Nők férfi szemmel III.

„Nők férfi szemmel” interjúsorozatunk keretei között ezúttal Bacskai Bálint református lelkipásztorral ültem le beszélgetni, akit arról kérdeztem, hogy házas emberként hogyan látja a nőket, változott-e a nőkről alkotott képe férjként és apaként. Izgatottan vártam a beszélgetést, hiszen Bálintot és családját már több éve ismerhetem barátként és munkatársként, sőt a közvetlen szomszédságukban is éltem. Mind a találkozások, mind a szomszédságból fakadó tapasztalatok azt bizonyítják, hogy Bálint és felesége, Márti egy igazán jól működő csapat, tele szeretettel, egymásra figyeléssel és kölcsönös tisztelettel, és sok-sok humorral vannak megáldva. A Bacskai házaspár lassan 10 éve házas, azóta sok közös élményre és tapasztalatra tettek szert, ebben nagy segítségük Bálintka és Julcsika, illetve a heteken belül érkező harmadik gyermekük.

Változott-e a nőkről alkotott képed a házasságkötésetek után? Ha igen, akkor mennyiben?

Szerintem változott a képem, de mégsem mondanám, hogy óriási felismeréseim lettek volna, vagy esetleg olyan dolgokat tapasztaltam volna, amikre előtte nem gondoltam volna, hanem sokkal inkább a megértést és megismerést hangsúlyoznám. Nagyon sokat jelent, hogy Mártival együtt élünk, látjuk egymás életét és annak mindennapjait. A szülés azonban nagyon megváltoztatta a gondolkodásomat. Fiunk születésénél feleségem életveszélyes állapotba került, mivel a szervezete egy bizonyos ellenanyagot kezdett el termelni, emiatt pedig császármetszést kellett alkalmazni, hogy így a feleségemnek ebből ne legyen komolyabb szövődménye. Közben nagyon erősen éreztem, hogy a gyermekünk megszületéséért igazából az életét kockáztatta a feleségem. Nekem ilyen kockázatot nem kellett vállalnom. Második gyermekünk, Julcsika hagyományos úton született, de ekkor is volt egy nehéz pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a szülés szinte egy halálközeli élmény. Ezeknek az átélése teljesen megváltoztatta a felfogásomat.  Eddig a pontig lehet arról beszélni, hogy egyenlően tesz a családért mindkét fél, de ezekben a pillanatokban egyáltalán nem beszélhetünk egyenlőségről. Kicsit viccesen egy ismerős házaspár úgy fogalmazta meg ezt, hogy, amikor a férj mesélte, hogy: ”igen, és így szültünk”, akkor a felesége szólt, hogy: „bocsánat, de te csak ott voltál!” Érezzük, hogy a két fél szerepe nem egyforma.

Szerinted milyen női szerepek fontosak egy házasságban? Egyáltalán beszélhetünk-e női szerepekről?

Ez nagyon érdekes kérdés! Sokan mondják, hogy egy nő takarítson vagy főzzön, de szerintem nem ezeknek a szerepeknek a betöltése az igazán fontos a házasságban, hanem sokkal inkább az, hogy a feleségem a társam legyen. Egy társ, akivel tudunk beszélgetni, akit meg tudunk érteni, és aki minket is meg tud érteni. Véleményem szerint erre van mindenkinek a legnagyobb igénye, hogy legyen társa, aki mellette áll, és aki mellett ő is ott áll, akire tudja, hogy számíthat. Tudom, hogy ez nagyon rövid válasz, de szerintem ez minden mást felülír. A házimunka megosztását vagy az étkezést ezerféleképpen meg lehet oldani. Ha éppen nem akarunk főzni, akkor veszünk valamit, ha főzni szeretnénk, akkor főzünk. Ha nekem van kedvem főzni, akkor én fogok főzni, ha neki, akkor ő. Ha egyik sem, akkor hideget eszünk. Ezek a kérdések nem igazán fontosak a házasságban. Az a lényeg, hogy mindezeket együtt szeretnénk átélni, mindezekben társai vagyunk egymásnak. Vagy nem?

Azért gondolom, nálatok is voltak „ha majd feleségem/ férjem lesz, akkor ezt, vagy azt fogjuk tenni” típusú elvárások?

Ezek a családi elvárások mindenütt jelen vannak. Az egyik családi elvárás abból fakadt, hogy nálunk apukám volt az, aki állandóan a munkahelyén tartózkodott, ráadásul az távol is volt otthontól, így sokat kellett utaznia. Ebből kifolyólag sokkal kevesebbet volt otthon, így sokkal kevesebbet is vállalt bármilyen házimunkában, mint anyukám, aki szintén sokat dolgozott, de általában közel volt, és ha otthon volt, akkor általában teljes erejével belevetette magát a házimunkába. Természetesen nekem is az volt az első elgondolásom, hogy a feleségem is ugyanígy fogja csinálni ezt, és az én munkám lesz fontosabb. Azonban nagyra értékelem Márti hivatását, aki orvos. Korábban én is szerettem volna orvos lenni. Úgy gondolom, hogy a hivatása nagyon-nagyon értékes. Így eszembe se jutna azt gondolni, hogy amit én dolgozom, az munka, amit meg ő csinál, az mindegy, a fő, hogy minél előbb itthon legyen, hanem tudom, hogy az ő munkája is fontos.

És mi segített abban, hogy ezt meglásd, illetve ezt a családi mintát felülírd?

Biztos, hogy benne volt egyrészt a tapasztalat is. A házasságunk első éveiben még nem volt gyerekünk. A feleségem dolgozott napközben, én szinte minden este távol voltam otthonról. Hétvégén Márti ügyelt, ezalatt én otthon voltam, vasárnap a templomban együtt voltunk, aztán kezdődött a hét előröl. E tapasztalatok alapján egyértelműen kiderült, hogy mindkettőnknek nagyon küzdelmes a hetet túlélni, mindkettőnk életében sok esemény történik és kevés időt töltünk együtt. Dönthettünk volna úgy, hogy valamelyikünk feladja az állását vagy a munkáját és lemond róla, hogy így több időt tölthessünk együtt, de végül aztán megpróbáltuk úgy rendezni a heti beosztást, hogy az a lehető legkedvezőbb legyen. Én is keressek olyan estét, amikor szabad vagyok és nem a gyülekezetben szolgálok, és mindketten úgy szervezzük a beosztásunkat, hogy legyen időnk együtt lenni.

Mint Isten akaratát követő, bibliaolvasó ember, mennyire tudod megélni a Biblia tanítását a házasságról a hétköznapjaidban? Vannak-e ebből fakadó megerősítések és örömök, esetleg éppen ellenkezőleg: nehézségek? Hogyan éled ezt meg?

Egyik oldalról úgy élem meg, hogy egyáltalán nem gondolom azt, hogy mintaértékű lenne a házasságunk, vagy nem érzem úgy, hogy: „Ú! Én annyira jól csinálom!”. Többször is elgondolkozom azon, hogy mennyi emberrel foglalkozom lelkileg, de nem foglalkozom ezen a módon a feleségemmel, nem segítem őt annyira, mint amennyire segíthetném. Ez mindenféleképpen egy olyan hiány, amit joggal a szememre vethetne, de ő ezt soha nem tette. Alapvetően szerintem nem változott meg a felfogásom, mert a tapasztalat is azt mutatja, hogy a házasságban a férfinek és a nőnek is az a szerepe, hogy alázattal szolgáljon a másiknak. Akkor a legjobb neki, ha a másikat előtérbe tudja helyezni és tud érte valamit tenni. Az Efezusiakhoz írt levél ötödik fejezetében a házasságról szóló tanítás igazából nem azzal kezdődik, hogy az asszony engedelmeskedjen a férjének, hanem azzal, hogy engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! (Ef 5,21-33) Ezt bontja ki ezután Pál, hogy ez hogyan valósul meg a férfi, illetve a nő részéről, és én ezt az alapelvet nagyon fontosnak tartom. Persze van olyan, amikor a feleségem tőlem várja, hogy kimondjam valamiről a végső szót, és döntést hozzak. Ez persze gyakran nehéz. Amikor bizonytalan vagyok, szívesen átadnám a döntés lehetőségét, de ilyenkor fontos mégis felvállalni ezt a felelősség áthárítása helyett. Nagy küzdelemként élem meg ezt.  Van olyan helyzet, amikor a feleségemnek nehéz elfogadnia a véleményemet, de általában meg tudjuk ezeket a kérdéseket beszélni, és nem autokratikus módon valósul meg az én szavam. (Kivéve, ha valamit elfelejtek, és hirtelen szólok, hogy ez a program van, ehhez kell alkalmazkodni, de persze ezeket a helyzeteket sohasem direkt csinálom.)

Ez például egy olyan dolog, amire mi rögtön rávágnánk, hogy „tipikus férfi”. Neked van-e olyan, amit nem veszel magadra, hanem inkább mosolyogsz és legyintesz, hogy: „tipikus női dolog”?

Sajnos magamra veszem. Például ilyen helyzet az, amikor a feleségemet valami idegesíti, és emiatt azt a dolgot elmondja tízszer vagy tizenötször, pedig én már az első után is tudom és értem, amit mond. Emiatt pedig zavar, hogy ő milyen sokszor elmondja. Emellett persze azt is értem és tudom, hogy azért mondja el sokszor, mert őt ez idegesíti. Ilyenkor pedig hagynom kell, hogy többször is elmondja, mert ebben nincsen semmi rossz, és ha többször is elmondja, akkor amögött nem az van, hogy ő esetleg azt gondolná, hogy én még mindig nem fogtam fel azt, amit ő mond. Ezt az ismétlést tipikus női dolognak tartom.

Beszélgetésünk végén hadd kérdezzek arról, hogy változtatott-e a nőkről alkotott képeden az, hogy született egy lányod, illetve hogy a harmadik gyermeketek is lány lesz?

Hogyne! Az bebizonyosodott, hogy a lánygyerekek az apukájukat valóban el tudják varázsolni. Nagy csodának éltem meg azt, hogy egyáltalán lehetnek gyerekeink, és Bálintkát, a fiunkat is nagy csodának éltem meg. Így az, hogy Julcsika lány, nem elsősorban azért különleges nekem, mert lány, hanem mert gyerek, és ezenkívül az, hogy lány, csak ráadás. Persze még alakul a személyisége, de bámulatos számomra a határozottsága, a kiállása, a céltudatossága, az érzelemgazdagsága. Tényleg látható az, hogy a kislányok és a kisfiúk egészen mások, és ez nem a családi szerepek vagy a nevelés miatt van így, hanem egyszerűen azért, mert tényleg mások.

Bobok Ágnes

 




Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..