Nézem az órámat. Késni fogok és még az eső is esik… Vajon lesz a közelben parkolóhely? – kérdezem reménytelenül…
Sikerül parkolót találni nem messze a kávézótól. Amikor belépek az ajtón, megcsap a kávé és az almás pite illata. Otthonos a hely. Kis lámpák égnek az asztalokon, a padokon nagy párnák vannak, és a kinti hűvös eső után jólesik a meleg. Ő már ott ül az asztalnál. Gyorsan odasietek és leteszem a kabátomat a székre.
Ne haragudj, hogy késtem! Nagy volt a forgalom, és indulás előtt muszáj volt gyorsan kiteregetnem, mert lejárt a mosás, és tudod, úgy be tudnak büdösödni a ruhák, ha bent hagyjuk a gépben őket… De a lényeg, hogy csak össze tudtuk hozni a találkozót! Hát, mit ne mondjak, nem volt egyszerű! Te rendeltél már? Én egy cappuccinót kérek!
Hol is kezdjem? Mi újság velem? Azt érzem, hogy rohan az élet, én meg csak futok utána… Nem tudom, hogy a világ gyorsult fel vagy én vállalok túl sokat, de a mindennapokban olyan nehezen tudom besűríteni azt, hogy elolvassam az üzeneteidet, ne haragudj érte! Csak nincs mindig időm válaszolni. Ezért is gondoltam én is, hogy jobb lenne találkozni, úgyhogy nagyon megörültem, amikor kerestél, hogy kávézzunk egyet!
Jól vagyok amúgy, köszönöm! Vagyis, mostanában nem annyira! De erről nem könnyű beszélni, meg mit is lehet erre a kérdésre mondani? „Hogy vagy?” “Köszi a kérdést, nem jól?” Pedig ez az igazság, de panaszkodni se szeretnék, de tudod, néha olyan rohadt nehéz, hoppá, bocsi, olyan nagyon nehéz egyedül. Nem teljesen így képzeltem el az életemet tizenévesen, és ez mostanában nagyon nyomaszt. Lehet, hogy azért is, mert Facebookon meg Instán annyi ismerősömnek ebben az évben volt az esküvője, vagy már gyereke született vagy csak éppen kitette, hogy kapcsolatban van… Én meg még csak keresgélek. Nem állást, mert az van, és szeretem is csinálni, és van hol laknom, és tudom, hogy hálásnak kellene lennem és az is vagyok, hidd el, de nem tudok azon az érzésen túllépni, hogy mellette meg annyira vágyom már egy társra… Hiszen Te magad mondtad, hogy nem jó az embernek egyedül! Teremtettél mindenkinek segítőtársat? Vagy én kimaradtam a sorból? És be kell vallanom, hogy nem is értem, és annyira rosszul esik, hogy már annyit imádkoztam és keresem az ismerkedésre a lehetőséget, de még mindig semmi! És közben meg tudom-tudom, te mindenkit értékesnek teremtettél, de körülöttem sokkal gázabb emberek is társra találtak már… És igen, lehet, hogy ezért sem olvastam az üzeneteidet meg nem válaszoltam rájuk, mert egy kicsit belefáradtam és haragszom. Az egyik részem tudja, hogy nem jogos a haragom, mert minden kegyelem és ajándék, de a másik részem meg tök őszintén azt mondja, hogy, ha másnak megadod, akkor nekem miért nem? Kevésbé szeretsz?
Elővettem egy zsepit a táskámból és folytattam: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” vagy meggondoltátok magatokat és azóta már más a helyzet? Mi a minden? Hát az én esetemben az lenne a minden, ha végre találkoznék már azzal a személlyel, akit nekem teremtettél… akkor végre azt érezném, hogy nekem ajándékoztad… Tessék? Hogy lehet, hogy rossz mindent keresek? Lehet-e az örök élet a minden? A helyreállított kapcsolat Isten és ember között? Ezen még nem gondolkoztam…
…
Arra gondoltam, hogy nem megyek el a találkozóra… Mit mondhatnék neki? Amúgy se szívesen találkozik az ember olyanokkal, akik elfordultak tőle, vagy cserbenhagyták őt… Pedig annyit imádkoztam… És fejben tudom, hogy a „Ti utaitok nem az én utaim…”, meg hogy „Isten a szeretet…” és, hogy a barátnőm most már olyan helyen van, ahol nincsenek könnyek, sem szenvedés, blablabla, de ezek most csak üres szavak. Egyáltalán nem éreztem így az elmúlt hetekben. Még fel se fogtam, hogy nincs. Hogy már nem fogok találkozni vele, megölelni őt. Nem fogunk éjszakába menően dumálni, és a kakaós csigája közepét sem fogja többször nekem adni. Pedig ő egy ilyen ember volt, aki bárkinek odaadta volna, még annak is, akit nem is ismert… Fel-alá járkáltam a lakásban és akkor eszembe jutott: Ez az! Elmegyek, és megmondom neki, hogy elegem van az üres szavakból, meg abból is, hogy néhány imádságot meghallgat, néhányat nem… Felkaptam a dzsekimet és bicajra pattantam. Eltekertem a sarki kávézóhoz. Már szürkült. Az órát meg se néztem, biztos voltam benne, hogy elkéstem. Lehet, hogy már itt sincs! – gondoltam. Na, az szép lenne, hogy még csak meg sem vár, Ő, aki maga a türelem. Mérgelődve lakatoltam le a bicajt. Amikor beléptem a kávézóba, gondolkoztam azon, hogy egy ír kávét rendelek, abban legalább van egy kis alkohol… de aztán csak egy pohár almalevet kértem. Természetesen Ő már ott volt, időben és pontosan érkezhetett, mint mindig. Mondjuk, legalább várt rám… Ahogy felé tartottam, arra gondoltam, hogy lehet, hogy mégse kellett volna jönnöm. Van értelme veszekedni vele?! De ekkor már mindegy volt. Lehuppantam mellé, és már el is kezdtem neki mondani, hogy nem maradok sokat, igazából csak azért jöttem, hogy megosszam vele, hogy rohadtul nem fair, amit tett…
– Ne nézz rám ilyen nyájasan, mert akkor is úgy gondolom, hogy igazságtalanul betegedett és halt meg a barátnőm… Sokkal jobb ember volt, mint sokan mások, akiket ismerek, fiatal volt és még Téged is ismert és szeretett. Annyian imádkoztak a gyógyulásáért, és mégse?! Hogy van ez, kedvetek szerint kiválasztjátok, hogy melyik imádságot hallgatjátok meg és melyiket nem?! Annyira elegem van belőle, hogy ilyen nehéz néha érteni az akaratodat, hogy néha csak el kell fogadnunk azt, értetlenül, belesimulni a tervedbe… Nem lenne néha egyszerűbb csak szimplán megmondani, hogy mit miért csinálsz? Vagy azt, hogy bocs, nem tudtam mit tenni? Mert néha ezt is érzem, hogy Te sem tudsz mit tenni… Pedig elvileg mindenható vagy, nem? Akkor meg miért van az, hogy csodák csak a Bibliában léteznek? Merthogy az én életemben nincsenek, az biztos! És hogy várod el, hogy így bízzunk benned, hogy higgyünk, hogy imádkozzunk? Tudod, legszívesebben el se jöttem volna, hogy Te is érezd, hogy milyen, amikor vársz valamit, de cserbenhagynak. Elfordulnak tőled! Mert én így éreztem, amikor meghalt. Rá is mérges voltam és rád is! Sőt, nem csak voltam, hanem vagyok! Mert azóta sem értem, hogy miért kellett így történnie…
Türelmesen hallgatott, nem vágott közbe, nem javított ki, figyelt rám, és a végén megköszönte, hogy megosztottam a gondolataimat és érzéseimet. Intett a pincérnek, kifizette a számlát, az én adósságomat is… Meglepődve és megkönnyebbülten álltam fel az asztaltól.
…
Már nagyon készültem a találkozóra. Kicsit hamarabb végeztem a munkámmal és így a kávézóba is hamarabb érkeztem. Ablak mellé ültem, mert olyan szépen sütött az őszi nap, jól esett kicsit csukott szemmel megpihenni a pillanatban. Egyszer csak éreztem, hogy áll mellettem valaki, szinte biztos voltam benne, hogy Ő jött meg, és a jelenlétét érzem, de csak a pincér volt az. Mikor kinyitottam a szememet, kicsit meg is lepődtem…
– Egy fekete teát kérek szépen, pici tejjel, de a tejet kérem, külön szolgálja fel, mert szeretem jól kiáztatni a teafüvet, és csak utána hozzáadni a tejet, és kérnék mellé egy kis mézet is.
Elrendeztem az asztalon lévő tárgyakat, nem tehetek róla, szeretem, ha nem össze-vissza vannak a dolgok körülöttem, talán pont ezért is bánt annyira, hogy a saját életemben jelenleg nem én „rendezem” a dolgokat. Amikor már kezdtem ezen a gondolaton elmerengeni, megérkezett, és mosollyal a száján leült mellém. Kicsit izgultam, mert tudtam, hogy sok múlik a beszélgetésen. Már annyiszor felépítettem a fejemben, hogy hol kezdem majd a mondandómat, mivel érvelek, milyen jó cselekedeteimet említem majd meg finoman neki. Hogy elmondom, milyen jó szülők lennénk a férjemmel, hogy mennyire szeretjük a gyerekeket és mennyire szeretnénk sajátot, de ahogy ott ült, a jelenlétében nem tudtam megszólalni… Kitört belőlem a sírás… Patakokban folytak a könnyeim… A jól átgondolt érvek és megfogalmazott mondatok semmissé lettek… csak fájdalom volt, keserűség, csalódottság és könnyek. Könnyek az elmondott imákért, a várakozásért, a haragért a szívünkben, a cserbenhagyottság érzéséért, Tőle való elfordulásért, a sok sikertelen próbálkozásért, a kellemetlen orvosi vizsgálatokért, a sok-sok „és mikorra tervezitek a babát” kérdésért, az irigységért a szívünkben, amiért sok barátunknak már sikerült, a kínzó érzésért, hogy nőként még erre sem vagyok képes… és a könnyek patakokban folytak, szavak nélkül. Megsemmisültem előtte, és valószínű több tíz-húsz ember előtt is, akiknek ez egy átlagos péntek délutáni kávézás volt, és nem értették, hogy mi történik az asztalunknál. De ebben a megsemmisülésben valami fel is oldódott akkor, amikor odahajolt hozzám és átölelt. Ő sem mondott semmit, csak szorosan tartott, tartott és nem engedett el, addig nem, amíg békességet nem találtam Nála.
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. Máté 11, 28-30
