Pallagi Andreával készült ebben a hónapban interjúm. Andi a rendőri szakközépiskola elvégzése után református teológiát végzett. Sokáig lelkészként és vallástanárként szolgált, de nemrégiben ötvözte a két hivatást. Jelenleg rendőrként dolgozik a fővárosban, és emellett a Káposztásmegyeri Református Gyülekezet szolgáló lelkésze is.
Leültünk egy forró csoki mellé és szinte rögtön feltettem az első kérdést lányos zavaromban. Nem teljesen értem, hogy miért is voltam zavarban, hiszen majdnem 10 éve ismerem Andit és baráti viszony van köztünk, de valahogy mégis izgultam. Emiatt megtorpantam kicsit, és jól belevágtam a közepébe. De hát nem ezt teszik velünk a tabuk? Zavarba hoznak, feszültté tesznek, nem tudjuk, hogy álljunk hozzájuk, hol is kezdjünk bele? Aztán valahogy ezek az érzések eloszlottak, és elkezdtünk a válás témájában beszélgetni. Remélem, veletek is hasonló fog történni az interjú olvasása közben.
Hadd kezdjem Andi szavaival, amik nagyon mélyen megérintettek:
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a válás, az törés, az seb, amely végigkíséri az életemet, és ez alapvetően nem jó dolog. Isten bocsánatának bizonysága azonban az, hogy felemel a bukásból, begyógyítja sebeinket és új kezdetet ad. Alapvetően azonban nem ez az Ő akarata, mégis meg tud gyógyítani a kudarcainkból. Abban a mélységben, ahová a váláskor eljutottam, közelebb kerültem az Istenhez.
Milyen reakciókat kapsz, mikor az emberek megtudják, hogy elvált vagy?
Ez érdekes, most erre biztosan azt kellene mondanom, hogy megütköznek rajta… de annyira nem. Ez talán azért lehet, mert ma már sajnos elfogadott dolog társadalmi szinten a válás.
A reakciók között érzékelsz különbséget keresztyén és nem keresztyén körökben?
A keresztyén körökben látok egy kis meglepődést. Amikor elváltam, akkor nagyon féltem attól, hogy meg fognak ezért bélyegezni. De meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy az emberek megnyíltak, ahogy beszéltem róla, és látván a sebzettségemet ők is fel tudták vállalni előttem az övéket. A kérdéseiket is fel merik tenni. Úgy érzem inkább, hogy bizalmat jelentett ez a törésem, ami érdekes.
Én néha azt tapasztalom, hogy egy keresztyén közeg még ítélkezőbb tud lenni. Talán ezért is tettem fel az előző kérdéseket. Te tapasztaltad ezt?
Azt gondolom, hogy az az ember sért meg mást, aki ebből a szempontból még nem próbáltatott meg. Például az, akinek a házassága nem jutott el arra a pontra, hogy felmerült a válás lehetősége. Aki már megélte ezt a mélypontot, az át tudja érezni a fájdalmat. Kegyelmet kap az, aki meg tud maradni a házasságában is, és nem megy át azon a törésen, hogy elválnak.
Milyen kérdések, próbatételek kísérték téged a válás hosszú folyamatában?
Folyamatosan az gondolat motoszkált a fejemben, hogy nem leszek hiteles, ha elválok. Hogyan állhatok fel a válás után a szószékre és beszélhetek a házasságról, amikor én ebben kudarcot vallottam? Aztán az az érdekes ebben, hogy mindamellett, hogy nem az Isten akarata, hogy egy házasság tönkremenjen, pont a törés miatt lettem némelyek szemében hiteles, mert ki mertem azt mondani, hogy valamit nem jól csináltam, és fel mertem ezt vállalni. Nem győzöm azonban hangsúlyozni, hogy ez a törés, ez a seb végigkíséri az életemet, és ez alapvetően nem jó dolog. Egy házasságnak nem szabadna a válásig eljutnia.
Neked ebben az időszakban változott az Istennel való kapcsolatod?
Nagyon-nagyon sokat változott. Azt gondolom, hogy nagyon sok alázatot kellett, hogy tanuljak, mert én magam is azok közé a lelkészek közé tartoztam a teológiai évek alatt, aki azt mondta, hogy “az a lelkész, aki elválik, az vegye le a palástot”. Én ezt így kimondtam, aztán megtanított az Isten arra, hogy nagyobb alázattal kell lenni az emberi élet dolgai felé. Nem szabad ex katedra kijelenteni dolgokat, nagyobb alázattal kell lennem az emberi életek felé. Sokszor nem tudhatjuk, hogy kinek mi van a döntése mögött, miért is hozta meg azt.
Annyi mindenben változtam és annyi mindent tanultam az elmúlt évek alatt, hogy már nem is ugyanaz az ember vagyok, mint aki elvált.
Isten hogyan volt jelen a válás periódusában és utána?
Nagyon közel éreztem a válás közben is magamhoz Istent, mert azt éreztem, hogy én erre nem tudom a megoldást, zsákutcába futottam. Az eszemmel tudtam, hogy ebben benne kell maradni – mert ez Isten tanítása -, de azt éreztem, hogy meghasonlok, hogy nem tudom, mi az életem azon nehéz szakaszára a megoldás. Csak ott akartam lenni az Isten lábánál. Nem tudtam azt elképzelni, elhinni, hogy ebből lehet gyógyulás úgy, hogy benne maradok a kapcsolatban.
Azt éreztem, hogy elindul bennem egy nagyon rossz folyamat, ami lefelé visz, ami depresszióba vezet, és az az Isten, akit én ismerek, nem akarhatja, hogy “belehaljak” ebbe. Ma már azt látom, hogy lehet, hogy nem a válás lett volna erre a válasz, de akkor ezt a választ ismertem. Ma már sok más eszközt és módszert ismerek, hogy hogyan lehet egy kapcsolatban benne lenni úgy, hogy a házastársak ne jussanak el a válásig. Akkor nekem nem voltak megoldási ötleteim, csak a válás maradt, mint alternatíva.
Nem tudtam, hogy kinek is merjem elmondani mindazt, amivel nem tudok mit kezdeni. Kihez fordulhatnék, aki megért, aki segíthet gondolkodni annak a helyzetnek a megoldásán, amiben akkor én mint feleség, mint nő benne voltam. Nehéz volt ezt megélnem, de Isten jelenlétét végig éreztem, és azt is, hogy Ő nem ítél el. Én sokkal jobban féltem az emberek ítéletétől. Ezen a tapasztaláson át kellett esnem, mert a tetteinknek súlya, következménye és kihatása van. Nem lehet az életünk dolgait úgy elintéznünk, hogy “Ja… Isten megbocsát”. Igen, nyilván megbocsát, ha bánom a bűnömet és kérem a bocsánatát, de nem szabad ezzel visszaélni. Azt teljesen éreztem, hogy bánom azt, hogy nem tudok úgy szeretni, ahogyan kellene. Nagyon sokat sírtam, nagyon sokat imádkoztam és nagyon sokat gyötrődtem, hogy merre, és hogyan tudnék tovább menni az életem útján.
Nagyon közel jött hozzám abban az időben János evangéliumának 8. fejezete, a házasságtörő asszonynak a története. Olyannak éreztem magam, mint az az asszony, igaz nem azért, mert megcsaltam volna a férjemet. Abban éreztem hasonlóságot, hogy én sem tudok hű lenni ahhoz a szövetséghez, amelyet az esküvőnkkor megfogadtam, mert nincs bennem az a szeretet, ami egy házassághoz kellene. Azt éreztem, hogy jó lenne odamenni Jézus lábához és csak ott lenni. Ott van az emberi világ is körülöttem, de nekem Őrá, Jézusra kell koncentrálni. Tőle akarom tudni a választ. Nem állja meg a helyét, ha azt mondom, hogy az Isten vezetett a váláshoz, mert az Istennek sosem terve a válás. Mégis ez az evangéliumi szakasz nagyban segített abban, hogy érezzem és tapasztaljam, Isten szeretete nem a döntésemtől függ. Azon gondolkodtam sokat, hogy ha azt az asszonyt nem ítélte el, akkor hátha engem sem. Hátha engem sem…
Nagyon tetszik és tartom magam ahhoz, hogy ahogyan ott, annak az asszonynak nem maszatolta el a bűnét Jézus, úgy az enyémmel sem teszi ezt. Jézus bűnnek tartotta a házasságtörést, nem mondta azt hogy nem bűn, de azt mondta nem ítéllek el. “Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11)
Ezt a történetet én is nagyon szeretem, mert Jézus nem szégyeníti meg az asszonyt, hanem azt mondja: én is tudom, amit te tudsz legbelül, de adok alternatívát, hogy merre kell menni. Ezzel így számomra azt is mondja, hogy hagyd ott és lépj bele az alternatívába. Ezek után már az ember felelőssége, hogy mit kezd a lehetőséggel.
Ő tisztában volt azzal, hogy mi volt bennem, és Ő tudta, hogy én nagyon bántam és nagyon fájt, hogy nem tudtam mást tenni, mint elválni. Ma már nem biztos, hogy ugyanígy döntenék. Ez azonban ma már nem kérdés, az élet folytatódott.
Annak ellenére, hogy nem tudtad, kihez fordulhatnál konkrét segítségért, voltak-e olyan emberek az életedben, akikben megbíztál?
Bár az előbb azt mondtam, hogy nem tudtam kihez fordulhatnék, azt el kell mondjam, hogy voltak mellettem barátok, testvérek. De tudtam, hogy igazából nekem nem emberekre van szükségem, hanem csak Isten jelenlétére az életemben. Voltak, akik biztosítottak róla, hogy mellettem lesznek, akármi legyen a folyamat vége. De tudtam, hogy ezek emberi dolgok, nekem pedig az a fontos, hogy Isten hogy áll hozzá, hogy reagál és hogyan fog rám nézni.
Változott a feleség szerepéről alkotott képed az évek alatt?
Az a feleségnek a küldetése, amit ma már nagyon tisztán látok, hogy otthont teremtsen a családjának, hogy adja meg azt a biztonságot, ahová jó hazajönni, hogy érzelmileg támogassa a férjét. Én akkor nem jól értelmeztem a feleség szerepet, nem voltam eléggé felkészült a házasságra, nem voltam eléggé felelősségteljes.
Mit gondolsz mi segíthet felkészültnek lenni?
Ma azt gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a jegyesoktatásnak a házasságra való felkészülésben. Fontos ekkor arról beszélgetni, mit is értünk házasságon, feleség és férj szerepen, azon, hogy társai vagyunk egymásnak. Fontos arról beszélgetni, hogyan lehet a házasságot úgy megélni, hogy azt ne rabszolgaságnak vagy áldozathozatalnak éljem meg. Beszélni kell arról, mit jelent szeretetből tenni a dolgomat a házasságon belül. Akarom azért, mert szeretem a férjemet, és mert a felesége akarok lenni. Tenni nem magamért, hanem a kapcsolatért. Ez belőlem hiányzott. Ma úgy látom, hogy én csak egy támasztékot kerestem a férjemben. De a férj nem arra való csupán, hogy támasz legyen, hanem társnak nevezi őt az Isten. Ez a szó pedig sokkal mélyebb, sokkal gazdagabb, mint ahogy én akkor gondoltam.
Ma már azt gondolom, hogy a házasság a szeretet melletti döntés kérdése és nem pedig érzelmi dolog. Persze érzelemből indul ki, de sokkal több, mint csak érzelem. Döntés is a kapcsolat, a szövetség a másik ember mellett. Akkor ezt nem tudtam.
Említetted a jegyesoktatást mint segítséget a felkészülésben. Mit gondolsz, az előbb említett dolgokra van ott lehetőség mélyebben és őszintén beszélgetni?
Amikor megkérnek párok arra, hogy eskessem őket, akkor én, pontosan ezek miatt a dolgok miatt, szeretném, hogy vagy velem vagy más lelkésszel legyen jegyesoktásuk. Amikor egy lelkész komolyan veszi a jegyesoktatást, akkor a pár is komolyan veszi. Feltesz olyan kérdéseket, amin a pár gondolkodhat, lehet hogy már beszélgettek ezekről a kérdésekről, de az is lehet, hogy soha nem merültek fel ilyen jellegű kérdések, mint amiket egy jegyesoktatás boncolgathat.
Az evangélium hirdetése a jegyesoktatásnak is feladata, csak imádkozni és bízni tudunk benne, hogy amikor oda kerülnek a párok, akkor eszükbe juttatja a Lélek, hogy ide vissza tudnak térni, vagy megkeresnek, hogy: “Figyelj, te voltál, akivel beszélgettünk, most ez van, beszélgessünk már megint!” És itt van egy kapocs, egyfajta felelősségvállalás. Kérdés az is, hogy ki mennyire tud hiteles lenni, ami visszavezet minket arra, mennyire vagyunk alázatosak Isten előtt. Ha egészségesen állok Isten előtt, akkor merek arról beszélni, hogy a házasságnak vannak szépségei és vannak nehézségei. Nemcsak az egyiket vagy a másikat látom, hanem látom az egészet, és merek az áldozataimról beszélni. Ha igazán szeretettel vagyok benne a házasságban, akkor ezek az áldozatok nem fájdalmasak, hanem teszem, mert szeretem a másik embert és a kapcsolatot, amiben vagyunk. Csúnyán kifejezve: a szeretetbe fektetek be. Persze ez nem egy üzlet, de ez a lemondás így nem egy fájdalmas dolog lesz, hogy “na, megint én vagyok, akinek fel kell adni valamit”, hanem értünk teszek valamit, a kapcsolatunkért, a szövetségünkért.
Ahogy az elején írtam, talán kérdéseimmel a téma közepébe csaptam bele, de hol is van a közepe? Andi a beszélgetésünk végén csak annyi megjegyzést tett, hogy rengeteget lehetne még erről a témáról beszélni. Milyen igaz! Én viszont itt ezt a mostani beszélgetést és őszinteséget szeretném megköszönni. Azt, hogy nem csak felszínes válaszokat kaptunk, hanem betekintést nyerhettünk egy alázatos átváltozásba!
