Szexualitás

Huszonévesen szembesültem azzal, hogy jelentős káosz van bennem (több dologgal kapcsolatban is, de most egy témát emelek ki számotokra): nem tudom, ki vagyok én mint nő. Nem tudom, mit jelent számomra a szexualitás és hogyan élhetem meg mindkettőt egészségesen, sőt, mi több, Isten előtt is felvállalható módon: örömmel, szégyenérzet nélkül, felszabadultan.

Tovább a cikkhez

Kibontatlan ajándékok

„De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12,11)

Emlékszem, megtérésemet követően nagyon sokat olvastam a Bibliát. Leginkább az Újszövetséget lapozgattam, mert bennem élt a vágy, hogy megértsem a jelenkor gyülekezeteinek „működését”, felépítését, aminek már én is tagja voltam. Minél többet olvastam, annál jobban elmerengtem a biblikus gyülekezet életképében – s annál inkább vágytam rá.

Tovább a cikkhez

Fájdalmas várakozás

Amikor kitaláltam, hogy a keresztény tabuk témakörében miről fogok írni, akkor még jó ötletnek tűnt. Éppen jól voltam, tele voltam reménnyel és bizakodással, így arra gondoltam, szuper lesz, hogy egy olyan témáról fogok írni, amiről mind a keresztény, mind a világi körökben suttogva lehet csak beszélni. Az utóbbi időben azért kissé feloldódni látszik ez a helyzet, de – részben érthető okokból – azért még mindig inkább zavarba jön mindenki, ha erről esik szó. Most épp nem vagyok jól, nagyon nehéz bizakodónak lenni, de mint minden hullámvölgy, egyszer ennek is a legmélyére kerül az ember, ahonnan nincs másfelé út, mint felfelé. A témáról nem lehet objektíven írni, így kérlek titeket, ne is így olvassátok. Ez egy abszolút szubjektív írás, a saját élményeimről és érzéseimről – arról, hogy én hogy élem meg, hogy a várva várt gyermekáldás csak nem jön.

A mi történetünk

A mi történetünk pont a házasságkötésünkkor kezdődik, hiszen ekkor már úgy éreztük, hogy jöjjenek csak a gyerekek, minden készen áll rá. Mint ilyenkor mindenki, aki erre az elhatározásra jut, izgatottan kezdtünk neki, minden együtt töltött este különlegesebb volt, és aztán kíváncsian vártuk, hogy elmarad-e a menstruációm, néhány napos késésnél pedig természetesen már mentünk is a tesztért – de sajnos sosem volt pozitív.

Az első jó pár hónapon keresztül ezt természetesnek vettük, nem keseredtünk el, hanem lelkesen mentünk tovább. Aztán úgy egy évnyi sikertelenség után már azért – főként én – elkezdtem aggódni, és rávettem a férjem, hogy menjünk el egy kivizsgálásra, az nem árthat. Úgy voltam vele, inkább tudjunk róla, ha baj van és oldjuk meg mielőbb, minthogy a sötétben tapogatózzunk. Ekkorra már persze minden ciklus vége egy nagy elkeseredés volt, haragudtam a testemre és magamra, hogy nekem miért nem mehet olyan könnyen, mint körülöttem mindenki másnak.

A kivizsgálások során mindent renben találtak, semmi nem utalt arra, hogy bármilyen szervi bajunk lenne, így megkaptuk mi is a diagnózist: ismeretlen okból meddő.

Meddők vagyunk

Itt el is érkeztünk az első olyan ponthoz, ami szerintem borzasztó az orvosi terminológiában. Akkor is, ha szervi rendellenesség nincs, azt hallani, hogy huszonöt-huszonhat évesen közlik veled, hogy meddő vagy, az egy eléggé megrázó élmény – és most finom voltam. Lehet, hogy csak máshogy kell fogalmazni, de nekem meggyőződésem az, hogy ezzel a kijelentéssel a párok nagy része – és főként mi, nők – egyből felvesz egy betegségtudatot is, sokszor nem szándékosan. Ezzel az egyszerű szóval az jár, hogy akkor nekem valami, egyelőre még ki nem derített bajom van. Rosszul működöm, nem vagyok jó. Hát, velünk is pont ez történt. Drámaian láttam a helyzetet, és egyben semmi más megoldást nem láttam, mint azt, hogy akkor belevágjunk a művi megoldásokba, hiszen mást sem hallani, csak azt, hogy ez egyedül így oldható meg: inszemináció vagy lombik.

Eközben azért természetesen – hiszen ilyen nyughatatlan teremtmény a nő – módszeresen kutattam egyéb alternatív megoldások felé, fórumokat olvastam, cikkeket kerestem, hátha szembejön velem az a megoldás, ami majd hozzásegít minket a babánkhoz. Minden pozitív történet erőt adott, de egyben el is hitette velem, hogy ez lesz az én utam is.

Közben haladtunk a másik vonalon is, összesen két inszeminációig jutottunk el. A második eredménye épp úgy alakult, hogy december 24-én kellett elvégeznünk a tesztet. Én már hallottam magamban az angyalok fújta fanfárok hangját, ahogy a fa alatt egy pozitív teszt lesz az ajándék kettőnknek – ehelyett negatív lett. Akkor már mentálisan annyira mélyen voltam, hogy csak azért nem következett a menetrendszerinti zokogás, mert úgy döntöttem, hogy a Szentesténket nem fogom ezzel tölteni.

Számomra akkor jött el a mélypont, amikor egy újabb sikertelen ciklus végén azt gondoltam, hogy már annak is örülnék, ha lenne egy vetélésem, mert legalább tudnám, hogy képes vagyok megfoganni. Ez egy nagyon kemény és saját magamat is megbotránkoztató gondolatnak hatott, de mégis azt éreztem, hogy így bizonyságot kapnék arról, hogy működik a szervezetem.

A férjem ekkor úgy döntött, hogy abbahagyjuk ezt az egészet. Ezért akkor haragudtam, de most már nagyon hálás vagyok neki, mert ő egészen másként látott engem, mint ahogy én akkor érzékeltem saját magam, és úgy gondolta, hogy ha ezt továbbra is így folytatjuk, akkor mind szellemileg, mind lelkileg bele fogok törni. Újra és újra ugyanazokat a köröket futottam a fejemben, a kedélyállapotom pedig nagyjából egy depressziósénak felelt meg, annyira hullámzó volt, és nem csak a stimuláló szerek miatt. Minden ciklus vége pár napnyi zokogás és önmarcangolás volt, aztán kezdődött minden elölről. Újév estéjén megfogadtuk, hogy egy kicsit napoljuk a témát, fiatalok vagyunk még, engedjük el az egészet és élvezzük az életet.

Szóval így aztán a múlt évünk tényleg a pihenésről, a közös kalandokról szólt, és nyilván a vágyat nem lehet elaltatni a szívünkben, de egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb évet tudhattunk magunk mögött. Volt, hogy megviselt, hogy ismét megjött; volt, hogy csalódtam, amikor ismét csak negatív tesztet tartottam a kezemben, de összességében sikerült picit nyugovóra tenni a kérdést.

Mi lehet a gond?

Aztán idén év elején úgy döntöttük, hogy vágjunk bele ismét, újult erővel ebbe a kérdésbe. Természetesen az egy év alatt is keresgéltem, mi lehet az, amit még nem néztünk meg, mi lehet még a felszín alatt, ami gátolja azt, hogy megfoganjak? Azt már tudtuk, hogy most nem a művi beavatkozások felé akarunk menni, és ennek nem hitbeli meggyőződés állt a hátterében. Ennek a boncolgatásába nem szeretnék belekezdeni, hiszen ebben mindenkinek a saját meggyőződése, hite mentén kell döntenie, és ebbe igazán senkinek sem lehet beleszólása. Ezen a ponton, két inszeminációval a hátunk mögött már tudtuk, hogy mi az, amit nem akarunk, és mi az, amire viszont vágyunk. Tudtuk, hogy a legfontosabb az, hogy egy olyan orvost találjunk, aki empatikus, akiben teljesen megbízunk, aki a kisugárzásával is megnyugtat minket, akinek adunk a szakértelmére, akivel megvan a kémia. Így jutottunk el a mostani kezelőorvosunkig, akinek már a honlapján is nagyon pozitív gondolatokat olvastunk, majd a személyes találkozón is azt éreztük, hogy az ő kezébe bele merjük tenni ezt a kérdést.

Nagyjából azzal egyidőben, hogy elkezdtem orvost keresni, a Kossuth Rádió egyik műsorát hallgatva megismerkedtem a Creighton módszerrel. Addig még nem hallottam róla, az adásban pedig egy régóta gyermekre vágyó házaspár mesélt arról, hogy természetes módon, a nő testi jeleit megfigyelve milyen olyan zavarok, gondok jöttek elő, amit addig egyik orvos sem derített ki. Az ő történetük sikerrel ért véget. Természetesen egyből utánaolvastam, mi is pontosan az a Creighton módszer és a NaProTechnológia (erről részletesen a Természetes utakon a gyermekáldásért című interjúnkban olvashattok), és elkezdtem kutatni, hogy milyen orvosok ismerik a módszert. Amikor a két szálon való kutatás egybeért, örömmel láttuk, hogy a kiszemelt doktornő nem csak hogy szimpatikus, de épp a módszer szerint praktizál is.

Az első konzultációról nagyon boldogan jöttünk ki, mert eddigi utunk során először éreztük azt, hogy figyelnek ránk, velünk gondolkozik az orvos, elmagyaráz mindent. Természetesen jött egy sor vizsgálat, én túlestem egy műtéten, minden eredmény jó volt. Vagyis nem.

Ez hogyhogy nem derült ki eddig?

Szervi elváltozásom továbbra sem volt, sőt végre az endometriózist is kizártuk, amire egy-egy szimptóma gyanakvásra adott okot. A laboreredmények viszont nem voltak tökéletesek. Kiderült egyfelől egy olyan genetikai rendellenesség, ami születésem óta fennáll és kihatással van a fogantatásra. Könnyen orvosolható, de felmerült bennem a kérdés, hogy ez mégis miért nem derült ki eddig? Miért nem nézte senki ezt a mutációt, ami ráadásul komolyan veendő, a szervezetem ugyanis magától nem tudja feldolgozni a folsavat, és mint tudjuk, ennek a hiánya a magzatban nyitott gerinchez vezethet. Emellett kiderült az is, hogy enyhe inzulin rezisztenciám van, ami szintén gondozást igényel, és sűrűn felelős a sikertelen fogantatásért.

Ezzel részben beigazolódott az az érzésem, amit a meddőségi centrumban minden kezeléskor éreztem: nem igazán lehet feltenni kérdéseket, nincs igazi tájékoztatás, és sajnos hiába a protokoll, nem teljeskörű a kivizsgálás. Számtalan olyan esetet olvastam csoportokban, ahol a nő saját maga keresgélte ki, mégis milyen vizsgálatokat kellene még elvégeztetni, hogy tényleg mindenre fény derüljön, hogy átfogó, holisztikus képet kapjon a szervezete működéséről. Ez nagyon mélyen elszomorított. Tudom, hogy rengetegen várnak kezelésre, hogy egy nap rengeteg klienssel foglalkozik egy orvos, de mégis, ez az élet egyik legnehezebb küzdelme, amiben még a legnagyobb alaposság mellett is csak puhatolózik az emberiség, hiszen olyan komplex a testünk, a felépítésünk, hogy teljesen a mai napig nem sikerült kiismernünk… Azonban ha nem tudsz megbízni az orvosban, ha csak egy munkadarab vagy, amit a protokoll szerint kell kezelni, ha nem szabják egyénre a kivizsgálásokat, kezeléseket, akkor mit sem ér az egész.

Szóval tudtuk, hogy ezt nem akarjuk és hálásak vagyunk a mostani orvosunkért. A vizsgálatok mellett elkezdtem megtanulni a Creigthon módszert is, és az oktatómért, Tamás Eszterért – akivel az interjú készült – szintén nagyon hálás vagyok.

Így sem minden könnyű

Amikor január környékén kitaláltam, hogy ez lesz a témám, azért titkon reméltem, hogy már arról mesélhetek, mennyire kegyelmes Isten, hogy megadta nekünk négy év után azt, amire vártunk. Sajnos a lapzártáig erről nem számolhatok be. Rengeteg minden tanít nekem, nekünk ez a sok évnyi várakozás.

Vannak rendkívül nehéz helyzetek, bár igyekszem mindenben fejlődni. Mindannyiunknak, akik hosszasan várakozunk, át kell vészelni, amikor a rokonságban vagy a baráti társaságban jönnek a bejelentések. Ez nagyon nehéz. Leginkább az történik, hogy mosolygunk és összeszedjük magunkat arra a pár órára, mert mégsem vághatunk fancsali képet, aztán amikor ketten maradunk a párunkkal, hosszasan zokogunk. Mindezt követi a lelkiismeret-furdalás és az, hogy nagyon rossz embernek érezzük magunkat, amiért nem tudunk örülni más sikerének, örömének. Ez nincs így! Nagyon is örülünk minden kisbabának, egyszerűen csak olyan ez, mint a gyász: meg nem született gyerekeinkért sír a lelkünk, akiket már oly régóta szeretnénk a karjainkban tartani. Ha ezeket a sorokat úgy olvasod, hogy Te is keresztülmész ezen, kérlek, ne hibáztasd magad! Nincs veled semmi baj, ezek természetes érzelmek. Lesznek olyan időszakok, amikor könnyebben fogadod majd az ilyen hírt, de lesz olyan is, amikor nagyon rossz időben jön a másik boldogsága. Nem vagy gonosz, rossz ember, de még csak önző sem. Ha pedig úgy olvasod, hogy nem érted, a másik miért nem tud örülni neked igazán – kérlek, légy megértőbb.

Természetesen ott van az ember fejében a sokszor felbukkanó kérdéskör: Neki miért adtál gyereket, Istenem, és nekem mégis miért nem? Ha ő megérdemli, pedig üvöltözik vele, ellöki magától, akkor én, aki igazán szeretném és dédelgetném, nekem mégis miért nem?! Nem szeretsz? Rosszat tettem? Nem vagyok elég jó?

Ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ. Egy dolgot biztosan tudok: Isten nem szeret kevésbé engem és nem rátartiságból nem ad nekem gyermeket. A gyermek ajándék, és mint minden ajándék esetében, nem mi döntjük el, mikor, milyen eseményre kapjuk meg. Mi csak kérhetjük, elmondhatjuk, mire vágyunk, de az ajándékozón múlik, mikor adja ezt oda. Ezt persze a fájdalom mélyén nehéz elfogadni és elhinni, mégis tudom, hogy Isten ezt (sem) használja büntetésként. Nem tudom megválaszoni azt, hogy valakinek miért jár az ajándék, mikor szerintem nem méltó rá – és nekem miért nem? Végső soron, objektíven nézve: ki lenne méltó erre a csodás feladatra?

Haragudni Istenre

Ha már a tabukról írunk, ezt sem hagyhatom ki. Bizony van olyan, hogy haragot érzek Isten felé. Van, hogy nem tudok mást elé vinni ezzel kapcsolatban, mint azt, hogy haragszom Rád, Istenem, és elegem van belőled! Nem hallgatod meg az imáimat, nem érdekel a fájdalmam, talán nem is szeretsz! Olykor beszélni sincs erőm vagy kedvem, csak sóhajtok egy mélyet az esti ima helyett. Nem állítom, hogy ügyesen veszem ezt az akadályt, ezt a hitharcot. Nehéz kapcsolatban maradni Istennel mostanában, és nehéz Őt dicsérni, amikor fáj a lélek. 

Mi a tanulság?

Sokat gondolkozom rajta, hogy mi az, amit Isten ezzel tanítani akar nekem, miért várakoztat ennyire? Egzakt magyarázatom nincs, de azért tippeim vannak. 

Kontrollmánia: Mindig is nagyon határozott voltam olyan tekintetben, hogy ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett lenni. Akkurátusan megterveztem minden nyaralást és a tervtől nem szabadott eltérni. Ez nagyjából az életem minden területére többé-kevésbé igaz volt. Itt sem volt ez másként. Mindig is az volt a fejemben, hogy fiatalon szeretnék édesanya lenni, és sok-sok gyereket szerettünk volna. Tudom, hogy a fiatalság egy szubjektív kérdés, de nekem persze az volt a fejemben, hogy 26-28 évesen szeretnék már egy kisbabát. Nos, ez a hajó messzire elúszott. Valahol még most is nehéz elfogadnom azt, hogy az is megeshet, hogy 30 felett leszek, amikor megérkezik. Tudom én, hogy az sem a vég, egyre inkább kitolódik a gyermekvállalási kor – de ez nem az én saját döntésem, ez tőlem független. Persze még nem fellegzett be a nagy családnak sem, de azért valljuk be, ahogy telnek az évek, ennek is egyre kisebb az esélye. Itt bizony az irányítás nagyon nem nálam van. Nagyon nehéz az, hogy abszolút semmi kontroll nincs a kezemben ezt illetően. Sokat lazultam, sokkal spontánabb lettem ez alatt a négy év alatt, de azért sokszor még most is küzdök magammal és kontrollmániámmal.

Türelem: Sok türelmet is tanít, folyamatosan. Nem tudom, hogy a személyiségem ilyen vagy a mai kor szelleme okozza, de azért én is mindent azonnal szeretnék. Nyilvánvalóan ezt is. Ezalatt az idő alatt rengeteg típusú türelmet tanultam már: kivárni a ciklus végét, hogy ez most sikeres volt-e; kivárni egy vizsgálat eredményét; türelemmel lenni a társunk felé, ha ő épp nincs jól – bár azt hiszem, ezt leginkább Bence gyakorolhatta -; türelemmel lenni a testem felé, türelmet és időt adni a lelkemnek, hogy egy-egy csalódásból kigyógyuljon.

Önfegyelem: Nem gondolom, hogy ebben annyira rossz lettem volna, de bizony itt is van mit fejlődni. Kitartónak lenni diétákban, mindent beszedni, amit be kell – néha nem is megy, feladom, mert elegem van mindenből. Nem e körül a téma körül kattogni egész nap, másra is figyelni, nyitottnak lenni más jellegű problémákra, mikor legszívesebben egész nap azt kutatnám, hogy mi lehet a sikertelenség oka?

Törékenynek lenni a másik előtt: Persze, ez előtt is láttuk egymást különféle okokból kifolyólag gyengének – de az a fajta szívfájdalom és gyengeség, ami a meddőségből adódik, még sebezhetőbbnek mutat minket. Ilyenkor olyan jó érzés teljes bizalommal a másik vállára borulni és csak sírni, szavak nélkül elmondani, mennyire fáj minden.

A kapcsolatunk erősödése: Egy házasságban számtalan próbatétel vár ránk – én most azt gondolom, hogy ez az egyik legnagyobb. Nagyon felszínre kerül az ember elevene, és megismerszik, milyen társat választottunk magunknak. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, mert soha nem érezti velem, hogy haragudna vagy neheztelne rám, mindig együtt hordozzuk ezt a keresztet. Ha valamim fáj, mindig mellettem áll és vigasztal. Ha kell, szigorú, ha kell, gyengéd. Amiért igazán hálás vagyok, hogy egy olyan oldalát ismerhetem meg, amit e nélkül a helyzet nélkül soha nem ismerhettem volna meg. Hálás vagyok, hogy láthatom, mennyire mély érzelmei és gondolatai vannak, mennyire pozitív és bátorító akkor is, amikor olyan mélyen vagyok, hogy felkelni sincs kedvem. És bár apróságnak hathat, de aki ismeri ezt a helyzetet, az tudja, mennyit jelent, hogy kikeveri a gyógyszereket, előkészíti a vitaminokat, kiméri a grammokat.

Mégis kegyelmes Isten

Ezt azért biztosan állíthatom. Végső soron nincs olyan betegségem, ami teljesen kizárná azt, hogy természetes módon egyszer legyenek gyermekeink. Hálásak lehetünk, mert Isten minden szempontból a tenyerén hordoz minket, és valamiért – talán egyszer megtudjuk – azt gondolta, ebből a helyzetből sokat tanulhatunk. Nagyon érdekes számomra az, hogy elhalmoz minket Isten olyan ajándékokkal, amikért nem igazán imádkoztunk, de ezt az egy kérésünket egyelőre nem adta még meg. A nap végén, ha elkezdek hálát adni mindazért, amim van, olyan hosszú a sor – és tudom, hogy egyszer majd úgy fejezem be az imádságomat: köszönöm a gyermekeimet.

Halmi-Juhász Ágnes

 




Meddőség? – férfi szemmel?

Remélem, hogy ez a cikk segít majd azokon, akik hozzánk hasonlóan régóta várják a gyermekáldást és kétségek között gyötrődnek.

A meddőség egy orvosi fogalom. Azok a házaspárok, akik egy év folyamatos próbálkozással nem jutnak el a gyermek fogantatásáig, meddők. Ezen a ponton a meddőség nem orvosilag alátámasztott tény, hanem egy ránk ragasztott bélyeg. Rossz, amikor egy pár ezt hallja, mert jelentőséget tulajdonítunk neki, pedig ez még egyáltalán nem az út végét jelenti. 

Amikor ez bekövetkezett a mi életünkben, szinte azonnal elkezdtük szakorvosokkal kivizsgáltatni az okát. Visszagondolva, ekkor ugyanannyira féltem, mint Ági, hogy velem lehet a baj, lehet, hogy miattam nem lesz gyerekünk. Hál’ Istennek gyorsan kiderült, hogy nálam minden rendben. Áginak több vizsgálaton kellett részt vennie, de végül nála sem találtak olyan szervi elváltozást, ami gátolna bennünket a gyerekvállalásban. Anélkül, hogy elmesélném a teljes történetünket, a lombik kivételével mindennel próbálkoztunk. Majd belefásultunk. Elegünk lett a sikertelenségből. Ezért egy időre elengedtük a gyerek-kérdést. Idén, év elejétől orvost váltottunk, új vizsgálatokba kezdtünk. Áginál találtak olyan problémákat, amik gyógyszeres kezeléssel korrigálhatók, de a gyermekáldás még mindig nem jött el.

Jelen pillanatban azt gondolom, hogy a párom és én egészségesek vagyunk, tehát semmi más dolgunk nincs, csak szeretni egymást és várni a babát. Vagy mégsem? Állandóan felüti a fejét a kétely: Mi van akkor, ha valamit nem vettek észre az orvosok? Lehet, hogy a mindennapi negatív stressz miatt nem sikerül? Túlzottan rágörcsölünk? – Ezek a gondolatok az én fejemben ritkábban, Ágiéban viszont igen gyakran keringenek. Engem jobban foglalkoztatnak ennél egyszerűbb kérdések: el kéne vinni szerelőhöz az autót, ki kellene vinni a szemetet, el kéne menni moziba vagy színházba, mert ritkán mozdulunk ki. Időnként én is gondolok arra, hogy hát miért is nincs még mindig gyerekünk, aztán inkább hiszem és remélem, hogy ez csak idő kérdése. 

Ágival más a helyzet: keresi a válaszokat, nehezebb pillanataiban már-már követeli is őket. A bizonytalanságot mindketten nehezen viseljük, de Ági sokkal nehezebben. Kicsit ránk is igaz a közhely: együtt sírunk, együtt nevetünk. A nehéz időszakokban emlékeztetnünk kell magunkat és egymást arra, hogy az életet azért is kaptuk, hogy élvezzük és megbecsüljük. Ne álljanak a mindennapjaink kesergésből, mert ezzel csak ártunk magunknak, ártunk a párunknak, a környezetünknek, a szeretteinknek. Könnyebben meglátjuk a rosszat, minthogy észrevennénk a jót. De miért? Miért teszünk így, ha ezzel rombolunk? Nemrég megéltünk egy mélypontot a babavárás kapcsán, amikor a környezetünkben többeknek is összejött a gyerek és nekünk továbbra sem. Az egyetlen gondolat, amit úgy éreztem, van értelme Ágival megosztanom, az az volt, hogy ne ártsunk magunknak tovább pszichésen. Ne sanyargassuk magunkat tovább ezzel a hülyeséggel, hogy nekünk nem lesz gyerekünk. Mert lehet, hogy így lesz. Lehet, hogy nem lesznek gyerekeink, de legalább ne tegyünk kárt magunkban, a kapcsolatunkban. Ne keserítsük el a szüleinket, a rokonainkat és a barátainkat azzal, hogy leépítjük magunkat azért, mert nekünk nem jön össze.

Oké, ezt könnyű mondani, hogy ne essünk kétségbe, de hogyan csináljuk? Azt gondolom, meg kell tanulni. Mi még csak tanulgatjuk. Kell hozzá egyfajta pozitív szemlélet. Segít, ha arra koncentrálunk, mi mindenünk van, ahelyett, hogy mi nincs.  

A kérdőjel kétszer szerepel a címben: Egyszer, mert nem tudnék mesélni a meddőségről férfi szemmel, amíg el nem meséltem – legalább vázlatosan -, hogy a feleségem hogyan viszonyul hozzá, tehát muszáj volt elmondanom, milyen a meddőség egy Nő szemével. A két fél nem elválasztható, meddő házaspárokról szokás beszélni, nem meddő férfiról és nőről. Ezt a keresztet együtt kell cipelnetek, cipelnünk. Másrészt a kérdőjel a meddőségnek szól: én egyszerűen nem hiszek benne. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy vannak emberek, akiknek sajnos orvosi okokból nem lehetnek babáik, de magunkra ezt nem érzem igaznak. Számomra ebben a szóban van valami végérvényes, lezárult és megmásíthatatlan. Hiszek abban, hogy felhasználva a tudományt és segítségül hívva a szerelmünket és a szeretetünket, végig kell járnunk ezt az utat, mert nekünk ez rendeltetett. De ugyan már! Még semminek sincs vége, szóval ezzel a “meddőség” szóval nem tudok komolyan és érdemben mit kezdeni. 

Férfi szemmel, számomra a meddőség – hát nem nevetséges ez a szó egy fiatal házaspárra? – egy próbatétel. Próbára teszi a türelmünket, a lelkesedésünket, a házasságunkat, a szerelmünket és az érettségünket – a teljesség igénye nélkül. Ha nem aggódnánk, és nem kerülnénk időről időre mélypontra, akkor szimplán csak babavárásról beszélnénk. A mélypontokon ugródeszkának kell lennem a feleségem számára. Azt hiszem, hogy a házasságunk jól működik. Hiszek abban, hogy ennek az alappillére a szerepeink betartása. És ezt sokan félreértik. Nem attól lesz valaki férfi, hogy kemény, mint Rambo, nem ő takarít vagy főz. Lehet, hogy sokak számára ez nem túl maszkulin tulajdonság, de szeretek felmosni és ruhát hajtogatni – porszívózni utálok. Itt másról van szó: támaszt kell adnunk a feleségünknek és később a gyerekeinknek. Azt nem tudom, én jól csinálom-e, de igyekszem. 

Azt hiszem a cikk végére belendültem, és már olyan dolgokról írok, ami túlmutat a témán. Kicsit vegyes lett, de az érzéseink is vegyesek, időnként káosz van a fejünkben. Remélem, kedves Olvasó, hogy Neked segít ez az írás, ha nem járunk esetleg egy cipőben, legalább valamit magaddal tudsz vinni ebből.

Halmi Bence
Vendégíró

Hitben küzdeni a leukémia ellen

Az ősz összetéveszthetetlen illata, érett szőlőszemek és pislákoló gyertyafény kísérte a Mesivel való beszélgetésünket. Kósa Emese ebben a hónapban tölti a huszonötöt, mégis sok megtapasztalást tudhat már a háta mögött. Három lánytestvérével a Vácrátóti Botanikus Kert közepén nőttek fel, a kertek és növények szeretetét szüleitől örökölte.  Fotográfusként elmondhatja magáról, hogy hivatása egyben a hobbija is. Mesinél nem egészen két évvel ezelőtt diagnosztizáltak leukémiát, ebben az interjúban ebbe a nehéz időszakába kapunk tőle betekintést.

Tovább a cikkhez

Őszintén az anyaságról

Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) 

Isten már a teremtésnél megparancsolta az embernek, hogy ​“Szaporodjatok, sokasodjatok…” (​1Mózes 1:28), ​így a kezdetektől belénk lett oltva az utódok, gyermekek utáni vágy, illetve ösztön. És bár az élet egyik legalapvetőbb és legtermészetesebb velejárója egy gyermek születése, mégis világszerte örömünnepként élik meg az emberek egy új jövevény érkezését. És ez így van jól. Az életet ünnepelni kell. Az élet áldás, a gyermek élete Isten által ránk bízott ajándék. De azt hiszem, hogy ezt tudjuk. Tudjuk, és sokszor beszélünk arról, hogy egy kisbaba érkezése milyen nagy öröm egy pár életében és mennyire teljessé tud tenni egy családot. A nő is kiteljesedik általa, anya lesz, egy addig ismeretlen énje kerül felszínre, ami ismeretlen erőket mozgat meg benne. És boldog. És lássuk be, gyermekvállalás előtt alapvetően ezek azok az érzések, remények, vágyódások amik hajtanak bennünket. No, de ennél azért sokkal többről van szó. Mielőtt megszületett a kislányom, főleg a pozitív dolgokat festették le elém is az ismerősök, könyvek, cikkek, fórumok (persze mondták, hogy hosszú ideig nem fogok tudni rendesen aludni és fáradt leszek, de nyilván az addigi ismereteim a fáradtságról meg sem közelítik ezt a fajta fáradtságot, így nem is foghattam fel…) 

Azt tapasztalom, hogy az anyák többsége gyakran nem mer a nehézségekről beszélni, mert úgy érzik, elítélik emiatt és elégedetlennek könyvelik el. Szabadkoznia és bizonygatnia kell, hogy mennyire szereti a gyerekét, mielőtt valamilyen panasz bukna ki belőle. De vajon honnan ered ez a nyomás? Hogy anyaként élveznünk KELL minden egyes percet, amit a gyerekeinkkel töltünk és hálásan, csendben elfogadni az esetleges nehézségeket? Talán az alapkoncepció az, hogy nőként ez a feladatunk, erre lettünk teremtve fizikailag és lelkileg, legyünk hálásak, amiért megadatott ez nekünk. És természetesen hálásak vagyunk, hogyne lennénk! De azért jó lenne azt is hozzátenni, hogy bár sokszor emberfeletti dolgokra képes egy anya, mégiscsak ember, ami azt jelenti, hogy elfárad, kiborul, betelik a pohár. És nem mondjuk ki elégszer, hogy ​ezzel nincs semmi baj és ez normális. Mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Általában többször is. 

Senki nem tud igazán felkészülni az anyaságra. Teljesen mindegy, hány könyvet olvasott el, hány szakemberrel beszélt, hány gyerekre vigyázott tinikorában… Egyszerűen ez egy teljesen új és ismeretlen élethelyzet, amihez nagyon hirtelen és gyorsan kell alkalmazkodni. Tudjuk, hogy a szülés fájdalmas, de azt kevésbé emelik ki, hogy utána nem akarod hogy bárki valaha újra hozzád érjen, azt pedig pláne nem, hogy ezt még egyszer végig kelljen csinálnod! Sokan 1-2 hétig le sem tudnak ülni rendesen a sebük miatt. Tudjuk, hogy valamennyi hajunk kihullik szülés után, de azt nem hangoztatják, hogy jó eséllyel kisebb foltokban megkopaszodhatunk. Császármetszés után jaj neked, ha tüsszentened kell. Terhességi csíkok a terhesség ​után ​is megjelenhetnek. És ez csak néhány fizikai “tünet”, amikkel meg kell küzdenie egy újdonsült anyának. Emellett persze ott van a tény, hogy a megváltozott testünk elfogadása mennyire megterhelő lelkileg, hisz valószínűleg sosem lesz már olyan, mint azelőtt. Ezzel pedig bizony nehéz megküzdeni. Sokszor nem merünk erről beszélni, mert hiú dolog a külsőségekkel foglalkozni, hisz életet teremtett a testünk, Isten teremtő csodáját éltük meg, el kell fogadni, hogy megváltozik ezután. De miért ne lehetne egy kicsit utat engedni ezeknek az érzéseknek? Szabadon meggyászolni, elengedni, elfogadni, és végül majd remélhetőleg eljutunk oda, hogy ünnepelni tudjuk. Ez egy folyamat, amit végig kell járni. Kinek több, kinek kevesebb idő szükséges hozzá. Persze emellett fontos, hogy vigyázzunk a testünkre, ápoljuk megfelelően, figyeljünk arra, mivel tápláljuk. De azt gondolom, hogy egyáltalán nem elvárható, hogy azonnal rendben legyünk önmagunkkal. 

A gyermek érkezése az egyik legdrasztikusabb változás a házasságban – tulajdonképpen újra kell definiálni a szerepeket és feladatokat. Saját (és szinte minden újdonsült szülő párostól hallott) tapasztalat, hogy nagyon könnyen háttérbe tud szorulni a férjünk, miközben mi anyák egész nap egy másik emberi lényt tartunk életben, gondozunk, nevelünk. A gyerek képes arra, hogy minden energiát elszívjon belőlünk (még ha ezt nagyon cukin is csinálja), és sokszor a nap végén csak összeesni akarunk. Ami persze nem igazságos a férjünkkel szemben. És tulajdonképpen mi szeretnénk időt tölteni velük, beszélgetni, figyelni egymásra, de néha minden igyekezetünk ellenére csak a szándék lángol bennünk. És ez annyira nehéz! Nehéz, mert volt egy megszokott ritmusunk, szabadságunk, hogy kedvünk szerint alakítsuk a szabadidőnket. Most viszont akármennyire is szeretnénk rugalmas szülők lenni, mégiscsak a gyerek igényeit vesszük elsősorban figyelembe: úgy próbálunk meg elindulni otthonról, hogy egyen előtte és lehetőleg hazafelé aludjon, egy-egy randit néha hetekkel előre meg kell szervezni, és még az utolsó pillanatban is közbejöhet valami (mondjuk, hogy lebetegszik a gyermek). Szóval a kettesben töltött idő drasztikusan lecsökken, míg a szervezésébe fektetett energia megnő. Sokszor csak lopott 10 percek jutnak kettőnkre, de olyan fontos észben tartanunk, hogy a házasságunk adja a keretet, a gyerekeink életének alapját, és mindennél fontosabb, hogy az egységünk erősen álljon ezekben az időkben is. 

Szeretjük a gyerekeinket. A szülők, elsősorban pedig az anyák olyan csodálatosan vannak megalkotva, hogy már a kis élet születése előtt is beléjük van oltva egy végtelen szeretet, ami a születésük után – hihetetlen módon – csak még erősebb lesz, és úgy érezzük bármit tenne is, így fogunk érezni. No de lehetünk racionálisak? Amikor gyermekünk egy éjszakai ötödik ébredés-visszaaltatás után tíz perccel úgy dönt, eljött az idő egy hatodik ébredésre, akkor tényleg az anyai szeretet járja át gondolatainkat? Vagy amikor a kicsink úgy dönt, hogy a tegnap nagy élvezettel majszolt ebédet ma már utálja, és magát megfeszítve sír a székben, az ételt egyenesen a földre küldve – akkor is azt gondoljuk, hogy milyen különleges és ügyes? És amikor bármennyi kérlelés, győzködés, könyörgés, megvesztegetési kísérlet után továbbra is csak a szandálját akarja felvenni télen mínusz tíz fokban, lerúgva magáról a csizmát – abban a pillanatban is úgy érezzük, hogy ő a legjobb dolog, ami történt a házasságunkban? Meg is válaszolom ezeket a kérdéseket: nem, nem és nem! Lehet, nem leszek népszerű a következő kijelentéssel, de talán nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, és szükséges kimondanunk: a gyerekek néha idegesítőek. Kimondtam. Az ember egyik legnagyobb próbára tevői. Két lábon járó kis irracionális, csillogó tekintetű, határokat feszegető, hangos, ragacsos kezű lények. Felfoghatatlan és folyton megújuló türelem és higgadtság szükséges a mindennapokhoz, mindamellett pedig, hogy próbáljuk a saját józanságunkat megőrizni, még óriási nyomás is nehezedik ránk, hiszen mégiscsak rajtunk áll, hogy a jövő nemzedéke értelmes, kiegyensúlyozott és józan felnőttekből álljon. Szóval nem egyszerű. Néha pedig bizony elfogy a türelem, nyugodtság és a józanság. És felemeljük a hangunkat, becsapunk egy ajtót, kidobjuk a játékot, amin csak veszekszenek a gyerekek. Amikor pedig ide jutunk, jó lenne egy kis szünet vagy pihenés. És kell is. Ragaszkodjunk hozzá! Mert néha elege van az embernek abból, hogy háromszori nekifutás után sikerül csak elfogyasztania az ebédjét, vagy hogy nyitott ajtónál kell zuhanyoznia, hogy közben rajta tudja tartani a szemét a kicsin/kicsiken. A mellékhelyiség ajtaját pedig már be sem zárjuk. (És nem, nem lehet mindig alvásidőben elvégezni ezeket a dolgokat…) Jó lenne néha úgy elindulni otthonról, hogy nem kell 3 telepakolt táska, nem izzadunk le mire az autóhoz érünk, illetve magunkkal is tudunk többet foglalkozni annál, hogy nem kifordítva vesszük fel a felsőnket és gyorsan megfésülködünk. Vagy egyszer-kétszer magunktól felkelni. Nyugodtan kávézni egyet a barátnőkkel. Esetleg egy olyan nap, ahol nem mászik senki a ragacsos, nyálas kis lényével az arcunkba… Sokszor érzem magamon, hogy nehezen fogadok el segítséget, ragaszkodom a gyerek körüli teendőkhöz, hiszen naphosszat ezekkel foglalkozom, rutinosan és gyorsan megy már nekem, míg más talán jobban “megszenvedne” vele, ami se neki, se a gyereknek nem jó. (Ami persze egyáltalán nem szokott így lenni az esetek többségében, a gyerekek – mint megtanultam – elég jól tudnak alkalmazkodni.) 

Hajlamos vagyok ráfeszülni, hisz ez most a feladatom, nekem kell elvégeznem, különben lusta vagyok vagy felelőtlen anya. Nehéz elengedni. De ez is egy olyan tanulási folyamat, amit meg kell élni, el kell jutni egy egészséges elengedés-állapothoz. Pedig jó, ha néha elengedjük. Legyen az 5 perc, amikor kicsit kijövünk az ordító gyerek szobájából és megpróbálunk megnyugodni; vagy az a fél óra, amikor a férjünk elviszi a játszótérre; vagy az a néhány óra, idővel pedig 1-2 éjszaka, amikor ott tudjuk már hagyni a nagyszülőknél, barátoknál. Muszáj néha leengedni és újra feltöltődni. Muszáj megosztani a nehézségeket, félelmeinket, kudarcainkat – a férjünkkel azért, mert megnyugtat, megölel; néha viszont a legjobb olyanokkal, akik megértik, átélték és átélik ugyanazokat, mint mi. És talán sokszor gondoljuk, hogy “ilyen biztos csak velem történhet meg”, vagy “a szomszéd gyerek ennyi idősen már késsel-villával evett”… de én még nem találkoztam olyan problémával, amivel valaki más ne küzdött volna előttem. Anyaként könnyen magányosnak, kívülállónak érezhetjük magunkat, és a nehézségeinket is inkább megtartjuk magunknak, mi akarunk megküzdeni velük, hiszen ez most a ​feladatunk​. De ezzel csak ártunk: a férjünknek, a gyereknek és magunknak is. Fontosnak tartom, hogy leendő szülőkkel őszintén beszéljünk pozitív ÉS negatív tapasztalatainkról. Mert ha gyakrabban megosztanánk a nehézségeket, amiket szülőként megélünk, akkor ez segíthet abban, hogy valamennyire normalizáljuk, elfogadottabbá tegyük azokat az érzéseket és alkalmazkodási nehézséget, amiket friss anyaként megélünk és így talán kevésbé éreznénk magunkat magányosnak, vagy sikertelen anyának. 

Azt tapasztaltam, hogy nagyon szélsőséges érzelmeket tudunk megélni az anyaságban. Néha elönt minket a megmagyarázhatatlan boldogság és hála ahogy drága gyermekeink arcát nézzük. Máskor pedig a kilátástalanság, tehetetlenség és végtelen kimerültség győzedelmeskedik. Mégis olyan csodásan működik ez az egész, Isten hibátlanul kitalálta az anyaságot – hisz minden kibillenés, akadály, elfáradás ellenére, a nők újra és újra nekivágnak ennek a kalandnak, újra és újra belemerülnek minden szépségébe, csúfságába és képesek azt mondani (és komolyan is gondolni), hogy az anyaság az egyik legjutalmazóbb feladat, amibe valaha belevágtak. 

Gajdos-Szilágyi Debóra

 





Egy kávé Jézussal…

Nézem az órámat. Késni fogok és még az eső is esik… Vajon lesz a közelben parkolóhely? – kérdezem reménytelenül…

Sikerül parkolót találni nem messze a kávézótól. Amikor belépek az ajtón, megcsap a kávé és az almás pite illata. Otthonos a hely. Kis lámpák égnek az asztalokon, a padokon nagy párnák vannak, és a kinti hűvös eső után jólesik a meleg. Ő már ott ül az asztalnál. Gyorsan odasietek és leteszem a kabátomat a székre.

Ne haragudj, hogy késtem! Nagy volt a forgalom, és indulás előtt muszáj volt gyorsan kiteregetnem, mert lejárt a mosás, és tudod, úgy be tudnak büdösödni a ruhák, ha bent hagyjuk a gépben őket… De a lényeg, hogy csak össze tudtuk hozni a találkozót! Hát, mit ne mondjak, nem volt egyszerű! Te rendeltél már? Én egy cappuccinót kérek! 

Hol is kezdjem? Mi újság velem? Azt érzem, hogy rohan az élet, én meg csak futok utána… Nem tudom, hogy a világ gyorsult fel vagy én vállalok túl sokat, de a mindennapokban olyan nehezen tudom besűríteni azt, hogy elolvassam az üzeneteidet, ne haragudj érte! Csak nincs mindig időm válaszolni. Ezért is gondoltam én is, hogy jobb lenne találkozni, úgyhogy nagyon megörültem, amikor kerestél, hogy kávézzunk egyet!

Jól vagyok amúgy, köszönöm! Vagyis, mostanában nem annyira! De erről nem könnyű beszélni, meg mit is lehet erre a kérdésre mondani? „Hogy vagy?” “Köszi a kérdést, nem jól?” Pedig ez az igazság, de panaszkodni se szeretnék, de tudod, néha olyan rohadt nehéz, hoppá, bocsi, olyan nagyon nehéz egyedül. Nem teljesen így képzeltem el az életemet tizenévesen, és ez mostanában nagyon nyomaszt. Lehet, hogy azért is, mert Facebookon meg Instán annyi ismerősömnek ebben az évben volt az esküvője, vagy már gyereke született vagy csak éppen kitette, hogy kapcsolatban van… Én meg még csak keresgélek. Nem állást, mert az van, és szeretem is csinálni, és van hol laknom, és tudom, hogy hálásnak kellene lennem és az is vagyok, hidd el, de nem tudok azon az érzésen túllépni, hogy mellette meg annyira vágyom már egy társra… Hiszen Te magad mondtad, hogy nem jó az embernek egyedül! Teremtettél mindenkinek segítőtársat? Vagy én kimaradtam a sorból? És be kell vallanom, hogy nem is értem, és annyira rosszul esik, hogy már annyit imádkoztam és keresem az ismerkedésre a lehetőséget, de még mindig semmi! És közben meg tudom-tudom, te mindenkit értékesnek teremtettél, de körülöttem sokkal gázabb emberek is társra találtak már… És igen, lehet, hogy ezért sem olvastam az üzeneteidet meg nem válaszoltam rájuk, mert egy kicsit belefáradtam és haragszom. Az egyik részem tudja, hogy nem jogos a haragom, mert minden kegyelem és ajándék, de a másik részem meg tök őszintén azt mondja, hogy, ha másnak megadod, akkor nekem miért nem? Kevésbé szeretsz?

Elővettem egy zsepit a táskámból és folytattam: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”  vagy meggondoltátok magatokat és azóta már más a helyzet? Mi a minden? Hát az én esetemben az lenne a minden, ha végre találkoznék már azzal a személlyel, akit nekem teremtettél… akkor végre azt érezném, hogy nekem ajándékoztad… Tessék? Hogy lehet, hogy rossz mindent keresek? Lehet-e az örök élet a minden? A helyreállított kapcsolat Isten és ember között? Ezen még nem gondolkoztam…

Arra gondoltam, hogy nem megyek el a találkozóra… Mit mondhatnék neki? Amúgy se szívesen találkozik az ember olyanokkal, akik elfordultak tőle, vagy cserbenhagyták őt… Pedig annyit imádkoztam… És fejben tudom, hogy a „Ti utaitok nem az én utaim…”, meg hogy „Isten a szeretet…” és, hogy a barátnőm most már olyan helyen van, ahol nincsenek könnyek, sem szenvedés, blablabla, de ezek most csak üres szavak. Egyáltalán nem éreztem így az elmúlt hetekben. Még fel se fogtam, hogy nincs. Hogy már nem fogok találkozni vele, megölelni őt. Nem fogunk éjszakába menően dumálni, és a kakaós csigája közepét sem fogja többször nekem adni. Pedig ő egy ilyen ember volt, aki bárkinek odaadta volna, még annak is, akit nem is ismert… Fel-alá járkáltam a lakásban és akkor eszembe jutott: Ez az! Elmegyek, és megmondom neki, hogy elegem van az üres szavakból, meg abból is, hogy néhány imádságot meghallgat, néhányat nem… Felkaptam a dzsekimet és bicajra pattantam. Eltekertem a sarki kávézóhoz. Már szürkült. Az órát meg se néztem, biztos voltam benne, hogy elkéstem. Lehet, hogy már itt sincs! – gondoltam.  Na, az szép lenne, hogy még csak meg sem vár, Ő, aki maga a türelem. Mérgelődve lakatoltam le a bicajt. Amikor beléptem a kávézóba, gondolkoztam azon, hogy egy ír kávét rendelek, abban legalább van egy kis alkohol… de aztán csak egy pohár almalevet kértem. Természetesen Ő már ott volt, időben és pontosan érkezhetett, mint mindig. Mondjuk, legalább várt rám… Ahogy felé tartottam, arra gondoltam, hogy lehet, hogy mégse kellett volna jönnöm. Van értelme veszekedni vele?! De ekkor már mindegy volt. Lehuppantam mellé, és már el is kezdtem neki mondani, hogy nem maradok sokat, igazából csak azért jöttem, hogy megosszam vele, hogy rohadtul nem fair, amit tett… 

– Ne nézz rám ilyen nyájasan, mert akkor is úgy gondolom, hogy igazságtalanul betegedett és halt meg a barátnőm… Sokkal jobb ember volt, mint sokan mások, akiket ismerek, fiatal volt és még Téged is ismert és szeretett. Annyian imádkoztak a gyógyulásáért, és mégse?! Hogy van ez, kedvetek szerint kiválasztjátok, hogy melyik imádságot hallgatjátok meg és melyiket nem?! Annyira elegem van belőle, hogy ilyen nehéz néha érteni az akaratodat, hogy néha csak el kell fogadnunk azt, értetlenül, belesimulni a tervedbe… Nem lenne néha egyszerűbb csak szimplán megmondani, hogy mit miért csinálsz? Vagy azt, hogy bocs, nem tudtam mit tenni? Mert néha ezt is érzem, hogy Te sem tudsz mit tenni… Pedig elvileg mindenható vagy, nem? Akkor meg miért van az, hogy csodák csak a Bibliában léteznek? Merthogy az én életemben nincsenek, az biztos! És hogy várod el, hogy így bízzunk benned, hogy higgyünk, hogy imádkozzunk? Tudod, legszívesebben el se jöttem volna, hogy Te is érezd, hogy milyen, amikor vársz valamit, de cserbenhagynak. Elfordulnak tőled! Mert én így éreztem, amikor meghalt. Rá is mérges voltam és rád is! Sőt, nem csak voltam, hanem vagyok! Mert azóta sem értem, hogy miért kellett így történnie…

Türelmesen hallgatott, nem vágott közbe, nem javított ki, figyelt rám, és a végén megköszönte, hogy megosztottam a gondolataimat és érzéseimet. Intett a pincérnek, kifizette a számlát, az én adósságomat is… Meglepődve és megkönnyebbülten álltam fel az asztaltól.

Már nagyon készültem a találkozóra. Kicsit hamarabb végeztem a munkámmal és így a kávézóba is hamarabb érkeztem. Ablak mellé ültem, mert olyan szépen sütött az őszi nap, jól esett kicsit csukott szemmel megpihenni a pillanatban. Egyszer csak éreztem, hogy áll mellettem valaki, szinte biztos voltam benne, hogy Ő jött meg, és a jelenlétét érzem, de csak a pincér volt az. Mikor kinyitottam a szememet, kicsit meg is lepődtem…
– Egy fekete teát kérek szépen, pici tejjel, de a tejet kérem, külön szolgálja fel, mert szeretem jól kiáztatni a teafüvet, és csak utána hozzáadni a tejet, és kérnék mellé egy kis mézet is.

Elrendeztem az asztalon lévő tárgyakat, nem tehetek róla, szeretem, ha nem össze-vissza vannak a dolgok körülöttem, talán pont ezért is bánt annyira, hogy a saját életemben jelenleg nem én „rendezem” a dolgokat. Amikor már kezdtem ezen a gondolaton elmerengeni, megérkezett, és mosollyal a száján leült mellém. Kicsit izgultam, mert tudtam, hogy sok múlik a beszélgetésen. Már annyiszor felépítettem a fejemben, hogy hol kezdem majd a mondandómat, mivel érvelek, milyen jó cselekedeteimet említem majd meg finoman neki. Hogy elmondom, milyen jó szülők lennénk a férjemmel, hogy mennyire szeretjük a gyerekeket és mennyire szeretnénk sajátot, de ahogy ott ült, a jelenlétében nem tudtam megszólalni… Kitört belőlem a sírás… Patakokban folytak a könnyeim… A jól átgondolt érvek és megfogalmazott mondatok semmissé lettek… csak fájdalom volt, keserűség, csalódottság és könnyek. Könnyek az elmondott imákért, a várakozásért, a haragért a szívünkben, a cserbenhagyottság érzéséért, Tőle való elfordulásért, a sok sikertelen próbálkozásért, a kellemetlen orvosi vizsgálatokért, a sok-sok „és mikorra tervezitek a babát” kérdésért, az irigységért a szívünkben, amiért sok barátunknak már sikerült, a kínzó érzésért, hogy nőként még erre sem vagyok képes… és a könnyek patakokban folytak, szavak nélkül. Megsemmisültem előtte, és valószínű több tíz-húsz ember előtt is, akiknek ez egy átlagos péntek délutáni kávézás volt, és nem értették, hogy mi történik az asztalunknál. De ebben a megsemmisülésben valami fel is oldódott akkor, amikor odahajolt hozzám és átölelt. Ő sem mondott semmit, csak szorosan tartott, tartott és nem engedett el, addig nem, amíg békességet nem találtam Nála.

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. Máté 11, 28-30 

Balázsfalvi-Ábrám Anna