A helyiérték fogalma elsősorban a számok világából lehet ismerős. E szerint egy számnak nem pusztán önmagában állva van értéke, hanem az sem elhanyagolható, hogy hol szerepel az adott számjegyen belül. Például a 0 az tulajdonképpen semmi, de ha elé írunk egy 1-est, rögtön 10-et kapunk. Ezt a jól ismert szabályszerűséget át lehet ültetni az emberi életre is, ahogy arra a Prédikátor is rájött: „Mindennek rendelt ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt”. (Préd 3,1). Cselekedeteinknek tehát nem csak értékük van önmagukban, hanem az sem mindegy, hogy mikor történnek, megvan a helyiértékük is.
Ez alól az sem volt kivétel, amikor Mária és Márta találkozott Jézussal. Szeretem ezt a történetet, mert miközben olvasom, olyan, mintha valaki felrázna és figyelmeztetne arra, hogy az életem történéseit, a hétköznapok múlását megszakítja az Isten által rendelt szent idő, ünnepi idő, amelyben a tetteimnek, döntéseimnek messzemenően meghatározó következményei vannak. A böjt minősített idő. Ilyen minősített, a Feltámadás felé tartó időben állt meg Jézus Mária és Márta házánál. „Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe” (Lk 9,51).
A Jeruzsálem felé vezető út a kereszt felé vezető út. Nem csak fizikai értelemben halad Jézus a küldetés vége felé, hanem lelki értelemben is. Ez egyben egy fizikai és lelki út is, mind a tanítványoknak, de legfőképpen Jézusnak, aki a halálra, az Atyától való távollétre készül, és közben gondja van rá, hogy másokat is felkészítsen. Ezen az úton mintha sűrűsödne az idő. A teljes önátadás felé tartva Krisztus egyre többet ad át magából, isteni titkaiból az úton lévőknek; mind a tanítványoknak, mind pedig azoknak, akik találkoznak vele, akik bekapcsolódnak ebbe a lelki készülésbe, vagy pedig kívül maradnak. Vagy megérintődnek, vagy hagyják elmúlni a soha vissza nem térő alkalmat.
Innen közelítve válik Mária és Márta háza egy olyan hellyé, ahol a Golgota felé tartó, elkészített szent idő és az ezt megragadni, ebbe a lelki folyamatba csatlakozni képes emberi cselekedet találkozhat egymással. A kérdés már csak az marad itt is, ahogy minden Nagyböjtben, hogy tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel?
Márta látszólag mindenre tudja a receptet. Minek mikor van helye és ideje. Mit, mikor, hogyan csináljon. Tele van ötletekkel és megoldási lehetőségekkel. Sürög–forog, hogy Jézust méltóképpen vendégül lássa. Úgy gondolja, hogy Jézus figyelmét, elfogadó szeretetét csak fáradsággal és feszültséggel teli munkával tudja megszerezni magának. Ebbe a képbe pedig nem fér bele sem Mária „lustasága”, sem Jézus tétlensége. Ez az igerész nem a cselekvő hit és a szemlélődő hit szembeállításáról, vagy egyiket a másik fölé helyezéséről szól, ahogyan talán első olvasatra, hallásra tűnik, hanem azt mutatja meg, mintegy tükörként elénk tartva, hogy milyen az, amikor az Istennel való kapcsolatunkban, találkozásunkban túl nagyra szeretnénk nőni. Ha itt van Jézus, valamit mutatni kell. Talán mi ezt így érezzük: „ha itt van a böjt, valamit mutatnom kell. Kézben kell tartanom a dolgokat!” . A böjt nem erről szól. A böjt nem önmagáért való mutatvány, hanem elmélyülés Krisztus követésében.
Márta magán kívül keresi a hibást, és kéri Jézustól, hogy tegyen rendet ebben a tökéletlen világban, ami kis híján a kiégésbe kergeti őt. Ismerős? 🙂 Márta és Mária hozzáállásában nem a cselekedetek és a tétlenség, hanem kényszeredettség és a felszabadultság, a kiüresedett vallásos elvárások, közeledések kerülnek szembe azzal a hittel, amely Jézus Krisztustól azt fogadja el, amit Ő elkészített, és számunkra adni akar, és kész leülni az Úr lábához, egész testhelyzetével is kifejezve, hogy ez egy olyan minősített alkalom, ahol csak az számít, hogy Ő mit mond, és hova tart.
Itt, ebben a betániai kis házban, ebben a végtelenül hétköznapi helyzetben, két testvér elsőre idillinek tűnő, de a színfalak mögött, a szívekben nagyon is feszült helyzetébe lép bele Jézus Krisztus. A rutinszerű, szürke hétköznapot szent idővé, ünneppé szentelve állít döntés elé, és puszta jelenlétével szegezi nekünk Nagyböjt kérdését, mely talán épp annyira „unalmas” és „rutinszerű” számunkra: hova helyezzük magunkat a vele való kapcsolatunkban? Márta Őt Uramnak szólítja, de teljesen világos, hogy hozzáállásával csak kiüresíti ezt a szép hitvallást, csak udvariaskodik. Nem vette észre, hogy miközben mindent kézben kívánt tartani, mindvégig Jézus volt a házigazda.
A Mártához szóló intésben sok minden benne van: „… sok mindenért aggódsz (…), kevésre van szükség (…), valójában csak egyre”. Az Isten ígéreteinek beteljesítése felé tartó, gyötrődő Krisztusnak ez az emberi hozzáállás már túl sok. Nem megvetés és lenézés van szavai mögött, csupán az a csöndes, de annál félelmetesebb megállapítás, hogy a kereszt felé vezető úton kísérni őt, a megváltás csodájában részesedni nem érdem kérdése. Amikor a nagy fogadkozások csődöt mondtak, és egyedül maradt, megmutatta, hogy győzedelmes hitvallást egy vele együtt megfeszített gonosztevő, vagy a halálánál segédkező római százados is tehet, ha meglátja azt, amit Mária meglátott, és hiszem, hogy mi is meglátunk…, hogy az a sok szenvedés nem független tőlünk, hanem értünk történt, „egy szükségesként” a bűnök a bocsánatára.
Te tudsz élni a lehetőséggel? Lassulj le, állj meg, és élj VELE!
