Egyik kedvenc tanáromtól hallottam azt a gondolatot, ami a mai napig nagyon meghatározza az életemet. Keresztyénként Isten alkotótársai lehetünk, munkatársai és segítőtársai. Megélhetjük ezt a művészetekben, ahol a zeneművek, festmények, egyéb alkotások a teremtett világ gyönyörűségét mutatják föl, megélhetjük nap mint a nap a konyhában tapasztalt kreativitásunkban, nőként és anyaként a gyermekeinkről való gondoskodásban, jegyellenőrként a rend fenntartásában, földművelőként a teremtő munkálatokban… mindenben megtalálhatjuk azt a felelősséget és feladatot, amivel Isten ajándékozott meg minket. Ebben a hónapban három orvos barátomat kerestem fel, hogy ők is meséljenek arról, milyen tudatosan Isten munkatársaként élni. Bacskainé Dr. Lengyel Márta csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvossal, Dr. Hamar Judit gyermekgyógyász szakorvosjelölttel és Dr. Pálinkás Zsuzsanna reumatológus rezidenssel ismerkedhettek meg ti is!
Az orvoslásban ti magatok is részt vehettek Isten gondviselő munkájában. Egy-egy nagyobb kihívást jelentő betegséggel szembekerülve megtapasztalhatjátok az alkotókészség és kreativitás örömét is. Milyen érzés Istennek ennyire nyilvánvaló és kézzelfogható módon a szolgálatában állni? Milyen mértékben tekintetek erre a hivatásra áldásként, és mennyiben élitek ezt meg nyomásként?
Márti: A gyógyító munkában kevésbé élhetjük ki a kreativitásunkat, mint akár az a kutatószakmában lehetséges. A gyógyításban inkább megérzésekről tudnék beszámolni, például, ha bejön egy gyerek, akire ránézek, akkor már kapok egy benyomást róla, amin el tudok indulni. Aztán a szóban elmondott tünetekkel kiegészítve a megérzéseimre, tapasztalataimra és a tanultakra támaszkodva választok gyógymódot. Régebben olvastam, hogy a gyógyítás olyan, mint a művészet. Nem egészen értettem, hogy ezt miért mondják, de azóta megtapasztalhattam, hogy amikor ezeken a megérzéseken indulok el, az valamiféleképpen ezt jelenti. Persze, a legtöbb esetben, konkrét betegségeknél annak megfelelő gyógymódokhoz kell nyúlnunk, hogy a szakmai kritériumoknak megfeleljünk.
Judit: Számomra nem különül el annyira, hogy orvosként vagyok keresztyén. Hiszen annyira erősen ott van az emberben, hogy ő keresztyén, hogy ez nem külön a szakmában jelenik meg, vagy a családban, ifjúsági munkában és még sorolhatnám a különböző élethelyzeteket, hanem áthat mindent. Úgy érzem, nem csak a hivatásomban, hanem egész életemmel és lényemmel Isten eszköze lehetek. Ezen belül a sok Istent dicsőítő cselekedet közül számomra csak az egyik az orvoslás.
Zsuzsi: Sosem tekintettem az orvosi pályát különlegesebbnek vagy fontosabbnak a többi hivatásnál, amiatt, mert emberekkel foglalkozik, és az egészségükért dolgozik. Ezért úgy vélem, a nyomás semmivel sem nagyobb rajtam, mint bármelyik más keresztyénen.
Márti: Nem nyomásként, hanem felelősségként élem meg a munkámat. És azt érzem, hogy erre már az egész egyetem alatt készítettek minket. A szigorú és nehéz vizsgák, gyakorlatok, mind megedzettek és arra tanítottak, hogy felelősséggel kell végeznem azt, amit csinálok.
Judit és Zsuzsi
Hat év intenzív tanulás és az eddigi munkátokban szerzett tapasztalataitok során is szoros kapcsolatba kerültetek a tudománnyal, és annak hatalmas erejével. Mennyire építette ez a hiteteket, és miben állította esetleg próba elé azt?
Judit: Az emberi test csodája mindig megerősített a hitemben. Az első két évben lenyűgözve tanultam róla, mindent gyönyörűnek láttam, még a vesekelyheket is. Aztán amikor egyre mélyebbre mentünk biokémiai, élettani, molekuláris szinteken, meg kellet tapasztalnunk egy határt, amelyik tudásszintnél mélyebbre már nem tudtunk menni. Ez is annak a megerősítése számomra, hogy ez a komplexitás nem lehet embertől, biztos, hogy annál sokkal nagyobb van az egész mögött. Úgy is érzékeltethetem ezt, hogy egy adott folyamatot vagy reakciót le tudunk írni egy bizonyos szintig, de aztán mindig van egy olyan lépés, amit mi már nem tudunk meghatározni.
Zsuzsi: Többször tapasztaltam már azt az élményt, hogy az emberi test több annál, amit mi elképzelni tudnánk. Az első két évben belőlem is csodálatot váltott ki az emberi test, aztán a következő években, amikor hozzávettük a betegségeket, már annak a csodája ejtett ámulatba, hogy ez az emberi szervezet egyáltalán működhet és sokan egészségesen is élhetnek. Mindent le lehet vezetni apró alkotórészekig, még a kis sejteket is, de hogy ez hogyan áll össze élő szerkezetté, hogyan költözik élet bele, az már igazi Isten-élményt és megtapasztalást állít elénk.
Márti: Éppen ezért nekem gyakran ijesztő, hogy mi mindenben lépkedünk már határmezsgyéken. Nehéz meghúzni a határt, mi az, ami még a mi döntésünk lehet, amibe beleszólhatunk, és mi az, ami egyedül Isten kezében dőlhet el. Ha ezekben mindig tovább és tovább megyünk el, az kihat a lélekre, nem csak az orvosokéra, hanem a páciensekére, gyerekekére és családtagokéra is.
Hol látjátok a tudomány határait? Tapasztaltatok-e meg isteni kegyelmet eddigi gyógyításotok során?
Zsuzsi: Én azt kérdezném magunktól, hogy hol nem találkozunk a tudomány határaival? A tudomány önmagában minden területen részleges csupán. Reumatológusként azt tapasztalhattam meg, hogy az emberi test regenerálódása reménytelen helyzetekben is bekövetkezhet.
Márti: Megerősítő azt megélni, hogy amikor bent a kórházban találkozok egy-egy nagyobb betegséggel, például ismeretlen eredetű izomsorvadással, ami nem szűnik, és aztán itthon a férjemmel imádkozunk azért a gyermekért, aki ebben szenved, annak van ereje. Ez a gyermek például azóta is él, öröm látni az interneten, ahogyan megoszt magáról dolgokat, látni, hogy mi mindenben lehet része.
A találkozónkra jövet összeszedtem azokat az élményimet, amiben Istent tapasztalhattam meg. Sokszor imádkoztam ügyeletek alatt is, hogy ne haljon meg a gyermek, térden állva könyörögtem az ügyeleti szobában, hogy legyen része kegyelmi időben a gyermeknek és a családjának. Nagyon stresszes a halálhoz ilyen közel lenni, és ezekben a nehéz helyzetekben mindig segít Isten jelenléte és az ima ereje. Érzem, hogy nem csak én imádkozom, hanem az otthonlévő kollégák is, és tudom, hogy Isten is igenli az életet, szeretne gyógyulást adni.
Judit: Már a munkába állásom elején megtapasztalhattam én is, hogy az imának és Isten megtartó erejének, a tőle kapott kegyelmi időknek milyen hatalmas és meghatározó jelentősége van.
Márti: Háziorvosként helyettesítettem, amikor egy 12 napos újszülöttet hozott a kétségbeesett apukája. A pici gyerek nem vett levegőt, teljesen kékes-szürke színű volt már, a háziorvosi rendelőkben pedig nincs megfelelő méretű ambu ballon és egyéb eszközök, amikhez hirtelen nyúlni lehetne, így hangosan imádkoztam a mentés közben, hogy Uram segíts. És miután az asszisztens segítségével elkezdtem újraéleszteni, visszatért a csecsemő színe, sőt, már kicsit sírni is tudott. Miután a mentőknek átadtam az újszülöttet, találkoztam a mellettünk rendelő orvoskollégával, aki gratulált, hogy milyen higgadtan és jó szakértelemmel álltam az esethez. Ekkor olyan jó érzés volt elmondani, hogy nem az én nyugodtságom volt jelen, hanem Isten is jelen volt. Mert alapból az ember nem mondja, hogy igen, én imádkozom, de ebben a helyzetben be tudtam számolni arról, aki engem is megsegített.
Márti és családja
Hogyan látjátok, mennyire van jelen a keresztyénség az egészségügyben?
Judit: A legfőbb bizonyságtétel az egészségügyben, hogy hogyan vagyunk orvosok. Nem nyílt szavakkal mutatjuk, hanem az odaszánásunkon és a hozzáállásunkon látszik meg.
Zsuzsi: Amikor az egyetemet kezdtem, azt hittem, hogy senki nem mutat érdeklődést Isten iránt, de aztán megláttam, hogy milyen sokan jönnek még hasonló indíttatásból és háttérből a gyógyító szakmákba, és vesznek részt ilyen módon Isten segítő munkájában és tervében. Ha a helyzet úgy adja, akkor szívesen beszélgetünk egymással erről, vagy éppen az erre nyitott betegekkel is, de egyébként ezt sosem erőltetetten tesszük.
Márti: Én sem szoktam ezt a témát erőltetetten felhozni, de hiszem azt, ha a helyzet úgy adja, akkor egy-egy magot el lehet hinteni, abban bízva, hogy lesz foganatja. Egyébként én is sok kollégától hallok elszórva apró bizonyságtételeket arról, hogy nem mi adjuk az életet és vannak határaink.
Az orvosi eskütök is komoly szabályok betartását, nagymértékű odaszánást, és egyre bővülő szakértelmet követel tőletek. Jó látni, hogy mindezek mellett az életetekben jelen van Krisztus, akitől erőt és bölcsességet kaphattok, hogy így a betegek számára az irgalom követei lehessetek. Remélem, az olvasókkal együtt hálás szívvel mondhatom, hogy köszönjük, amiért Isten gyógyító erejét ti is közvetítitek felénk!
B. Á.
