Nagy premier volt április közepén a Magyar Állami Operaházban, ugyanis hosszú idő óta állították ismét színpadra Csajkovszkij Csipkerózsikáját. A koreográfia, a díszlet és a kosztümök is mind pontos másai voltak annak az 1985-ös kreációnak, amit még annak idején Sir Peter Wright angol mester álmodott meg Marius Petipa korábbi munkája nyomán: így a darab a Csajkovszkij korabeli színpadi látványt hozta el. A több hónapnyi lázas készülődés végeredménye egy nagyszerű színpadi enteriőr, csodaszép, csillogó ruhák, és ha ez nem volna elég – a remek, igazi Csajkovszkij zene mellett -, mindent kicsúcsosít a lendületes tánc.
Mindenki ismeri Csipkerózsika történetet – ki Grimméktől, ki Walt Disney-éktől, és hát szerepel benne minden, ami egy tökéletes meséhez szükséges: a mit sem sejtő királyság ünnepli a hercegnő születését, majd megjelenik a gonosz, aki szörnyű átkot “ajándékoz” a csecsemő-királylánynak: a tizennyolcadik születésnapján, ha megszúrja az ujját a rokka tűje, örök álomba merül – ha csak egy ifjú szerelmes csókja ezt meg nem töri. Természetesen az átok beteljesedik, a palota álomba merül, mígnem aztán száz év múlva egy ifjú herceg rálel a moha és gaz bevette palotára. A szépséges lány táncoló alakja látomásban jelenik meg előtte, ettől vezérelve behatol az egykori fényűző királyi lakba és megtöri az átkot. A happy end borítékolható.
Önmagában – mondjuk a Diótörőhöz képest – ez a darab nagyon egyszerű: könnyen felvázolható bonyodalom, némi lelki válság, majd a hosszan elnyújtott katarzis élményét adja a nézőnek. Mégis: mindannak ellenére, hogy nincsenek benne szerepfejlődések (ahogy pl. a Hattyúk tavában ez megfigyelhető), egy nagyon bájos történetet kapunk, ahol azok, akikben maradt még egy kis gyermek, igenis szorítanak a királylány sorsáért.
Az Operában igazán igényesen tárták a közönség elé a darabot. A forgások, az emelések, ugrások és piruettek csodásak voltak, elképesztő pontossággal és erővel, végig koncentrálva. Egy-egy forgás annyira nehéz volt, hogy lélegzetvisszafojtva tudtam csak nézni, és már-már nekem fájdult meg a lábam. Operába járni egyébként is egy csodás élmény, hiszen a neoreneszánsz épület kívül-belül olyan, mint egy kis ékszeres doboz. Valójában magam sem tudom, hányszor kellene elmennem, hogy minden apró részletét megjegyezzem, hogy ne legyen olyan újabb díszítés, ciráda, amit ne vegyek észre, úgy megszoktam. Bevallom, hogy az Operába elmenni, nekem izgalom: olyan gyermeki vágy, mint amit az ember karácsonykor érez. Élőben balettet nézni igazán lenyűgöző, misztikus: hallani a balettcipők koppanását, a lépések surranását, szinte érezni a művészek mosolya mögött rejlő erőfeszítést, hogy a mozdulatsor tökéletes legyen. Látni, ahogy az izmok és inak megfeszülnek a munkától, érezni a verejtéküket. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy én nem lettem balerina. Egy más, varázslatos világot táncolnak a színpadra estéről estére a balettosok, a zenészek pedig – bár nem vagyok zenekritikus – tökéletesen játsszák estéről estére a nagy zeneszerzők remekműveit.
És egy jó tipp. Az Opera, sajnos, nem épp a legmegfizethetőbb „szórakozóhelyek” közé tartozik. Nem kell azonban lemondani arról, hogy eljussunk darabokra. 1500-2000 Ft-ért már a karzaton (harmadik emelet) is egészen tűrhető helyeket lehet kapni. Ami fontos, hogy az első sorba vegyétek a jegyeket. Amennyiben a karzat jobb vagy bal oldalára ültök az első sorban, akkor nagyjából a hatodik széktől érdemes venni a jegyeket, mert az épp a kanyarba szól, már szinte az egész színpadot látni görnyedés nélkül. Az tizenkettestől felfelé számozott zsöllyéken nagyon nyújtózkodni kell, hogy lássuk a színpadot, az egyik oldal pedig mindig kiesik a látótérből, hiszen – szinte – épp alattunk van. Középen pedig bármi jó, tökéletesen lelátni. Nem árt még észben tartani, hogy szemfülesnek kell lenni: minél előbb kinézni a kívánt előadást és megváltani a belépőket, mert a magas árak ellenére pillanatok alatt elfogynak a jegyek – főleg ami a népszerű darabokat illeti. Jó szórakozást!
J. Á. A.
Film
A Bélier család
Igazán szeretem a francia, a romantikus és az értelmes filmeket, amikben a forgatókönyvet az élet írta. Mégis: mindattól függetlenül, hogy a most ajánlott filmre mindez igaz, higgyétek el, nem ezért választottam ezt ajánlóul. Annyira emberien és őszintén mutatja be egy “fogyatékos” család sorsát, hogy úgy érzem, ezt mindenkinek látni kell. A történet egy nem mindennapi család néhány hetét meséli el: a négytagú családban mindenki siket-néma, leszámítva a kb. 15 éves Paulát, aki ép tagként menedzseli a család és tehéngazdaságuk mindennapjait. Szívvel-lélekkel segít a családjának, azok minden – hadd hangsúlyozzam, emberi – bolondságait elviseli, szereti, egy ponton azonban a család és Paula álmai különválnak. Ő énekelni szeretne és egy párizsi konzervatóriumban tanulni, a család pedig maga mellett szeretné tudni. Ami csodás ebben a filmben, az az őszinte, klisé mentes ábrázolásmód: a menni vagy maradni, az elengedni vagy megtartani nagy dilemmák bemutatása, az első tini szerelem megélése, az “apu ciki vagy”, az első menstruáció megünneplése. Minden mozzanata a filmnek az életből vett, a viccek (amikben bővelkedik) igaziak, nem mesterkéltek, a romantikus, érzékeny szálak nem dagályosak, csak annyira meghatók, amennyire a saját életünkben is meghatódnánk egy-egy szép daltól, édes csóktól. Az pedig zseniális, hogy egy olyan aspektusból mutatják meg mindezt, ahol a főszereplők 75% fogyatékossággal, de ezzel együtt teljes életet élő ember. Egy szó, mint száz, nézzétek meg mielőbb a Beliér családot!
Könyv
Hélene Berr naplója
Sokan sokféle módon olvashattunk már a II. világháború borzalmairól, a zsidók ellen elkövetett kegyetlenkedésekről. A szívemhez közel álló
történetek mindig is a személyes naplók voltak, mert abban kendőzetlenül, érzelmekkel és őszinteséggel írnak az érintettek. Hélen Berr a franciaországi helyzetet mutatja be naplója segítségével, belepillanthatunk az ellehetetlenítés különféle formáiba, mindeközben pedig egy finom, nyiladozó szerelmet is megfigyelhetünk. Hélene még csak 23 éves, mégis, a naplója végén olyan morális kérdésekre ad választ, amin ma is érdemes elgondolkozni.
„És ha Krisztus újra eljönne, talán nem ugyanazokat a kérdéseket tenné fel, talán nem ugyanazokat a tanításokat tenné? Ki tudja, nem jutna-e most is ugyanarra a sorsra?” Héléne Berr naplója 1942-1944, Magvető Kiadó, 2009, Budapest – pp. 174
Esemény
Ez az a nap!
„Örömmel hirdetjük, hogy 2016-ban is megrendezzük a Kárpát-medencei hívők nagyszabású találkozóját az Ez az a nap!-ot, június 4-én a Budapest Arénában! Szeretettel hívunk benneteket, hogy közösen dicsőítsük Istent és átéljük a testvéri találkozás örömét. 2016-ban témánk: a SZÉL! A programot illetően 2016-ban sem okozunk csalódást, élvonalbeli külföldi és magyar csapatok szolgálnak felénk, és számos ismert előadó is bátorít bennünket. Vendégünk lesz a Jesus Culture, Martin Smith, Dave Bilbrough, Abbe Lewis, Keresztkérdés, Dics-Suli Band, Mike Sámuel, Pintér Béla, Andelic Jonathan. Igei üzenetet hallhatunk László Viktortól és Mike Sámueltől.”
“Anyukám mondta”
“Ha odaérünk a hídhoz, majd átmegyünk rajta.” Anya mindig ezzel biztat, ha valami nehézség előtt állok, idegeskedek, mert nem látom még a megoldást. Szerinte sosem kell a napi bajokon kívül mást megoldanunk, mert az csak felesleges idő- és energiaveszteség, amit másra is fordíthatunk. Ezt most, hogy saját családom van, én is előszeretettel mondogatom.
J. Á. A.
(A képeket a Csipkerózsika darabról, az Operaház oldaláról vettük. )
