Zárt tér a közösségben, avagy lombik a gyülekezetben

Homunculus:
„Hogy vagy papus? Nem volt ez tréfaság!
Jöjj és öleld meg szíved magzatát!
De csak vigyázva, szét ne törd üvegcsém.
A dolgokat így jellemezném:
szűk a mindenség a természetesnek,
a művi dolgok zárt teret keresnek.”
/Goethe: Faust/

A „The Lancet” című angol orvosi szaklapban 1978. augusztus 12-én jelent meg egy rövidke és alig észrevehető közlemény, melyben Patrick Steptoe és Robert Edwards bejelentették, hogy megszületett az első „lombikbébi”, Louise Brown. Az anya kilenc évi meddőség után in vitro fertilizációval (a továbbiakban: IVF) – azaz az anyaméhen kívüli megtermékenyítéssel – adott életet leánygyermekének. Tíz évvel később, 1988-ban született meg az első magyar lombikbaba, Haán Zsuzsanna a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikáján.

Az asszisztált reprodukció eredményessége mérföldkőnek számított az orvostudomány fejlődésében, valamint a meddőség elleni küzdelemben. Ma már kijelenthetjük, hogy az IVF hazánkban is rutineljárássá vált. Jogilag szabályozott, társadalmilag elfogadott beavatkozásról beszélünk, amely meddő párok ezrein segít. Legtöbben a megszületett gyermekek feletti örömre tekintünk, bevett orvosi eljárásnak tartjuk és talán nem is vagyunk tisztában azzal, hogy milyen erkölcsi kérdéseket vet fel az eljáráson résztvevő gyermektelen párban. Amit lehet, azt szabad is? Hogy tekinthetünk az IVF-re? – Beavatkozás a természetes folyamatokba? – Vagy éppen Isten gondviselése? Milyen erkölcsi dilemmákkal találjuk szemben magunkat egy mesterséges megtermékenyítés során? Adományozhatjuk ivarsejtjeinket? Összefoglalva: Keresztyén emberként élhetünk a lehetőséggel? Közösségeinkben felvetődhet a kérdés: miként segíthetjük a párt?

Mivel ez az írás inkább közös gondolkodásra hívás szeretne lenni, amely segíti a gyülekezeti és a hétköznapi keresztény életet, és nem egy etikai szakdolgozat – amelyet e témából már sikeresen abszolváltam – igyekszem az olvasó türelmével nem visszaélve, minél lényegre törőbben írni, szem előtt tartva a téma aktualitását, kérdésfelvetéseit. Bemutatom a felekezetek által kiadott főbb állásfoglalásokat, melyek a közös gondolkodás, beszélgetések alapját adhatják. Majd felskiccelek néhány talán irányadó gondolatot arra nézve, hogy miként segíthetjük a IVF-et alkalmazó párokat.

Először is keresztényként, hogy viszonyulhatunk ehhez a nem mindennapi kérdéshez? Valóban nem mindennapi? A magyar, reprodukciós korban lévő lakosságának 20%-a – hasonlóan a többi jóléti társadalomhoz – meddő, így feltételezhető, hogy valamennyien ismerünk olyan párt, akinek nehezen vagy egyáltalán nem sikerül gyermekáldásban részesülni. Amennyiben esetleg ez ránk nem igaz, engedjük el, és ne kezdjük el kíváncsiskodó tekintettel a gyanútlan, e cikket nem olvasó gyermektelen gyülekezeti tagokat mustrálni. A kérdés, hogy miként tekinthetünk az IVF-re több oldalról érkezhet. Egyrészt a lelkészeinktől és gyülekezeteinkben vezető szerepet betöltő személyektől, akiket felkereshet a lombikprogramban résztvevő pár, és akik esetleg nem jártasak a témában. Másfelől a kérdés felvetődhet az egymásért aggódó gyülekezeti tagokban, akiket természetesen sosem kotnyeleskedés, esetleges véleményalkotás, hanem kizárólag a krisztusi szeretet indít. Öröm lenne, ha orvosaink és a meddőségi központokban dolgozó más személyek is a holisztikus gyógyítást szem előtt tartva érdeklődnének az egyházi állásfoglalások és a párt körülvevő gyülekezeti légkör iránt. Utoljára és egyben legfontosabb oldal, ahonnan a kérdések érkezhetnek: a küzdő pár, akik szeretnének iránymutatást kapni ebben az érzékeny helyzetben.

Éppen ezért tekintsük át gyorsan, hogy milyen iránymutatásokkal szolgálnak a katolikus, illetve a protestáns etikák. Itt jegyezném meg, biztosan minden olvasóból mély megdöbbenést kiváltva, hogy a Magyar Református Egyház részéről nincs hivatalos állásfoglalás a témát illetően.

A Római Katolikus Egyház kevésbé kezeli rugalmasan a kérdést: következetesen ellenzi az emberi reprodukció bárminemű befolyásolását. Az IVF valamennyi formáját elutasítja, mivel az emberi szaporodás egyetlen méltó helyének a házastársi aktust tekinti. Ugyanakkor hangsúlyozza az érintettek felé való odafordulást és ajánlja a Természetes Reprodukciós Technológiát (NaPro), valamint példamutató módon támogatja a termékenység tudatosság minél szélesebb körökben való oktatását.

Hogy állunk protestáns téren? Az Európai Protestáns Egyházak Etikai Szakbizottsága 2017 nyarán egy, az élet elején felvetődő etikai kérdésekkel foglalkozó dokumentumot jelentetett meg. A szerzők az IVF-et a gondviselés eszközének tekintik, mivel segítség a gyermekre vágyó meddő pároknak. Felhívják a figyelmet a folyamat lelki nehézségeire, ahol az egyház feladatát a lelkigondozásban látják. Valamint a megelőzés fontosságára, hiszen sokszor a nem megfelelő körülmények miatt tolódik ki a gyermekvállalás arra a korra, amikor az már nehézkesebb. Éppen ezért hangsúlyozzák az egyház felelősségét a megfelelő körülmények megteremtésében, egy ilyen lehet a családbarát munkaidő bevezetése. A dokumentum alapos és kifejezetten részletes, többek közt kitér az ivarsejt donációra, amikor a pár egyik vagy mindkét tagjának nem megfelelő az ivarsejtje, és így egy harmadik személytől kaphatnak a beavatkozáshoz. Nem kerüli meg a nem beültetett embriók sorsát érintő kérdéseket. Mivel maximum három-négy embrió ültethető az anyaméhbe, de az eljárás alatt ennél több petesejtet termékenyítenek meg, kérdés, hogy miként rendelkezhetünk a vissza nem ültetett embriók sorsáról. Az állásfoglalás angol és német nyelven elérhető, meglepő módon ugyan, de a magyar fordítás még nem látott napvilágot.

A terméketlenség és a lombik is olyan megterhelt élethelyzet, amelyről a kultúránkhoz hasonlóan az egyházban is keveset beszélünk. Gyülekezeteinknek ugyanakkor feladata az érintettek segítése. De miként tudunk hozzájuk kapcsolódni? Hogyan törjük meg a problémát körülvevő csendet? Ennek egy formája lehet az érintett párokat gondjaik megosztására bátorítani. Lényeges a probléma más terhekhez hasonló, valós kezelése, például az érintettekért való imádkozás, támogatócsoportok, speciális gyászcsoportok létrehozása. Egy gyülekezeti közösség együtt, egymást segítve éli meg az örömöket és fájdalmakat. A meddőség, egy vetélés, a lombik alatt elvesztett magzat, a sikertelen próbálkozás, mind-mind csendes gyász. Nem olyan szembetűnő, mint egy gyülekezeti tag vagy hozzátartozó halála, ezért a szenvedő párok gyakran nem tapasztalnak empátiát. A legtöbb ember egy üvegcsében lévő embrió elvesztését vagy egy spontán vetélést nem tart valódi veszteségnek. Gyakran ezek a fájdalmak, búcsúk, elengedési folyamatok közösségeinkben rejtve maradnak, hiszen a párnak nincs lehetősége búcsúzni, nincs temetés, emlékistentisztelet, és az ilyen esetekre általában nem terjed ki a gyászcsoport, vagy a gyászolók lelkigondozása.

Érdemes lenne azon gondolkozni, hogy közös alkalmainkon miként tudunk Istenről árnyaltabban beszélni? Hogy ne szűkítsük tanításunkat arra, hogy Istenről csak mint jó, adományozó atyáról beszéljünk? És mielőtt előbújik belőlünk a keresztény felsőbbrendűség „mi megmentjük szegény elesett embereket”, lássuk meg, hogy milyen ajándékok ők nekünk, mit tanulhatunk tőlük és általuk, hogy milyen kérdéseket feszeget az ő élethelyzetük. Fontos meglátni, hogy mennyi növekedést rejt magában, ha komolyan vesszük a feszültségeket, kétségeket, akár Isten jóságában kételkedő párokat. Mivel nem csak a meddő és IVF-ben részt vevő párok tapasztalnak megmagyarázhatatlan szenvedést, de az ő élethelyzetük felszínre hozhatja ezeket a kérdéseket. Így a happy kereszténységet felszámolva egy árnyaltabban gondolkodó, Lélek által folyamatosan gazdagodó, még összetartóbb közösség rajzolódhat ki. Ahol akár azt is észrevehetjük, hogy néhány szolgálat és ünnep nem biztos, hogy mindenkiből örömet vált ki. Például a családorientált ünnepnapok (pl. anyák napja), keresztelők hatással lehetnek a szenvedőkre. Ilyenkor imádkozhatunk értük közösen. Ezeken túl, annak érdekében, hogy a meddő és mesterséges megtermékenyítéssel próbálkozó párokat az egyház és a gyülekezetek nagy közösségeibe integráljuk, érdemes csak számukra meghirdetett imaórát tartani, ahol őszintén megoszthatják egymással aktuális élethelyzetüket, tapasztalataikat és egymás hite által is épülhetnek. Egy ilyen alkalom lehetőséget biztosít, hogy behívják Istent a szenvedésükbe és együtt imádkozzanak a Lélek megerősítéséért.

Lehet a lombikra nem egy zárt teret kereső, művi dologként tekinteni? Hogyan épülhet a gyülekezet egy ilyen folyamatban? Mit tanulhatunk általa önmagunkról, a szenvedésről és a kegyelem egyetlen forrásáról, Istenről?

Masri Mona Aicha
Vendégíró

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..