkerestem volna, ÉN ki vagyok valójában, milyen kincseket rejt az életem, és kihoztam volna magamból a maximumot. Eljött tehát a forduló- és egyben kiindulópont, ahonnan már nincs visszaút – legalábbis ha valamibe belekezdek, azt nem szeretem feladni, félbehagyni. Ez az én történetem.

Tóth Szilvia

Korábban már voltak próbálkozásaim, de egyedül sosem tudtam hosszú távon kitartani, így egy személyi edző segítségét kérem. Csak a cél lebeg a szemem előtt: lefogyjak, jól nézzek ki, jól érezzem magam a bőrömben, egészséges legyek, és „visszanyerjem” önmagam, a mindig mosolygó, jókedvű Szilvit. Heti háromszor járok az edzőhöz, lesz egy szuper edzőtársam, és bár kínszenvedés mindes egyes alkalom, mégis csinálom, mert ott a célom. Kapok egy személyre szabott diétát, ami 85%-ban olyan ételeket tartalmaz, amelyeket eddig nem szerettem/ ettem/ kóstoltam. A legnagyobb változás az, hogy eddig nem ettem húst, ezután pedig szinte csak azt fog kelleni fogyasztani. Egyoldalúan táplálkozom, tisztában is vagyok ezzel, mert ez az én döntésem. Ez eddig rányomta a bélyeget a mindennapjaimra is, nem szeretek és tudok jóízűen enni, vagy barátokkal beülni valahová, mert úgy gondolom, hogy úgyis csak olyan dolgokat szolgálnak fel, amelyeket én nem eszem meg. Tudom, hiszem, hogy ez kell a változáshoz, bízom az edzőmben, így ráállok az új étkezésre. Csodák csodájára nem leszek rosszul semmitől, a húst egyre könnyebben gyűröm le a torkomon, és még új kedvenceim is lesznek. Keményen hajtok, heti ötször már a teremben vagyok, és néhány hónap múlva már -15 kg-ot fogyok. Tavasszal elkezdek futni, leginkább azért, mert szeretném, ha a lábaim is formásodnának. Alakul a testképem, de még mindig nem vagyok elégedett önmagammal, holott már elég látványos a változás. A diétát 150%-osan csinálom, mert úgy hiszem, csak így leszek eredményes, elfogadott, és magam által is szeretett. A futás+diéta+edzés trió meghozza az eredményét, de úgy érzem, egyre kevesebb erőm van, és még mindig nem vagyok elégedett a látottakkal, mert nem lapos a hasam, ennek ellenére a mellkasomon már kilátszódnak a csontok. Bár teljesen eltűnik a pufi arcom, több számmal kisebb ruhákat vásárolok, az önbizalmam és az önbecsülésem mégsem javul látványosan. Anyukám nem egyszer teszi fel a kérdést, hogy miért csinálom ezt még mindig ilyen szinten, ilyen keményen? Hiszen lefogytam már, elértem a célom, most már elég. Ráadásul többször szóvá teszi, hogy ingerült vagyok, nem lát jókedvűnek, még mindig nem tudom elfogadni magam, sőt, negatív dolgokat mondok magamra. Nem egyszer, nem kétszer olyan negatív kifejezésekkel illetem magam, amelyek kimondva rányomják a bélyeget az életemre, hiszen a szavaknak ereje van.

2017. augusztus

2018 októberét írunk, teljesítem életem második futóversenyén életem első 10 km-es távját. Nagyon boldog vagyok, és persze büszke, hogy a kitűzött célt elérem. Ekkor már sokan hangoztatják körülöttem, hogy motiváló a történetem, milyen kitartó vagyok. Én is érzem, hogy ez több némi hobbinál, ez egy teljes életmódváltás, élvezem, amit csinálok, örülök, amikor elérek egy-egy célt, de mindig újakat tűzök ki magam elé. Az első egy év alatt átélt áldások valódi bizonysággá válnak bennem – és mások számára; megerősödik az Istenbe vetett hitem. Azonban miután teljesítem a versenyt, érzem, hogy elgyengülök, leginkább testiekben. A vágyam, ahogyan elterveztem, hogyan fogok kinézni, és az ezért folytatott harc teljesen felemészt, a mozgás a kőkemény diétával (hogy értsd mire gondolok, még egy kocka csokit sem fogadok el, ha megkínálnak) együtt már önsanyargatásba megy át.  Az edzőm tanácsára felhagyok egy ideig a diétával, visszatöltöm kicsit a szervezetem, amitől még jobb kedvem is lesz. Közben elkezdek jobban foglalkozni a kinézetemmel, mások is bátorítanak, hogyha már így átalakultam, ideje arra is figyelmet fordítani, hogy valóban egy „nő” váljon belőlem. Elkezdem sminkelni magam, és olyan ruhákat felvenni, amelyek kiadják az alakomat. Csinosabbá válok, nőnek érzem magam (!), ráadásul egyre több fiú is észrevesz, ahogy mondani szoktam: felhelyezem magam a térképre. Kezdem magam szépnek látni, már nem vagyok önbizalomhiányos, de még mindig érzem, hogy valami nem az igazi.

A diétamentes napoknak és ünnepeknek köszönhetően az idei évet néhány plusz kg-mal kezdem, amiért eléggé csalódott és elkeseredett vagyok. Új lendületet veszek, és visszatérek a diéta+sok edzés kombóhoz. Az edzőmhöz ekkoriban már nagyrészt lányok járnak, és minden alkalommal van 2-3 edzőtársam, akiket testközelből látok, hogy mire képesek, hogyan fejlődnek. Nem értem, hogy nekem, aki teljes odafigyeléssel diétázok, mindig bemelegítek, edzés végén nyújtok, plusz kardiót is végzek, ráadásul már több mint egy éve személyi edzőhöz járok, hogyhogy nem mennek úgy a gyakorlatok?! A végeredmény sem ugyanaz, mert nem úgy alakul a testem, ahogy én azt elgondoltam, és látom másokon. Úgy érzem, hogy nem működik valami, és bár szeretem az edzéseket, látom a formásodást, de nem jönnek az eredmények – legalábbis ekkor úgy gondolom, és ezért feszültté és rosszkedvűvé válok. Többet akarok, jobbat, szabályosabban csinálni a gyakorlatokat, izmosabb, formásabb testet, önbizalmat és persze jókedvet, mert azt hiszem, hogy ez a megoldás. Elkezdek egyre jobban a testi dolgokra koncentrálni, ahelyett, hogy fejben összeraknám magam, elhagynám a túlzott elvárásaimat, és feltekintenék arra, aki már ezelőtt tökéletesnek megalkotott.

Az edzőm azt javasolja, hogyha formásabb testet szeretnék, járjak többet edzeni, csináljak végig egy szigorúbb diétát, és szedjek be több féle táplálékkiegészítőt. Kiderül, hogyha mindent betartanék, akkor konkrétan a fél fizetésem rámenne a terembérleti díj, személyi edző és táplálékkiegészítők árára. Ez az első vészjelző „pofon”, amelyik elgondolkoztat. Tényleg szükségem van arra, hogy ennyi pénzt beáldozva jobban nézek ki? Mi van akkor, ha végigcsinálom, és akkor sem leszek elégedett magammal? Mondjak le azért az álmaimról (utazásról – Európa összes országába eljutni), hogy végre észrevegyenek, magamra is igazi nőként tudjak tekinteni, és szeressem önmagamat?! Isten vajon mit szól mindehhez? Majd úgyis megáld az anyagiakban csak azért, hogy az én elképzelésem megvalósuljon? Végül arra jutok, hogy nekem ez nem ér meg ennyit, megpróbálok picit többet edzeni, többet pihenni, hogy jobban koncentráljak, meg a diétára odafigyelni, aztán meglátjuk, ez mire elég. Ekkoriban sokat töprengek azon, hogy vajon keresztényként mennyire kell foglalkoznunk a testünkkel? Gondolok itt arra, hogy időt, pénzt, szabadidőt áldoz rá az ember, amelyeket hasznosabban is eltölthetne és elkölthetne, pl. a szolgálatra. Több keresztény ember véleményét is kikérem, olyanokét, akikkel az edzőteremben találkozok, vagy rendszeresen járnak, és olyanokat is, akik csak próbálnak odafigyelni az egészségükre. A konklúzió végül mindig az, hogy mindenkinek saját magának kell éreznie, hogy hol a határ, hogy ne lendüljön át a ló másik oldalára, ne vigye túlzásba ezt az életformát, mert a mi elsődleges célunk nem az, hogy itt a földi életben tökéletes testet „faragjunk” magunkból.

Idén februárban végül egy „törés” változtat meg szinte mindent. Az edzőmmel már nem igazán tudjuk tolerálni egymás személyiségét, az edzések elég rossz hangulatban telnek, sokszor összevitatkozunk. Ő már nem tud motiválni, én pedig úgy érzem, nem ad annyi segítséget, amennyire szükségem volna. Végül búcsút int nekem, ami egy nem túl vidám jelenettel zárul. Elmondja, hogy ő hogyan, milyen embernek lát, és néhány „jó tanáccsal” is ellát. Sokáig csalódottságot, elkeseredettséget érzek, és azt, hogy megbántott, egyszerűen fáj. Nem akarom elhinni azokat a dolgokat (pl. lelki válságban vagyok, orvosi eset vagyok [pszichológusra van szükségem], érzelmi hullámvölgyeim vannak, stb.), amelyeket rám mondott. Még ha a viselkedésemben van is kivetnivaló, az ahogyan a jellemet, személyiségemet, lényemet leírja, az nem én vagyok. Napokig sírok emiatt, és ahogyan Isten formálja bennem ezt a helyzetet, békíti a lelkemet, egyszerűen csak azt érzem, hogy ezek nem az edzőm szavai (bár fizikailag ő mondta ki), de ezek a gonosz hazugságai, amelyek próbálnak teljesen megsemmisíteni. Eltörölni azt, ahogyan az Isten megalkotott engem, még ha tényleg csodabogár is vagyok (ahogyan az edzőm fogalmazott), de nem vagyok ilyen depresszív lélek. Ahogy ezek a dolgok tudatosulnak bennem, és nem hiszem el ezeket a hazugságokat, úgy kezdek megnyugodni. Viszont minden egyes nap, amikor megjelenek a teremben, egy hitharc. Háború dúl bennem egyrészt a gonosz ellen a vádlásokért, másrészt azért, hogy szeretni tudjam azt az embert a történtekért akkor is, ha engem – egy rendkívül érzékeny embert – ennyire megbántott, és ilyen módon búcsúzott. A hozzá befizetett órákat lejárom, és hálás vagyok azért, hogy az utolsó közös edzésünk végén minden ellenére békésen búcsúzunk, köszönetet tudok neki mondani a 1,5 évig tartó közös pillanatokért, a segítségért, az életmódváltásért, és szívből jövően tudom neki azt kívánni, hogy találkozzon egyszer az Isten szeretetével.

Annak ellenére, hogy ez a „pofon” megérkezett, az én önbizalmam és önbecsülésem még mindig nincs helyreigazítva. Főleg azok a beszélgetések nyomják rá az önértékelésemre a bélyeget, amelyeket magam körül hallok az edzőteremben, vagy a fiatalok körében. Mit keresnek a fiúk a lányokban, mi kell nekik, milyen testtel kell rendelkezniük, mennyire kell dekoratívnak, divatosnak lenniük, hogyan kell viselkedniük, stb., és persze nagyon sok „jó tanácsot” is kapok. Ezek hallatán egyszerűen értéktelennek érzem magam, hogy én nem vagyok és nem is leszek ilyen, és nem hiszem el, hogy ilyenné kellene válnom, hogy valaki észrevegyen és felfigyeljen rám. Elkezdek görcsölni azon, hogy megfeleljek olyan elvárásoknak, amelyeknél elvesztem azt, aki vagyok, akinek megalkotott az Isten. A mozgást ugyanúgy szeretem, az edzőterembe is szeretek járni, de szükségem van még segítségre. Ekkor az egyik ismerősöm felajánlja a segítségét, ír edzéstervet és étrendet. Amikor szóba kerül az étkezés, azt mondja: vagy komolyan csinálom, vagy sehogy! Ez a második vészjelző „pofon”. Nagyon szeretek sütni, és mióta életmódot váltottam, azóta rátértem arra, hogy egészséges sütiket készítek. Viszont ebbe az életmódba ez sem fért volna bele. Itt gondolkodok el újra, hogy nekem tényleg ennyire szükségem van a jó testre azért, hogy lemondjak az egyik legkedvesebb hobbimról, amelyekkel másoknak szerzek örömöt, és így fejezem ki a szeretetemet irántuk?! Azt remélem, hogyha rendbe hozom a testi aránytalanságokat, és újra kőkemény diétába kezdek, akkor megjön az önbizalmam, és végre el tudom fogadni, szeretni tudom önmagam?! Ez nem így működik, és nem is működött. Hálát adok az Istennek azokért a vészjelzésekért, „pofonokért”, amelyek az útkeresés közben értek, mert így nem kellett feladnom az elveimet, és mindazt, amit addig megtanultam önmagamról általa.

Végül egy másik személyi edzőnél lyukadok ki, akihez két hónapot járok – ennyi a maximum, amit anyagilag még rááldozok erre. Ez az edző nem csak új lendületet ad, és motivál, hanem segít a fejemben is rendet rakni. Hosszú idő után ő az első, aki megérti, hogy én nem fitness modell akarok lenni, egyszerűen csak szeretném karbantartani a testem, egészséges lenni, örömömet lelni a mozgásban, és abban, amire képes vagyok az adottságaimmal. Bátorít és buzdít, sokat nevetünk az órákon; több hónapnyi kihagyás után elkezdek újra futni, tanácsot ad, hogy hogyan tudom a súlyzós edzést és ezt a mozgásformát összeegyeztetni. Felismeri, hogy az önbizalmam amiatt is megcsappant, hogy én a körülöttem lévő emberekre figyeltem, valamilyen szinten – leginkább a képességeikben, erejükben, formájukban – hasonlítani akartam hozzájuk, ahelyett, hogy megbecsültem volna mindazt, amit addig elértem, és amilyen ember vagyok.

2019. szeptember

Most, néhány hónappal később már sokkal tisztábban látom a képet magammal és az elmúlt időszakkal kapcsolatban. Hálás vagyok Istennek azért, hogy kaptam olyan segítőtársakat, edzőket, edzőtársakat, bátorító embereket, akik segítették az életmódváltásomat, és hogy minderre tudtam időt, pénzt, energiát fordítani. Senki felé nincs már bennem keserűség  vagy harag, már csak a jó emlékek maradtak, és az a szeretet, amellyel az első pillanattól fogva fordultam feléjük, és amelyet próbáltam közvetíteni. Év elején kitűztem egy célt, ami útközben elveszni látszott, de elhittem, hogy megvalósulhat, és végül sikerült megérkezni: nagy örömre szeptember elején lefutottam a félmaratont (1,5 évvel azután, hogy még futni sem tudtam és szerettem). Megtanultam elengedni dolgokat. Már nem görcsölök azon, hogy ha más elfoglaltságok miatt nem jutok el heti 3-4-szer az edzőterembe vagy futni, vagy ha nem egy fehérjeturmixszal indítom a napom, akkor sincs lelkiismeret-furdalásom. Bár az étkezésre ennyi idő után már nagyon nehéz odafigyelni, de megtanultam, hogy nincs értelme az önsanyargatásnak. És ami a lényeg: ez az elmúlt két év teljes jellemformálás volt nálam; felfrissültem testileg, lelkileg, szellemileg! Nem hiszek a véletlenekben, abban, hogy véletlenül kerülünk bele szituációkba vagy lesz kapcsolatunk emberekkel. Ez az időszak teljesen megerősítette az Istenbe vetett hitemet, olyan szinten tapasztaltam meg a közelségét és az áldásait, mint még soha. Nyilvánvalóvá váltak olyan dolgok velem kapcsolatban, hogy milyen értékeket helyezett belém az Isten, amelyekre eddig gondolni sem mertem volna. Elég, ha csak a kitartásra és a küzdésre gondolok. Ha ennyire tudok harcolni a kitűzött céljaimért, akkor mennyi mindenre van még erő bennem? Vagy az, hogy az általam megélt, megtapasztalt dolgokkal tudok másoknak tanácsot adni, bátorítani őket, vagy éppen bizonyságul elmondani mindazt, ami velem történt. A másik dolog az önmagunk elfogadása. Már tudom magam szeretni, szépnek látni, sőt, van amikor igazán nőiesnek érzem magam. Egyszerűen van önbizalmam! Élvezem, amikor csinos ruhákat vehetek fel, és jólesik, amikor megjegyzik, hogy jól áll, vagy bókolnak nekem emiatt (persze ehhez kellett az is, hogy leadjam a felesleget). Nem csak azért, hogy észrevegyenek, hanem mert én ettől érzem jól magam, és olyan dolgokat szeretnék tenni, amelyekben az örömömet lelem. Nem azt mondom, hogy nincsenek negatív gondolataim magammal kapcsolatban, de megtanultam és elfogadtam, hogy az Isten ilyennek alkotott meg. Lehet, hogy széles csípővel meg hízékony alkattal, de lehetőséget és erőt is adott mindarra, hogy erre odafigyeljek, és még jókedvűen is tudjam csinálni. Úgy gondolom, hogy törekednünk kell arra, hogy kihozzuk magunkból a maximumot, nem csak azért, hogy az életminőségünk javuljon, hanem, hogy mi is jól érezzük magunkat a bőrünkben. Én pl. szeretnék gyerekeket szülni, velük futkározni, és nem mindegy, milyen testi állapotban történik mindez. Tudom, hogy nem az határozza meg az ember értéket, hogy hogyan néz ki, vagy mennyit foglalkozik az egészségével, de mindez mégis valahogy közelebb viszi az embert a Teremtőhöz. Ha elcsüggedek, csak erre gondolok, hogy egyedi alkotás vagyok, nincs belőlem még egy ugyanilyen, ahogy belőled sem!

Nagyon sok gondolat, kérdés van még bennem, magammal és az életemmel kapcsolatban is. Ez csak egy szelete volt mindannak, ahogyan az Isten formálta, megerősítette a hitemet, és valósággá vált egyre többször, hogy Ő mindent a javunkra fordít. Ebben a két évben talán a leginkább hozzám szóló és valódi értelmet nyerő buzdítások ezek voltak, amelyeken nagyon sokat gondolkodtam, és most váltak igazi valósággá: „..és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával..”(Róma 12:2) és „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?” (Máté 8:36) Mennyire jó, hogy nem másokhoz kell igazodnunk, és hasonlítani magunkat hozzájuk, mert ettől mi (én is, Te is) sokkal különlegesebb teremtmények vagyunk!

Tóth Szilvia
Vendégíró

1 Komment

  1. Kedves Szilvi! Nagyon üdítő ez az őszinteség ahogy írsz. A legtöbb területen ugyanígy gondolom én is. Viola

Hozzászólás a(z) Egriné dr Meláth Viola bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..