Majd ha sikerül a nyelvvizsga, ha leérettségiztem… Majd akkor, ha felvettek az egyetemre, ha lediplomáztam, ha elkezdek dolgozni, ha megtaláltam a társamat, ha megvásároljuk az első ingatlanunkat… Na, majd akkor, na, majd akkor kiteljesedik minden, elégedett leszek, lesz időm és energiám valami jelentőségteljest csinálni az életben.
Tervezgetünk, célokat tűzünk ki, és valahogy útközben el is felejtjük az igazi küldetésünket itt a Földön. Pedig az egész történetben annyi lenne a feladatunk, hogy Istenre figyelünk, bizalmat szavazunk neki, és azt keressük, hogy mi a terve az életünkkel. Nagyon egyszerűen hangzik így leírva, átadni az irányítás terhét, nem aggodalmaskodni semmin, egyszerűen hagyni, hogy vezessen, olyanná formáljon, amilyennek eredetileg szeretett volna. De mivel emberek vagyunk, egyáltalán nem egyszerű. Már az Éden-kert óta bennünk van a tudás utáni vágy. Majd mi tudjuk, mi a jó nekünk, majd mi tudjuk, hogy mit hogyan szeretnénk, majd mi tudjuk, hogy mit mikor szeretnénk… Legalábbis azt hisszük, hogy tudjuk.
Az önfegyelem, kitartás, célok kitűzése önmagukban nem rossz dolgok, de késznek kell lennünk elengedni az irányítást az életünk felett, ha Isten azt mondja, hogy Neki más terve van.
Milyen nagy különbség van aközött, hogy áldást kérünk a saját tervünkre, vagy elkérjük Istentől az életünkre vonatkozó tervét. Persze, mint említettem, ezt sokkal egyszerűbb leírni, mint megélni, pedig érdemes imádkoznunk és figyelnünk arra a belső hangra. Nem cselekedni, ha nem indít; és belevágni, nekifogni, megtenni, ha szól! Hisz vezet a Lélek! Ha bármit is megértünk, megérzünk Isten igéjéből, üzenetéből, az a Szentlélek munkája bennünk.
A Bibliát olvasva és saját tapasztalataim által is három dolgot vettem észre, hogy mi van akkor, amikor ráhangolódunk Istenre, és az Ő akaratát követjük, amikor az általa számunkra kijelölt feladatokkal foglalkozunk:
1. Amire Isten elhív, ahhoz ad erőt!
Milyen sokszor beleesünk abba a hibába, hogy olyan feladatokkal foglalkozunk, amik nincsenek ránk bízva. Persze, hogy elfáradunk benne, hogy egy idő után terhes lesz, hiszen emberi erőből próbáljuk teljesíteni azokat. De amikor Isten hív el valamire, akkor Ő meg is áld minket, és lesz elég energiánk elvégezni a szolgálatot.
2. Amire Isten elhív, azt nem kell egyedül hordozni!
Az elhívással együtt Ő már készíti a feltételeket is: az anyagi forrást, a helyszínt és a segítőtársakat stb. Mindezeken túl, igazán felszabadító az, amikor Isten szabja ránk a feladatot. Hogy miért? Bármikor visszamehetünk hozzá és azt mondhatjuk: „Uram, én ehhez kevés vagyok, de tudom, hogy Te hatalmasabb vagy minden problémánál, nehézségnél, akadálynál… Te hívtál el, a Te ötleted volt, segíts!”
3. Amire Isten elhív, azon áldás lesz!
Nem ad úgy feladatot, hogy ne áldaná meg a munkát! Isten természetéből fakad, hogy Ő áldást akar nekünk adni, hogy jót tervez az életünk felől, hogy Ő szívből örül nekünk.
Ugye, mennyivel egyszerűbb, amikor átadjuk Istennek az irányítást és mi csak bekapcsolódunk az Ő munkájába? Növekedjünk abban, hogy saját terveink helyett a Szentlélek segítségével megértsük Isten akaratát az életünkkel kapcsolatban.
