Testem. Tükröm. Tányérom.

Elmentem a kirakat mellett, de azt nem tudom, mit kínált. Magamat néztem… A próbafülkében kedvetlenül pakoltam vissza a vállfára a ruhákat. Egyik sem állt jól. Sajnos van tükör az uszodai öltözőben. Csak érteném, miért… Egy álló autóban kémleltem az alakom, amíg észre nem vettem, hogy ülnek bent. Kínos… Megnéztem magam, látom magam, és egyáltalán nem tetszik. Bezzeg mások! Tudnám, hogy csinálják! Ha elég erős lennék, ha önfegyelmem lenne… Sosem leszek csinos, mindig alaktalan leszek, és nem akarok még ennél is jobban elhízni. Megint többet ettem, mint kellett volna. Ebből most már elég!

Ebben a hónapban szeretnék veletek megosztani egy történetet. Ez csak annyiban az én történetem is, hogy egy olyan barátnőmmel történt, akit nagyon szeretek. És nagy veszteség lenne az életemben, ha ő nem lenne nekem. Egy olyan barátnőmmel, aki mélyen megéli az érzelmeit, tényleg elgondolkodik a kérdéseimen, és tud másokkal sírni és nevetni. Egy olyan nővel, aki különlegesen lát dolgokat és sok mindenkinek az élete nagyon más és hiányos lenne nélküle, sőt… nem is lenne. Lehetett volna máshogy?

Milyen gyermekkori emlékeid vannak az étkezéssel kapcsolatban? Nem vájkálni szeretnék a gyerekkorodban, csak érdekelne, hogy volt-e valami különleges benne? – Lassan fújja ki a levegőt, és maga elé nézve mereng vissza az időben.

Szerettem enni, nem volt semmi különös dolog. Szerettem, ha együtt evett a család.

Mikor és hogyan változott ez meg?

Hetedik vagy nyolcadik osztályos koromban kezdődött, egyre többet foglalkoztam a diétákkal. Arra emlékszem, hogy nem szerettem az alakom. De nem csak rólam szólt ez a dolog, főleg a szüleimnek akartam ezzel segíteni, hogy le tudjanak fogyni. Ha Édesanyámnak volt valamilyen diéta kezdeményezése, ahhoz szívesen csatlakoztam, és én is gyűjtögettem az ötleteket. Nem csak magammal, de velük sem voltam elégedett. Nagyon sokféle diétát kipróbáltam, eléggé szélsőségeseket is, extrém megvonásokkal. Ezért az elején nem is bírtam sokáig, egy hét után már nagyon kiéheztem. Olyan kövér nem voltam sosem, hogy állandóan csúfoljanak, de féltem nagyon az elhízástól. Gimitől kezdve minden évben ingadozott a súlyom: hol lefogytam, hol visszahíztam. De ekkor ez még csak a családnak tűnt fel. 

Mi az, ami újabb és újabb diéta elkezdéséhez vezetett?

A siker és a sikertelenség egyaránt. Amikor az elején sikerült pár kilót fogyni, az nagyon jó érzés volt. Amikor már nehezen bírtam egy adott diétát, akkor mindig visszafelé számoltam, hogy jó, akkor már csak egy vagy két napig bírjam ki, és amikor sikerült, akkor azt mondtam magamnak, hogy na, akkor még egy nap! De ezeket mindig vissza is híztam, és nem tudtam megelégedni a testemmel. A kíváncsiság is hajtott, hogy mire vagyok képes, meddig bírok elmenni?

Mikorra vált ez életformává az időszakos diétázás helyett?

Jelentkezett egy ízületi gyulladásos betegségem, amit senki nem tudott megmagyarázni, hogy miért van. Az orvosok nem tudtak segíteni, és akkor azt éreztem, hogy meg kell gyógyítanom magam. Ez gimi utolsó előtti évében volt. Egyre többet foglalkoztam az étkezéssel. Naponta akár több órát is: bevásároltam, főztem és az interneten olvasgattam ezzel kapcsolatosan. 

Mit jelentett ez az életmód, ez a táplálkozás? Mik voltak a jellemző dolgaid ekkor?

Tiltott ételeim voltak, minden, amiről azt gondoltam, hogy hízlal, azt nem ettem meg. Nagyon nehéz volt már társaságban étkezni, mert akkor külső kényszert éltem meg: például a Nagymamánál, amikor valamit sütött, és abból nekem ennem kellett. Az nagyon rossz volt, nagyon bűntudatom volt, amikor megettem. Utána próbáltam kompenzálni azzal, hogy kihagytam egy étkezést vagy sokkal kevesebbet ettem, de az sem segített teljesen. Magamnak csomagoltam a tízóraimat, emlékszem, olyan vékonyra vágtam a kenyeret, hogy már nem lehetett megkenni a margarinnal sem anélkül, hogy ne szakadt volna el, csak paprikát tettem bele. De amikor a suliban kibontottam ezt is soknak tartottam, ezért pár falat után inkább hazavittem. Az ítélőképességem teljesen eltorzult, nem tudtam megítélni, mennyi az elég. Minden mennyiség soknak tűnt, nem volt olyan, hogy ne hagytam volna belőle a tányéromon. Ekkorra már sokat fogytam. 

Hogy változott a súlyod eközben?

A kiindulási súlyom 58-60 kg között volt, az volt a maximum. 11. osztályban már csak 45 kiló voltam. Nem álltam meg itt sem a súlyvesztésben, sem a szabályok kialakításában. Az életem semmilyen területén nem voltam elégedett, ezért mindent elkezdtem kontrollálni. Megvolt mindennek a pontos menete, hogy hánykor kell kelnem, mennyi idő alatt készülhetek el, mikor csomagolok magamnak ételt, mennyi idő alatt kell a suliba beérjek. Az étkezéseknek is rögeszmés időpontja volt. Ha az ebédidőm alatt még suliban kellett volna lennem, akkor egyszerűen eljöttem az óráról és hazamentem. Tavasz volt, de én mindig fáztam, amikor hazaértem, forró vízzel kellett fürödnöm, mert az tudott csak átmelegíteni. Minden nap tornáztam, hasizom és combizom erősítő feladatokat. Minden nagyon gépiessé vált. Nem maradt idő szabadnak lenni vagy örömöt megélni. Tudtam minden egyes lépésemet előre, még azt is, hogy hányszor kell megrágjam az ételt. Emiatt nagyon hosszúak lettek az étkezések.

Milyen gondolatok kavarogtak benned? Mások hogy láttak téged, és hogyan reagáltak rád?

Meg voltam győződve, hogy én csinálom jól, hogy az én életmódom a megfelelő, és mindenkinek így kellene élnie. Elítéltem azokat, akik nem tudtak önmegtartóztatni, úgy éreztem, hogy az nem más, mint gyengeség. Ekkor a környezetem is aggódott már miattam, nem csak a családom. Próbáltam őket meggyőzni, hogy ezt a gyulladásos betegségem miatt csinálom, mert javultak a tüneteim, és én jobban tudom, hogy mi a jó a testemnek. Zavart, hogy velem foglalkoznak és nem magukkal. Az osztálytársakra meg azt gondoltam irigykednek, hogy én milyen jól le tudtam fogyni. Eltávolodtunk, kudarc volt akkor már az iskolába járás is, mert nem tudtam teljesíteni, és a baráti kapcsolatok sikertelenségét is annak éltem meg. Csak akkor éreztem erősnek magam, amikor meg tudtam állni, hogy egyek, az önbizalmat adott. 

Hogyan érezted magad ebben az időben?

12. osztályban már csak 38 kg voltam. Nem nagyon néztem tükörbe. Már ruhákat is nagyon nehezen találtam. Közeledett a bankett, és el kellett menni egy másik városba, hogy legyen csinos ruhám. Nagyon-nagyon-nagyon rossz volt. Akkor láttam meg igazán, hogy már nem nézek ki jól. De nem volt már semmihez erőm. Úgy képzeld el, hogy már egy kis székre sem tudtam felállni egyedül. 

Eperjesiné Kassay Emőke

Mikor és ki mondta ki azt, hogy ez így nem mehet tovább?

Érettségi előtt pár hónappal Édesanyám elvitt többször is belgyógyászhoz, hogy beszélgessenek velem az egészséges étkezésről. Aztán később pszichiáterhez, ő adott saját készítésű szorongásoldót, attól nagyon féltem, de mégis bevettem. Érettségi alatt már a helyi kórházba jártam naponta infúzióra, mert nem akartam már inni sem. De befeküdni még nem kellett. Érettségin mondták, hogy segítséget kellene kérnem. 10 nap volt az érettségi és a felvételi között, ezért nem akartam elmenni, de Édesanyámék érettségi másnapján elvittek Budapestre. A kórházban azt mondták, hogy ha sikerül egy  kilogrammot hízni a héten, akkor felvételire hazaengednek. Nem sikerült, ott maradtam.

Hogy alakult a kórházi léted? Lelkileg hogyan érintett?

Voltak szabályok, például a foglalkozásokon részt kellett venni, és hetente egy kilogrammott hízni. Édesanya itt maradt Budapesten, és egy hónapon keresztül minden nap bejárt hozzám. De nem híztam semmit, sőt… fogytam. Aztán látták, hogy hosszabb ideig leszek bent, mint gondolták, és Édesanyának haza kellett mennie. Sok látogatóm volt, családi barátok és Emil atya is rendszeresen jött, Gyökössy-könyveket hozott, azt nagyon szerettem. De mivel a társaim között nem volt senki, akivel erről beszélhettem volna, személyes kapcsolatot nem éltem meg Istennel. Három hónap telt el így, nem javult az állapotom. Azt hiszem, lassan a kórházban is kezdtek lemondani rólam. Siralmas volt az állapotom. Édesanyáék kérték, hadd töltsek egy hétvégét egy baráti családnál, Zsuzsa néniéknél. Belementek. Az a hétvége nagyon jó volt, ismét szabad voltam, jó légkörben. Három hónap után most láttam először magam megint tükörben, szörnyű volt. De a hétvége alatt fél kilót híztam. Aztán a kórházban megint fogytam. Kértük, hadd költözzek ki Zsuzsa néniékhez. Az orvos nagyon eredménycentrikus volt. Azt mondta, ha másfél nap alatt hízok másfél kilót, akkor megengedi. Reménytelennek tűnt. Nagyon kiborultam. De sokan biztattak, hogy meg kell próbáljam. És én tudtam, hogy most mindent meg kell tennem. Nagyon ki akartam kerülni, az életmódomon még annyira nem akartam változtatni. De itt már éreztem, hogy ez így nem jó, és féltem is, hogy mi van, ha szövődményei lesznek az anorexiának. Éjjel lámpaoltás után felültem az ágyamban és sötétben, csöndben elkezdtem enni. Mindent, amit a látogatók hoztak. Egész éjjel ettem és ittam. A mérleg többet is mutatott, mint amennyi a kitétel volt. Én pedig boldog voltam, hogy a látogatók, a csoki és az értem mondott imák segítettek. Onnantól kezdve csak súlymérésre és beszélgetésre kellett visszajárnom.

Milyen volt odakint a világban?

Az eleje nehéz, sok mindent újra kellett tanulnom: a helyes megítélést, mások szedtek nekem ételt, mert én nem tudtam, hogy mennyi az elég. A gépies életemből kilépve újra megtanulni örülni, élvezni a napsütést, a sétát, a zenét, a mozit. De nagyon jó volt Zsuzsa néniéknél. Jártunk Bibliaórákra, misére, a Mária Rádióba, mert Zsuzsa néni már akkor is ott önkénteskedett, és sokan jöttek beszélgetni hozzá délutánonként. A hajnali mise volt a kedvencem. Nyugalom volt és elfogadó családias légkör, ami a kórházban nem. 

Karácsonykor mentem haza, nehéz volt, mert én is sokat változtam és a családot is nagyon megviselte a betegségem. Mintha nem ugyanazok lettünk volna, mint azelőtt. De pár hét alatt rendeződtek a dolgok. A volt osztálytársak egyetemre jártak, úgyhogy nekem is el kellett foglalnom magam, hogy ne legyek egyedül. És nehéz volt a súlyommal is, mert az első félévemben meghíztam. De nyugtattam magam, hogy ez majd rendeződik, nem akartam visszaesni. Attól az elején nagyon féltem. Ilyenkor bevallom, volt, hogy bevettem egy nyugtatót, amit még a kórházból hoztam haza a bőröndömben. (Oda dugtam el, hogy ne kelljen bevennem.)

Utólag visszanézve mi volt a legnehezebb?

Segítséget kérni. Az volt a legnehezebb, hogy kimondjam: nem vagyok képes egyedül megoldani. Túlságosan én akartam irányítani, és nem fogadtam el, hogy az életem Isten kezében van. 

De a nehézségből tanultam is: a rossz gondolataimat visszafordítani. Megtanultam azt, hogy nem biztos, hogy azoknak tudom meghálálni, akik nekem annyit segítettek, de tudok segíteni én is azokon, akik a környezetemben vannak. Akkor értettem meg, hogy mit jelent valamit igazán, nagyon akarni, hol kezdődik az, amikor a lehető legtöbbet megteszek ezért és nem a környezetre fogom a helyzetem. 

Most milyen a kapcsolatod az étkezéssel?

Ha nem vagyok jól, akkor sokszor nehezebb ennem. De tudom, hogy szükséges, és ezeket az indikátor folyamatokat már hamar észreveszem magamon. És nem hagyom, hogy a szükségesnél nagyobb hangsúlyt kapjon a táplálkozás. Egyetemen sikerült rendezni a testsúlyomat és azóta nem is volt nagyobb ingadozás. Élvezettel tudok már enni, sőt… szerintem csak azóta tudok örülni igazán ételeknek, ízeknek, közösségben elfogyasztott étkezésnek. 

Mi volt a legnagyobb félelmed?

Legjobban a meddőségtől féltem. Nem volt sok motivációm, hogy változtassak akkoriban, de ez volt mind közül a legerősebb. Hogy édesanya szeretnék majd egyszer lenni, és ezért meg kell gyógyulnom, haza kell mennem.  

Azóta már megszületett a kislányod. Milyen az ő étkezését alakítanod?

Persze néha félek attól, hogy nehogy rossz szokásokat tanítsak nek,i és érzékenyebb vagyok az ő étkezésére. De nagyon nagy örömmel tölt el, hogy táplálhatom őt. 

Köszönöm szépen, hogy megosztottad ezt velünk! Sok áldást kívánok az életetekre!

Ebben a beszélgetésben barátnőként, dietetikusként és nőként voltam jelen. Hallottam a bántó szavakat az osztálytársaktól, éreztem a tehetetlenséget, az elégedetlenséget és a kétségbeesettséget. Láttam, ahogy minden áron kapaszkodókat keres egy vágyakozó személy a boldoguláshoz, és nehezen adja át az irányítást. Persze ez a történet is tartogat még bőven fejtegetnivalót. Nekünk is lehetnek talán hasonló gondolataink vagy időszakaink, és a környezetünkben is találkozhatunk étkezési zavarra vagy anorexiára utaló jelekkel. Ne hagyjuk figyelmen kívül! Ne menjünk el mellette! Olyan veszély rejtőzhet a felszínesség elfogadásában, amire talán gondolni sem mernénk. Valóban törődni, valóban figyelni, őszintén érdeklődni és őszintén megosztani… Életeket változtathat meg, életeket menthet meg és életeket adhat a továbbiakban. 

Nagyon erőteljes volt számomra a kontroll ilyen szintű vágyát meglátni. És valójában mind ezt csináljuk más-más területein az életünknek, nem? Rejtettebben vagy egyértelműbben, de mind azon vagyunk, hogy bebiztosítsuk magunkat. Sok körülmény van, ami nem rajtunk múlik, akkor azt, ami rajtunk múlik vegyük a kezünkbe, és ne eresszük… És, ha ennek a fogságba ejtő rettegésnek a mélyére nézünk, akkor leginkább azt találjuk, amit Emőke is feltárt: nem tudunk megbízni az Isten tenyerén való hordozottságunkban. Pedig… „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Máté 7,11) Pedig, ha tudnánk, hogy ez az egyetlen, amiben igazán bízhatunk, gyökerestül változnánk meg.

Csodás, ahogy özönlik a Bibliából az étkezéshez való helyes hozzáállás, az öngondoskodás igenlése, a közösségben megélt lakomák élvezete. Ezt egy későbbi számban kifejtem majd bővebben is. Most csak azt szeretném a szívedre helyezni, hogy lásd magad és a teremtettséged Krisztus szemén keresztül: ítélet nélkül, teljes valódban, mert nem a hibáid vagy. Táplálkozz Isten tenyeréből, mert Ő a tökéletes Gondviselés, hogy ezáltal megtelhess Szentlélekkel és az túlcsordulva áradhasson belőled! Hidd el, soha, semmi más nem adhat ilyen megelégítő teltségérzetet!

Ábrám Boróka

 





Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..