Ha meg kellene neveznem egy okot, ami idővel depresszióhoz vezet(het), a kiégést az elsők között említeném. A téma felkapott lett mostanában a különböző pszichológiai témájú szaklapokban, életmód blogokon. A kiégés a Merriam-Webster értelmező szótár szerint olyan állapot, amely hosszantartó stressz és frusztráció hatására alakul ki, amely során fizikális, érzelmi és motivációbeli kimerülés következik be.
Manapság amennyire sokat emlegetett témáról van szó, annyira nincs egységes álláspont a kiégés kialakulásának egészségügyi okairól, a diagnózisáról és a kezeléséről sem. A napi munkavégzésünk, hétköznapi feladataink, emberi kapcsolataink során számtalan olyan szituációba kerülhetünk, amely dühöt, aggódást, félelmet, elégedetlenséget, türelmetlenséget vagy más negatív érzelmi reakciót indíthat el bennünk. A lelkileg erős, reziliens emberek a helyükön kezelik ezeket az olykor fárasztó, vagy idegesítő eseményeket, de előfordulhat, hogy olyan élethelyzetben sűrűsödnek felettünk a feladatok, a „kell”-ek, az „azonnal”-ok, amellyekkel úgy érezzük, nem tudunk már megbirkózni és kimerülünk. Ez a hosszabb-rövidebb ideig tartó, szinte zsibbasztó állapot tehát sokunk számára ismerős lehet. Az ősz egyébként minden ódon szépsége ellenére állandósul nemcsak a külvilágban, de a szívünkben is, „s ont monoton bút konokon és fájón…”
Az ószövetségi próféták közül igen sokak számára ismerős volt ez a jelenség: többen is úgy fohászkodtak Istenhez, hogy nyughatatlanságtól, bánattól, fásultságtól, keserűségektől szenvedtek. Többen, közöttük Illés vagy Jónás, még azért is kiáltottak, hogy az Úr vegye el a lelküket magához. Lukács evangéliumát fellapozva több olyan szituációt találunk, ahol Jézus a kiégéshez hasonló állapotú, megfáradt szív következményeire hívja fel a figyelmet. Az egyik legismertebb a magvető példázata: „És amelyik a tövis közé esett, ezek azok, akik hallották, de elmenvén, az élet gondjaitól, és gazdagságától és gyönyörűségeitől megfojtatnak, és gyümölcsöt nem teremnek.” Keresztény életünk egyik legfontosabb elemeként vonul végig az Újszövetségen a gyümölcstermés, a jó gazda még le is metszi rólunk a nem termő ágakat, hogy még többet teremjünk. A megfáradt szív azonban elnehezül, leveszi a fókuszt az égiről, és a nehézségekre, a földire koncentrál, ezáltal nem tud munkálkodni az Isten országában. Jézus a mi tiszta gondolkozásunkat emlékeztetés által serkentgeti, amikor még egyszer felhívja a figyelmet az eljövetelével kapcsolatban: „De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek tobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap.”
Jézus ugyanakkor nem olyan, aki elhordozhatatlan parancsolatokat aggatna a nyakunkba anélkül, hogy ne kínálna kiutat: saját magát. Sokszor a saját békességünket, nyugalmunkat, a jövőre való kilátásunkat és reményünket azért veszítjük el, mert magunkban bízunk, a képességeinkben, az ötleteinkben, a kapcsolatainkban. Irányítani szeretnénk az életünk minden területét, a körülményekre, az emberekre viszont nincs igazán befolyásunk. Isten vigasztalása az, amihez fordulhatunk a nehéz időkben: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.”
A jól ismert Disney-klasszikus, a Szépség és a szörnyeteg szemléletes példa a lélek borúval, fáradtsággal tarkított napjaira. A Szörnyeteg a legtöbb ember számára nem látható, elvarázsolt, régen szebb napokat látott kastélyban tengeti életét egyre kiábrándultabb szívvel, ahol sok időt mereng szívének szimbóluma, a hervadó rózsa társaságában. Ugyanis a kiégés rekedt hangjai közepette is az ember vágyakozó marad, tekintetét a hőn áhított nyugalom, a siker, vagy valami más célra helyezi, csak épp ez a cél számára elérhetetlennek vagy rendkívül küzdelmesnek tűnik.
Vajon mi kire vagy mire szegezzük a tekintetünket? Arra, aki felemelhet, aki által képesek vagyunk arra, hogy megálljunk, vagy arra, ami egy végeláthatatlan örvényben tartja gondolatainkat?
Ökrös Tünde
Vendégíró
