Most már legalább az illata olyan, talán ez lesz végre az igazi. Benézek a sütőbe, és elégedetlenségre nem találok okot, de azt sem tudom megmondani, hogy olyan lesz-e, mint amit elképzeltem. Szinte ropog a levegőben a vajas tészta íze. Kiveszem. Várok. Beleharapok. Csalódok. Inkább kifli, mint croissant. Már hónapok óta kísérletezem elkészíteni itthon a lelki ízlelőbimbóim előtt megelevenedő croissant-t. Mindent tudok róla. Ha el kellene mesélnem, hogy milyen, akkor még az is lehet, megtévesztő lenne, hogy a szavak vagy a péksütemény íze marad a szájban. És valami apróság mégis mindig máshogy alakul, mint kellene… Mert hát azt pontosan tudom, hogy milyennek kellene lennie.
Azt pontosan tudom, hogy milyennek kellene lennem. És amikor valahol azzal szembesülök, hogy mégsem így van a valóságban, az fáj. Amikor valaki ott van mellettem ebben a valóságban, és ő is szemtanú, az néha még jobban fáj. Kínos bevallani magamnak, hát még engedni a másiknak, hogy jelen legyen, vagy esetleg rámutasson. Szeretnénk, ha csak a jót látnák meg belőlünk az emberek. Ha lehetne, mindig csak a „szebben sült arcunkat” szeretnénk mutatni. Nem kizárt, hogy ezt a működésünket bevisszük baráti, testvéri vagy akár a párunkkal való kapcsolatunkba.
Önismeret helyett önmegtervezés.
Most az állaga nem az igazi, most meg lehetne egy kicsit sósabb, most nem lett olyan fényes, mint a múltkor, szóval rossz. Tökéletlen, hibás, selejt, béna. Valami hiányzik, tehát valami baj van ezzel a kiflivel. Kár, hogy kipróbálás utáni visszaváltás nincsen. Ítélet ítélet hátán, és meddig tudnánk még a hiányosságait sorolni!? Valahogy mindig azok jutnak eszünkbe először, mintha azt könnyebb lenne megfogalmazni. Önmagában a kritikai érzék nem ártalmas, de ha ítélet kapcsolódik minden egyes észrevételhez vagy hiányossághoz, az vajon épít vagy rombol? Ezt ugyanúgy lehet mesteri szinten gyakorolni magunkkal szemben, mint másokkal szemben.
Önelemzés helyett önostorozás.
Akkor inkább nem viszek belőle a csajos találkozóra, majd elfogy, vagy a kutya megeszi. Csak ne lássák, hogy elbénáztam. Majd abba engedem be a másikat, amit már uralok, vagy legalábbis amit már magam előtt meg tudtam fogalmazni és magyarázni. Megfosztom a másikat attól, hogy közelebb kerüljön hozzám, megfosztom magamat attól, hogy a másik bátrabban vállalja a saját gyengeségeit. Mert az a siker, ha minden úgy alakul, ahogy elképzeltem? És megosztani akkor szabad, ha az érdemes rá.
Önátadás helyett öntakargatás.
És ott van Eszter, aki nem tudatlan, de tétlen. Magától lehet, hogy nem állt volna ki a népéért, sosem tudjuk meg. De kérésre és bátorításra lehetőségeit és képességeit jól használva közbenjárt. Ott már nem értetlenkedett, hanem körüljárta, mérlegelte, elhatározta és végigvitte. Nem ragadt le az önostorozásban, hogy miért nem tett eddig semmit, hanem a jelenre és a jövőre fókuszált. Kockáztatott azzal, hogy kitárulkozott, de bölcsen és higgadtan tette, méltósággal.
Önféltés helyett önfeláldozás.
Emberi, tökéletlen, törékeny… ezekkel együtt különleges, szerethető, gyönyörű, egyedi a kapcsolat, a kapcsolódás, a nő. És ebben az összetett létezésben hála, hogy járnak előttünk, hogy van kit megfigyelni az elhibázott lépéseiben, a terveitől elszakítottan, a megélt örömeiben, a megfordított helyzeteiben. A bátorságában, a gyengeségében, a nőiességében.
