Van egy nő a Bibliában, a Királyok könyve 4. fejezetében, akinek hamarabb ismerjük meg a társadalmi státuszát, mint a nevét (a neve végül nem derül ki, így végül is nem nehéz mást előbb megtudni róla…)
Ami rögtön a történet elején világossá válik, hogy özvegy, és adósságot örökölt. Egy olyan korban és kultúrában él, amelyben nőként még kevésbé volt egyszerű feladat a családfenntartás. Ez az első gondolat, amire számomra a történet rávilágít: hálásnak lenni. A lehetőségeimért, a munkámért, a kilátásaimért.
A történetet tovább olvasva feltűnik a küzdelem. Ez az asszony küzd – a gyásszal, a hiánnyal, a veszteséggel, a tanácstalansággal, a magára maradottsággal, a fiai elvesztésétől való félelemmel. S bár meglehet, hogy fél, kétségbeesett és értetlenül áll a kialakult helyzet előtt, de mégis bízik. Tudja, hogy kiben bízott és kit szolgált a férje. Nem hibáztatja, nem rója fel neki, hogy milyen helyzetben hagyta a családját. Tudja, hogy kinek a szolgálatáért „áldozta fel” a vélt családi biztonságot. Tudja, hogy ki az, akinek az áldásai nem függnek kortól, kultúrától, nemtől, társadalmi státusztól. Tudja, hogy kit, és hol keressen: azt az Istent, akit a férje szolgált. Ez az ő igazi öröksége, hogy tudja, hogy a biztonság, a gondviselés nem múlt el a férje távozásával. Bízik. Nem magában, nem emberekben, nem a prófétában, hanem az isteni csodában.
És megy. Hittel, határozottan, érvekkel. Összetörve, mégis teljes bizonyossággal. Kér, és kap. Zörget, és megnyílik egy új ajtó. Keres, és megoldást talál. Azt teszi, amire talán nekem nem lenne merszem: elmegy a végsőkig.
Ismeretlenül is sokat tanít ez az asszony: hinni, akarni, menni, tenni, elfogadni, engedelmeskedni.
Így akarok én is tovább menni: Istenben bízni, Őt keresni, megtanulva, hogy mi az én igazi örökségem. Általa szeretni, elhagyni a hamis biztonságérzetet, és segíteni felszabadulni a világ sugallta elvárások alól a Társat, a Férfit. S ha kell, elmenni ezért a végsőkig.
Szabó Eszter
Vendégíró
